Kis szakmai helyzetjelentés

Nyáron volt bbq a munkahelyemen, gyerekek megnézték a laborokat, gondoltam ennek kapcsán helyzetjelentek egy rövidet, mert már régen nem írtam semmit a munkáról.

Szóval továbbra is nagyon szeretem, legfőképp a változatosságot, annyi és olyan gyorsan változó projektek vannak, hogy folyamatosan benne vagyunk a legújabb gyógyszerkutatási területekben. Meg persze a csapatot, nagyon szeretem őket és ők is engem, nemcsak kollégák hanem barátok is vagyunk.

Viszont vannak rendkívül frusztráló aspektusai is. Borzalmasan sok a munka, csapatunknak nagyon jól megy, viszont a cég többi részének, és úgy általában az iparnak és a gazdaságnak kevésbé. Így nagyon szigorúak a pénzzel, minden egyes apróságért könyörögnöm kell a menedzsmentnek, oltári idegörlő.

25 ember közül valakinek mindig van valami lelkibaja, összeférhetetlensége, ami persze mind hozzám fut be. Ezen nem segített az, hogy a HR egész nyáron nem volt elérhető, azóta felvettek még egy embert, aki ráadásul még intézkedik is, ha kell, hála a jó égnek.

Menetközben felmondott a főnököm és a közvetlenül alattam lévő ember is, hát ez sem segített a munkamennyiségen. Mindezt nehezítette az iskolakezdés a focival és a cserkészettel, tényleg egész nap rohanok mint egy félőrült, estére meg úgy lefáradok, hogy semmit se bírok már csinálni.

Na meg volt még egy olyan történés is, hogy megkaptam, nem is egyszer, hogy én most már felső menedzsment vagyok, a cég érdekeit kell képviselnem nem az embereimét, nem tartozom már közéjük, hát ettől konkrétan rémálmaim lettek.

Hát ez most jó panaszkodósra sikerült, pedig nem állt szándékomban, egy szuper sikeres, nagy csoportom van, érdekesebbnél érdekesebb projektekkel, abszolút sikertörténet, csak kicsit lefáraszt mentálisan mostanában.

Áron és Olivér a kampuszon labdáznak

Laborlátogatás

A radioaktív labor nagyon lenyűgözte Áront

Ez meg egy előesküvős buli a csapattal, gondoltam legyen itt egy csapatfotó is

Aktuális szakbarbárság

Már régen írtam a munkámról, pedig ott aztán mindig történik valami. Ennél a cégnél két év még nem telt el ugyanúgy. 2018-ban majdnem csődbe mentünk, aztán megvett minket egy amerikai befektető, és azóta nagyon megindultunk. A covid szintén dobott az üzleten, és az, hogy nálunk a legnagyobb lezárások alatt se volt leállás.

Szóval a cégnek igen jól megy, a mi csoportunknak meg különösen, tavaly mi lettünk a legjobb teljesítők, megdupláztuk az évre tervezett bevételünket. Rengeteg a munkánk, folyamatosan több mint száz projektet futtattunk párhuzamosan, és rengeteg a fennforgás. Tavaly egy csomó embert felvettünk, és mostanra 25 fősre nőtt a csoport.

Hogy ilyen jól alakul az elmúlt év, senki sem gondolta volna, a vezetőség nagyon meg van velünk elégedve, mára már teljesen megbíznak a döntéseimben, ha valamit venni szeretnék, vagy több ember kell, gyakorlatilag teljesen rám bízzák. Nem vacakolok, gyorsan hozok döntéseket, és haladunk előre mint az ágyúgolyó. Ugyanakkor igazságos vagyok, igyekszem mindenkiből a legjobbat kihozni, és emiatt érezhetően szeretnek a kollégáim.

Szóval összességében nem élvezhetném jobban a munkám, szuper érdekes, változatos témákon dolgozunk egy nagyon barátságos csapatban. Minden reggel őszinte örömmel megyek dolgozni, ami tudom, hogy óriási nagy szerencse, és nagyon sokra értékelem.

Persze azért azt nem mondom, hogy a dolog stresszmentes lenne, oltári sok a munka, és rám többnyire csak akkor van szükség, amikor 'the shit hits the fan', és magyarázni kell a nem optimális eredményeket, ami néha a mi hibánk, de sokszor nem, csak a biológia nem úgy működik, ahogy azt elterveztük, és mivel oltári összegek mennek bele az ilyen kutatásokba, ettől mindenki baromira frusztrálódik, és egymásra mutogat. De én azért bírom a gyűrődést, nem kell félteni ;-)

Nade akkor egy pár példa azokra a menőségekre, amiket mostanában csinálunk. Jelentkezett hozzánk egy mikroszkópos szakértő, és én szimatot kapva rögtön lecsaptam rá, így most végre nemcsak hogy sokkal jöbban csináljuk, amit eddig csináltunk, de új irányokba is elmehetünk. Ilyen menő képeket gyártunk:

Részletekbe nem megyek bele, de páldául nézzük, hogy az immunsejtek hogyan ölik meg a rákos sejteket, agysejtek hogyan kebeleznek be amiloidot (ez okozza az Alzheimer-kórt), és hogyan vesznek fel immunsejtek vírusokat és prezentálják a többi immunsejtnek.

Idei nagy befektetése a cégnek, hogy megveszünk egy olyan műszert, ami egy a gyógyszerkutatás kezdeti szakaszán lévő hosszú biológiai folyamatot felgyorsít, és megsokszorozza a sikeres kimenetel valószínűségét. Tudományos szempontból ami szerintem oltári cool, hogy egy mikrocsipen egzesével növeszt sejteket, nézi, hogy azok hogy viselkednek, és kiszelektálja a jókat. A műszer, és nagyítva, hogy mi történik a mikrocsipen:

Robotokat is fogunk venni, mert annyi a munka, hogy a kézzel pipettázást már nem győzzük:

Mikor a gyerekekneknek mutattam, kissé csalódottak lettek, hogy a robotaim nem is úgy néznek ki, mint az igazi robotok. Pedig szerintem azért menők.

És végül még egy olyan műszert is szereztünk, ami egyesével tudja nézni, hogy a sejtek milyen anyagokat szekretálnak, és ezzel hogy reagálnak a különböző vakcinákra.

Remélem senkit nem terheltem túl tudományosan, gondoltam kicsit eldicsekedek, köszi az olvasást!

Nagyon megkésett helyzetjelentés

Hát ilyen hosszan talán még sosem tüntünk el az éterből... Különös év ez az idei, a sok itthonléttel és karanténolással, az embernek az az érzése, hogy semmi sem történik, de az idő meg valahogy gyorsított sebességgel halad. Hogy értünk október végéhez? Hová tűnt ez az év?

Na szóval, miről is kell említést tenni. A karanténolás eleje (április-május) meglepően kellemesen telt, szép volt az idő, munka se volt túl sok, és a gyerekek is élvezték az új helyzetet, és hogy több időt tölthetnek velünk. Aztán szép lassan ők elkezdtek unatkozni, mi meg begolyózni.

Én még egész tűrhetűen bírtam, nálunk ugyanis semmi leállás nem volt, és egy rövidebb szünet után rendszeresen bejártam, de Daniék még mindig főként otthonról dolgoznak, és csak szeptemberben tudott visszamenni, szegény a végén már marha nehezen viselte a bezártságot. Nem is normális ez az álapot szerintem.

Az augusztust a fiúk Magyarországon töltötték, végül is, ha karanténban van az ember, mindegy, hogy hol. Én meg a hónap közepén látogattam haza, az időzítés szerencsés volt, covid ugyben egész csendes időszak volt, legalább a családot meg tudtuk látogatni.

Aztán szeptemberben minden visszállt normálisba, Áron vissza iskolába, Olivér óvodába, mindketten dolgozni, hát már nagyon kellett ez a normalitás. És jelenleg nagyon reménykedünk, hogy ez így is marad.

Áron már másodikos, továbbra is szuperul megy neki a suli, úszás helyett focizni járunk és cserkészetre (?!, barátnőm meggyőzött, hogy a kiránduláson és a kempingezésen van a hangsúly nem a valláson, legútóbb egy tábortűz körül rohangáltak, és pillecukrot sütögettek, Áron marhára élvezi). Ezen kívül edz az apjával, és nagyon büszke az izmaira, erről majd készül egy bejegyzés, ha minden jól megy :-)

Olivér kicsit sírva ment vissza oviba, az ő korában azért nagyon hosszú volt öt hónap kihagyás, de szerencsére hamar belerázódott, és már újra mosolyogva jár. Pont a karantén alatt kezdett beszélni, így a magyarja nagyon beindult, az angolt meg teljesen elfelejtette, most meg jön vissza az angolja, magyarul meg úgy beszél, hogy nem lehet érteni. De bízunk benne, hogy hamarosan kiigazodik ez is, elég nehéz elképzelni, hogy jövőre iskolába megy.

