2015. április 13., hétfő

Kismama élet a vidéki Angliában

Hát már igencsak adós vagyok egy bejegyzéssel arról, hogyan is alakul új életünk, hogyan tengetjük napjainkat. Mint arról már korábban is írtunk, egy faluban bérelünk lakást, Dani munkahelyétől tíz percre. Great Chesterford egy jómódú, rendezett falucska, ahogy errefele mondják, egyszerűen lovely. Van itt két pub, egy templom, kisbolt, orvosi rendelő, általános iskola, játszótér, azt ennyi. Meg persze sok szép ház, még annál is szebb kertekkel, meg nyugalom és békesség. Sok barátunkat már a vidéki élet gondolatától is rázza a hideg, de mi nagyon élvezzük ezt a nyugit, Great Chesterford képeslapra illő tündéri kis falu.


Ilyen házikók vannak errefelé

Itt szeretik a népek mindenféle fantázianévre elkeresztelni a lakjukat

Hát ez így a hattyúkkal azért mégiscsak túlzás
Ezt az iskolát még Harry Potter is megirigyelné

A faluból még a mágiaügyi minisztériumba is van lejárat
A templom januárban
A templom márciusban

Ime, a lakás
Maga a lakás egy négylakásos társasház egyik szélső lakása, három emelettel (!), ami jóval nagyobb mint amire szükségünk lenne, de még így is jobb áron jutottunk hozzá, mintha a városban bérelnénk. Az alsó szinten van egy nagy konyha ebédlővel, nappali egy nem működő kandallóval (az itteni házak elengedhetetlen díszberendezése), a felső szinten van a mosdó és két hálószoba, és van egy beépített tetőtér is, ezt vendégszobaként fogjuk használni, úgyhogy lehet látogatni! Mindegyik helység jó tágas, úgyhogy van mit takarítani :-) Ráadásként van még elülső és hátsó kert is, tökéletes játékra, nyári sütögetésre. Mostanra már jól belaktuk, és nagyon megszerettük.

A szélsőjobb a mienk

Áron a kertben


Konyhai csendélet

Áron a spájzban érzi legjobban magát
A nappaliban hinta jávorszarvason

Áron már így sétál fel-alá
A környékről még azt kell elmondani, hogy Cambridge-től délre kétféle dolgot találunk, termőföldet és science parkot, köztük egy-két körforgalom. Ennek következtében a faluban kb. minden második ember kutató, vagy valamilyen módon a bioech iparhoz köthető. Négy mérföldre van még egy középkori kisváros, Saffron Walden, itt heti kétszer van piac, kifogástalan árukkal, szombatonként igyekszünk itt bevásárolni.

A piac

Halból van választék

Nyomul ezerrel
Sztereotípiákat mindig is szeretek eloszlatni, így most Angliával kapcsolatban is megejtek párat. Az időjárás például nem is olyan rossz, bár igaz, hogy gyakran esik, de gyorsan változik az idő, így a másik percben már süt is a nap, és olyan ritkán van, hogy egész nap szürke és borús lenne. Cserébe viszont még a tél közepén is gyönyörű zöld volt minden, így szerintem simán megéri. Viszont azt gondoltam, hogy hát ha valahol, akkor Angliában biztos lehet minőségi teát kapni, ehhez képest a boltok felhozatala elképesztő silány, kénytelen voltam interneten rendelni, majd a csomagoláson meglepve tapasztaltam, hogy az meg Németországból jött... Azért gyanítom Londonban csak vannak minőségi teaboltok, odáig még nem merészkedtünk.

Eső után napsütés és szivárvány

Cserébe viszont így nőnek a virágok

Egy átlagos hétköznap úgy zajlik, hogy együtt megreggelizünk, aztán Daninak 8.45-kor megy a busza, a kutatóintézet saját járata, ami 17.30-ra már haza is hozza (és ebben az a legszebb, hogy mások is így járnak, a UCSF-en ilyen rövid munkanapot elképzelni se lehetett). Mi közben Áronkával jól elszórakozunk. Szoktunk játszani, olvasni (ez leginkább abból áll, hogy igyekszem megakadályozni, hogy a könyvnek maradandó károsodása essék), táncolni (Áron a Beatles-től az arab popzenén át Bangó Margitig mindenre rámozdul), főzni, mosni, ágyon ugrálni, Váratlan utazást és Nils Holgersson-t nézni, játszóterezni és futni (beszereztünk egy háromkerekű futó babakocsit, jóval fárasztóbb, mint azt az ember gondolná).

