Seaside

Március közepén ellátogattunk a "seaside"-ra, ahogy Áron hívta, másnéven a Kanári-szigetekre. Az úgy volt, hogy idén nagyon hosszú, és még annál is szürkébb volt a tél, és mivel Áron jövőre iskolás lesz, most volt utóljára lehetőség, hogy ne a méregdrága és zsúfolt iskolaszünetben utazzunk. Ha az embernek csak annyi a feltétele, hogy meleg legyen, és bármikor jó, megdöbbentő akciókat lehet megcsípni, így jutottunk ki egy hetes all inclusive nyaralásra a Kanári-szigetekre.

Ilyen nyaraláson még sosem voltunk, szállást úgy szoktunk foglalni, hogy mindegy milyen, csak olcsó legyen, hisz úgyse leszünk ott, mert ész nélkül felfedezünk reggeltől estig. Most ellenben annyi volt a terv, hogy a szállodától elsétálunk a medencéig, esetleg a strandig, és ne tovább. Ezt többnyire sikerült teljesíteni, bár meg kellett állapítsuk, hogy két kisgyerekkel még az all inclusive nyaralás is kemény munka. Beletellett két napba míg az étkeztetéseket sikerült úgy kidolgoznunk, hogy az "ez már csak kicsit ciki" kategóriába letornázzuk a hangerőt. Esténként meg rendszeresen bealudtunk a gyerekekkel együtt, pedig itthon hogy elterveztük, hogy majd az erkélyen romantikusan kortyolgatjuk a koktélokat...

Nade, a nap végig ragyogóan sütött, a szállás medencével, kajával és mindennel együtt kitűnő volt, a tenger meg még annál is szebb! A gyerekek imádták, és mi is rendszeresen visszasírjuk, már most, pedig még csak egy hónap telt el.

A szálloda szuper fűtött medencéje

Ahonnan Áront csak két kézzel lehetett kirángatni

Esetleg ide átcsalogatni

Kikötőbe látogatás

Strand előtti bálnacsontváz

Érdemes megfigyelni, hogy Áron számos képen a levegőben tartózkodik.
Nézni is fárasztó mit művel mostanában.

Méltán viseli a Kanári-szigetek egyik  legszebb strandja megnevezést

Koncentrálni kell, no!

Itt most jóllakott

Ebéd közben haverkodás

Táncolnak a kellően bekoktélozott német és angol nyugdíjasok. Meg mi.

Papagájos játszótér

Ahol kézből lehetett papagájokat etetni

Ilyen kis pálmafás, kaktuszos utcácskákon lehetett közlekedni a szállodában.

"Mink kertünk"

Dani egyik délután feltúrázott a közeli hegyre, onnan fotózott

Szálloda kívülről

És lezárásul "kis káosz a tengerparton" fotósorozatunk

Még csak véletlenül se nézne a kamerába

Szörfözés helyett babakocsitologatás

Viszlát Sanger!

Már megint Háború és béke terjedelmű bloggal jelentkezem, de ezeket az eseményeket (leginkább a saját emlékezetem miatt) fontosnak érzem nagy részletességgel dokumentálni. Szóval egy korszak az életemben ismét lezárul. Három éve Berkeley-ből egy másfél éves szerződéssel csábítottak a Sanger intézetbe (huah, micsoda eufemizmus :D). Aztán a Démoklész kardjaként fejem felett lebegő határidő 3 évre kitolódott... változó hosszúságú darabokban, pont annyira, hogy azért túlzottan sose tudjak ellazulni a közelgő álláskeresés frusztrációjától.