Amúgy a gyerekek most már konkrétan verekednek és tépik egymást, ha meg éppen ezt nem, akkor minden lehetőséget megragadnak a rinyálásra. Mi meg sajnos ezt továbbra is nehezen viseljük, nade lesz ez még így se.

Munka téren viszont van helyzet rendesen, nyáron szuper főnököm bejelentette, hogy beadta felmondását. Miután jól kisírtam magamat (szó szerint), úgy döntöttem, ez az én lehetőségem, és megpályázom az állását. Volt rendes interjú, külső jelentkezők is, de azért én meglehetősen jó pozícióban voltam, és meg is kaptam az állást :-) Szóval októbertől 15 ember főnöke lettem, és 70 projektért felelek, jesszum pepi!!! Nagyon élvezem, mindig is ide akartam eljutni, de azért érzem a felelősséget, hogy itt már nem babra megy a játék, és rendesen fel kell kötni a gatyámat. Na meg persze azt, hogy a nagyemberek megkérdezik, hogy mi valamiről a véleményem, meg tudjuk-e csinálni, és ha igen, mennyiért, és amit válaszolok, az lesz, még igencsak szoknom kell.

További nagy terveim között szerepel a blog felélesztése, úgyhogy figyeljetek a közeljövőben!

2019

A szokásos év végi visszatekintést végezve, azt hiszem idén minden szempontból elégedettek lehetünk. Vannak időszakok mikor nem úgy jönnek össze dolgok ahogy szeretnénk, és van amikor minden simán sikerül, hát az idei éve abszolút ez utóbbi kategóriába tartozik.

Legnagyobb esemény természetesen, hogy beköltöztünk saját házunkba. Ahoz képest, hogy januárban döntöttük el, hogy elkezdünk keresgélni, meglehetősen gyorsan teljesítettük a feladatot, megspékelve egy gigantikus felújítással, ami eredetileg nem szerepelt a tervek között. Lakásfelújításokhoz képest viszonylag fájdalommentesen lezajlott, bár utólag már azt mondom, hogy bizonyos dolgokat elég trehányan végeztek, ráadásul a fővállalkozó felszívódott, pedig mág hátravan néhány dolog, elég idegörlő hajkurászni. Nade lényeg ami lényeg, nagyon szeretünk itt lakni, szuperul működik a ház beosztása a mi kis családi dinamikánkkal, olyan lett, amilyet szerettünk volna, és a kert is oltári jó (nem is tudtam, hogy a borostyánírtás ilyen terapeutikus stresszlevezető egy elfoglaltság).

De ami a legjobb az egészben, hogy ezzel a lépéssel sikerült letelepednünk, már nemcsak ’béreljük’ ezt az életet, hanem stabilan részesei vagyunk. Ez oltári nagy megkönnyebbülés.

Gyerekek is alakulnak ahogy kell, sajnos képekkel mostanában tragikusan állunk, mert elromlott a fényképezőgépünk, de cserébe itt van két kép, amit Áronról iskolai fotózáson lőttek. 

A suli továbbra is szuper, marha jók a módszereik, Áron folyékonyan olvas, és egy csomó egyéb területen is látványosan fejlődik, például legózásban már nincs köztünk különbség. Mondjuk ha vendégek jönnek, vagy ha skypolunk a családdal, van hogy úgy viselkedik, hogy nem gyözöm bizonygatni, hogy de különben tényleg értelmes a gyerek, bár azt hiszem ez is elég tipikus. A suliban elég sok érdekes foglalkozást csináltak az idén, tanultak például ukulelézni, és részt vettek egy Cambridge-i egyetemen folytatott kutatásban, ahol szavak és nyelv nélkül tanultak egyéb népekről (vagy valami ilyesmi). 

Olivér is alakul, az ő erőssége a finom motoros mozgások, nagyon ügyesen ’rajzol’ és épít. A nyelvvel viszont ő is lassan indul be, bár Áron azt már remekül megtanította neki, hogy kaka, pisi, pisi, kaka... Na meg persze a hiszti az nagyon megy így két és fél évesen, de hízelgéssel sikeresen kompenzál :-)

Munkában is történtek változások idén, Dani csoportot váltott, amiről már írt egy kicsit, én itt csak annyit említenék meg, hogy oltári jó látni, hogy élvezi amit csinál, szuperul megy neki, és ettől teljesen magabiztos. Mióta együtt vagyunk, én még nem láttam ilyennek, és nagyon örülök, hogy eljutott idáig, rengeteg munka van mögötte, nagyon büszke vagyok rá.

Részemről meg azt mondthatom, hogy idén sikerült a munkában eljutnom oda, ahol mindig is szerettem volna lenni. Tavaly októberben ugye megvettek minket az amerikaiak, kitűzve azt a célt, hogy egy viszonylag kis cégből kategóriájában vilégelsőt csináljanak. Ez amúgy nem annyira irreális mint amilyennek hangzik, mindenesetre egy csomó olyan változtatást hoztak, aminek én nagy nyertese lettem. Év elején összevontak két csoprtot, a mi kis 5 fősünket és egy 15 főset, aminek főnököm lett a vezetője. Ebben a nagyobb csoprtban minden lehetőségem meglett rá, hogy kihasználjam az alkalmat, és vezető szerepkörbe lépjek (mármint nemcsak dirigálási hanem szakmai képességeimet is beleértve :-)).

Augusztusban elő is léptettek, csapatvezető lettem, két embernek lettem a közvetlen főnöke, de a különböző projekteken átlagban 4-5 ember munkáját irányítom. Pipettáznom már csak akkor kell, ha valami nagyon újat kell csinálni (juhé!). Főnököm a nagy csoport irányításában is kitűnő, rengeteget tanulok tőle, próbálom ellesni a módszereit, és úgy tűnik sikerül is, mert több forrásból is úgy hallottam, hogy szeretnek a beosztottjaim. Tényleg odafigyelek arra, hogy a csapatban mindenki tudjon fejlődni, újat tanulni, és a konfliktusok kerülése helyett megoldásra törekszem (na ezt most itt abbahagytam, mert ez már nagyon tréning szagú).

Egy szó mint száz, tavaly ilyenkor még csak álmodtam arról, ahol most vagyok, visszatért régi önbizalmam (azért szerencsére a Berkeley-n megszelidített változatban :-)), és tényleg nem túlzok, mikor azt mondom, hogy imádok munkába járni. Amúgy szociálisan is igen aktív a csoport, tavaly voltunk szabaduloszobában és kalandparkban is :-)

Amit még az idei évről meg szeretnék említeni, hogy Dani szombatonként elkezdett önkénteskedni gyerekeknek tartott kódoló szakkörben, nagyon kreatív dolgokat csinálnak, pér év múlva már Áron is mehet. Igy legalább kicsit mi is kivesszük a részünket az önkéntes munkából, errefele mindenki nagyon lelkes, már kissé kellemetlenül éreztük magunkat, hogy semmit nem adunk a közösbe. Én persze önző módon továbbra is csak saját szórakoztatásomról gondoskodtam, és beléptem a Genome Campus társasjáték klubjába, ahol havonta egy este összeül egy csomó geekarc társasjátékozni.

Szóval kitűnő év volt számunkra 2019, a sok munka úgy tűnik mostanra ért be, meg persze marhára szerencsések vagyunk, hogy minden így összejött. A gyerekekkel is egyre könnyebb, Áronnal már egy csomó mindent lehet csinálni, így azzal kapcsolatban is pozitívak vagyunk, hogy pár éven belül visszakapjuk életünket, újra tudunk kirándulni, ilyesmi. Gyerekek, ház, munka sínen van, 2020-ban már tényleg csak élvezni kell az életet :-) De a viccet félretéve, 2020-ra fogadalmam, hogy mivel most tényleg nincs min göcsörtölnöm, meg kell tanulnom türelmesebb és lazább lenni, családra, barátokra jobban odafigyelni. Ehhez mondjuk jól jött volna a ‘The Subtle Art Of Not Giving A Fuck’ című könyv, amit majdnem megkaptam karácsonyra, de aztán mégsem, úgyhogy most kénytelen leszek improvizálni...

Aktuális szakbarbárság

Mivel a fiúk pár nappal hamarabb hazautaztak Magyarországra mint én, kihasználom békés magányomat, hogy irjak kicsit munkámról, amit már régóta tervezek, mert mióta visszatértem a szülési szabadságról sokminden megváltozott, és nagyon élvezem.

