Ház-tűz-néző San Francisco-ban

Hogy a végén ne váljunk komplett baba-mama bloggá, gondoltam írok a múlt heti tűzről. Az egyetem a város egy elég kietlen helyén tanyázik (itt és itt már írtam róla), mert annak idején, amikor a telket az egyetem megkapta még nagyon olcsónak számított, és sokáig csak az egyetem épületei árválkodtak magányosan a nagy préri közepén. De ahogy a gazdasági könyezet engedi, gombamódra bújnak ki a lakóépületek a földből, hogy enyhítsék San Franciso-i lakhatási krízist. Szóval szépen lassan benépesül a környék. Aztán múlt héten az egyik épülő háztömb kigyullatt, és szinte porig égett, persze ami megmaradt, az meg le kell bontani.  Mivel az építkezés az egyetem tőszomszédságában található, remek kilátásunk nyílt a lángok, és a serénykedő tűzoltók megfigyelésére. Sok munkatársammal a helyi TV-k még riportot is készítettek a lángoló házzal a háttérben.

A képek nézegetéséhez a 90-es évek egyik legendás együttesének, a Bloodhoung Gang fergeteges slágerét, a Fire Water Burn-t ajánlom:

Szóval ilyen volt a kilátás a laborból:

Nem lettem volna a szemben lévő épület lakóinak helyében. Sokuk még most sem költözhetett vissza.
A nagy melegtől állítólag megolvadtak dolgok. 

A San Francisco-i skyline-t kissé eltakarja a füst

Simán tízméteres lángok, kilóméteres füst, amiből még az öböl túloldalára is jutott. A laborban fejfájdító füstszag, úgyhogy gondoltam inkább lelépek. Egy nagy kitérővel a másik oldalról együtt csodáltam a tüzet a többi evakuált helybélivel. Nagyon impresszív volt... vagy 2-300 méterre lehettünk a tűztől, de simán érezni lehetett, hogy melegít.

Tavaszi csendélet

Brutális tűz, ragyogó kék, sima vízfelület, üde zöld fák... micsoda kontraszt.

Katasztrófatúristák? Lehet, hogy csak az evakuált épületek lakói, és drukkolnak, hogy az ő otthonuk ne kapjon lángra.

Mivel még nem voltak feltéve a nyílászárók, az égő falak között gond nélkül át tudott fújni a szél, és a lángok mindent felfaltak. Az izzó hamut, pernyét csak úgy vitte a szél, még a mi épületünk is kigyulladt! Egészen pontosan, a tetőn lévő FŰ(!!!) kapott lángra. Ezen én is csak néztem, de, mint kiderült a CVRI afféle öko/bio épület, ezért van fű a tetőn és ezért nincs vízöblítés a piszoárokban. Szerencsére egyetemi épületben nem esett kár. Viszont a leégett épület hamvait még vagy két napig locsolták biztos, ami biztos alapon.

"230 million dollars later."

Na mindegy nem is ez a lényeg, hanem, hogy a buli vége 230 millió dolláros kár lett. Azért ez nem semmi. Ha beleszámoljuk a lebontás költségeit, és azt, hogy a káron olyan 100-150 apartmanon oszlik el, kiderül, hogy ezek a lakások olyan egymillió és hatszázezer dolcsi körül mentek volna el. Szóval azért a pénzért, amiért Budaörsön villát vesz az ember a hegyoldalon, itt adnak egy kétszobás lakást egy lakótelepen! OK, hogy luxus kivitelben, de akkor is két szoba és akkor is lakótelep. 

Elment tán ezeknek az esze? Merül fel a teljesen jogos kérdés az olvasóban. És nemcsak az olvasóban, hanem az itt élő lakók is csak pislognak, hogy mi van. Az van ugyanis, hogy itt a gazdaság a recesszió idején is eléggé pörgött, sőtt jobban, mint valaha, köszönhetően annak, hogy kb. az összes technológiai óriásvállalat itt tanyázik (Apple, Facebook, Google, LinkedIn, Pixar, Netflix, stb. stb. ). A gazdasági pörgés további munkavállalókat csábított, és nem is akármilyeneket, hanem magasan képzett programozókat a világ minden tájáról, akik ennek megfelelően világszínvonalú fizetést tesznek zsebre. És itt jön a probléma: volt itt egy csomó ember, akik főleg albérletben, valami alacsonyan fizető munkából éldegéltek. (Állításuk szerint ők azok, akik az emberiség bámulatára, az univerzumban egyedülálló "San Francsico" feelinget megteremtették) Majd jön rengeteg új arc, akik 5-10x annyit keresnek, és szeretnék magukat meghúzni valahol kis családjukkal. És akkor a ház tulajának bevillan, hogy ha az aranytojást tojó tyúk egyszeriben lúd, vagy urambocsá' strucc tojásokat is potyogtathat, hát hülye lenne azt mondani, hogy OK, nekem a fürjtojás is megfelel.