A játszótér



Estimese apuval

Ezen kívül igyekszünk szocializálódni, amire temérdek lehetőság van a környéken, kedden zenés-táncos babaprogramra, szerdán meseolvasásra, csütörtökön játszócsoportba járunk. Ez utóbbi a falu kis kápolnájában van, hát bizony változnak az idők, és azt is megéltük, hogy ide is bemerészkedek :-) Na jó, itt most nem egy díszes katolikus templomot kell elképzelni, igazából egy tök üres szoba padlószőnyeggel és körbe székekkel, egy csomó közösségi programra bérbe adják, aminek köze sincs a valláshoz. Szóval ez a játszócsoport úgy néz ki, hogy van egy raklap játék meg egy csomó totyogó gyerek akik egymással interferálnak, és közben az anyukák, nagymamák, dadusok meg kedélyesen elbeszélgetnek egy tea és keksz fölött. Itt jegyezném meg, hogy annak ellenére, hogy pár kivételtől eltekintve mindenki tőzsgyökeres helyi, elképesztően kedvesek és befogadóak velem. Már úgy összebarátkoztam a fél faluval, hogy az utcán rámdudálnak és messziről integetnek :-)

Ide járunk játszóházba

Rosszalkodás

Egy hátulütője van ennek a játszóháznak, hogy Áron minden alkalommal képes einstandolni valamelyik taknyos kölyök kekszét, minek eredményeképp számos helyi vírus átment már a családon. Ezt többnyire Áron szokta megúszni a leglightosabban, de például Daninak lett egy elég konkrét kötőhártyagyulladása, nekem meg az arcüregem durrant be, de már túl vagyunk rajta.




Szóval igazából oltári jól elvagyunk, és nagyon élvezem az Áronnal töltött időt, egyre többet tud, és valami elképesztően tündéri. A főállású anyaság meg messze nem olyan vészes, mint amivel ijesztegettek, bár az is igaz, hogy még nem csinálom olyan rég, és Áron ritka jó gyerek. Azért a hétköznapokhoz hozzátartozik az is, hogy esténként állásokra pályazom, merthát ugye a hosszútávú tervek... Ezen kísérleteimet úgy összegezném, hogy gyakorlatilag zéró rám az érdeklődés, de most tényleg nem szeretnék panaszkodni, így ezt csak amolyan update jelleggel említem meg. Persze azért Berkeley mindkettőnknek (hármunknak) nagyon hiányzik, de az is biztos, hogy megint sikerült egy kivételesen jó helyre költözni.


Tudom, hogy elfogult vagyok, dehát szép ez a gyerek, no!

2015. március 28., szombat

Anglia, a kezdetek

Szóval a múltkor ott hagytuk abba, hogy négy nap magyarországi tartózkodás után, Áronkát magunk mögött hagyva elrepültünk Angliába. Az volt a terv, hogy a munkakezdésig lévő egy hét alatt annyi mindent elintézünk, amennyit csak lehet: kell telefon, szállás, bankszámla, autó, a lakásba bútorok, és mindenféle egyéb cucc, ami az élethez kell általában. Úgy érkeztünk meg, hogy foglaltunk egy hétre szállást online az Airbnb-n, és béreltünk egy kocsit, hogy hatékonyan tudjunk albérletet keresni.

Mi mással indíthatnánk angliai életünket, mint egy kis fish&chips-szel?

Az Airbnb-s szálláson annyira nem szerettek fűteni, hogy
Erika a kabátját is magára terítette, hogy ne fázzon az ágyban. :D
Nagy nehezen megtaláltuk a bérelt kocsit, és bele is vetettem magam a balkezes közlekedés sűrűjébe, ami nagyjából így indult: körforgalom, körforgalom, többsávos körforgalom, autópálya, majd Cambridge szűk utcácskái és mégtöbb körforgalom. Azóta is gyakran kérdezik, hogy milyen a baloldalon vezetni? Az az igazság, hogy magát a baloldalon vezetést könnyen meg lehet szokni (olyankor lepődök meg, amikor egy hosszan belátható útszakaszon egyszercsak megjelenik egy szembejövő teherautó a jobb oldalon... ilyenkor azért egy pillanatra gyorsabban kezd verni a szívem). Viszont a nagy, komplikált körforgalmak kihívást jelentenek, mert amerikában egyátalán nem elterjedtek, bár Berkeley-ben pont a házunk előtt volt egy aprócska körforgalom, amibe többször láttam balról behajtó autósokat. De még a körforgalmakat is könnyebben megszoktam, mint a szűk utcákat. Amerikában úgy szoktam meg a vezetést, hogy az autó mellett van fél-fél méter hely, de itt az utak szélessége egyátalán nem a mostani autós közlekedésre lett kitalálva... gyalogosok egy keskeny járdán, közvetlenül az út mellett közlekednek, és a szembe jövő forgalom is olyan közel jön, hogy néha úgy érzem, hogy a visszapillantó tükrök összeérnek. Erre jön még rá a rengeteg bringás. Szóval a vezetés itt mentálisan igencsak megerőltető.

