Jogsi

A múltkor említettem, hogy az amerikai jogosítvány megszerzése erősen eltér a Magyarországon megszokottól. Most nem megyek bele, hogy itt a vezetés mennyire hozzátartozik a mindennapi élethez és így a jogosítvány megléte mennyire alapvető, szinte "emberi jog", inkább csak leírom, hogy nekünk ez hogy ment. A vizsga, csakúgy, mint otthon, két lépésből áll: teszt és rutin. Aki most vakarja a fejét, hogy "és mi a helyzet a 1ooooo forintos oktatással?" azoknak van egy jó hírünk: kötelező képzés itt nincs! Őket nem érdekli, hogy honnan tudja az ember, hogy a STOP táblánál meg kell állni, hogy melyik kar az index a kocsiban, ha megfelelően használja.

Amikor a páciens úgy érzi, hogy itt lenne az ideje, hogy szerezzen egy jogosítványt, akkor letöltni a helyi kresz könyvet az internetről (vagy megrendeli nyomtatásban), szépen elolvassa, hogy merre hány méter, gyakorlásképpen kitölt néhány online tesztet, majd ellátogat a helyi DMV-hez (Department of Motor Vehicles), ami a mi okmányirodánknak felel meg (nem teljesen). Itt (előzetes bejelentkezés után) viszonylag gyorsan sorra kerül, majd közli az igényét: bemutatja a papírjait, kifizeti a vizsga és a jogsi 35 dolláros (!!!!) árát, készítenek róla egy fényképet, felveszik az aláírását, végül jön a látás vizsgálat. A processzus kezdetét követő kb. 15. percben sor kerül az elméleti vizsgára: a néni ad egy tompa hegyű HB-s grafit ceruzát és egy papírt a kérdésekkel, ahol be kell x-elni a helyes választ. Az időt nem mérik, a "vizsgára" folyamatosan érkeznek az emberek, és tulajdonképpen senki nem figyel arra, hogy az ember csak a saját kúfőből dolgozzon. Ha megtettük tippjeinket, a lapot odavisszük a néninek, aki egy piros fliccel azonnal ki is javítja! 36 kérdésből minimum 3o kérdésre kell tudni a helyes választ, hogy sikeres legyen a vizsga. Sikeres vizsga esetén lehet jelentkezni rutinra, mi azonnali városi vezetést jelent. :D Sikertelen vizsga esetén fél órával később újra lehet próbálkozni (egy nap maximum 5x!) jelképes pótvizsgadíj (5$) fejében. 

A többi kérdés a túloldalon volt, amiből egyet hibáztam: az tippeltem, hogy magas véralkohol szinttel
12 hónap börtönt lehet kapni, közben csak 6-ot. 

A rutin vizsgára kb. 2 héttel később kerül sor, és nagyjából úgy zajlik, mint a magyar városi vizsgán, azzal a különbséggel, hogy csak a vizsgázó és a vizsgabiztos ül a kocsiban és a kocsit a vizsgázó viszi a vizsga helyszínére!!! :D Első lépésként kell menni egy kört a parkolóban, hogy kiderüljön, hogy a vizsgázó nem teljesen közveszélyes, mielőtt kilép a forgalomba. Ezután kb. fél órán keresztül, a környező utakon kell különböző forgalmi szituációkban túlélni. Ha sikerül a vizsga, akkor a vizsgázó azonnal kap egy ideiglenes jogsit, amivel már vezethet, amíg meg nem érkezik a rendes jogsi, amit postával küldenek ki a címére. Sikertelen vizsga esetén, mint pl. szegény Erika, a vizsgázó foglal egy újabb időpontot (5$ pótvizsgadíj), majd szomorúan beül a kocsijába, és szépen hazavezet. :D A jogosítvány egy, a hazaihoz nagyon hasonló, plasztikkártya, amit személyi igazolványként is használnak (itt is van személyi igazolvány, de azt csak az kap, akinek valami miatt nem lehet jogsija). A jogosítványon nagyítóval sem találtam egy hazafias idézetet, ami itt nagy szó!

Tudományos növekedés

Múltkor említettük, hogy a kéthetes orvosi vizsgálaton a doki alaposan ránk ijesztett, mivelhogy a gyerek, a rendszeres táplálás ellenére, nem nőtt szinte semmit. Akkor sebtiben beruháztunk egy mérlegre, és onnantól kezdve kb. kétnaponta mérjük Áron, immár növekvő, testsúlyát, ami remek lehetőséget nyújt arra, hogy nyomon kövessük kis tejfeldolgozó üzemünk működését. 

Ha csak fele olyan csibész lesz, mint ez a mosoly, hát nagy bajban leszünk...

