Már írtunk róla itt a blogon, hogy végülis hosszú évődés után úgy döntöttünk, hogy a kísérletes biokémia mégse nekem való, és inkább valamilyen programozással kapcsolatos kihívás állna közel a szívemhez. Most elérkezett az idő, hogy a tettek mezejére lépjek (illetve ki lettem hajtva a tettek mezejére :), mivel szerződésemet a főnök nem hosszabította meg 2015-re, így április 30-án mentem utoljára dolgozni az egyetemre. Így némi felkészülés után újra pályázok az adatelemzős
ösztöndíjra. Úgy érzem, hogy már sokkal erősebb applikációt állítottam össze, és nem olyan kis k.európai zöldfülűként fogok az asztalhoz ülni, mint múltkor. Ha nem jön össze, akkor marad az akadémia bioinformatikai vonala. Ez utóbbi irányt nem könnyíti meg az a tény, hogy nem valami erős az elmúlt 3 év mérlege: egy könyvfejezet, egy elsőszerzős, de nem túl nagy impaktú publikáció in preparation, és egy remélhetőleg társszerzős publikáció abból a munkából, amit átadtam az utódomnak (ezzel kapcsolatban rendkívül borúlátó vagyok, de ha csak fele olyan jó az új posztok, mint amekkora arca van, akkor minimum egy Nature Stucture and Molecular Biology lesz belőle :).
Szóval az idei évet a laborban egy sor poszt-dok interjúval nyitottuk, ahol próbáltuk megtalálni a legmegfelelőbb embert a helyemre, akinek a tapasztalatai a lehető legközelebb állnak ahhoz az irányhoz, amerre a projectem halad. És voltak is nagyon jó jelentkezők. Sőt kitűnő jelentkezők... Végül egy amerikai-indiai csajt vettünk fel, aki már kristályosított membránfehérjéket, sőt doktori helyén ő honosította meg a lipid cubic phase kristályosítási módszert, és részt is vett a kristályosító robot építésében. Szóval minden bizonnyal jó vásárt csináltunk vele. Natália március végén döntött, és a csaj már április elején kezdett is, szóval volt egy hónap átadni nagyjából a munka fonalát. A lány okos, lelkes, ambíciózus, Natália gondolom magára ismerhet benne, biztosan jól ki fognak jönni. Mondjuk nekem kicsit sok a lelkesedés, pl. amikor egész nap nyomatta az elektronmikroszkópiát a kollaborátorunkkal, annélkül, hogy ellenőrizte volna, hogy van-e egyátalán fehérje. Sőt már izzított valakit, akivel a képeket akarta kielemezni, mire kiderült, hogy nincs semmi. C'est la vie. Az embert (legalábbis engem) felőröl, ha hónapokig dolgozik valamin, miközben semmiféle visszacsatolás nincs, hogy jó lenne-e, működik-e az a dolog, amin dolgozik. És ez a rendszer egy ilyen rendszer. Azért ez nem fog hiányozni. Utolsó héten volt a farewell/welcome buli a főnöknél, úgy hiányzott, mint küszöbről a macskaszar. A másfél éves fia épp beteg volt, úgyhogy Áron és Erika megúszta a bulit, aminek fényét Sthál Juci nutellás habtorta költeményével igyekeztem emelni.
Van itt pár kép, amit főleg a HÉV és az egyetem között lőttem a városról. Ezek a dolgok hiányozni fognak. (a hugy és szarszagú csövesek, akik között naponta kétszer keresztül kell szenvednem a bringát, viszont már nem annyira.) A képek nézegetéséhez a következő, kissé depressziós, de azért pozitív dalocskát ajánlom, a már jólismert Colour Haze előadásában:
Ennek két következménye volt, hogy rahedli pénzt fizethettünk a javításra, és hogy menni kellett kirándulni, hogy a szenzorok visszaálljanak, és újra lehessen tesztelni. Szóval menni kellett száz mérföldet. Aztán mégegyszer. És mégegyszer. Igy jutottunk el Stanford-ba, egy világítótoronyhoz és végül egy orosz erődhőz (igen, itt valaha oroszok voltak, ma már skanzen). Amúgy az a szerencsétlen szenzor még mindig nem állt vissza, de gondoltam most már így is posztolok.