Errefelé lépten-nyomon ilyen nagymúltú pub-okba botlik az ember. 
Tehát egyben megérkeztünk Cambridge Cherryhinton városrészébe, ahol volt két lakás, amit meg akartunk nézni, de még előtte elmentünk Tesco-ba, ahol szereztünk mobiltelefont, és bedobtunk egy fish&chips-et. Igyekeztünk minél több lakást megnézni, de nem voltunk elégedettek a felhozatallal... sok pénzért lehetett lelakott, romos albérleteket találni. Gondolom mindenki hallott már róla, hogy Londonban milyen borzasztó drága a lakhatás... nahát itt sincs másképp! A közelmúlt gazdasági vállsága idején országszerte csökkentek az ingatlanárak, kivéve Londont és Cambridge-t!! :D Ezt a jelenséget a város híres egyeteméhez köthető technológiai beruházások hajtják, ami végülis a mi megérkezésünket is motiválta. A mi nagy szerencsénk, hogy a Sanger intézet a várostól kb 20 percre délre van, így városon kívüli albérletek is szóba jöttek, amik már jóval barátibb áron mérnek. Nagy szerencsénkre végül a 4. napon sikerült kiszúrni egy pár órája kitett hirdetést Great Chesterford-ban, amire azon nyomban le is csaptunk. Gondoltuk, hogy egy gonddal kevesebb... hát a francokat. Itt nem úgy megy, hogy fogod magad és kibérelsz egy házat! Az albérlethez a jelentkezők pénzügyi és lakhatási múltját ellenőrzik, ami egyrészt eltarthat akár 10 napig, másrészt 250 fontba kerül... Úgyhogy a beköltözésig még egy hétig az Airbnb helyen laktam.
A szélső házrész a miénk. 3 szint, 3 szoba. Jóval nagyobb, mint indokolt lett volna,
de nem nagyon tudtunk válogatni.

Az első hétbe még az is belefért, hogy kocsit is keressünk... itt is borzasztó sok szívás volt: a kötelező biztosítást nem lehetett havonta fizetni, mert még nem rendelkeztünk angol bankszámlával, továbbá napokba telt, mire találtunk olyan biztosítót, ami elfogadja az amerikai bankkártyát. Közben Erika egy hét után hazament, majd a beköltözésre visszajött. Szerencsére sokmindent el tudott intézni otthonról is. A kulcsok átvétele után egyből az IKEA felé vettük az irányt, és szokás szerint egy maratoni futam keretében felszereltük az egész lakást. Amíg vártuk az IKEÁs bútorokat, az Airbnbs arcoktól kölcsönzött matracokon húztuk meg magunkat. Mire megjöttek a bútorok, rendeltünk mosógépet és hűtőszekrényt is. Ekkor Áron még mindig a Budakeszi nagyszülőknél állomásozott, akiért Erika még egyszer hazautazott. Mire a kis pocok megérkezett, szépen összeraktam a bútorokat, és megérkezett a hűtő és a mosógép is. Szépen haladtak a dolgok, de 90%-os készültségnél annyira elegünk lett mindenből, hogy az utolsó lépéseket vagy egy hónapig húztuk. De szerintem ez a fentiek fényében érthető is.

A bútorok megérkezéséig ilyen körülmények között laktunk.

Poang fotelt és Kallax polcot már csukott szemmel össze tudok rakni.

Áronka is nagyon elégedett a hellyel. A költözés megkönnyítendő,
Erika anyukája még egy pár hétig velünk lakott.

És ekkor még mindig nincs bankszámlánk!!! Már az első angliai napunkon bementünk a Llyods bankba, amiről azt híresztelték, hogy nagyon könnyen enged bankszámlát nyitni. Hát lesokkolódtunk: ahhoz, hogy bármit el tudjunk intézni, időpontot kell foglalni (napokkal előre!!), és mindenféle igazolások kellenek. Mindenképpen kell egy albérleti szerződés, vagy munkáltatói igazolás, vagy névre szóló közüzemi számlák. Ez el is vette a kedvünket egy időre, mivel eleinte egyikkel sem rendelkeztünk, de aztán egyik szombaton összeszedtem az összes papírt, és újra próbálkoztam: az ügyintéző megnézte a papírokat és mondta, hogy jól van, az albérleti szerződés megfelelő, foglalhatok időpontot valamikor a hétre. Persze hét közepére lehetett és hamarabb le is kellett lépni a munkahelyemről, de OK, legyen végre elintézve. Persze álmodik a nyomor! A nőnek volt pofája azt mondani, hogy sajnos mégsem jó a albérleti szerződés, mert azt csak mi és az ingatlanügynök írta alá, de a tulaj nem... nagyon sajnálja. Azt hittem, hogy ráborítom az asztalt. Felhívja az ingatlanügynököt, akit amúgy személyesen ismer (kisváros a javából), és megbeszélik, hogy valamikor majd az ügynök felhívja a tulajt, hogy jöjjön be az irodába, ahol aláírnak egy újabb példányát a szerződésnek, amiért én majd bemegyek, és majd utána foglalhatok ismét egy időpontot a bankba... mondom, hogy akkor viszlát hölgyem, és már akkor tudtam, hogy örök életemben sajnálni fogom, hogy nem mondtam meg neki egyenesen az arcába, hogy a tetves bankjába a büdös éltbe soha be nem teszem a lában ebben a rohadt életben. Szóval mondtam az ügynöknek, hogy nyugodtan elfelejtheti a dolgot, semmi szükség a tulaj izzítására, majd megyek másik bankba. Volt ugyanis egy B terv: a munkahelyem elvileg segít bankszámlát nyitni, de egy picit körülményesebb: ki kell tölteni egy papírt, amit el kell vinni a bankba, ahol lepecsételik, amit majd vissza kell vinni a HResnek, ők aztán elküldik a banknak az ő pecsétjükkel. Nem borzasztó, de kicsit macerásabb, mintha csak besétálva tudna az ember számlát nyitni... a fentiek tükrében viszont már bőven megéri. Így lett számlánk a NatWest banknál.