Na, nézzük mit mutatnak a gyűjtött adatok:

Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk a testsúlygyarapodást bemutató grafikonont, jöjjön egy kis jelmagyarázat: a piros pontok Áron testsúlyát mutatják az adott napon, a különböző kék területek az adott korú babák testsúlyeloszlását mutatják. A grafikon szélénél a százalékpontok azt mutatják, hogy az adott testsúlyú babák a babák hány százalékánál nehezebbek. A 2% azt jelenti, hogy az alsó vonal alatt a babák 2%-a van, felette 98%-a. Ennek megfelelően, az 50%-ot jelentő sötétkék vonal a babák testsúlyeloszlásának mediántját jelzi, azaz a babák fele kisebb, a fele viszont nagyobb. (Ezeket a statisztikai adatokat WHO tette közzé, és az optimális környezetben növekedő babák fejlődését mutatják.) Szóval jól látszik, hogy Áron (súlyát tekintve :) átlagos babaként jött világra, de súlya nem gyarapodott egy ideig, és csak 1 hónapos korára tért vissza a mediánt jelző vonalra. Mielőtt az eloszlásokat a mérések mögé tettük, furcsálltam is, hogy a növekedés üteme már másfél hónaposan lassult, de ugye így teljesen érthető. Növekedésében két hónapos korában volt egy kis megtorpanás a védőoltások miatt (annyira el volt csoffadva szegény, hogy néha még a fürdést is kihagytuk), és kb. két hétbe telt mire sikerült utolérnie magát. Ettől eltekintve megdöbbentő, hogy mennyire pontosan követi a születéskori súlya által kijelölt növekedési pályát. (A tömeg gyarapodását bemutató grafikonhoz R-ben írtam egy kis script-et, amit itt elérhető)

Összeségében a kisbabák meglepően hatékonynak a tej beépítésében: Áron eddig 3500g-t gyarapodott, ami 70%-os víztartalommal számítva kb. 1kg beépített szárazanyagot jelent. Viszont ehhez 80 l tejet fogyasztott (szárazanyag tartalom 13%), ami 10kg fehérjét, zsírt és cukrot tesz ki. Azaz a beépítés hatékonysága kb.10%! :D

Levelet hozott a posta

Kb.  5 hete csináltattunk Áronnak útlevelet, ami végre pénteken meg is érkezett. Mindig érdekes élmény szembesülni olyan apróságokkal, amiket másképpen csinálnak itt, mint otthon. Az egyik ilyen dolog a jogosítvány volt 3 éve, most az útlevél. Sajnos a jogsi megszerzését nem írtuk meg a blogon, de az egy annyira kontrasztos élmény, hogy a közeljövőben alighanem pótolni fogjuk. Szóval az útlevél igénylése egy fitneszcenter recepcióján történt (eskü, ez teljesen komoly!), ahol a papírok kitöltése után egy fiatal srác kijött egy fényképezőgéppel, és a rosszul kivilágított folyosón rávakuzott szegény Áronkára, aki a babkocsiban feküdt. Ennek megfelelően az útlevélben lévő képnél szerintem Áron már most jobb önarcképet rajzolt volna zsírkrétával, és azt a szörnyűséget kell használni 5 éves koráig. Gyanítom amint lehetősége lesz rá, azon nyomban el fogja "véletlenül" veszíteni. 

Szóval a kis Áronka ilyennel fog jönni-menni a világban
(Kivéve, ha a közelkeletre látogat, akkor a magyarral valószínűleg jobban jár)

Amilyen béna volt az igénylés, annyira menő maga az útlevél. Csodálom is, hogy az amerikaiaknak alig 35%-ának van. Minden oldalon valamilyen nemzeti büszkeség, tipikus amerikai jelkép: fehér fejű sas, szabadságszobor, saguaro kaktusz, Sziklás hegység, Mount Rushmore, bölények, grizzli medve, indián totem. Minden oldal tetején pár soros idézet egy híres amerikai hazafi tollából, hogy becsekkoláskor az ember unatkozás helyett inkább nemzeti öntudatát ápolja. 

Egy oldal a közelgő budapesti belépés pecsétjének

Élet San Francisco-ban és Berkeley-n

Időről időre feltűnnek itt a blogon olyan bejegyzések, melyek a hely hangulatát próbálják visszaadni, hogy az olvasók életünk apró-cseprő dolgain túl, képet kapjanak arról, hogy milyen itt Berkeley és San Francisco környékén az élet, a kultúrális kontextus. Ez a mai is egy ilyen bejegyzés lesz. Kezdetnek egy kényes téma: a UCSF meleg-leszbikus-biszexuális és transzgender központjának Out-in-Science konferenciáját ajánlom, melynek témája hogyan lehet tudományos karriert építeni szexuális kisebbség tagjaként.

A konferencia előadói között elismert kutatókat találunk az akadémia és ipar területéről, akik nyíltan vállalják másságukat. Akit bővebben érdekel a rendezvény, az az esemény facebook oldalát is like-olhatja itt, hogy ne maradjon le a részletekről. A világ kevés pontján tudok elképzelni hasonlót... viszont nagyon jellemző San Francisco-ra. 