Szóval sokaknak nem tetszik a szitu... (Forrás: Time)

És így az albérletárak kilőttek a sztratoszférába. Amit csak a bérlőket védő rent-control tart némileg kordában, ami törvényileg szabályozya, hogy egy bérlet ára (ha benne lakik az illető) évente max mennyivel emelkedhet. Szóval a csóró munkásokat elkezdték kirugdosni a landlordok, hogy helyükre bőségesen tejelő programozók költözzenek. Ugye, most senki nem lepődik meg, hogyha azt mondom, hogy ez bizony társadalmi feszültséghez vezetett. Oh, egy kis bónusz adalék a történethez: az egész környékben olyan a szabályozás, ami megakadályozza magas lakóépületek építését. Ennek oka a földrengésveszély, régi nagy tűzvészek elevenen élő emléke, de sokak szerint ez csak kamu, hogy az árakat mesterségesen magasan tartsák.

"Garden penthouse studio in Mid-Market area. $7350/month"
Szóval mások szerint is kezd paródiává válni a helyi lakáshelyzet.

A társadalmi feszültségre visszatérve, az alacsony jövedelműek, akik folyamatosan szorulnak ki a városból, mindenféle tüntetéseket szerveznek, hogy felhívják problémájukra a figyelmet, sőt egy kis csoport odáig merészkedett, hogy programozókat szállító munkásbuszokat tartóztattak fel. (mintha szegény kóderek hibája lenne, hogy évi 120 ezer dolcsit keresnek) Vannak olyan vélemények is, miszerint meg kellene akadályozni, hogy olyanok jussanak tulajdonhoz, akik nincsenek x generáció óta a környéken. Ez még Magyarországon is kiváltana minimum egy furcsa nézést, de itt egyenesen röhelyes hat. Az a lényeg, hogy látszik, hogy az emberek mennyire elkeseredettek, hogy maradhassanak, mert tényleg egyedülálló a hely, olyan minőségű életet élhetnek itt, amire sehol máshol az USA-ban nincs lehetőség (ahogy ez a blogunkból is olvasható :D ). Szóval komoly dolgok ezek. Mint kiderült erre a folyamatra még magyar szó is van: dzsentrifikáció. És nemcsak San Francisco-t érinti, hanem szinte minden nagyvárost, persze változó mértékben.

Hogy egy személyes példával érzékeltessük a helyzetet: amióta 3 évvel ezelőtt ideköltöztünk 30%-al emelkedett a bérletünk piaci ára, de a rent controlnak köszönhetően mi csak olyan 5%-kal fizetünk többet. Ugye, mindenki el tudja képzelni, ahogy a tulaj aggódva tördeli az ujjait, hogy mikor húzunk már el, hogy jöjjön egy új bérlő. Hogy ezt a folyamatot katalizálják egy kicsit, találták ki a buy-out gyakorlatát, ami azt jelenti, hogy a bérlőnek felajánlanak egy pofátlanul magas összeget, hogy mondja fel a bérleti szerződést és húzzon a francba. Nekünk 10.000 dolcsit ajánlottak fel, de hosszas számolgatás után végülis arra jutottunk, hogy nem éri meg. Az alábbi grafikonon a San Francisco-i albérletárak alakulása látható, ahol még a Berkeley-nél is őrültebb a helyzet, itt 3 év alatt majdnem 70%-kal emelkedett az albérletek átlagos ára (medián árat sajnos nem, csak átlagos árat találtam):

Ha valaki még nem unta el magát teljesen, hallgassa meg a német pszichedelikus rock állócsillagának, a Colour Haze, Fire c. számát (csak, hogy maradjunk a témánál):

Innen szép nyerni!

Tudományos kísérlet következik:
Kérdés: Transzformálható-e az 1A ábrán látható test az 1B ábrán látható testbe?
Hipotézis: Kemény munkával igen
Anyagok és módszerek: Napi egy óra testedzés (lásd alább)
Eredmények és konklúzió: Erre még kicsit várni kell...

Szóval, bár a terhesség alatt egész jól tartottam magam, és igyekeztem végig aktív maradni, azért a szignifikáns mértékű testi leépülést én se kerülhettem el. Nade, innen szép nyerni!

Az egy hónapos orvosi ellenőrzés alkalmával a doki megadta az engedélyt az edzésre, a szavaival élve most már akár kocsikat is emelgethetek, ha éppen ahhoz van kedvem. Nagy lendülettel bele is vetettem magam, még a terhesség alatt találtam ki az edzéstervet. Kardiónak futás és Insanity tréning (ami állítólag a legnehezebb fitnesz DVD ever), de mivel ha kigyúrt srácok üvöltenek rám a tévéből, az engem nem motivál, csak idegesít, ezért kigyűjtöttem a feladatokat, és a parkban ugrálok össze-vissza.

Az a jó Berkeley-ben, hogy itt nem nézik hülyének az embert, akármilyen baromságot művel nyilvánosan (különben is, a tai chi-seknél még így se vagyok idétlenebb). Erősítésnek meg Pilates-szel nyomulok. Mindehhez stílusosan Kelly Clarkson "Ami nem öl meg, az megerősít" című számát hallgatom.