Valamint néhány dolgot a helyi apróhirdetési portálon, a gumtreen szereztem be: TV, babakocsi, baba kocsiülés (amit mint kiderült, egy magyar család árult.) Szóval végül mindent sikerült elintézni, szépen otthonosan berendezkedtünk és nagyon élvezzük a nyugis vidéki angliai életet. (Erika hamarosan posztol egy bejegyzést a Chesterford-i mindennepokról)

2015. február 23., hétfő

Újvilágot elhagyva, Óvilágba megérkezve

Hát itt volt némi adásszünet... Mindenesetre talán már túl vagyunk a nehezén, és van pár „szabad” percünk blogolásra. Úgy döntöttünk mindketten megírjuk az elmúlt pár hónap eseményeit, ki-ki saját szemszögéből. Az a helyzet, hogy az egy évig tartó álláskeresős mizéria és az Amerikából Magyarországon át Angliába költözés egyikőnk számára sem volt felemelő élmény, és nem viseltük jól, főleg én nem. Az idegi kimerülés olyan szintjére jutottam, hogy csúnya esetek kerekedtek belőle. Nem keresek kifogásokat, tudom, hogy akármilyen nehéz a helyzet, az embernek méltósággal tartania kell magát, hát ez most nem jött össze :-(

Hogy mért döntöttünk a költözés mellett már többször is írtam. Mindenesetre különös, hogy az élet mit dob az ember felé, hogy valamit nagyon szeretne, küzd érte, eléri, de közben úgy alakul, hogy mégis lépni kell. Mondjuk erről filozofálni nem volt sok idő, Berkeley-ben az utolsó egy hónap az összes cuccunk eladásáról szólt, hiszen annyira drága a transzatlanti költözés, hogy úgy döntöttönk nem szállítattunk semmit, és csak annyi cuccot viszünk magunkkal, amennyi a bőröndökbe belefér. Az interneten árultuk a cuccainkat, utolsó hetekben Dani annyit sms-ezett, hogy még egy tinilány is megirigyelte volna. Itt voltak jól sikerült üzleteink, és kevésbé, például amikor a tévét eladtuk hamis pénzért, az kifejezetten szép volt. Az is jó kör volt, mikor yard sale-t tartottunk a kisebb kacatokkal, és szerencsétlen gyerek ott pakolta a holmit az utca kellős közepén. Mikor az utolsó héten még így is zsákszámra hordtuk le a „szemetet”, értsd alatta a teljesen jó cuccainkat, amiket az évek alatt igen megkedveltünk, akkor már elég morcos voltam. Még egy emlékezetes élmény, mikor utolsó éjjel Dani kivitte a matracunkat az egydolláros bolt parkolójába, mert még ingyen se kellett senkinek, mondjuk erről inkább ő tudna mesélni.

A hazaúttól a temérdek csomaggal, és a szerencsétlen egyévessel, aki azt se tudja mi van, mert eladták alóla a bútorokat, és az éjszaka közepén felverték álmából, semmi jót nem vártam, csak annyit, hogy túléljük, ez többé-kevésbé sikerült.