Először is új épültbe költöztünk, minden szép és új, hozzánk lett igazítva. Továbbra is ugyanazon a kampuszon vagyunk mint eddig, Dani ötperces, nekem tízperces munkába jutásom békés báránylegelők között annyira kellemes, hogy minden egyes reggel tudatosítom magamban, hogy mennyire szerencsések vagyunk emiatt.

Olivér születése előtt munkám főként abból állt, hogy méréseket dolgoztam ki arra, hogy vizsgálni lehessen, hogy az immunsejtek hogyan ölik meg a rákos sejteket a különböző gyógyszerek hatására. Ez egy elég nagy projekt volt, lett belőle egy 5-6 mérésből álló programcsomag, amit az idő tájt kezdtünk el reklámozni. A mi cégünknél nem folyik önálló kutatás, mi mindig más gyógyszercégeknek dolgozunk be részfeadatokat, és „munkacsomagokat” adunk el nekik.

És az a szép ebben, hogy mióta visszajöttem januárban, egyre jobban beindul ez az irányvonal, és én lettem a szakértője. Ez azzal jár, hogy egyre több részfeladatba folyok bele, főleg a kezdeti üzleti részébe, és ez nagyon tetszik. Többnyire ez úgy működik, hogy a honlapon, egy konferencián vagy egy más projekten keresztül, érkezik egy érdeklődő kérdés, ami alapján az üzletes kollégák összehoznak egy skype hívást, ahol beszélünk az ügyféllel, pontosan mi is kéne nekik, mi mit tudunk ajánlani, a kettő hogy fed át stb. Ezen a szinten ez teljes mértékben tudományos párbeszéd. Egy héten átlagosan egy-két ilyen hívásunk szokott lenni, a világ minden tájáról, mindenféle szakterületről. Múlt héten például gyanútlanul bementem egy ilyenre, pár perc múlva meg már egy stanford-i professzorral tárgyaltam, ufff.

Ezután én leülök, nekiállok irodalmazni, utánajárni kicsit részletesebben a kérdésnek, és előállok egy beárazott munkatervvel, amiben pontosan szerepelnek a tervezett kísérletek, ennek reagens és munkaerő költsége, rizikós pontok stb. Általában egy napomba telik ezt összehozni, és ezt a részét élvezem leginkább a munkának, mert nagyon változatos, sokat kell gondolkodni és tervezni. Utána megint az üzletes kollégák jönnek, megírják a hivatalos ajánlatot, amit kiküldenek az ügyfélnek, aki többnyire ezután kitalálja, hogy mégsincs erre pénze, vagy a kompetíciót választja...

Viszont azon ritka esetekben, mikor megszületik a szerződés, beindul a munka, amit attól függően, hogy ki mennyire elfoglalt, vagy magam csinálok, vagy a csoport valamelyik másik tagja a segítségemmel. Egy ilyen projekt többnyire két-három hónapig tart, közben rendszeres megbeszélések és prezentációk vannak, és egy írásos összefoglalóval zárulnak. Számomra ez ideális menetrend, az ember kicsit belekóstol egy nagyobb projektbe, együttmőködik új emberekkel, aztán mire pont kezdene megszokottá válni, vége.

  

Másik irányvonal, amibe egyre inkább kezdek belefolyni, hogy már nemcsak a gyógyszerkutatás kezdeti szakaszában veszek részt, hanem a fejlesztés későbbi szakaszában is, mikor már az emberi kísérletekhez gyártanak anyagot. Mielőtt elmentem szülési szabadságra kidolgoztam egy módszert egy gyógyszerjelölt eredményességének mérésére, amit mialatt én otthon voltam, továbbfejlesztettek olyan pontosságúvá, hogy ma már rendszeresen ez emberi kísérletekhez termelt agyag minőségét ellenőrzik vele. Jó érzés látni, hogy az ember munkája így kifutja magát.

A csapat szintén nagyon jó, tényleg mindenkinek az az érdeke hogy menjen a munka, beosztjuk egymás között, ugyanakkor mindenkinek megvan a szakterülete, amiben fejlődhet, alakíthat. Én ugye az immunsejtes esszéket próbálom nyomatni amennyire tudom, posztert, hírlevelet, előadást gyártok, tetszik, hogy ezért a területért én vagyok a felelős.

Egyik korábbi írásomban említettem, hogy a cégnek nem megy túl jól, ugye mi is új épületbe költöztünk, és tavaly két kisebb amerikai céget is felvásároltak, nem feltétlenül jól átgondoltan, aminek hatására idén szinte teljesen elfogyott a pénzünk. De múlt héten jött a jóhír, hogy egy amerikai befektetőcég felvásárolt minket, úgyhogy meg vagyunk mentve. Persze azt csak ezután árulták el, hogy annyira nagy szarban voltunk, hogy két hónap választott el minket a csődtől...

Igy megy ez sajnos a biotech iparban, már a második projektemet fejezem be úgy, hogy a kliens nagyon elégedett volt a munkával, de elfogyott a pénzük, vagy meg más szempontból nem úgy alakított a jelölt ahogy szerették volna, ezért meghalt a projekt. Elképesztő látni, hogy mekkora pénzeket és mennyi munkát kell befektetni ahhoz, hogy egy új gyógyszert piacra dobjanak, és mennyi kis cég élete áll vagy bukik egy pár kritikus kísérleten. Ebből a szemszögből némileg más megvilágításba kerülnek a „kapzsi” gyógyszercégek, na de ez megint egy másik történet, és szerencsétekre még így gyerekek nélkül is elfogyott az időm a folytatásra :-)

Reflexió

Ahogy az előző bejegyzésben Erika írta, januárban átvettem a stafétabotot (Olivért). A napirend pont annyira feszes, hogy semmi érdemlegeset ne lehessen csinálni, viszont elég szabadidőt hagy, hogy az ember össze-vissza spekuláljon az élet dolgain. Nem csoda, hogy sokan nehezen viselik a gyerekkel otthon töltött éveket (én a vállalt 3 hónapos időszak felétől már vágom a centit). Mindegy, nem ez a lényeg, hanem mostanában sokat agyaltam a kaliforniában eltöltött időn, az ottani munkámon, a körülményeken, amik végül a kísérletes biológiától való elforduláshoz vezettek. Figyelem, egy rendkívül hosszú, kusza, csapongó, frusztrációval és önigazolással terhelt bejegyzés következik!

Én sosem gondoltam, hogy valami nagy tálentum lennék a kísérletekhez, de sok munkával mindig tudtam a bénázásaimat kompenzálni, és különben is, az ELTÉs csoportban nem volt nyomsztó teljesítménykényszer, nem volt az a fajta stresszelő hajtás, amivel a UCSF-en találkoztam. Persze ez nem azt jelenti, hogy keveset dolgoztunk (sőt!), csak a kísérletek előtt nem éreztem, hogy ha most nem sikerül, akkor elbaszódik az életem. A UCSF/Berkely-s légkörből valahogy áradt, hogy a legjobbnak kell lenned: ha 3-4 év posztdok után nem egyenesen mész professzornak, hanem még egy kör posztdokot csinálsz, akkor egy kudarc vagy.

Az USA top egyetemeire jellemző nagy nyomást tovább fokozta, hogy a témavezetőm egy fiatal nálunk alig 5 évvel idősebb kezdő csoportvezető, szóval neki is bizonyítania kellett. Nem tudom, talán pont ebből fakadt, hogy a projectjei talán túlontúl ambíciózusak voltak ("All the low hanging fruits are taken" azaz a könnyű kísérleteket már megcsinálták), és talán emiatt, minden erőfeszítésem ellenére valódi sikerélményem a 3 év alatt nem sok volt. Pedig tényleg nagyon keményen hajtottam... Úgy gondolom, nem csoda, ha ezek után az ember valami olyan dolog felé fordul, amiben sikereket ér el, és ez nekem ezekben a vészterhes időkben a programozás volt. A lényeg, hogy engem ez az egész nagyon megviselt... egyrészt hatalmas csalódás volt, hogy kudarcot vallottam: rettentő frusztráló volt hátatfordítani sok-sok év kemény munkával megszerzett tapasztalatnak és tudásának és egy olyan terület felé indulni, ahol éveken keresztül folyamatosan a hiányosságaimmal kell együttélni, és ezek ellenére teljesíteni. Másrészt (ez kicsit Stockhol szindrómás lesz), úgy éreztem, hogy Natáliát cserbenhagytam. Az első ember voltam akit felvett induló laborjába, egy posztdok, akinek a teljesítménye hatalmas hatással van az ő teljes akadémiai előmenetelére.