Azt kell hogy mondjam, hogy eddig egész jól megy, már szinte el is felejtettem, hogy milyen jó érzés izzadni (mármint nem tévé nézés közben, mert a hormonjaid megzakkantak, hanem fizikai kifáradástól). Pedig eléggé ráparáztam, hogy hogyan fogok én valaha is felépülni, és ismét meg kellett hogy állapítsam, hogy a kismamák elképesztő mennyiségű hülyeséget bírnak összehordani a neten. Például, hogy császár után két évig (!) nem lehet egyetlen felülést sem csinálni, de hálistennek erre igen jó ellenpélda vagyok.

Persze az sem ártana, ha emelett a kalóriabevitelre is odafigyelnék, de teljesen mazochista azért én sem vagyok, a saláta meg csak saláta, és hát őszintén valljuk be, nem vetekszik se a habos sütivel se a rántott hússal. Szóval kajaügyileg nem szivatom magam, de azért igyekszem egészségesen táplálkozni, változatosan és sok zöldséggel. 

És végül, de nem utolsósorban nagy köszönet illeti anyukámat, aki nélkül persze esélytelen lenne az edzésre időt szakítani. De sajnos ez a jó világ már csak egy hétig tart, aztán sajnos vissza a melóba, hogy azután hogy lesz időm bármit is mozogni, még rejtély számomra. Yikes!

fotók

Tudom, hogy annyit ajnároztam már az új portré objektívet, hogy már mindnekinek a könyökén jönnek ki a látószögek és az f értékek, de most ismét van pár olyan fotó, amin be lehet mutatni, hogy egy-egy ügyesebb eszköz hogyan tud már-már csodát tenni a képpel.

Az első pár fotó kb. egy időben készült, és a kis picúrt mutatja, ahogy éppen hason próbál túlélni. Igyekeztem úgy készíteni a képet, hogy a baba feje kb. azonos méretet fedjen le a képből.

A baloldani a portré (45mm), a jobboldali a nagylátoszögű (9mm) objektívvel készült.

A nagyobb látószög (9mm) miatt kép előterében lévő baba arányai torzulnak. (A nagylátószögű objektívvel készült portrékat az aránytalanul nagy orrokról lehet felismerni.) A kislátószögű, portré objektívvel viszont az arányok valóságosnak tűnnek. Azt szokás mondani, hogy kb. 50mm-es objektív már az emberi szemnek tetsző arányokat ad vissza. 

OK, ez azért elég vicces... 

Persze bizonyos esetekben kifejezetten cél lehet a nagylátószög torzító hatása. Bár, azért nem hátrány, ha nemcsak karikatúrák vannak az ember fiáról.

A második pár fotó nemrég, egy kiránduláson készült: a babával ellátogattunk a Berkeley botanikus kertbe, ahol egy kis tavacska kb. rogyásig volt szalamandrával. Itt látni belőle párat:

Ilyen kis aranyos jószágok úszkáltak a vízben.

És, hogy fotós szemmel mi ebben a pláne? Az alábbi két kép ugyan onnan, ugyan azzal a beállítással készült. Az egyik képen csak a tükröződést lehet látni, a másik esetben szépen belátni a víz alá. 

A baloldali képen a víz alatti dolgokból nem látni semmit. A jobb oldali képen a szűrőt megfelelően forgatva a tükröződés nagyrésze eltűnik. A kép szélei felé a hatás nem olyan erős... szerintem ennek az lehet az oka, hogy a nagylátószög miatt nem mindenhol ugyan olyan a polarizáció.

A két kép között a különbséget a polárszűrő használata okozza. A víz felszínéről főleg polarizált fény verődik vissza, amit a szűrő megfelelő pozícióban elnyel, míg a háttérből érkező polarizálatlan fénysugarak gond nélkül áthaladnak, így láthatóvá válik a víz alatt világ. A polárszűrő, és maga a polarizált fény egy annyira rejtélyes és csodálatos dolog, hogy valószínűleg egyszer egy egész bejegyzést fogok neki szentelni.

És ez még csak egy kis ízelítő a kincseket rejtő, feneketlen fotóstáska mélyéről! (Mondjuk az én fotóstáskám ezzel kifújt :)

Túléltük az első hónapot!

Mivel jócskán túl vagyunk az első hónapon, gondoltam küldünk egy kis helyzetjelentést. A kis Áronka nagyon  jól megvan, szépen gyarapodik, sokat alszik eszik, és minden egyebet, ami ezzel jár. Amikor hazahoztuk alig találtunk rá megfelelő méretű babaruhát, de most már egy csomót ki is nőtt. Ez nagyon szomorú bizonyos szempontból... Nem figyelünk oda egy kicsit és már hozza is a csajokat. Képriport következik.

Anyuval

Ő Meg, Erika munkatársa, aki múlt hét szombat reggel láttunk vendégül. 