Múlt hét végén Berkeley kikötőjébe látogattunk Áronnal, elvégre már 2 hónapos elmúlt és még nem látta a tengert, pedig itt van tőlünk egy köpésre. A kirándulás nagyon jól sikerült, sok érdekes dolgot láttunk, különösen ez az interaktív akció játszótér tetszett, ahol a gyerekek kapnak szöget, kalapácsot, festéket, fűrészt, amivel maguk is részt vehetnek a játszótér "alakításában". A játszótér egyhén szólva nem eukonform (a szülők belépéskor aláírják, hogy bármi történik a gyerekkel az az ő felelősségük :). A mászókák és az összes játék afféle hulladékfából áll, amit valószínűleg a környéken kukáztak össze. Még egy mászókának berendezett félig szétesett hajóroncs is akad a játékok között. Nagyon hippi. Erikával egyből az jutott eszünkbe, hogy ez is egy igazi tipikus Berkeley-s dolog. (Áron egyelőre csak a babakocsiból szemlélődött)

Kicsit topis a felszerelés, de a gyerekeket egy cseppet sem zavarja.

Nagyon menő: belebújsz a csődarabba, és legurulsz a dombról! 

Peace!

Ez a szék(?) olyan, mintha egy Picasso kép mintájára készült volna.

Van még valami, ami nagyon jellemző Berkeley-re, (persze lehet, hogy egész amerikára, de erre  nincs nagyon rálátásom), szóval, a gyenge állami irányítást nagyon erős civil öntudat kompenzálja, és mivel viszonylag nagy a jólét, az emberek egy csomó időt és pénzt áldoznak olyan célokra, mint pl. az öböl árapályzónájának megóvása. Van egy kis civil szervezet, akik folyamatosan gyűjtik a pénzt, próbálják felvásárolni a part menti földeket, hogy védelem alá helyezzék (amivel párhuzamosan a látogathatóságot is próbálják megoldani), a még nem védett területekre tervezett fejlesztések megfúrásáért lobbiznak, ilyesmi. De ez csak egy példa volt a sok közül. Azért ezt emeltem ki, mert a múlt hétvégén véletlenül belefutottunk, ugyancsak a kikötőben megtartott, helyi civil szervezetek éves fesztiváljába, ahol az ő sátruknál ragadtam le egy kis ideig. De volt újrahasznosítást, megújúló energiaforrásokat propagáló civil szervezet, időseket segítő, és persze ott volt a helyi tűzoltóság és a polgári őrség is. Mindez egy nagy családi majális keretében, ahol gyerekek mindenféle furmányos játékok segítségével ismerkedhettek a természetvédelem, a társadalmi felelősségvállalás és az öböl élővilágának rejtelmeivel. Helyi biológusok gyerekeknek TV-vel összekötött mikroszkóppal mutatták, hogy milyen kis rákocskák élnek a vízben, időnként szerveztek nekik negyedórás tide pool kirándulásokat, ahol az apály miatt szárazra került tengeri állatokat mutogatták hozzáérők. 

Egy kis környezettudatosság sosem árt. 

Közben meg ezerrel szólt a rock n' roll

Bírom a hippi dolgokat, de azért van egy szint, ami azért már nekem is sok. Itt van ez a 'wish tree', azaz kívánság fa, aminek az a lényege, hogy a fára akasztod egy cetlire írva óhajodat, és az majd valóra válik vagy nem. Azt hiszem ez kb. a hippimozgalom kvintesszenciája is lehetne. És, hogy lássátok, itt sem akármiről van szó:

Ezen a blogon vannak még nagyon jó képek. Itt meg a készítője nyilatkozik. Hippie as hell! 

Meg van még valami, amit csak itt Berkeley-ben láttam életemben, (mint utólag kiderült, egy amerika szerte elterjedt jelenségről van szó), és nagyon visszaadja a Berkeley-i életérzést: ház elé kiállított little-free-library. Hogy micsoda? Hát ez:

Itt a liberalizmus fellegvárában, micsoda botrány lenne suttyomban
kicserélni az összes könyvet gyerekeknek szóló keresztény könyvekre (by káoszprofesszor).

Ezek a kis madáretető szerű cuccok könyveket rejtenek, amit bárki elvihet, és bizalmi alapon elvárják, hogy kiolvasás után visszahozzák, vagy legalább új könyvet tegyenek bele. Mondjuk jópofa dolog, de egy olyan környéken, ahol a házak medián ára 1 millió dollár körül van, kicsit indokolatlannak tűnik, bár kétségtelen, hogy közösségépítésre kiváló és extrán jófejnek tűnik aki ilyet kirak a háza elé. (Belestem, milyen könyvek lapulnak ebben a kis kuckóban és a sok gagyi mellett erre az igazgyöngyre bukkantam.)