Nem állítom, hogy a fenti véleményem teljesen megváltozott volna az évek folyamán, mindenesetre sokkal-sokkal árnyaltabban látom a szituációt. Először is, tény, hogy a PhD-t szerzett hallgatók töredékéből válik végül csoportvezető. A kompetíció a posztdok-professzor átmenetnél egészen elképesztően kemény. Ebből az következik, hogy van egy hatalmas fiatal kutató tömeg, akik előbb-utóbb kénytelenek lesznek elhagyni az akadémiát (ennek okainak bemutatására tucatnyi blogot lehetne írni), és ha az ember "csak" jó, de nem kiemelkedően jó képességű (és persze szerencsés), el kell gondolkozzon, hogy milyen alternatív kimenetet célozzon be magának és, hogy az akadémiában eltöltött idő alatt milyen ehhez szükséges tudást tud megszerezni. Az utolsó UCSF-es évemben részt vettem egy olyan állásbörzén, amit kifejezetten PhD-vel rendelkező, de az akadémiát elhagyni készülő fiatal kutatóknak tartottak.... rettenetes volt. Három fő momentum, ami beégett:

1. Tömeg... 10 méteres sorban álltak a szerencsétlenek, hogy leadják az önéletrajzukat egy fejvadásznál
2. Rettenetes alternatívák: tudományos kommunikátor, szabadalmi szakügyintéző... a hideg kiráz
3. Koreloszlás: 30 éves korommal nagyon fiatalnak éreztem magam, sokan 40-es éveik közepén házaltak az önéletrajzaikkal

Utólag is úgy érzem, hogy az akadémia elhagyása elkerülhetetlen volt, egyszerűen semmi esélyem sem lett volna labort alapítani, és igazából ambícióm se nagyon. Erikához hasonlóan maradhattam volna kísérletes vonalon, céges alkalmazásban, de szerencsére a bioinformatika felé vettem az irányt. Tapasztalatom szerint nagyobb a kereslet bioinformatikusokra, könnyebb az akadémiából munkát találni, és többet is fizetnek. Szerettem én a kísérleteket (picit hiányoznek is), de bizonyos aspektusok miatt az adatelemzés/programozás jobban fekszik. Bár tény, hogy az átmenet nagyon kemény és még most sem érzem úgy, hogy nyugodt szívvel nevezhessem magam bioinformatikusnak.

Továbbra is úgy gondolom, hogy cserbenhagytam Natáliát. De már egyátalán nem sajánlom. Persze leléptem, de szent meggyőződésem, hogy egy nálam 10x jobb ember se jutott volna azokkal a projectekkel semmire. (OK, annnyira nem voltam jó, hogy legyen elég önbizalmam és tudásom a témavezető által megadott kereteket átlépni) Ezt persze amikor leléptem, meg pláne, amikor csatlakoztam, még nem lehetett tudni, de most megnézve a csoport publikációs listáját, nyilvánvaló. A labor alapításától eltelt 7 év, amiből én az első háromban vettem részt, ez idő alatt egyetlen (nem teljesen, de erről majd később) eredeti közlemény látott napvilágot 2017-ben, attól a Stanford(!) egyetemről érkezett posztdoktól, aki szinte velem együtt kezdett. A csaj aki átvette az én projectemet már 4 éve ott van, sehol semmi. Ettől én még lehetek csapnivaló szakember, de ebből számomra az látszik, hogy ha jobb lettem volna, akkor se lett volna semmi. Másrészt azért se sajnálom, mert ő se "sajnált" engem: ha nem neki dolgozok 120%on, akkor fel is út le is út... ez persze szigorú vadkapitalista megfontolások alapján teljesen érthető, de ha egy főnök nem segíti a beosztottjait, akkor ő se várjon mást.

Na, most jön a kemény menet, öveket bekapcsolni. :D Szóval a kemény munka árán is csak sikertelenséget hozó projectek és a folyamatos nyomás okozta frusztrációt én úgy oldottam fel, hogy kitaláltam magamnak egy alternatív karriert, és hátat fordítottam a kísérleteknek. Sokan PhD és 3-4-5 év posztdok után elmennek kávétfőzni valami organikus hipszter kávézóba. Nem úgy mint doktoranduszunk, Peter. Peter viszonylag korán, már az első évben csatlakozott a laborhoz. A csávó kegyetlen okos volt... totál hülyének éreztem magam mellette, tanárai szerint 4-5 évente van olyan tehetséges hallgató a programon, mint ő! Hihetetlen nagy precizitással és munkabírással dolgozott. Amikor végül 2014 májusában búcsút intettem a labornak két projectje publikációhoz közeli fázisban volt (nyilván senki másnak a csoportban nem volt semmi). Aztán egyszer augusztusban pizzáztunk még egyet Berkeley-ben és akkor mesélték, hogy Natália a frusztrációban újabb szinre lépett: egy csoportmegbeszélésen mindenkit kőkeményen lebaszott, hogy eredményeket kell produkálni, és kiemelkedő tudományos eredményekhez kell 10% zseni és 90% munka, és mivel nincs a csoportban egy zseni se, mindenkitől 100% munkát vár.... beszarás. Gépelem ezt a szöveget és nem hiszem el.... a mostani csoportomban ez egyszerűen elképzelhetetlen... hogy ennyire a beosztottak hajtásától várja valaki az eredményt. Na mindegy. Én amikor ezt hallottam, már csak együttérzően csóváltam a fejem... időközben Peter sikeresen publikálta mind a két projectjét két jó, de nem különösebben nagyágyú folyóiratban. Aztán 2015 karácsonyi szünet elején besétált Natáliához és összetörve bevallotta, hogy jópár mérést a két cikkhez hamisított ("Merry Christmas!"). Nyilván, hogy megfeleljenek az előzetes várakozásoknak. A főnök ezen természetesen bepöccent, mint állat, majd indított a csoportja ellen egy egyetemen belüli és szövetségi etikai vizsgálatot, hogy tisztázzák a történteket. Átnézették az összes publikált kísérlet jegyzőkönyvét, mérések eredményeit. Nagyon durva, ennél megalázóbb dolgot el sem tudok képzelni. Végül az egyik cikkhez egy errátumot csatoltak, a másikat vissza kellett vonni. A srác természetesen elhagyta a labort, az egyetemet, semmilyen kutatási pályázatra nem pályázhat... Rettenetesen szomorú az egész história, de ami a legjobban zavar, az az, hogy egy elképesztő tehetséget vesztegettünk el a nagy büdös semmire. Min múlnak ragyogó karrierek, életek... Szóval Natália önálló laborja 7 év alatt produkált egy visszavont, egy errátummal ellátott és egy "rendes" eredeti közleményt, meg néhány kisebb review-t.

Szóval ilyeneken gondolkozom mostanában.... meg hogy mit csinálnék másként, ha egyetlen dolgot megváltoztathatnék a kaliforniai évek alatt? Az első fizetésemből bitcoint kellett volna vennem. Az akkori árfolyamon kb. 2000 dollárért lehetett venni 2000 bitcoint, amit ha idén karácsonykor adtam volna el, kereshettem volna 8 milliárd forintot.

Év végi

Kicsit megkésve, és teljesen random módon, pár év végi gondolat, lemaradás. Kezdjük könnyedén, néhány képpel, ami kimaradt még az ősszel.

  

Szeptemberben meglátogattuk Hédiéket Londonban, ahol megismerkedtünk az
akkor négyhónapos Johankával. Jelentjük, oltári aranyos. Ez meg itt egy kis 
délutáni csendélet: fiúk szerelnek, lányok alszanak.

Meg voltunk a természettudományi múzeumban is, ahol Áronnak
annyire nem jött be a mozgó T-rex.

A vonatozás viszont annál inkább, azóta is Londonba akar menni vonattal kisbabát látogatni.

Meg sokat főztünk (és takarítottunk).

Idén is voltak fennforgások. Én ugye augusztusban új pozícióban kezdtem, most már új gyógyszerjelöltek hatásmechanizmusát vizsgálom magasabb beosztásban. Lényegében immunsejteket differenciáltatok különböző irányokban, aztán ezeket összekeverem mindenféle rákos sejttel, kezelem a gyögyszerjelölttel, és nézem, hogy milyen útvonalak ativálódnak, milyen módokon ölik meg az aktivált immunsejtek a rákos sejteket. Egy csomó molekulat, alkotórészt különböző színnel fluoreszkáló anyaggal jelölök, aztán egy műszerrel egyesével lemérem a sejteket (mármint másodpercenként több ezret, nem szarakodunk ám :-)), és aztán mindenféle korrelácót számolok a különböző sejttípusok aktivációs stádiumai között.