Meg hetente négyszer jár Crossfit edzésre, tiszta bőrkeményedés és seb a
tenyere a sok súlyzózástól.

Menő kapucnis pulcsiban. A kapucnit csak a kép miatt vette fel,
amúgy ki nem állhatja, és egy perc után visítani kezd.

Nagyon ügyesen elvan hason. 

Ilyenkor okosan szemlélődik kis gomb szemeivel.

Portré

Most hétfőn rájött, hogyha hason van, és csak az egyik kezével nyomja
ki magát, akkor a másik irányba átbillenhet, így hátra tud fordulni.
Ennek nagyon örültünk.

Ásítós esti szendergés.

Kis megfontolt.

A kezdeti ellenállás után fürcsizni is egészen megszeretett. 

Egy kis délelőtti szundi apu pihe-puha pockaján.

Még nem nagyon játszik a kis állatkákkal, de néha azért már feléjük kap.

Néha könnyen álomba merül...

Néha csak nagy nehezen.

Nevelési elvek

Van egy pár dolog, amit mindenképp meg szeretnénk tanitani a gyereknek. Ime random felsorolásban a komoly életfilozófiától kezdve, a hülyeségen át, egy kis morbiditással megspékelve.

Tudja megkülönböztetni a lényegeset a lényegtelentől. Meggyőződésem, hogy az emberek problémáinak nagy része abból származik, hogy ezt az egyszerűnek tűnő disztinkciót képtelenek megtenni. Ebben sajnos jómagam is elég pocsék vagyok, úgyhogy nem lesz könnyű, de azért megkiséreljük.

Tűzzön ki maga elé célokat, és erősen küzdjön értük. De azért ne is bolonduljon bele, és fogadja el, hogy mindig lesznek olyanok, akik jobbak nála bizonyos dolgokban.

Ne hasonlitsa magát folyton másokhoz, főleg ne úgy, hogy folyton csak azokat vegye észre, akiknek éppen jobban megy. Ez a másik olyan tulajdonság, amivel emberek mesterfokon képesek megkeseriteni életüket.

Mozogjon és sportoljon minél többet. Kezdetekben babaúszásban, tornában és fociban gondolkodom. (A közeli parkban fiatal önkéntes srácok tanitják bohóckodni a szinte még totyogókat, jó mókának tűnik.) Daninak meg ki van adva feladatnak, hogy labdázzon vele sokat, hogy szerencsétlen ne legyen olyan béndzsa mint az anyja :-)

Soha ne tiszteljen valakit csupán azért, mert idősebb nála, vagy mert felette áll a ranglétrán. Azért tiszteljen valakit, mert értelmes és jó ember, adott esetben ez lehet egy hatéves kisiskolás is.

Ne tűrje némán az igazságtalanságot és a primitivitást. Na persze nem kell naponta verekedésbe keverednie, de azért ne nézze birka módjára, hogy idióta seggfejek osztják az észt.

Ha majd elkezd nőni a bajusza, azon nyomban megtanitom borotválkozni, mert kevesebb cikis dolog van annál, mikor a serdülő fiúk pelyhedző bajusszal rohangálnak egy évig, és senki se mondja meg nekik, hogy "Dude, ez igy nagyon égő!"

Soha ne maradjon olyan szituációban, amiben nem boldog, csak azért mert úgy kényelmes. A jó dolgokért szinte mindig küzdeni kell, és nemritkán kockáztatni.

Nem értek egyet azzal a gondolkodásmóddal, hogy a különböző generációknak fel kellene áldozni magukat, illetve boldogságukat egymásért. Nem hiszem, hogy az olyan főállású szülőszerep, ahol egész álló nap mindenki csak arra koncentrál, hogy a gyereknek minden kénye-kedve szerint történjen egészséges állapot lenne bármelyik fél számára. Szerintem az sokkal jobb hozzáállás, hogy a szülők amennyire lehet megtartják a "normális" életüket, barátaikat és hobbijaikat, amit lehet ezentúl a gyerekkel közösen csinálva. Továbbvéve ezt a gondolatot, itt most ország világ szeme láttára irásba adom, hogy ha már olyan öreg leszek, hogy nem tudok magamról gondoskodni, önszántamból beköltözöm egy öregek otthonába. Merthogy ugyanúgy annak se látom értelmét, hogy később meg a gyerek áldozzon fel értékes éveket az életéből miattam.

Az iPhone nyomogatása, illetve a Facebook-on tökéletesen érdektelen dolgok posztolása a legalacsonyabb szintű időtöltés, ami a világon létezik. Helyette lehet például barkácsolni, rajzolni, zenélni, erdőben mászkálni, bogarakat tanulmányozni, csillagokat nézni, társasjátékozni, ultrabaró épitőszettekkel mindenféle coolságot épiteni, a tudományos játékkészletekről meg már ne is beszéljünk, és igen, a számitógépet is kb. százféleképpen lehet értelmes szórakozásra használni. Ebből a lehető legtöbbet szeretnénk neki megmutatni, Dani karácsonyra kapott egy gitárt, teleszkóp is a listán van, én meg a játékokból képzem magam. Persze azért azt is el fogjuk fogadni, ha mindezek ellenére a középkori francia irodalom érdekli majd (legalábbis sirásunkat esténként némán a párnába folytjuk ;-))

Soha ne hagyja abba a játékot, akkor se, ha már megöregszik.