Ugye itt kaliforniában nagyon jelentős spanyol ajkú kisebbség él (hogy kicsit visszakanyarodjuk a hozzánk jóval közelebb álló való világba :), akiknek szintén van néhány furcsa szokásuk, az egyik a nagyon speciális halottak napi megemlékezés, a másik, hogy valami furcsa okból kifolyólag szeretik kipingálni a házaikat. Egyszer már volt szó erről itt a blogon, tele van a Mission District ilyen kipingált épületekkel.

Az egyik (igényesebb) mexikói ABC, a neve 'mi tierra',  azaz 'az én földem',
a bolt falára festett freskó csak úgy roskadozik a mély szimbólumok súlya alatt.

Ha esetleg úgy is tűnik, hogy Berkeley valamiféle állam az államban, ami mindenféle amerikával kapcsolatos sztereotípiának ellentmond, itt van a következő kép, ami azért hozza amit az ember elvár a jenkiktől.

Elfáradtál a crossfit-ben?  Gyere tesó, dobj be egy fánkot, és/vagy egy rántottcsirkét!

Mi meg csak amúgy magyarosan toltunk egy kis töltött, bőrös malacsültet tepsis kruplival, kizárólag a multikulti jegyében.. :D

OK, egy kicsit csaltunk, mert ami karikára van vágva, az édeskrumpli.
De nagyon finom volt. Kicsit ugyan furcsán néztek, amikor az egyetemen melegítettem.

Ez a kép meg csak úgy, szintén Berkeley:

A színek harmóniája, remélem senki figyelmét nem kerüli el!

Ház-tűz-néző San Francisco-ban

Hogy a végén ne váljunk komplett baba-mama bloggá, gondoltam írok a múlt heti tűzről. Az egyetem a város egy elég kietlen helyén tanyázik (itt és itt már írtam róla), mert annak idején, amikor a telket az egyetem megkapta még nagyon olcsónak számított, és sokáig csak az egyetem épületei árválkodtak magányosan a nagy préri közepén. De ahogy a gazdasági könyezet engedi, gombamódra bújnak ki a lakóépületek a földből, hogy enyhítsék San Franciso-i lakhatási krízist. Szóval szépen lassan benépesül a környék. Aztán múlt héten az egyik épülő háztömb kigyullatt, és szinte porig égett, persze ami megmaradt, az meg le kell bontani.  Mivel az építkezés az egyetem tőszomszédságában található, remek kilátásunk nyílt a lángok, és a serénykedő tűzoltók megfigyelésére. Sok munkatársammal a helyi TV-k még riportot is készítettek a lángoló házzal a háttérben.

A képek nézegetéséhez a 90-es évek egyik legendás együttesének, a Bloodhoung Gang fergeteges slágerét, a Fire Water Burn-t ajánlom:

Szóval ilyen volt a kilátás a laborból:

Nem lettem volna a szemben lévő épület lakóinak helyében. Sokuk még most sem költözhetett vissza.
A nagy melegtől állítólag megolvadtak dolgok. 

A San Francisco-i skyline-t kissé eltakarja a füst

Simán tízméteres lángok, kilóméteres füst, amiből még az öböl túloldalára is jutott. A laborban fejfájdító füstszag, úgyhogy gondoltam inkább lelépek. Egy nagy kitérővel a másik oldalról együtt csodáltam a tüzet a többi evakuált helybélivel. Nagyon impresszív volt... vagy 2-300 méterre lehettünk a tűztől, de simán érezni lehetett, hogy melegít.

Tavaszi csendélet

Brutális tűz, ragyogó kék, sima vízfelület, üde zöld fák... micsoda kontraszt.

Katasztrófatúristák? Lehet, hogy csak az evakuált épületek lakói, és drukkolnak, hogy az ő otthonuk ne kapjon lángra.

Mivel még nem voltak feltéve a nyílászárók, az égő falak között gond nélkül át tudott fújni a szél, és a lángok mindent felfaltak. Az izzó hamut, pernyét csak úgy vitte a szél, még a mi épületünk is kigyulladt! Egészen pontosan, a tetőn lévő FŰ(!!!) kapott lángra. Ezen én is csak néztem, de, mint kiderült a CVRI afféle öko/bio épület, ezért van fű a tetőn és ezért nincs vízöblítés a piszoárokban. Szerencsére egyetemi épületben nem esett kár. Viszont a leégett épület hamvait még vagy két napig locsolták biztos, ami biztos alapon.

"230 million dollars later."

Na mindegy nem is ez a lényeg, hanem, hogy a buli vége 230 millió dolláros kár lett. Azért ez nem semmi. Ha beleszámoljuk a lebontás költségeit, és azt, hogy a káron olyan 100-150 apartmanon oszlik el, kiderül, hogy ezek a lakások olyan egymillió és hatszázezer dolcsi körül mentek volna el. Szóval azért a pénzért, amiért Budaörsön villát vesz az ember a hegyoldalon, itt adnak egy kétszobás lakást egy lakótelepen! OK, hogy luxus kivitelben, de akkor is két szoba és akkor is lakótelep. 