A munka sok gondolkodással, kísérlettervezéssel, kombinálással, adatelemzéssel jár, nagyon hasonlít arra amit eddig is csináltam, és élvezek, de sok szempontból még jobb, mert konkrétan megfogható kérdések vannak, olyan molekulákon melyekből előbb-utóbb tényleg rákgyógyszer válhat. Mostani főnököm nagyon haladáspárti, támogatja a legújabb tecknikák kipróbálását, nyűglődés és kiskapuk keresése helyett, értelmes adatok generálása folyik nagymennyiségben. A főnök minden szempontból kitűnő, elképesztő jó vezető, megbízik az emberben, és szabadon hagyja dolgozni, de ha elakad, nagyon segítőkész, hasznos meglátásai és ötletei vannak, egyértelmű, hogy nagyon érti a dolgát. Mindemelett tisztán kommunikál, és nem kerüli a konfliktust, ha valami nem kóser, kultúrálan, de egyértelműen megmondja mind a főnökségnek, mind a beosztottjainak. Egy szó mint száz, eltartott egy darabig míg eljutottam idáig, de most tökéletesen elégedett vagyok a szakmai helyzetemmel, és szeretek munkába járni.

Az elmúlt év során Dani is egyre jobban belejött a bioinformatikába, erről mondjuk inkább neki kéne írni, de aktív nyaggatásom ellenére sem sikerült rávennem a blogolásra, úgyhogy kénytelenek lesztek velem beérni. Mindenesetre egyre jobban megy neki a programozás, és az is segít, hogy új kisfőnöke van, egy kicsit frusztrált harmincas csajszi helyett kapott egy huszas évei végén járó, eredetileg pénzügyi adatelemző - programozó matematikus srácot, akivel nagyon jól kijönnek, mind szakmailag mind a magánéletben (visszatérő közös téma, hogy, kinek mi a stratégiája az otthoni játék számítógép fejlesztésére).

Daninál azért annyi szépséghiba van a dologban, hogy az egész csoportjuknak másfél éve van még az intézetben, utána költözniük kell valahova máshova. Ugyanis a Sanger Institute az egyik legjobb tudományos intézet a Királyságban, ahol ötévenként felülvizsgálják a csoportokat, és az nem elég, ha szakmailag kitűnően teljesítenek, és ki vannak tömve cikkekkel, az is kell, hogy az intézet hosszútávú „víziójába” beleilljenek. Így számos nagynevű kutatótól megvált már az intézet, köztük most Dani csoportvezetőjétől is. Így megy ez errefelé kéremszépen. Két év türelmi időt kaptak, és mivel Dani szerződése 2018 elején amúgy is lejár, érdemes akkor lépnie, bár elvileg folytathatná a csoporttal együtt, de nem lehet tudni, hol lesz az új otthonuk, mi meg nagyon szeretnénk itt maradni Cambridge közelében. Mindenesetre a nagyfőnök itt is oltári normális és támogató, és Dani most elég jó pozícióban van, keresett a tudása, de azért az álláskeresés mindig stresszes, bár már kezdünk belejönni...

Ami a családi ügyeket illeti, Áron idén is jól alakult, és itt jött volna az a rész, amikor beteszek két videót, amin Áron vidáman biciklizik a nagyfiúkkal a gördeszkapályán, és amin tök egyedül használja a játszótér drótkötélpályáját nagy nevetések közepette. Aztán mire hosszas könyörgések árán rávettem Danit, hogy töltse fel ezeket a videókat a Youtube-ra, kiderült, hogy úgy formázta újra a telefonját, hogy a gyerekről készült majdnem összes videó elveszett... Hát aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy nyugodt típus, és maradjunk annyiban, hogy ezeket a fejleményeket sem viseltem könnyen. Nade shit happens, és nőttek már fel gyerekek videók nélkül is, úgyhogy felülemelkedtünk ezen is.

Áron most már megállás nélkül dumál és néha énekel is. Már teljesen komoly baráti köre van, aktív szociális éltet él. Idén nagyon jóba lettünk két másik családdal, Leonardo (olasz + francia) és Francisco (osztrák + spanyol) szüleivel, rendszeresen összejárunk, marha jól megértjük egymást. A szilvesztert is együtt töltöttük, egészen este tízig „buliztunk”, a gyerekek meg voltak őrülve. És az is kiderült, hogy Leonardo szülei is öthónapos terhesen, laza nyári ruhában házasodtak össze a san diego-i városházán, és korábbi kaliforniai életük gyanúsan hasonlít a miénkre :-)

Ezen kívül még Letiffel és Orsival szoktunk sok időt együtt tölteni, a fiúk járnak squasholni, én meg az ÖTYE klubommal vagyok egyre jobban el, a három magyar anyukával, akikkel eredetileg azt hittem nem vagyunk annyira egy hullámhosszon, mégiscsak, és vacsoráink gyakran heves egyettértő politizálásba fulladnak.

Témaváltás, és néhány karácsonyi kép:

A szomszéd nénitől kapott óriás csokimikulás.

A Cam folyónál a beiglit próbáljuk legyalogolni.

Családi ügyeket bezárólag, ugye tavasszal volt egy kevésbé szerencsés történetünk, de cserébe, hogy teljes képzavarral éljek, a Jézuska/Mikulás tojt nekünk egy ilyet:

Érkezése májusra várható, és mint a képen a színek is jelzik, új ruhát nem kell vennünk, és a Frozen-t sem kell beszerezni DVD-n. Most úgy tűnik minden rendben van, aminek nagyon örülunk. Nehezebb napokon azért eléggé megrémülök, hogyan is lesz ez, hiszen néha még Áronnal is nehezen bírunk, pedig alapjában véve tündéri gyerek, de azért a kisgyermekes családi életnek vannak nehéz pillanatai. Leginkább talán az, hogy bizonyos szempontból baromi kiszámíthatatlan, egy tökéletesen indult napot totálisan el tud rontani egy olyan apróság, hogy a gyerek éppen az istennek se akar elaludni, pedig rohadt fáradt, és az egész délután egy idegörlő nyűglődésbe fullad mindhármunknak. Más szempontból meg baromira kiszámítható, séta a játszótérre, délutáni alvás, játék, mese, néha marhára elkap az az érzés, hogy nagyon szeretnék már valami olyat csinálni, amitől úgy érzem élek, és amit azért csinálok, mert én élvezem. Persze tudom, hogy ezt kellő intelligenciával és energiabefektetéssel meg lehetne oldani, a gyerek irányában mindig pozitívnak és kiegyensúlyozottnak lenni, és mellette saját magunkra is odafigyelni, de ezt néha olyan emberfeletti teljesítménynek érzem, hogy csak méginkább elkeseredek a gondolattól, hogy mennyire nem vagyok elég hozzá.

De azért a nehézségek ellenére alakulunk, és míg családilag 2016 határozottan jó év volt, addig az egész világra nézve ez nem mondható el. A magyar rasszizmus erősödése, Brexit, és végül Trump, ezeken még mindig nem sikerült felülemelkednem, és ez a kitűnő írás tökéletesen rávilágít arra mért is olyan elkeserítő fordulatok ezek:

History tells us what may happen next with Brexit & Trump

Cambridge-i életünket viszont nagyon megkedveltük, és Brexit ide vagy oda, itt még mindig ilyen reklámok mennek főműsoridőben, és ez senkinél nem veri ki a biztosítékot, ami szerintem tök frankó.

BUÉK, és minden jót 2017-re!

I can see clearly now...

Az elmúlt időszakban történt néhány fejlemény, amiről érdemes megemlékezni. Először is megérkezett Áron útlevele!!! Hát ez szinte nehezebb szülés volt mint az igazi, de túl vagyunk rajta, nyár végén utazhatunk haza.

Túlestünk a bárányhímlőn is, nagy szerencsével ezt marha lazán megúsztuk, Áronnak a kiütéseken kívül semmi baja nem volt. Áronra mostanában tényleg egy szavunk sem lehet, oltári vidám kiskölyök, az óvodában nemrég volt értékelése, ahol megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben, olvasásból például kifejezetten jól áll, bár matekból kicsit le van maradva :-) De mivel a gyermek mindössze két és fél éves, úgy döntöttem, ezen egyelőre nem fogok aggódni.

A munkahelyemen is beindultak az események, ugyanis átmentem egy másik csoportba, ami több szempontból is jelentős előrelépést jelent. Eddig főként fehérjetermeléssel foglalkoztam, ami akárhogy is szépítjük, a biokémián belül szerintem a legkevésbé érdekes, kevés agy, ám annál több manuális munkával járó feladat. Nem is a szakterületem, eddig amennyire lehetett igyekeztem elkerülni. Sokkal jobban élveztem azokat a feladatokat, ahol kísérletet kell tervezni, kitalálni hogyan lehet lemérni a sejteknek különböző működéseit, azokat kiértékelni, szép grafikonokat gyártani, és azokon okoskodni. Az új munkakörben egészen pontosan ezt kell majd csinálnom, gyógyszerjelölt molekulák hatásának vizsgálatára méréseket fejleszteni, olyan módszerekkel, melyekben tényleg otthon vagyok.