Aztán 2016 decemberében a főnök egy rögtönzött csoportmegbeszélésen egy nagy tálca süti felett bejelentette, hogy az intézetigazgató tudtára adta: a labor kutatási irányvonala nem illik a Sanger hosszútávú vízíójába, úgyhogy van másfél éve, hogy szedje a sátorfáját... mindenki állt ott leforrázva, köpni-nyelni nem tudtunk. Csoportunk igen termékeny: az évi kb. 10-15 cikk között majdnem minden évben akad nagy impaktú közlemény (idén volt két Nature Genetics!), szóval szó sem volt arról, hogy nem lenne elég jó a csoport, sőt egy halom külső pályázatot is behozott az évek alatt... az van, hogy az igazgatónak van valami a fejében, és ami nem passzol, azt lapátra teszi. A Sangerben a témavezetők 5 évente átmennek ezen a megmérettetésen. Két éve ennek a "tisztogatásnak" esett áldozatul a teljes proteomikai core facility, de Ele-vel együtt repül még két témavezető a humángenetikai osztályról.

2/3-os többség

Mivel kifejezetten megkértek, hogy fogjam vissza magam az újabb kitűnő magyar választási eredmények kommentelésénél, már két napja fogalmazom, hogy mégis mit írhatnék viszonylag kultúráltan, erre latom, hogy Dani mar megtette helyettem.

Szuper, nekem mar csak annyi maradt hátra, hogy hajrá magyarország, hajrá, magyarok! Vagy meg inkább, ezt elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Kinek mi, lehet választani, hiszen minden nézőpont kérdése. Nem igaz, mert van ami ténykérdés. Na de itt már megint kezdünk veszélyes vizekre evezni, ezért itt abbahagyom.

Sírva vigadás.

Hogy ne csak szomorkodjuk ezen a szép tavaszi napon, megosztom kedvenc karikaturistám, Marabu egyik aktuális rajzát:

A "legviccesebb" az egészben, hogy a kép a 2014-es választás apropóján készült. A helyzet nem sokat változott.

Mint minden jó karikatúra a valóság egy kis szeletét ragadja meg és tart neki görbe tükröt... vagy nem is kell görbe tükör...

Na jó, itt van még egy karikatúra, amiben ugyancsak Marabu, még a választások előtt próbálja értelmezni Orbán Viktor lelekesítő üzenetét:

OK, egy utolsó:

Reflexió

Ahogy az előző bejegyzésben Erika írta, januárban átvettem a stafétabotot (Olivért). A napirend pont annyira feszes, hogy semmi érdemlegeset ne lehessen csinálni, viszont elég szabadidőt hagy, hogy az ember össze-vissza spekuláljon az élet dolgain. Nem csoda, hogy sokan nehezen viselik a gyerekkel otthon töltött éveket (én a vállalt 3 hónapos időszak felétől már vágom a centit). Mindegy, nem ez a lényeg, hanem mostanában sokat agyaltam a kaliforniában eltöltött időn, az ottani munkámon, a körülményeken, amik végül a kísérletes biológiától való elforduláshoz vezettek. Figyelem, egy rendkívül hosszú, kusza, csapongó, frusztrációval és önigazolással terhelt bejegyzés következik!

Én sosem gondoltam, hogy valami nagy tálentum lennék a kísérletekhez, de sok munkával mindig tudtam a bénázásaimat kompenzálni, és különben is, az ELTÉs csoportban nem volt nyomsztó teljesítménykényszer, nem volt az a fajta stresszelő hajtás, amivel a UCSF-en találkoztam. Persze ez nem azt jelenti, hogy keveset dolgoztunk (sőt!), csak a kísérletek előtt nem éreztem, hogy ha most nem sikerül, akkor elbaszódik az életem. A UCSF/Berkely-s légkörből valahogy áradt, hogy a legjobbnak kell lenned: ha 3-4 év posztdok után nem egyenesen mész professzornak, hanem még egy kör posztdokot csinálsz, akkor egy kudarc vagy.