Elment tán ezeknek az esze? Merül fel a teljesen jogos kérdés az olvasóban. És nemcsak az olvasóban, hanem az itt élő lakók is csak pislognak, hogy mi van. Az van ugyanis, hogy itt a gazdaság a recesszió idején is eléggé pörgött, sőtt jobban, mint valaha, köszönhetően annak, hogy kb. az összes technológiai óriásvállalat itt tanyázik (Apple, Facebook, Google, LinkedIn, Pixar, Netflix, stb. stb. ). A gazdasági pörgés további munkavállalókat csábított, és nem is akármilyeneket, hanem magasan képzett programozókat a világ minden tájáról, akik ennek megfelelően világszínvonalú fizetést tesznek zsebre. És itt jön a probléma: volt itt egy csomó ember, akik főleg albérletben, valami alacsonyan fizető munkából éldegéltek. (Állításuk szerint ők azok, akik az emberiség bámulatára, az univerzumban egyedülálló "San Francsico" feelinget megteremtették) Majd jön rengeteg új arc, akik 5-10x annyit keresnek, és szeretnék magukat meghúzni valahol kis családjukkal. És akkor a ház tulajának bevillan, hogy ha az aranytojást tojó tyúk egyszeriben lúd, vagy urambocsá' strucc tojásokat is potyogtathat, hát hülye lenne azt mondani, hogy OK, nekem a fürjtojás is megfelel.

Szóval sokaknak nem tetszik a szitu... (Forrás: Time)

És így az albérletárak kilőttek a sztratoszférába. Amit csak a bérlőket védő rent-control tart némileg kordában, ami törvényileg szabályozya, hogy egy bérlet ára (ha benne lakik az illető) évente max mennyivel emelkedhet. Szóval a csóró munkásokat elkezdték kirugdosni a landlordok, hogy helyükre bőségesen tejelő programozók költözzenek. Ugye, most senki nem lepődik meg, hogyha azt mondom, hogy ez bizony társadalmi feszültséghez vezetett. Oh, egy kis bónusz adalék a történethez: az egész környékben olyan a szabályozás, ami megakadályozza magas lakóépületek építését. Ennek oka a földrengésveszély, régi nagy tűzvészek elevenen élő emléke, de sokak szerint ez csak kamu, hogy az árakat mesterségesen magasan tartsák.

"Garden penthouse studio in Mid-Market area. $7350/month"
Szóval mások szerint is kezd paródiává válni a helyi lakáshelyzet.

A társadalmi feszültségre visszatérve, az alacsony jövedelműek, akik folyamatosan szorulnak ki a városból, mindenféle tüntetéseket szerveznek, hogy felhívják problémájukra a figyelmet, sőt egy kis csoport odáig merészkedett, hogy programozókat szállító munkásbuszokat tartóztattak fel. (mintha szegény kóderek hibája lenne, hogy évi 120 ezer dolcsit keresnek) Vannak olyan vélemények is, miszerint meg kellene akadályozni, hogy olyanok jussanak tulajdonhoz, akik nincsenek x generáció óta a környéken. Ez még Magyarországon is kiváltana minimum egy furcsa nézést, de itt egyenesen röhelyes hat. Az a lényeg, hogy látszik, hogy az emberek mennyire elkeseredettek, hogy maradhassanak, mert tényleg egyedülálló a hely, olyan minőségű életet élhetnek itt, amire sehol máshol az USA-ban nincs lehetőség (ahogy ez a blogunkból is olvasható :D ). Szóval komoly dolgok ezek. Mint kiderült erre a folyamatra még magyar szó is van: dzsentrifikáció. És nemcsak San Francisco-t érinti, hanem szinte minden nagyvárost, persze változó mértékben.

Hogy egy személyes példával érzékeltessük a helyzetet: amióta 3 évvel ezelőtt ideköltöztünk 30%-al emelkedett a bérletünk piaci ára, de a rent controlnak köszönhetően mi csak olyan 5%-kal fizetünk többet. Ugye, mindenki el tudja képzelni, ahogy a tulaj aggódva tördeli az ujjait, hogy mikor húzunk már el, hogy jöjjön egy új bérlő. Hogy ezt a folyamatot katalizálják egy kicsit, találták ki a buy-out gyakorlatát, ami azt jelenti, hogy a bérlőnek felajánlanak egy pofátlanul magas összeget, hogy mondja fel a bérleti szerződést és húzzon a francba. Nekünk 10.000 dolcsit ajánlottak fel, de hosszas számolgatás után végülis arra jutottunk, hogy nem éri meg. Az alábbi grafikonon a San Francisco-i albérletárak alakulása látható, ahol még a Berkeley-nél is őrültebb a helyzet, itt 3 év alatt majdnem 70%-kal emelkedett az albérletek átlagos ára (medián árat sajnos nem, csak átlagos árat találtam):

Ha valaki még nem unta el magát teljesen, hallgassa meg a német pszichedelikus rock állócsillagának, a Colour Haze, Fire c. számát (csak, hogy maradjunk a témánál):

fotók

Tudom, hogy annyit ajnároztam már az új portré objektívet, hogy már mindnekinek a könyökén jönnek ki a látószögek és az f értékek, de most ismét van pár olyan fotó, amin be lehet mutatni, hogy egy-egy ügyesebb eszköz hogyan tud már-már csodát tenni a képpel.