Hát ezt beszoptuk!

Fejőgépem csomagolása demonstrálja, hogy az
igazán fejlett anyukák tűsarkúban pumpálnak
laptopozás közben. Én ilyen magas szinten
még nem állok.

Aki azt állítja, hogy a szoptatás egy meghitt, csodálatos folyamat, azt szintén jól helyreraknám. Merthogy a gyerkőc jó sokat sírt első két hétben, nagyon nyűgős volt, és végig úgy csinált mintha a hasa fájna. Aztán elmentünk dokihoz, aki jól ránk ijesztett, hogy a baba semmit sem hízott még, és biztos nem kap eleget enni. Pedig úgy tűnt szopik rendesen, de az orvos tanácsára növeltük az adagot. Ez olyan jól sikerült, hogy a melleim úgy kikészültek, hogy az átvágott hasfalamról egészen meg is feledkeztem, a gyerek ellenben még mindig csak sírt.

Nem volt más hátra, mint beizzítani a biztosítótól ingyen kapott elektromos fejőgépet, amit én kezdetben elleneztem, merthát nem vagyok én tehén, de aztán ez mentett meg minket. Ugyanis kiderült, hogy az előirányzott adag kb. 2/3-át tudom letermelni, és mióta kiegészítjük kis tápszerrel, Áront mintha kicserélték volna, kisimultak a ráncai, eszik, kakál és alszik mint a bunda. Mindenesetre azért az nem egy kellemes érzés, mikor kiderül, hogy két hétig éheztetted a gyereked...

De most már azért sínen vagyunk, az egyetlen kényelmetlen pont, hogy pumpálás miatt nem tudom három óránál tovább elhagyni a lakást. Pedig ezt is úgy képzeltem, hogy pár hetesen már a tengernél és a mamutfenyőknél fogunk kirándulni. Nade azért így is aktívkodunk eleget, kis Áron eltúrázott már a pékségig, piacra, edzett az apjával, sőt még foodtruck találkozón is volt :-) Meg is látszik rajta a friss levegő, és hogy végre rendes mennyiségű kajához jut, és gyűrött újszülött jellegét is kezdi elveszíteni.

A szép férfi felsőtest építését nem lehet elég korán elkezdeni.

Foodtruck találkozó

Amúgy a második hét végétől már anyukám is velünk van, nélküle már tutira bediliztünk volna, rengeteget segít, és végtelen türelme van ehhez a kisbabához. (Róla csak azért nincsenek képek, mert nem szereti, ha fotózzák, de majd megpuhítjuk :-))

Anyukával

Apukával

Ez meg ari. Kis szerencsétlen :-)

És végül egy vallomással tartozom. Eddig úgy gondoltam, hogy a főállású anyukák az egyszerűbb utat választották, és napjaik nagyrészét lazsálássál töltik. Bocsánat, tévedtem.

Megérkezett a trónörökös

Örömmel értesítünk mindenkit, hogy kisfiunk, Süveges Áron, január 28-án 3.4 kg-mal es 50 cm-rel megszületett. (Egy ideig még versenyben volt a Süveges Shooting Star név, de aztán úgy döntöttük, mégis inkább legyen Süveges Áron ;-))

Hát ha egy valamit megtanított nekem eddig ez a kis ET-re erősen hasonlító kis túlélőgép, akkor az az, hogy ez a gyerek ügy az első olyan dolog az életemben, ami felett semmi, de semmi kontrollom nincs.

Melyik a kakukktojás? (Reméljük a Universal Studios nem fogja elperelni a picúrt túlzott hasonlóság miatt)

Kezdjük a születésével. Mivel az egész terhesség teljesen gond nélkül zajlott, már kezdtem azt hinni, hogy megy ez nekem mint a karikacsapás, és majd secperc alatt kipottyantom magamból. Hmmm... Ehhez képest volt egy röpke 48 órás vajúdás (na jó, ennek az első fele elég light-os volt, a másodikat meg epidurállal csináltam végig, mert hülye azért nem vagyok!), ezt követte egy sikertelen, de legalább kellemetlen vákum extrakció, és végül az akciót egy jól megérdemelt császárral zártuk. Arról meg mér nem is beszélve, hogy mivel az egész procedúra alatt nekem felment a lázam, a babát két napig az intenzíven tartották megfigyelés alatt, nyomatva bele az intravénás antibiotikumot. De hálistennek makkegészséges volt, és utána rögtön elengedték. Mindenesetre ezt nem egészen így terveztük.