Ráadásul az egész folyamat ahogy áthelyeződtem, volt rendes interjú, egyezkedés, és az egész hivatalos procedúra, meggyőzött arról, hogy tényleg értékelik itt a munkámat, a korábbi csoportomban sajnálják, hogy megléptem, az új csoportomban meg tárt karokkal várnak. Nagyon sokat jelent ez nekem, úgy érzem ismét emelt fővel járhatok, és sokkal pozitívabban tekintek a jövőbe. Kicsit úgy érzem magam, mint aki hosszan fut a vonat után, ami csak nem veszi fel, majd nagy nehezen összekuporgat egy saját kocsira valót, tövig nyomja a gázt, és azt kiáltja, later losers! Vagy valami hasonló :-)

Továbbá elkezdtünk szocializálni. Mármint nemcsak mi, hanem Áron is. Egész komoly kis baráti köre van, meghívták szólinapi bulira, meg voltunk vendégségben is egyik kisbarátjánál. Leonardo oltári aranyos gyerkőc, három egész nappal fiatalabb Áronnál, különben meg mint a borsó meg a héja :-). Mi meg nagyon jol kijövünk a szülőkkel, egyik olasz, másik francia, mindkettő biokémikus, ezelőtt ők is Kaliforniában laktak, most meg a szomszéd faluban, és ők is igyekeznek itt megtelepedni, szóval nem esik nehezünkre megérteni egymást.

Én meg mostanában mozizni járok a csajokkal. A faluban még egy darab magyar lakik rajtunk kívül, Andi nagyon vidám és aktív, gyakran mozgósítja a környékbeli középosztály angol-magyar anyukáit :-). Én vagyok a legfiatalabb a társaságban, a többieknek már iskoláskorú gyerekeik vannak, és jó régen itt laknak, de mind jófejek, és jól megértjük egymást. A mozi is említést érdemel, ugyanis nem más mint a helyi középiskola előadóterme, ahol hétfő esténként kissé művészbe hajló filmeket adnak. Szerintem tökjó hangulata van, itt láttuk a Saul fiát (ez annyira nem jött be), és a Mustang-ot (ez viszont annál inkább).

Letiffel és Orsival is egyre többet járunk össze, korábbi bejegyzésekben már feltűntek, még az Enzimológiáról ismerjük egymást, nagyon hasonló a világnézetünk, jó barátok lettünk. A fiúk járnak squash-olni, hétvégén meg nálunk tartottunk két napos kertipartit, bbq-val, szalonnasütéssel, és éjszakába nyúló társasozással, szerintem marha jól sikerült. Még az időjárás is együttműködött, és az angol nyári kánikulában 28 fokig is felkúszott a hőmérséklet!

Mozogni is egyre többet mozgunk, nyilván ez is összefügg az ember lelkiállapotával. Szerda ebédszünetben van a kampuszon jóga, ami egész jó, de ami még ennél is jobban bejön, hogy kiderült, hogy csütörtök esténként a falunkban, tőlünk ötperc sétára, egész pontosan olyan órát tartanak, mint amilyet kerestem. Fitness és tánc keveréke, már baromi régen nem csináltam ilyet, és nagyon hiányzott, el se hiszem, hogy végig itt volt a sarkon, és csak most vettem rá magam, hogy megnézzem, mindenesetre ezentúl ott leszek, az is biztos!

És végül, de nem utolsósorban, volt ugye egy Brexit, amiről már korábban röviden kifejtettem a véleményem. Azért ezzel kapcsolatban azt is megjegyezném, hogy szerencsére megint igen jó helyen vagyunk, ahol értelmes emberek vesznek körül, és személyesen még egy olyannal se találkoztam, aki a kilépésre szavazott volna. A kampuszon például a "közelmúlt politikai eseményeire" tekintettel "nemzetközi" bulit tartottak a kampusz diverzitását ünnepelve, és elhatárolódva a Brexit üzenetétől. Tisztában vagyok vele, hogy a liberális, értelmiségi középosztály buborékában élek, de a hétköznapokban nagyon normális arcok vesznek körül, ami számomra felbecsülhetetlen.

Szóval kissé ironikus, hogy pont Angliában mondom ezt, but I can see clearly now, the rain is gone...

Dolgos hétköznapok - első benyomások

Letelt új életünk első két hete, vagyis Áron azóta jár bölcsődébe, én meg dolgozni. Örömmel jelentem, hogy mindketten kifejezetten jól vettük az akadályokat, és hosszú ideje most érzem először, hogy látom a fényt az alagút végén. Akkor kicsit részletesebben.

Áron bölcsődéje Dani munkahelyén van, kitűnő a minősítése és a híre, a parkosított kampusz közepén van, gyakran viszik őket sétálni, kacsákat és mókusokat hajkurászni. Bent is van nekik mindenféle játszóalkalmatosság, a csúszda Áron nagy kedvence, és mindig csinálnak valamit, ma például madáretetőt készítettek. Sokat festenek, ennek megfelelően Áron ruháinak amortizációja rohamléptékben beindult. 3-4 gyerekre jut egy óvónő, a csoportban 12-15 gyerkőc van, akikre szintén nem lehet panasz, szinte mind kutatócsemete, sok közülük Áronhoz hasonlóan kétnyelvű közegben nevelkedik. A kaja kifogástalan, rengeteg zöldség és gyümölcs, gyerekek által fogyasztható formában, kedvencem a lazac grillezett zöldségekkel édes-savanyú mártással, vagy uzsonnának humusz pitacsipsszel. Minden nap végén kapunk egy kis papírost, melyen nyomon követhetjük, hogy Áron aznap mit evett, mennyit aludt, mivel játszott, milyen napja volt. Minden óvónőnek van egy kis fényképezőgépe, fotóznak rendszeresen, és majd fogunk kapni egy képes naplót, amin Áron fejlődését részletesen is nyomon követhetjük. Áron óvónénije Dani szerint nagyon amerikai, vagyis folyamatosan nagy mosollyal és beleéléssel magyaráz, amúgy egy húszas éveiben járó helyes kiscsaj.

Mikor otthagyjuk, akkor azért eléggé el szokott szontyolodni szegénykém, de állítólag hamar rendbejön, és mikor hazahozzuk többnyire jókedvű, nem úgy tűnik mintha megviselte volna az idegen környezet. Áron mindig is szeretett gyerekek társaságában lenni, csak az autókon nem hajlandó osztozni, az óvónéni szerint "ezen még dolgozunk". Meg persze rögtön összeszedte az aktuális köhögős-taknyos-lázas mikróbát, de remélem hamarosan ezen is túlleszünk. Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen jól tűri a kiképzést, nagy változás ez most kis életében.

Ami meg az én munkámat illeti, az meg kifejezetten jobban alakult a vártnál. Pontosabban a pozitív elképzeléseim beigazolodtak, a negatívak meg egyáltalán nem. Leginkább attól tartottam, hogy mivel kellően alacsonyan vagyok a ranglétrán, majd azzal indítanak, hogy hát akkor itt a mosogatnivaló, hajrá (vagy valami hasonló). Ehhez képest már két projektbe is bekapcsolódtam, és múlt héten megkaptam a sajátomat! Tényleg úgy kezelnek mint egy jó szakembert, és mindenki nagyon rendes és segítőkész. Rengeteget tanulok, bár igazából mindent csináltam már egyszer valamikor, csak nem pont így, úgyhogy mindent baromi gyorsan felfogok, és nagyon jól tudok haladni. Az biztos, hogy az elmúlt két hétben több 96 lyukú plate-et használtam el, mint eddigi tudományos pályafutásom alatt összesen. De pont annyi új is van benne, hogy érdekes is legyen. A többiek egyértelműen kompetens és jó szakemberek, mindenki rendesen dolgozik, tempósan haladnak a dolgok. Messze a legrendszerezettebb hely, amihez valaha is közöm volt, jól definiáltak a célok, módszerek, megoldások és a határidők. Nem igényelnek forradalmi ötleteket, de komoly szakértelmet igen. Pont így képzeltem el a jól működő gyógyszeripart, és azt hogy nekem egy ilyen közeg mennyire bejönne. Mivel a cég bizonyos részfeladatokra specializált, a világ minden tájáról vannak megrendelőik mindenféle témában, a projektek viszonylag gyors lefutásúak (2-6 hónap), így nagyon változatos a munka. Az elmúlt két hétben dolgoztam rákgyógyszeren, véralvadásgátlón, holland, izraeli és amerikai cégeknek. Ráadásul ajtótól ajtóig 12 perc alatt bent vagyok, ha Daniékat is kidobom menetközben, akkor 15, dugó nincs, városnak a közelébe se kell mennem. Nade csak hogy panaszkodjak is egy kicsit, mert abban ugye jó vagyok, a táplálkozási lehetőségek azok borzalmasak, lassan már kezdem felfogni, hogy az angolok tényleg nem tudnak főzni. De komolyra fordítva a szót, azt hiszem egy rossz szavam se lehet, és ha már a mosogatással kezdtem, azzal is zárom, mert a cég egy számomra nagyon szimpatikus aspektusát jól szemlélteti. A legalja munkák ugyanis, mint a mosogatógép betöltése és a steril fülke takarítása, rotációs rendszerben történnek, és mindenki be van osztva, aki abban a laborban megfordul, a legalacsonyabb beosztásútól a legmagasabbig.