Az első pár fotó kb. egy időben készült, és a kis picúrt mutatja, ahogy éppen hason próbál túlélni. Igyekeztem úgy készíteni a képet, hogy a baba feje kb. azonos méretet fedjen le a képből.

A baloldani a portré (45mm), a jobboldali a nagylátoszögű (9mm) objektívvel készült.

A nagyobb látószög (9mm) miatt kép előterében lévő baba arányai torzulnak. (A nagylátószögű objektívvel készült portrékat az aránytalanul nagy orrokról lehet felismerni.) A kislátószögű, portré objektívvel viszont az arányok valóságosnak tűnnek. Azt szokás mondani, hogy kb. 50mm-es objektív már az emberi szemnek tetsző arányokat ad vissza. 

OK, ez azért elég vicces... 

Persze bizonyos esetekben kifejezetten cél lehet a nagylátószög torzító hatása. Bár, azért nem hátrány, ha nemcsak karikatúrák vannak az ember fiáról.

A második pár fotó nemrég, egy kiránduláson készült: a babával ellátogattunk a Berkeley botanikus kertbe, ahol egy kis tavacska kb. rogyásig volt szalamandrával. Itt látni belőle párat:

Ilyen kis aranyos jószágok úszkáltak a vízben.

És, hogy fotós szemmel mi ebben a pláne? Az alábbi két kép ugyan onnan, ugyan azzal a beállítással készült. Az egyik képen csak a tükröződést lehet látni, a másik esetben szépen belátni a víz alá. 

A baloldali képen a víz alatti dolgokból nem látni semmit. A jobb oldali képen a szűrőt megfelelően forgatva a tükröződés nagyrésze eltűnik. A kép szélei felé a hatás nem olyan erős... szerintem ennek az lehet az oka, hogy a nagylátószög miatt nem mindenhol ugyan olyan a polarizáció.

A két kép között a különbséget a polárszűrő használata okozza. A víz felszínéről főleg polarizált fény verődik vissza, amit a szűrő megfelelő pozícióban elnyel, míg a háttérből érkező polarizálatlan fénysugarak gond nélkül áthaladnak, így láthatóvá válik a víz alatt világ. A polárszűrő, és maga a polarizált fény egy annyira rejtélyes és csodálatos dolog, hogy valószínűleg egyszer egy egész bejegyzést fogok neki szentelni.

És ez még csak egy kis ízelítő a kincseket rejtő, feneketlen fotóstáska mélyéről! (Mondjuk az én fotóstáskám ezzel kifújt :)

Random képek a közelmúltból

Év végi (eleji?) rendrakás során találtam néhány képet, amik önnállóan ugyan nem érének meg egy egész blogbejegyzést, de a képek vagy a hozzájuk kapcsolódó történetek érdekesek.

Egy derűs vasárnap délután, közvetlenül egy sikertelen röntgenkrisztallográfiás adatgyűjtés után készült, a ciklotronból kilépve ezek az őzek állták el az utam. Errefelé nagyon sokféle vadállat él, amikkel igen gyakran össze is futhatunk. Ugye vannak a mókusok (amiből van vagy 3oo féle északamerkában), kolibrik, őzek, sőt laknak errefelé pulykák, mosómedvék, csörgőkígyók és tarantulák is. Mindenhol figyelmeztetnek, hogy előfordulhatnak pumák is, de én még nem találkoztam olyan ranger-rel, aki valaha látott volna akárcsak nyomot is. Viszont tőlünk kicsit délebbre már fekete özvegyek is élnek! Azt is láttunk, igaz csak terráriumban, egy bemutató példányt, de azt a parkban fogták állítólag. :D Utána egész kirándulás alatt azt lestem, hogy az avarban hol lapulhatnak, de sajnos sehol sem találtam.