Négy napot tudtunk otthon tölteni, ez pont arra volt elég, hogy szerencsétlen Áronka hozzászokjon a nagyszülőkhöz, mert mi már utaztunk is tovább új otthont teremteni Angliába. Aki már költözött külföldre, az tudja, hogy ez kb. milyen, más ország, más szokásokkal, nem tudják ki vagy, nincs múltad, gyanús vagy. Félreértés ne essék, mindenki nagyon kedves volt velünk, de a lakásbérléssel és a bankkal a vártnál is sokkal többet szívtunk, mivel nem volt angol hiteltörténetünk, állandó lakcímünk és bankszámlánk. Ez a három mind egymásra épül, így körbe-körbe futottunk, mint valami neurotikus macska a farkát kergetve. Az amerikai és az angol rendszer folyamatosan összeakadt, a bankkártyáink néha működtek, néha nem, az angolok átutalnak, az amerikaiak csekkeznek, így kicsit problémás a pénztranszfer. Engem még a skype is kitiltott, mondván hogy túl sok a „gyanús tevékenység” a fiókomból. Meg persze bármennyire is próbálsz utánajárni, minden új és ismeretlen, és csak pislogsz, hogy milyen azonosító, honnan kéne olyat szerezni, és bárgyún mosolyogsz, hogy elnézést, én most jöttem külföldről. Azt hittük fel vagyunk rá készülve, hát nem voltunk. Én kétszer ingáztam Anglia és Magyarország között mire végre sikerült beköltözni, addig Dani egy átmeneti szálláson lakott, és hétközben dolgozott. Aztán jött az Ikea 3.0, megvenni harmadszorra tök ugyanazokat a cuccokat kulönös érzés, alapjába véve nem vagyok a fogyasztói társadalom ellensége, de azért ez már nekem is sok volt. Na és persze a baloldali közlekedést is meg kell említeni, ami önmagában még nem lenne nagy baj, csak ne lenne annyi körforgalommal és botrányosan keskeny úttal megspékelve.

Az egészben azért volt egy nagyon szerencsés és jól sikerült történet, úgy hívják, Áron. Merthogy a kis tündérem mindezt vidáman mosolyogva, makk egészségesen tűrte végig! Édes csillagom, azért nem telik úgy el nap, hogy ne jutna eszembe, hogy ha sose mentem volna sehová, jobb élete lenne a gyerekemnek. Persze ez is egy komplexebb kérdés, és valószínűleg nem így van, de azért nem egy kellemes gondolat.

Nade a végeredmény mégiscsak az, hogy egy szép kis kertes házat bérelünk egy tündéri angol kis faluban (erről majd hamarosan), Dani munkahelyétől tízpercre, aki itt azt tudja csinálni, amit szeretett volna, egy kitűnő kutatóintézetben (erről meg majd ő). Úgyhogy panaszkodás abbahagyva. Ideje elfogadni, hogy az élet nem habostorta, néha meg kifejezetten nehéz, de még mindig igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a küzdelmünkkel legalább jutunk valahova. Az már látszik, hogy az itteni életnek is meglesznek a maga kihívásai, de valahogy majdcsak boldogulunk.

2015. február 22., vasárnap

Költözés

Ugyan egy jó ideje nem jelentkeztünk (Retrospekt minden hűséges olvasónknak boldog újévet kívánunk!), ez nem azt jelenti, hogy nem történt velünk semmi érdekes, vagy legalábbis mozgalmas. Mint Erika legutóbbi bejegyzésében írta, hatalmas szerencsével állásajánlatot kaptam a Cambridge-hez közeli Sanger intézetben. A munkahelyről és a munkáról egy másik bejegyzésben fogok írni, most csak annyit, hogy a Sanger a világ második legnagyobb genomikai kutatóhelye (a Harvard és az MIT által közösen fenntartott bostoni Broad institute mögött), és a csoportom ezen belül is kimelkedik: pl. a tavalyi 22 cikkből lett egy Nature is. Szóval mentálisan sokat segített az (amúgyis kimerítő és stresszes) költözésnél, hogy legalább volt valami jövőképünk, ami felé elindultunk. 

Az újévet már ilyen gyéren bútorozott állapotban fogadtuk.

Eleinte számításba vettük, hogy konténerben hazaúsztatjuk a holmiainkat. Ez úgy működött volna, hogy a cég hoz egy dobozt (minimum 200 köblábast, ami kb 5.5m3), mi megtöltjük a cuccainkal, majd elviszik, konténerbe rakják, és átúsztatják az óceánon Európába. Jól hangzik, az egyetlen bökkenő az volt, hogy a legolcsóbb opció is 1600 dollárba került volna, ami figyelembe véve olcsó IKEÁs bútorainkat nomeg a szállítás többhónapos időtartamát, irreálisan magas ár volt. Nem maradt más hátra, mint szépen eladni az összes cuccunkat, amit nem tudtunk besuvasztani 6 bőröndbe. 
Miután Áron kiságyát eladtuk, az altatás igazi kihívássá vált.

A kiságy hűlt helye.

Szegény Áronka álmában gyakran legurult a matracáról. Szerencsére
jó puha volt a szőnyegpadló.