Happy ending?

Szereztem munkát, jövő héten kezdek (és Áron is a bölcsődében, de ezt majd egy másik posztban). Már jó sokadszor futok neki erről írni, mert elég vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Az, hogy nekem is lesz munkám, mindenképp nagyon pozitív előrelépés, hisz stabilabb lábakon fogunk állni, biztosabban tekintünk a jövőbe, és halad előre az életünk. Semmiképp se szeretném, ha úgy tűnne, hogy ezt nem értékelem kellőképpen. Azonban az ide vezető út annyira rögös volt, hogy nehéz lenne, és nem is reális, erről a témáról kifejezetten vidám hangvételű bejegyzést írnom.

Tehát, egy kisebb (kb. száz fős) gyógyszercégnél, Antitope, fogok dolgozni, a cég ellenanyagok humanizálására specializálódott. Az ellenanyagok eredetileg olyan fehérjék, melyeket az immunrendszer termel kórokozókkal szembeni védelemre. A gyógyszeripar ezt a természetes védelmi rendszert kiaknázva maga is termel ellenanyagokat, mindenféle trükkös biotechnológiai eljárás segítségével. Ez a gyógyszeripar jelenleg nagyon menő ágának számít, és felfedezésük is olyan molekuláris biológiai és sejtbiólógiai módszereken alapszik, melyekben elég jártas vagyok, így nagyon szerettem volna erre a területre bekerülni. A cég tőlünk tízpercnyire van, Daniékéhoz hasonló kellemes kis kutatóparkban, a Babraham kampuszon. Még Cambridge-be se kell bemenni, zöld mező, bárányok, egy neves kutatóintézet, és egy rakás kisebb gyógyszercég. Ráadásul a szerződés is állandó, vagyis nem kell attól félni, hogy pár év leteltével elfogy a pályázati pénz, azt szedhetem a sátorfámat. Manapság egyre nehezebb állandó státuszt szerezni, ezért ezt különösen sokra értékeljük.

Eddig szuperul hangzik, de azért egy szépséghibája van a dolognak. Ugyanis Protein Engineering Senior Research Associate leszek, ami bár nagyon komolyan hangzik, kb. olyan mint amikor a portást Humán Erőforrás Input-Output Manager-nek hívják. Gyakorlatilag laboraszisztens leszek, a legalsó ember a ranglétrán, napi szinten fogom kapni a feladatokat, nem lesz saját projektem, illetve semmiféle szakmai önállóságom. Ehhez a pozícióhoz még PhD sem kell, nemhogy posztdok tapasztalat a világ egyik legjobb egyeteméről. Az benne volt a pakliban, hogy új helyen, új területen kezdve valamennyit vissza kell lépnem, de effajta zuhanórepülésre, bevallom, nem számítottam.

Ugye kezdődött azzal, hogy Daninak is marha nehéz volt elhelyezkedni, de gondoltuk ez végül is rendben van, hisz váltott bioinformatikára. Aztán én is elkezdtem még Berkeley-ből jelentkezni mindenfele Európába, irántam is minimális volt az érdeklődés, de gondoltuk nem baj, biztos túl messziről jelentkezünk. Aztán folytattam innen, a szomszédból, erős önéletrajzzal, csomó releváns tapasztalattal, gondoltuk itt már biztos nem lesz gond. Na itt jött az igazi padlóraesés. A nagyobb cégek szóba se álltak velem, a kisebbeknél már jöttek interjúk, de ott is mindig elvágtak előbb vagy utóbb. Kétszer bejutottam az első két jelölt közé, de hosszas huzavona után mégsem engem választottak. Az tartotta bennem valamennyire a lelket, hogy találtam egy nagyon rendes fejvadászt, aki elég hatékonyan nyomatott előre, és erősen próbált meggyőzni, hogy nem bennem van a hiba, tényleg ilyen szintű a túljelentkezés.

Amúgy az egész interjúzási procedúra alatt úgy éreztem magam, mint valami cirkuszi mutatványos. "Tud Ön kötélen táncolva zsonglőrködni?" "A doktori iskolában öt éven át zsonglőrködtem, labdákat, kuglikat, karikákat egyaránt kitűnően kezelek, a Berkeley-n meg négy éven át kötélen táncoltam, sőt, kötélen bicikliztem és motoroztam is, számos artistát én tanítottam be... "Hmmm, értjük, tehát Ön még sosem zsonglőrködött kötélen táncolva. Következő!" Volt itt mindenféle érdekesség, talán a legszebb, mikor negyed órával az interjú előtt hívtak fel, hogy inkább mégse fáradjak, már megtalálták az emberüket. Az interjú utáni személyes köszönő levelekre soha semmilyen formában nem kaptam választ, a kommunikáció amúgy is meglehetősen egyoldalú volt, és miután kiestem a versenyből, teljes mértékben ignoráltak. Egy szó mint száz, határozottan az volt a benyomásom, hogy nemhogy szakemberként nem tisztelnek, de még emberként sem.

Visszatérve leendő munkámra, ezt a lehetőséget is az a bizonyos fejvdász találta nekem, két üresedés is volt a cégnél hasonló feladatkörrel, lényegében egyikhez kellett PhD, és önálló projekttel jár, másik meg nem. Az volt a haditerv, hogy nyomat a magasabb szintű pozícióra, aztán ha az bukni látszik, akkor előadjuk, hogy én annyira elszánt vagyok, hogy bevállalom az alacsonyabbat is. Sajnos ekkorra már egyértelmű volt, hogy bármit ajánlanak, vinnem kell, annyira minimális irántam a kereslet. Kaptam is interjút a magasabb pozícióra, úgy éreztem nagyon jól sikerült, minden ott használatos kísérletes technikából sok gyakorlatom volt, és egy csomó releváns kérdést tettem fel, amiből szerintem kiderült, jól értem a problémát. Például kérdeztem, hogy valamit mérnek-e egy bizonyos módszerrel, mire az volt a válasz, hogy még nem, de most akarnak venni olyan műszert, mire én nagyon lelkesedtem, hogy hát nekem pont az a szakterületem, és mennyire szívesen segédkeznék a rendszer beállításában. Vagyis tényleg pozitívan jöttem el, úgy éreztem simán teljesíteném az elvárásokat, sőt még plussz tudásom is van, amit jól tudnának hasznosítani.

Aztán egy hét múlva jön a visszajelzés, hogy rendkívül jó híreik vannak, mindenkinek nagyon tetszettem, csak még úgy érzik, nem állok azon a szinten, de az alacsonyabb pozícióra eddig én vagyok a legerősebb jelöltjük! Bevallom őszintén, ezt hallva közel álltam a síráshoz.

Állítólag nem a tudásomat vitatják, csak még nagyon új vagyok ezen a területen, de amint kicsit betanulok, előléptetnek. Szeretném ezt elhinni, és vannak erre utaló jelek, bár már nem vagyok olyan naív mint valaha. Nem szeretnék elégedetlennek tűnni, és nem vitatom, hogy számos előnye is van ennek az állásnak, lelkesen fogok kezdeni, keményen dolgozni, és megpróbálom a maximumot kihozni belőle. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy berkeley-s kollégáim milyen sajnálattal és szánalommal vegyes ledöbbent tekintettel néznének rám, ha megtudnák, hogy milyen munkakörben sikerült csak elhelyezkednem.

Nem mondom, hogy az elmúlt két év nehézségeinek nem volt pozitív hatása, sokkal toleránsabb lettem, és árnyaltabban látom a világot. De azt hiszem, azért mindent egybevetve, nem jó irányba változtatott. Persze azt eddig is láttam, hogy rövidtávon nem mindig korrelál a befektetett munka minősége és mennyisége az értük kapott elismeréssel, de azt gondoltam, hosszútávon azért a tehetség és a szorgalom kifizetődik. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Míg régebben mindig optimistán tekintettem a jövőbe, most teljesen kiszolgáltatottnak érzem a helyzetünket. Ha meg arra gondolok, milyen pocsék társ voltam a bajban, legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Persze azt is tudom, hogy mi még így is a szerencsések közé tartozunk, és másoknak ennél sokkal komolyabb gondjaik vannak. De arra azért nem számítottam, hogy az élet alapjáraton is ilyen nehéz lesz.