Őzek (vagy szarvasok) a Cyclotron road-on

Az ősz folyamán egy nagy szerencsétlenség is történt: a bicajom tulajdonképpen majdnem minden mozdítható porcikáját ellopták... (kb. egy évvel azután, hogy súlyos összegekért rendbe lett hozatva) A dolog úgy történt, hogy a helyi HÉV azaz BART dolgozói keveselték a nekik folyósított jövedelmeket és egyéb juttatásokat, és ezért sztrájkba léptek. A BART errefelé egy neuralgikus pont: a kb. 1o milliós San Francisco környéki agglomerráció fő tömegközlekedési ezköze, naponta majd félmillió ember használja, és a csekély áteresztésű hidak fő alternatívái. Ha a BART leáll, akkor a hidakra nehezedő gépkocsis nyomás, elképesztő méreteket ölt, és az amúgyis katasztrofális közlekedés tovább romlik. Na, engem ez a bizonyos sztrájk meglehetősen váratlanul ért, mivel nem nagyon nézek TV-t. Reggel megérkeztem az állomásra, és látom, hogy egy biztonsági őr küldi el a tudatlanul odavetődő utasokat... Csóválom a fejem, de semmi gáz, rendes U lakattal lezártam a bringám, és car-pool-lal mentem a városba. (Alkalomadtán egy külön bejegyzésben fogok megemlékezni a helyi tömegközlekedésről, és a BART sztrájkról.) Ám a visszaút nagyon keserves volt: mivel nem volt BART, kénytelen voltam busszal menni (ami kb. 3 km gyaloglással kezdődik a buszpályaudvarra). Majd jól ledöbbentem, hogy kb 3 háztömb hosszúságú sor várt buszra a hideg San Francisco-i szélben. :D  Na, gondoltam, elmegyek inkább vacsorázni valahova, olvasok cikkeket, és közben majd elfogy a nép. Kb. 8-9 óra körül visszatérve azt láttam, hogy a sor már csak olyan 2oo méteres lehetett, beálltam, és a 3. buszra már sikerült is felférnem. Viszont, annyira tele volt a tököm a világgal, hogy azonnal hazamentem, és a szépen lezárt bicajt a BART-nál hagytam. Aminek ez lett az eredménye:

Az áldozat

Szóval az élelmes tolvajok elvitték az első kereket, a villát, a stucnit, a nyerget, és a nyeregcsövet. Pont az első kerék volt nemrég kicserélve. Szemetek! Mivel a helyi bicaj boltokban nem lehet használt alkatrészeket venni, egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnt, hogy inkább egy másik bicajt vegyek. Szóval most van egy "új" használt Bianchi-m, ami bizonyos szempontból visszalépés volt a TREK-hez képest: ugyan sokkal jobb állapotban van, de régebbi, acél vázas, így jóval nehezebb. 

Errefelé hatalmas divat (persze biztosan nem csak itt, de én még máshol nem láttam ezt) büfékocsikból (food truck) kajálni. Ennek a műfajnak ugye az a lényege, hogy a sok fix költséget megspórolva viszonylag olcsóbban kajálhat a jómunkásember. De ugye nem is San Francisco-ban lennénk, ha ezt a műfajt nem lengené körül jókora sznobéria: a csóró munkásokat olcsó taco-val ellátó hagyományos büfékocsik mellett vannak itt gourmet susi, vegán falafeles büfékocsik, sztárséfek által működtetett mobil staekhouse-ok, ahol kizárólag helyi termesztésű bio zöldségekkel, és mezőn legeltetett állatok húsával készült ételeket szolgálnak fel. Az igazán menő kocsiknak külön weboldala van, és a rajongóknak Twitteren küldik el, hogy éppen hol tudják elcsípni őket. A műfaj netovábbja az úgynevezett food truck találkozó, ahol egy csomó kocsi összejön, és a sok fiatal és hippi kis szabadtéri zene mellett vacsorázhat egy jót. (Persze ezeket az összejöveteleket a helyi vendéglátósok nem nézik jó szemmel, és ahogy csak lehet próbálják megfúrni.)

A Creme Brule cart az egyik legtipikusabb San Francisco-i jelenség, amit el tudok képzelni.
Az ínycsiklandó finomság tetjére a szemünk láttára karamellizálják a cukrot kis szúrólánggal. Potom 4 dolcsi.   

Így néz ki egy ilyen food truck találkozó.

A Kinder hentesüzletláncot egy környékbeli család alapította, aztán szépen lassan terjeszkednek.
Már sajátmárkás Barbecue és egyéb szószokat is lehet kapni a boltokban.

Szüleim karácsonyra egy kis csomaggal leptek meg bennünket, amiben elláttak minden jóval, ami magyar embernek szükséges a túléléshez: füstöltkolbász, angolszalonna, füstöltszalonna, szárított csipkebogyó, mák és mézeskalács. Minden gondos vákuumzáras csomagolásban.

A csomag kicsit lerongyoltan, de tulajdonképpen épségben megérkezett.

A csomagban utazott ez a két, szintén levákuumozott, zoknibaba,
hogy az F1 generáció se maradjon ki a jóból.

Van még egy kép, amúgy elrettentés képpen. A tulajdonos a zebrák olyan nagy rajongója, hogy nemcsak zebramintásra festette az autóját, de valami rejtélyes okból kifolyólag teleragaszgatta kis zebrafigurákkal a kocsit. 

Talán Győzike járt errefelé?

De ez nem az egyetlen furcsa gépjármű-ornamentika a környéken: van egy kocsi, amin körös-körül egy csomó random kinder figura van felragasztva. Egy másik kocsi felhőmintásra van feste (szolid felirat: 'smoke weed!') és rendszerint a hasonló mintás ház előtt parkol. Alkalomadtán majd azokról is csinálok képet.