Mindezt egy olyan kórházban, ami legendás az alacsony császárok számáról, és a szülést nem sürgető kitűnő orvosokról, úgyhogy ha itt azt mondják, hogy be kell avatkozni, akkor az úgy is van. És itt nem állom meg, hogy egy pár szót szóljak azokhoz, akik a szülést mint csodálatos élményt emlegetik, illetve azt hírdetik fennhangon, hogy ez mennyire simán megy, merthogy egy természetes folyamat. Akik ilyeneket mondanak, csak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egyáltalán nem értenek a biológiához. A szaporodás ugyanis mindig a faj túlélését biztosítja, sosem az egyedét, egyedi áldozatok mindig vannak, fajtól függően különböző mennyiségben, néhol elképesztően nagy arányban. Nade ennyit a biológiaóráról, csak ezt muszáj volt megjegyeznem.

Még pár szót szólnék azért a kórházról, orvosokról és a nővérekről. Merthogy mindezek alatt mindenki oltári kedves és segítőkész volt velünk (egy idősebb nővér volt, aki nem igazán volt képben, de ő meg személyesen bocsánatot kért a kavarásért, és még másnap is betelefonált, hogy hogy vagyok). A segítséget néha már túlzásba is vitték, néha már olyan érzésem volt, hogy több a kórházban a laktációs specialista mint az anyuka, mert folyton jöttek szoptatós tanacsokat osztogatni. Mindezt persze úgy, hogy hálapénz dugdosásának sehol semmilyen fóruma nincs, az egészet teljes mértékben a biztosító állta. Erről is úgy gondoltam érdemes említést tenni.

Nade, a lényeg, hogy van egy egészséges, erős, gyönyörű kisbabánk (és itt most nem csak az anyai ösztön beszél belőlem, szerintem objektív skálán is meglehetősen jól sikerült :-)). És itt ért a második meglepetés. Ugyanis miután szinte az egész terhesség alatt azon izgultam, hogy ugye nem lesz mozgássérült a gyerek, merthogy alig mozog, hihetetlenül erős kis jószág lett belőle. Azt gondoltam, hogy majd olyan nyugodt kis szemlélődő természete lesz, mint a Daninak, azt a nagy túróst. Ahogy az egyik nővér megjegyezte, ez a gyerek tuti mindig első lesz a fagyis sorban. Olyan szopóreflexe van, hogy a vákumszivattyú hozzáképes piskóta, a fejét nemcsak hogy tartja, hanem tiszta erőből headbang-gel az ember mellkasán, a kezét úgy be tudja feszíteni, hogy alig bírom megmozdítani, és mérgében meg guggoló állásból szinte ki is tolja magát. Ja és persze úgy tud üvölteni, hogy a Dani ma elmegy füldugóért (ezt amúgy a doki ajánlotta). Különösen éjszaka veszélyes, ilyenkor átalakul kis monszterré, olyan fejeket tud vágni, hogy megijedünk tőle. Vigyázat, a képek megtévesztőek, nyugodt perceit aktívan kihasználjuk fotózásra.

Bár állítólag ez a viselkedésmintázat újszülötteknél normális, és láthatólag minden rendben nála input és output oldalon is. Szerencsére a szoptatás jól megy, bár ezt is a természet rossz viccének tartom, annyi ponton lehet vele probléma. Az a nehezítés viszont megvan, hogy szinte folyton mindkettőnknek segédkezni kell, merthogy nekem vannak melleim, Daninak meg hasizma. Amúgy azt leszámítva, hogy nehéz emelnem, illetve kikelnem az ágyból, meglepően jól vagyok. Mondjuk itt nagyon profi technikát alkalmaztak, és olyan "szövetragasztót" használtak, amiről már másnap lejött a kötés, lehet vele zuhanyozni, és tök gyorsan regenerálódik. Jó dolog ez a modern orvostudomány.

A csecsemőgondozás és a kísérletes tudomány között szoros párhuzamot vélünk felfedezni. Pilot kísérlet, kiértékelés, újratervezés, optimalizálás, és bingo (haladók akár a meglévő szakirodalmat is áttekinthetik)! (Vagy meg az ember vért pisál, és akkor se működik, de reméljük ilyenből nem lesz sok.)

Szabadulómvész a nagy mutatvány előtt.

Az utolsó hétvége kettesben

Mivel Erika január 31-re volt kiírva, nagy volt az esélye, hogy a 25-26. hétvége az utolsó (az elkövetkező 18 évben), amit békésen kettesben tölthetünk, ezért igyekeztünk alaposan kihasználni. Szombaton Hédiékkel ebédeltünk egy aranyos kiülős helyen, ahol élveztük a kaliforniai nap januári sugarait, sőt még a helyi farmer's market-re is ellátogattunk. Szombat délutánra volt egy másik programunk is: az egyik szomszéd pár meghívott bennünket egy hagyományos Burns napi vacsorára. Ez afféle skót költészetek napi vacsora hagyományos fogásokkal, úgymint haggis (birkatüdő, szív és máj felhasználásával készült "puding") és skót whiskey. És persze a vacsora része Robert Burns skót lírikus költeményeinek megidézése is. Ez a program sajnos nem jött össze, mert a pár egyik tagja köhécselt, és nem akarták kitenni Erikát a betegség kockázatának. 