A holmik eladására főképp a craigslist nevű ingyenes apróhirdető oldalt használtuk, ahol többek között a lakásunkat is találtuk 4 évvel ezelőtt, de lehet itt venni "medical" marihuánátkannabinoid származékokat, és minden egyebet, amit az ember csak el tud képzelni. A bringáknak nagyon nagy a forgalma, néhány napon belül el tudtuk adni mind a kettőt, sőt, még talán kerestünk is valamennyit az üzleten (az én bringám 50 dolcsival drágábban ment el, mint amennyiért 1 évvel és pár nagy bukással ezelőtt vettem). Viszont a nagy, nehezen mozgatható bútorok kifejezetten sok problémát okoztak. A frankó fekete könyvespolcos TV álványunk még úgy se ment el, hogy jó pár napig ingyen hirdettük (Jó, mondjuk Áron kicsit megrágta)!! Aztán volt pár cucc, amire csak akkor kaptak, amikor már pofátlanul keveset kértünk: volt egy 40 dolláros valami, amit 20ért hirdettünk, jelentkezett egy nő, hogy ad érte 10-et. Mondom jól van. Erre írja, hogy nem tud érte jönni, vigyem el neki!! A pofám leszakad, mégis mi a francot képzel az ilyen? Mondtam neki, hogyha nem jön el érte, akkor leviszem a ház elé és ingyen elviszi az akinek kell, de én nem viszem sehova (nem vagyok egy született businessman, no). Azért van igazság a földön: egy nappal később elvitte valaki 20ért, mire szólt a nő, hogy akkor mégis eljönne érte (pukkadj meg!). 

Áronka sokat segített a pakolásnál.

Azért nem ment minden simán... a TV-t egy igen gyanús fickó és nem kevésbé gyanús cimborája vitte el egyik este. Mondták, hogy abból élnek, hogy craigslisten vesznek cuccokat amit aztán máshol eladnak.  Végülis hihető. Szóval eladtuk nekik a TV-t 200-ért, egy kis könyvespolcot 40-ért, amiért összesen 250 dollárral fizettek, mi visszaadtunk 10-et. Mondták, hogy lehet, hogy holnap beugranak a kanapéért, de a gitárt is elvitték volna, de akkor még nem akartuk eladni. Végül nem jöttek a kanapéért, azt egy másik San Francisco-i csajnak adtuk el. A meglepetés akkor ért minket, amikor az utazáshoz közeledve elvittük az összegyűjtött pénzt a bankba. Mint kiderült, a TV-t és a könyvespolcot hamis dollárokért adtuk el!!!! Basszus. OK, voltak aggasztó jelek, de amikor odaadták a pénzt, megnéztem, és vol benne vízjel. A franc se gondolta volna, hogy ilyet lehet hamisítani. Persze, miután a pénztáros felhívta rá a figyelmünket, lehetett látni, hogy a vízjelet a nyomtatás előtt fehér színű tollal rajzolták rá a papírra, ami rossz fényviszonyok mellett nem látszott, viszont fény felé tartva vízjelként láthatóvá vált. Aztán tüzetesebben megnézve az összes biztonsági elem hasonló kamu volt. Szóval ezt igen keményen bebuktuk. De járhattunk volna rosszabbul is: elvihették volna a gitárt, a kanappét vagy akár a kocsit is, arra is többször volt készpénzes jelentkező. 
A TV hűlt helye... ejjj. Milyen faja kis polc és senkinek sem kellett.
A kocsival szerencsénk volt: ugyan több craigslist-es jelentkező is akadt, az azonnali, készpénzes fizetés (többnyire esti órákban) elriasztott engem, a vevőket meg az, hogy ragaszkodtam, hogy a helyi autóklubnál legyen a tranzakció. :D Végül egy Berkeley egyetemen dolgozó fickónál landolt a gépezet, és az egész üzlet teljesen megnyugtató módon zajlott: kedden eljöttek megnézni, szerdán evittük egy szervizbe, kifizette a kocsi átvizsgálását, ahol apróságoktól eltekintve mindent rendben találtak. Némi alkudozás után megegyeztünk az árban és csütörtökön el is hozta a fickó a csekket, hétvégén még egy nosztalgia körre elvittük a kocsit, majd hétfőn átadtuk a kulcsokat. (Eleinte nem akartunk vesződni azzal, hogy teljesen ismeretlen vizekre evezve, magán úton adjuk el a kocsit (jelentősen növelve a ránk nehezedő stresszt), és inkább annak a kereskedésnek akartuk újra eladni, ahonnan vettük, de miután megtudtuk, hogy rongyos 500 dollárt adnának, mondtuk, hogy erről szó sem lehet. Így is eleget buktunk már rajta.)
Még egy utolsó séta a Nimitz trail-en. Gyönyörű kilátás a San Francisco-i öbölre, naplemente.
Majd elsírtuk magunkat.
Nagyon szomorú volt, ahogy nap-nap után egyre fogytak a cuccaink és a végén már semmi nem maradt a lakásban. Szegény Áronkát sajnáltam, gondolom nem nagyon tudott mit kezdeni a szituációval, hogy emberek jönnek időnként és elviszik a kiságyát, vagy valami más bútort. Kartondobozról ebédelni meg hasonlók... Az utolsó hétvégén tartottunk egy garage sale-t, ahol kivittünk minden vackot, amit addig nem tudtunk eladni. Amit akkor sem adtunk el, azt kinnhagytuk az utcán és az arra járó emberk elvitték. Nagyon szomorú volt az egész helyzet. A végére maradt 4 tele bőrönd, amivel aztán elindultunk Magyarország felé. Különben talán Áronka viselte a legjobban az egész herce-hurcát: még pici, csak az számít neki, hogy foglalkozznak vele, szeressék és mindig tele legyen a poci.
Készülődés a garage sale-re.