Gondolva a kis alien érkezésére, beruháztunk egy portré objektívre. A régi nagylátószögű kit objektív (9-45mm, F3.5-5.6) remekül működik, ha van elég fény és messzire kell fotózni... Szó se róla, tényleg csodálatos tájképeket tud készíteni. Viszont ha kevés a fény, akkor a képek zajosak, és portréknál már zavaró a szférikus aberráció. Szóval igazán szép és igényes babás facebook fotókat lőni ezzel nem nagyon lehet. Ám gépünk egy MILC, ami azt jelenti, hogy ugyan nincs benne tükör, mint a profi gépeken  (Mirrorless), de objektíve cserélhető (Interchangable Lens Camera). Szerencsére az Olympus bővelkedik szuper objektívekben és van nekik egy tulajdonképpen félprofi komoly amatőr objektív, ami pont azt tudja, amire nekem szükségem van: ulrabrutálfényerő (F1.8) és közepes látószög (45mm, ami a full frame-en 9o mm-el ekvivalens). Tudom, hogy ez így nagyon teoretikusan hangzik, de képek önnmagukért beszélnek:

A baloldali képkivágás a régi, a jobb az új objektívvel készült. Habár a jobboldalin kicsit több a fény, azért a élesség és részletgazdagság szerintem ámulatba ejtő (+ a szárnyak is kevésbé vannak bemozdulva).

Érdemes a portrékat is megnézni:

A nagy apertúrának köszönhetően a Berkeley-s hippik nem terelik el a nézők tekintetét a csodás fotóalanyról.
(Ezt az effektust még lehetett volna fokozni, de még nem vagyok gyakorlott portré fotós)

A nagy fényerőnek köszönhetően a vegasi kaszinókban sem kellett vaku.

És egy állati portré. (a kolibrietetőt éppen töltöttem :)

America the beautiful

Na, megint egy kis ismeretterjesztés következik. :) A mai bejegyzés címadásának apropója az azonos címmel kiadott új negyeddolláros sorozat, ami az USA nemzeti parkjait hivatott bemutatni. Nagyon tetszik, hogy a jenkik nem szívbajosak, ha arról van szó, hogy meg kell mutatni, hogy milyen szép ez az ország, és tudnak rá büszkék lenni. A sorozatban a negyeddolláros érmék írás oldalán egy-egy nemzetipark vagy történelmi emlékhely jellegzetessége látható. A sorozatot 2009-ben indították, és 12 éven keresztül évi 4-5 emlékérmet bocsájtanak ki (jelenleg 19-nél járunk). 

Néhány a nemzetiparkokat bemutató negyeddollárosok közül.

Ez a sorzat nem újdonság az amerikai numizmatika történetében: az első speciális sorozatot 1976-ban nyomták az államalapítás 200. évfordulójára. Ekkor 25 centes, féldolláros és egydolláros címletekből adtak ki emlékérmet. A nagy sikerre való tekintettel 1999-ben indították útjára a tagállamokat és a csatolt területeket bemutató 56 tagú sorozatot.

Mi ennek az értelme? Első pillantásra a nemzeti öntudat építő célja nyilvánvaló, de van ismeretterjesztő hatása, valamit lendíthet a belföldi turizmuson, de megemlítenék egy gazdasági vonatkozású érdekességet is: felmérések szerint, az 56 speciális ("tagállamos negyeddolláros") érmét minden második USA polgár begyűjtötte, amivel a központi bank a világ legsikeresebb numizmatikai akcióját hajtotta végre. Ugyan, ez gyűjetményenként mindössze 14 dollár, de a teljes lakosságra kivetítve 3 milliárd dolláros bevételt jelentett az államnak!! Az ismeretterjesztés sem túl nyilvánvaló, de érdemes megemlíteni, hogy a gyűjtést rengetegféle album (mint régen a Lutra albumok :-) segíti, ahol kis térképeken lehet beilleszteni a megfelő negyeddollárost. Az albumok a térképeken kívül mindenféle hasznos és érdekes információval is szolgáltak az adott államról, vagy nemzetiparkról (sorozattól függően persze).

Ilyen helyes kis albumba lehet  gyűjtögetni a negyeddollárosokat.
Jó szórakozás gyerekeknek, és olyan gyerek lelkű felnőtteknek, mint én. :)

Az albumból sok okosságot megtudhatunk az államokról:
mikor alapították, mi a fővárosa, mi a "beceneve", mi az állami mottó,
mi a hivatalos madara és virága. :)

Made in China nemzeti büszkeség.

Van néhány érdekesség is a negyeddollárossokkal kapcsolatban: a mai formájában 1936-ban elkészült negyeddollárosok (Washington quarter) először viszonylag sok ezüstöt tartalmaztak, majd később a magas költségek miatt a nemesfémtartalmat csökkentettték. A fejhez képest, az írás oldalon lévő sas fejjel lefelé látható az 1999-ig vert érméken.