Vasárnapra a házkörüli munkák elvégzése után csináltam nagyon finom brassói aprópecsenyét az előírás szerinti kockára vágott hasábburgonyával, amihez desszertnek Erika nagyon finom 'bio' csokis cookie-t sütött. 

Brassói kockakrumplival és Sierra Nevada sörrel
(amiről van egy nagyon jó kis videó ahogy nyitott kádakban érlelelik)

Csokis süti kinoával és zabpehellyel.
Háttérben a mindenórás szakács.

Aztán Erika úgy éjjel egy óra környékén szólt, hogy kontrakciói vannak, és alighanem kezdődik a szülés. (Remek, nem kell előadást tartanom szerdán a csoportmegbeszélésen, szuper! - gondoltam én.) 

Random képek a közelmúltból

Év végi (eleji?) rendrakás során találtam néhány képet, amik önnállóan ugyan nem érének meg egy egész blogbejegyzést, de a képek vagy a hozzájuk kapcsolódó történetek érdekesek.

Egy derűs vasárnap délután, közvetlenül egy sikertelen röntgenkrisztallográfiás adatgyűjtés után készült, a ciklotronból kilépve ezek az őzek állták el az utam. Errefelé nagyon sokféle vadállat él, amikkel igen gyakran össze is futhatunk. Ugye vannak a mókusok (amiből van vagy 3oo féle északamerkában), kolibrik, őzek, sőt laknak errefelé pulykák, mosómedvék, csörgőkígyók és tarantulák is. Mindenhol figyelmeztetnek, hogy előfordulhatnak pumák is, de én még nem találkoztam olyan ranger-rel, aki valaha látott volna akárcsak nyomot is. Viszont tőlünk kicsit délebbre már fekete özvegyek is élnek! Azt is láttunk, igaz csak terráriumban, egy bemutató példányt, de azt a parkban fogták állítólag. :D Utána egész kirándulás alatt azt lestem, hogy az avarban hol lapulhatnak, de sajnos sehol sem találtam.

Őzek (vagy szarvasok) a Cyclotron road-on

Az ősz folyamán egy nagy szerencsétlenség is történt: a bicajom tulajdonképpen majdnem minden mozdítható porcikáját ellopták... (kb. egy évvel azután, hogy súlyos összegekért rendbe lett hozatva) A dolog úgy történt, hogy a helyi HÉV azaz BART dolgozói keveselték a nekik folyósított jövedelmeket és egyéb juttatásokat, és ezért sztrájkba léptek. A BART errefelé egy neuralgikus pont: a kb. 1o milliós San Francisco környéki agglomerráció fő tömegközlekedési ezköze, naponta majd félmillió ember használja, és a csekély áteresztésű hidak fő alternatívái. Ha a BART leáll, akkor a hidakra nehezedő gépkocsis nyomás, elképesztő méreteket ölt, és az amúgyis katasztrofális közlekedés tovább romlik. Na, engem ez a bizonyos sztrájk meglehetősen váratlanul ért, mivel nem nagyon nézek TV-t. Reggel megérkeztem az állomásra, és látom, hogy egy biztonsági őr küldi el a tudatlanul odavetődő utasokat... Csóválom a fejem, de semmi gáz, rendes U lakattal lezártam a bringám, és car-pool-lal mentem a városba. (Alkalomadtán egy külön bejegyzésben fogok megemlékezni a helyi tömegközlekedésről, és a BART sztrájkról.) Ám a visszaút nagyon keserves volt: mivel nem volt BART, kénytelen voltam busszal menni (ami kb. 3 km gyaloglással kezdődik a buszpályaudvarra). Majd jól ledöbbentem, hogy kb 3 háztömb hosszúságú sor várt buszra a hideg San Francisco-i szélben. :D  Na, gondoltam, elmegyek inkább vacsorázni valahova, olvasok cikkeket, és közben majd elfogy a nép. Kb. 8-9 óra körül visszatérve azt láttam, hogy a sor már csak olyan 2oo méteres lehetett, beálltam, és a 3. buszra már sikerült is felférnem. Viszont, annyira tele volt a tököm a világgal, hogy azonnal hazamentem, és a szépen lezárt bicajt a BART-nál hagytam. Aminek ez lett az eredménye:

Az áldozat

Szóval az élelmes tolvajok elvitték az első kereket, a villát, a stucnit, a nyerget, és a nyeregcsövet. Pont az első kerék volt nemrég kicserélve. Szemetek! Mivel a helyi bicaj boltokban nem lehet használt alkatrészeket venni, egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnt, hogy inkább egy másik bicajt vegyek. Szóval most van egy "új" használt Bianchi-m, ami bizonyos szempontból visszalépés volt a TREK-hez képest: ugyan sokkal jobb állapotban van, de régebbi, acél vázas, így jóval nehezebb. 