"Everything must go!"


Ezeket a képeket akárhányszor megnézem, a szivem majd megszakad.

Ágyunkat elvitték, Áronnak már matraca sincs.
Utolsó nap: márcsak a takarítás hiányzik. Ami nem fért a bőröndökbe, azt itthagytuk a szomszédoknak.

Már a matricák sincsenek a falon. Utolsó éjjszakánk Berkeley-ben.
Másnap reggel a repülőtéren további szívással intett búcsút az újvilág: 4-ből 2 bőröndünk annyira túlsúlyos volt, hogy ki kellett dobni néhány dolgot, illetve át kellett pakolni cuccokat további szatyrokba. De végülis túléltük, megérkeztünk. Majd kőkemény 4(!!) Magyarországon töltött nap után indulhatott az angliai kaland.... de ez már egy másik történet. 

Ez meg csak úgy eszembejutott:

2014. december 30., kedd

Boldog karácsonyt!

Bár kicsit megkésve, de nagyon boldog karácsonyt szeretnénk kívánni minden kedves olvasónknak ezzel a karácsonyi családi művészfotóval :-)

És hogy mit hozott nekünk a Jézuska? Hát nem mást, mint egy bioinformatikus állást Európa egyik legjobb genomikai kutatóintézetében, Cambridge-ben, Angliában! WTF! WTF! WTF! OMG! OMG! OMG! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (Vagyis mindenki helyettesítse be kedvenc agyeldobós örömújongását :-))
Hát ez nem volt egyszerű, íme az elmúlt hónapok története.

Szóval jöttek az interjúk. Kb. a beadott jelentkezések ötödére, ami nem is olyan rossz arány. A legaktívabb időszak november közepe volt, volt olyan, hogy Dani interjúzott pénteken, aztán elmentünk a mamutfenyőkhöz, aztán interjúzott hétfőn, aznap én is, és végül Daninak volt még egy kedden is. Ezek rövid, általában fél órás telefonos interjúk voltak, ami alapján eldöntik, hogy behívnak-e második körre, ami többnyire egész napos elfoglaltság az adott cégnél, intézetnél. Na és itt jött a probléma, hogy az első kör után szinte mindenhol elutasító választ kaptunk. Persze semmi konkrét visszajelzést nem adnak, úgyhogy csak találgathatod, mit rontottál el.

Szóval a vége az lett, hogy Dani két második körös interjút kapott, amikre január folyamán került volna sor, de egyik sem olyan volt, amit igazán szeretett volna. Én egy helyen jutottam tovább, viszont ez tetszett, és már december elejére behívtak. Hát ez úgy zajlott, hogy elrepültem Heidelberg-be, aztán aludtam, aztán interjúztam (itteni idő szerint éjfél és hajnali hat között, az se volt rossz), aztán aludtam, aztán visszarepültem. A kommunikáció még ez alatt, illetve után is, meglehetősen egyirányú volt, vagyis ha kellett valami, ők irtak, de az én leveleimet már nem méltatták válaszra. Aztán egy hétre rá jött az elutasító levél, persze semmi konkrétum nélkül. Szóval összességében nem egy kifejezetten felemelő élmény volt...

Mindenesetre ezután marhára le voltunk törve, egyrészt én ezzel az összes lehetőségemet kimerítettem, és a Daninak a két folyó ügye több szempontból nem lett volna ideális, másrészt én erre az állásra annyira tökéletes voltam, hogy ha ezt nem kaptam meg, akkor el se tudtuk képzelni, hogy milyen állást fogunk valaha is kapni. Egyértelműen ez volt a mélypont, ekkor volt Hédiék karácsonyi partija, itt mindenki oltári kedves volt, és bátorított minket, ezt ezúton is szeretnénk megköszönni.