Wellcome Trust Sanger Institue

Az intézetet (ahol január eleje óta dologozom) a Wellcome Trust angliai székhelyű kutatásfinanszírozó alap hozta létre és tartja fenn, évi kb. 70 milló fontos appanázzsal, amit a külső források bevonása tovább hízlal. Ez anglián belül is rendkívül soknak számít, ami miatt van némi tudománypolitikai feszültség az intézet és a soványabb közpénzből finanszírozott akadémiai kutatóhelyek között.

Mivel a terület nem korlátozó tényező, az épületek ilyen kis visszafogott egy emeletesek.

Névadója Frederick Sanger, a britt biokémia egyik legnagyobb figurája: kétszer kapott kémiai Nobel díjat, egyszer az inzulin szerkezetének meghatározásáért, a másodikat a DNS szekvencia meghatározási módszer kifejlesztéséért. A névadás nem véletlen! Az intézet fő profilja annak felderítése, hogy a génekben tárolt információ miként válik megfigyelhető tulajdonsággá. Ez egy rendkívül nehéz és szerteágazó problémakör, amin világszerte rengeteg intézet és csoport fáradozik. Az itt dolgozó kb 40 csoport különböző kísérletes megközelítést használ, de közös bennük, hogy munkájuk a helyi csúcsszuper DNS szekvenátor park szolgáltatásán alapszik. Ugyanakkor néhány csoport, mint például a miénk, egyátalán nem végez kísérletes munkát, kizárólag a világszerte összegyűjtött és rendszerezett minták szekvencia-analízisét végzi.

Májusi életkép

Még egy kisebb mammutfenyő is van a kertben, úgyhogy,
ha néha hiányozna Kalifornia csak le kell ballagni.

Tip-top retro konferencia központ.

Ez a Morgan épület, ahol a mi csoportunk is dolgozik.

Csoportunk neve "Analytical genomics of complex traits", ami kb azt takarja, hogy összetett tulajdonságok örökletes hátterét kutatjuk számos egyedből származó DNS szekvencia összehasonlításával. Itt olyan tulajdonságokra kell gondolni, mint pl. elhízás, skizofrénia, magas vérnyomás, testmagasság. Ezek a tulajdonságok családon belül (és egypetéjű ikreknél) korrelálnak, azaz genetikai meghatározottságuk erős, ugyanakkor nem köthetők egy vagy néhány génhez, hanem a tulajdonság kialakulását számos, egyenként kis hatású változat kombinációja alakítja ki. Gondolom már érződik, hogy a probléma nem egyszerű... olyannyira nem, hogy a csoportban komoly módszerfejlesztés is folyik olyan statisztikai eljárások kidolgozására, amivel minél megbízhatóbban lehet a genetikai háttér és a megfigyelt tulajdonság közötti összefüggést megállapítani. Az eljárás kb. úgy működik, hogy keríteni kell egy csomó embert (mi izolált populációkkal dolgozunk, ahol a nagy beltenyésztettség kedvez az analízisnek), rögzítjük az adataikat, annyira részletesen, amennyire csak lehet (ezt az első lépést együttműködő helyi kórházak kutatóorvosai végzik). Majd elküldik hozzánk a mintákat szekvenálni, amit teljes egészében az intézet belsős szekvenáló csoportja szolgáltat számunka. (A csoportunkból még senki sem látta a szekvenáló labort! :)

Egy kép a szekvenáló laborból. 

Innen vesszük mi át a stafétát! A szekvenciák analízise nagyon számításigényes feladat, amire a helyi szuperszámítógépet használjuk. Itt sok esetben több ezer ember genomjáról és analíziséről van szó, ami darabonként is gigabite-os nagyságrendbe esik. Tehát van ez a nagy kupac A T C és G betű, és megnézzük, hogy milyen kombinációk korrelálnak az orvosok által regisztrált tulajdonságokkal. Ilyen vizsgálatból sikerült észrevenni, hogy bizonyos génváltozat a krétai görög populációban valamilyen módon megvédi az embereket attól, hogy a magas vérnyomás szövődményei megbetegedést okozzanak. Ennél a populációnál azt látjuk, hogy borzasztó egészségtelenül étkeznek, elhízottak, magas a vérnyomásuk, de nem betegek... míg az többi görög populációban a magas testsúly és vérnyomás szövődményei gyakoriak. Ez az új ismeret segít egyrészről megérteni a betegség kialakulását, másrészt terápiás célpont lehet. Na, ennyit a tudományról.

Amikor késő délután, egy kiadós jégeső után végre kisütött a nap, ilyen bizar színek vannak.

Az épületek mellett található még egy kis tavacska is, amit nagyon szeretnek a vadlibák. 

A számítógépről viszont mindenképpen kell írjak, annyira menő! A gép egy üvegfallal elválasztott helységben található a mi épületünk földszintjén, úgyhogy akármikor megnézhetem, hogy bajlódnak a kis processzorok a bug-os Perl scriptjeimmel. A gép 6100 processzort tartalmaz, az adatokat egy 3000 TB(!!) kapacitású gyorstároló szolgáltatja. A villanyszámla havi 15 ezer font.

A folyosóra néző szuperszámítógép.

Ilyen cuki kis bárányok legelésznek az intézetbe vezető út mentén.

Az intézet high-tech miliője és a befogadó vidéki angol környezet éles kontraszban áll egymással: az épületek között tágas terek, szépen rendezett kertekkel, mókussal, nyuszikkal, vadlibákkal és kacsákkal (és persze az elmaradhatatlan fél centisre nyírt méregzöld pázsit). Az intézet kvázi a semmi közepén van, (na jó, Cambridge-től kb. 20 perc autóval), ami számunkra nagyon jó hír, mert úgy tudunk békés vidéki környezetben élni, hogy közel a munkahelyem, és a városi magas albérletáraktól is megszabadultunk. Remek dolog reggelente bicajra pattanni és álmos kis falukon keresztül, legelő birkanyájak mellett betekerni egy tudományos központba. Az izoláltság miatt egy csomó szolgáltatást is meg kell szervezzen a cég: a munkásokat több irányból buszok hozzák-viszik, nagyon jó, relatíve olcsó menza van területen, van edzőterem (havi kőkemény 4 angol fontért :), sőt van bölcsi/ovoda is a dolgozók csemetéinek. A bölcsi sajnos nagyon telített: általános, hogy már a terhesség alatt lefoglalják a helyet a gyerkőcnek! A sorbanállást még a havi ezer fontos ár se apasztja el.

A gyerkőcöket kihajtják legelni a mezőre, ha jó az idő. Itt aztán jó ovisnak lenni!

Annak ellenére, hogy ilyen osztott térben dolgozunk, nincs nagy zaj, sokszor reklamáltak is, hogy olyan a
szoba hangulata, mint egy könyvtáré.

Gondolom az összes olvasót sikerült meggyőznöm, hogy egy minden létező szempontból top kategóriás helyről van szó! Ami miatt  mégsem teljes az öröm, hogy már megint sikerült olyan munkahelyet találnom, ahol frusztrálóan okos emberekkel vagyok körbevéve (van egy matek olimpikon aranyérmes pl.), nagy a teljesítménykényszer (persze közel sem annyira őrültek, mint a UCSF-en), ráadásul a váltás miatt amúgy is rengeteg bepótolni valóm van. Ugyan a benn töltött idő a buszok miatt eléggé kötött, és fél hat hat között már otthon is vagyok, de Áron elaltatása után többnyire folytatom a munkát vagy szakirodalmat olvasok amíg bírom... komolyan, az első két hónapban a megbeszéléseken kb. csak a kötőszavakat értettem, mindig kijegyzeteltem azokat a szavakat, amit sokszor mondtak, és utólag rekonstruáltam az elhangzottakat, miután utánanéztem a szakkifejezések jelentésének. Nagy szerencse, hogy a főnök (35-40 közötti nőci két kisgyerekkel) nagyon megértő és segítőkész, és az egész csoportban nagyon támogató a légkör (modjuk a közvetlen főnök egy OCDs statisztikus csaj, na tőle néha agybajt tudok kapni). Kezdem feladni, hogy nekem valaha olyan melóm legyen, ami kevéssé stresszes és nem érzem folyamatosan hülyének magam.

Viszont felfdeztem egy érdekes, munkahelyeken átívelő mintázatot: az ELTÉn az 5., a UCSF-en a 3., itt az 1. emeleten dolgozok! Nem tudom, hogy mi lesz a Sanger után, de nem sok jót várok tőle. :D