Errefelé hatalmas divat (persze biztosan nem csak itt, de én még máshol nem láttam ezt) büfékocsikból (food truck) kajálni. Ennek a műfajnak ugye az a lényege, hogy a sok fix költséget megspórolva viszonylag olcsóbban kajálhat a jómunkásember. De ugye nem is San Francisco-ban lennénk, ha ezt a műfajt nem lengené körül jókora sznobéria: a csóró munkásokat olcsó taco-val ellátó hagyományos büfékocsik mellett vannak itt gourmet susi, vegán falafeles büfékocsik, sztárséfek által működtetett mobil staekhouse-ok, ahol kizárólag helyi termesztésű bio zöldségekkel, és mezőn legeltetett állatok húsával készült ételeket szolgálnak fel. Az igazán menő kocsiknak külön weboldala van, és a rajongóknak Twitteren küldik el, hogy éppen hol tudják elcsípni őket. A műfaj netovábbja az úgynevezett food truck találkozó, ahol egy csomó kocsi összejön, és a sok fiatal és hippi kis szabadtéri zene mellett vacsorázhat egy jót. (Persze ezeket az összejöveteleket a helyi vendéglátósok nem nézik jó szemmel, és ahogy csak lehet próbálják megfúrni.)

A Creme Brule cart az egyik legtipikusabb San Francisco-i jelenség, amit el tudok képzelni.
Az ínycsiklandó finomság tetjére a szemünk láttára karamellizálják a cukrot kis szúrólánggal. Potom 4 dolcsi.   

Így néz ki egy ilyen food truck találkozó.

A Kinder hentesüzletláncot egy környékbeli család alapította, aztán szépen lassan terjeszkednek.
Már sajátmárkás Barbecue és egyéb szószokat is lehet kapni a boltokban.

Szüleim karácsonyra egy kis csomaggal leptek meg bennünket, amiben elláttak minden jóval, ami magyar embernek szükséges a túléléshez: füstöltkolbász, angolszalonna, füstöltszalonna, szárított csipkebogyó, mák és mézeskalács. Minden gondos vákuumzáras csomagolásban.

A csomag kicsit lerongyoltan, de tulajdonképpen épségben megérkezett.

A csomagban utazott ez a két, szintén levákuumozott, zoknibaba,
hogy az F1 generáció se maradjon ki a jóból.

Van még egy kép, amúgy elrettentés képpen. A tulajdonos a zebrák olyan nagy rajongója, hogy nemcsak zebramintásra festette az autóját, de valami rejtélyes okból kifolyólag teleragaszgatta kis zebrafigurákkal a kocsit. 

Talán Győzike járt errefelé?

De ez nem az egyetlen furcsa gépjármű-ornamentika a környéken: van egy kocsi, amin körös-körül egy csomó random kinder figura van felragasztva. Egy másik kocsi felhőmintásra van feste (szolid felirat: 'smoke weed!') és rendszerint a hasonló mintás ház előtt parkol. Alkalomadtán majd azokról is csinálok képet.


Gondolva a kis alien érkezésére, beruháztunk egy portré objektívre. A régi nagylátószögű kit objektív (9-45mm, F3.5-5.6) remekül működik, ha van elég fény és messzire kell fotózni... Szó se róla, tényleg csodálatos tájképeket tud készíteni. Viszont ha kevés a fény, akkor a képek zajosak, és portréknál már zavaró a szférikus aberráció. Szóval igazán szép és igényes babás facebook fotókat lőni ezzel nem nagyon lehet. Ám gépünk egy MILC, ami azt jelenti, hogy ugyan nincs benne tükör, mint a profi gépeken  (Mirrorless), de objektíve cserélhető (Interchangable Lens Camera). Szerencsére az Olympus bővelkedik szuper objektívekben és van nekik egy tulajdonképpen félprofi komoly amatőr objektív, ami pont azt tudja, amire nekem szükségem van: ulrabrutálfényerő (F1.8) és közepes látószög (45mm, ami a full frame-en 9o mm-el ekvivalens). Tudom, hogy ez így nagyon teoretikusan hangzik, de képek önnmagukért beszélnek:

A baloldali képkivágás a régi, a jobb az új objektívvel készült. Habár a jobboldalin kicsit több a fény, azért a élesség és részletgazdagság szerintem ámulatba ejtő (+ a szárnyak is kevésbé vannak bemozdulva).

Érdemes a portrékat is megnézni:

A nagy apertúrának köszönhetően a Berkeley-s hippik nem terelik el a nézők tekintetét a csodás fotóalanyról.
(Ezt az effektust még lehetett volna fokozni, de még nem vagyok gyakorlott portré fotós)

A nagy fényerőnek köszönhetően a vegasi kaszinókban sem kellett vaku.

És egy állati portré. (a kolibrietetőt éppen töltöttem :)