Aztán aznap éjjel jött egy akkora esőzés, hogy még az iskolákat is bezárták, és reggel miközben az erkélyen hagyott cuccokban okozott kárt próbáltam elhárítani, a Dani megszólal, hogy kapott egy ajánlatot. Csipás szemmel kérdezem, hogy mi az hogy ajánlatot, mármint még egy interjúra? Azt mondja, hogy hát ő nem tudja, hogy ez most mi, de ide az van írva, hogy job offer. Daninak egy hónapja volt itt telefonos interjúja, ami sok szempontból nagyon jól sikerült, de az is kiderült, hogy sok hiányossága is van, és azóta semmi visszajelzés. Ezzel a lehetőséggel már nem is kalkuláltunk, és mindketten csak bambán néztük a monitort, hogy ez most valami vicc?

Pár órán belül kiderült, hogy nem az, de nekünk eltellett egy pár napba, míg felfogtuk, hogy mi történt. Ugyanis ez messzemenően a legjobb kimenetele volt ennek az egész történetnek. Dani most tényleg azt csinálhatja, amit igazán szeret, és amiben a későbbi munkalehetőségek is nagyságrendekkel jobb kilátásúak. Európa egyik legjobb genomikai intézetében lesz bioinformatikus, és olyan témákon fog dolgozni, amik most nagyon felkapottak. Majd Dani biztos ír róla bővebben is, röviden arról van szó, hogy a DNS szekvenálás ára az elmúlt években olyan drasztikus léptékben lecsökkent, hogy valami elképesztő adatmennyiséget generált, viszont olyan ember, aki ezzel a mennyiségű adathalmazzal valami hasznos dolgot tud kezdeni, még egyelőre nincs sok. Reméljük még egy darabig nem is lesz, merthogy egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy ez is csak egy posztdok pozició, két éves a szerződés, utána újra lépni kell.

Hát igen, azt hiszem, most már kezdem megemészteni, hogy ez egy ilyen történet, a mai világban a szabadság szinte végtelen, csinálhatsz amit akarsz, mehetsz ahova szeretnél, de bármikor mondhatják, hogy köszönjük, ennyi volt, aztán szedheted a sátorfád. Egy ideig az is nagyon frusztrált, hogy mennyi temérdek pénz megy el lakbérre, most már gyerekkel ideje lenne letelepedni, de azt hiszem ezt a koncepciót is kezdem újraértékelni.

Nade, lényeg ami lényeg, hogy igy a végén mégiscsak megmenekültünk a teljes munkanélküliségtől, ráadásul nagyon pozitiv végkicsengéssel. Bár Cambridge-ben én még sosem jártam, mindenki nagyon dicséri, és szerintem egyértelműen az egyik legjobb hely, ahol kiköthettünk, de majd erről is egy külön posztban. Persze továbbra is van kihivás rendesen, Daninak olyan gyorsan kellett kezdeni, ahogy csak tud, úgyhogy miután az itteni életünket felszámoltuk, összesen négy(!) napot leszünk otthon, aztán kezdünk mindent előlről Angliában. És aztán én meg ismételten belevetem magam az álláskeresésbe, és mivel most pozitiv vagyok, ehhez csak annyit fűzök hozzá, hogy juj de izgi...

Szóval emiatt a rohamtempó miatt most januárban csak a közvetlen családdal tudunk találkozni, de Anglia jóval közelebb van, úgyhogy majd gyakrabban fogunk hazalátogatni. És persze a blog továbbra is élni fog, bár most már óvilági kalandokról értesitve. Igyekezni fogunk minél több mindenről irni, hiszen unalmas hétköznapok most sem várnak ránk :-)

2014. december 8., hétfő

Ákos nagybácsi, mamutfenyők és szívás a köbön

Villám helyzetjelentés, mert most csak ennyire futja. Novemberben Dani öccse (a.k.a Ákos nagybácsi) is meglátogatott minket, akivel megnéztük a mamutfenyőket, aztán a fiúk elmentek egyet túrázni a Yosemite-be is. Ezen kívül meg szívunk. Őszintén szólva marhára kivagyunk, én mindenképp. Január 7-ére van haza repjegyünk, ez biztos, hogy utána mi lesz, azt még nem tudjuk. Van néhány folyó ügy, reméljük valamelyik összejön. Mindenesetre az, hogy nem tudjuk, hogy melyik országban fogunk lakni egy hónap múlva, borzalmasan idegörlő. Végül jöjjön néhány kép, amivel minden hitelességemet elvesztem, hiszen egyáltalán nem támasztják alá azon állításomat, miszerint nekünk nehéz.

Ime, a mamutfenyők




Hát ez az usánka oltári cukker

Művészfotó, amin mindenki rajta van


A friss levegőt nem lehet sokáig bírni

A Csendes-óceánnál is jártunk, hisz itt nőnek a parti mamutfenyők




Áronnak határozottan tetszett a tengerpart

Még világítotorony is volt



Sőt még gomba is

Yosemite vízesés


Dani gondoskodott róla, hogy Ákosnak legyen mit feltölteni a Facebook-ra