Az USA top egyetemeire jellemző nagy nyomást tovább fokozta, hogy a témavezetőm egy fiatal nálunk alig 5 évvel idősebb kezdő csoportvezető, szóval neki is bizonyítania kellett. Nem tudom, talán pont ebből fakadt, hogy a projectjei talán túlontúl ambíciózusak voltak ("All the low hanging fruits are taken" azaz a könnyű kísérleteket már megcsinálták), és talán emiatt, minden erőfeszítésem ellenére valódi sikerélményem a 3 év alatt nem sok volt. Pedig tényleg nagyon keményen hajtottam... Úgy gondolom, nem csoda, ha ezek után az ember valami olyan dolog felé fordul, amiben sikereket ér el, és ez nekem ezekben a vészterhes időkben a programozás volt. A lényeg, hogy engem ez az egész nagyon megviselt... egyrészt hatalmas csalódás volt, hogy kudarcot vallottam: rettentő frusztráló volt hátatfordítani sok-sok év kemény munkával megszerzett tapasztalatnak és tudásának és egy olyan terület felé indulni, ahol éveken keresztül folyamatosan a hiányosságaimmal kell együttélni, és ezek ellenére teljesíteni. Másrészt (ez kicsit Stockhol szindrómás lesz), úgy éreztem, hogy Natáliát cserbenhagytam. Az első ember voltam akit felvett induló laborjába, egy posztdok, akinek a teljesítménye hatalmas hatással van az ő teljes akadémiai előmenetelére.

Nem állítom, hogy a fenti véleményem teljesen megváltozott volna az évek folyamán, mindenesetre sokkal-sokkal árnyaltabban látom a szituációt. Először is, tény, hogy a PhD-t szerzett hallgatók töredékéből válik végül csoportvezető. A kompetíció a posztdok-professzor átmenetnél egészen elképesztően kemény. Ebből az következik, hogy van egy hatalmas fiatal kutató tömeg, akik előbb-utóbb kénytelenek lesznek elhagyni az akadémiát (ennek okainak bemutatására tucatnyi blogot lehetne írni), és ha az ember "csak" jó, de nem kiemelkedően jó képességű (és persze szerencsés), el kell gondolkozzon, hogy milyen alternatív kimenetet célozzon be magának és, hogy az akadémiában eltöltött idő alatt milyen ehhez szükséges tudást tud megszerezni. Az utolsó UCSF-es évemben részt vettem egy olyan állásbörzén, amit kifejezetten PhD-vel rendelkező, de az akadémiát elhagyni készülő fiatal kutatóknak tartottak.... rettenetes volt. Három fő momentum, ami beégett:

1. Tömeg... 10 méteres sorban álltak a szerencsétlenek, hogy leadják az önéletrajzukat egy fejvadásznál
2. Rettenetes alternatívák: tudományos kommunikátor, szabadalmi szakügyintéző... a hideg kiráz
3. Koreloszlás: 30 éves korommal nagyon fiatalnak éreztem magam, sokan 40-es éveik közepén házaltak az önéletrajzaikkal

Utólag is úgy érzem, hogy az akadémia elhagyása elkerülhetetlen volt, egyszerűen semmi esélyem sem lett volna labort alapítani, és igazából ambícióm se nagyon. Erikához hasonlóan maradhattam volna kísérletes vonalon, céges alkalmazásban, de szerencsére a bioinformatika felé vettem az irányt. Tapasztalatom szerint nagyobb a kereslet bioinformatikusokra, könnyebb az akadémiából munkát találni, és többet is fizetnek. Szerettem én a kísérleteket (picit hiányoznek is), de bizonyos aspektusok miatt az adatelemzés/programozás jobban fekszik. Bár tény, hogy az átmenet nagyon kemény és még most sem érzem úgy, hogy nyugodt szívvel nevezhessem magam bioinformatikusnak.

Továbbra is úgy gondolom, hogy cserbenhagytam Natáliát. De már egyátalán nem sajánlom. Persze leléptem, de szent meggyőződésem, hogy egy nálam 10x jobb ember se jutott volna azokkal a projectekkel semmire. (OK, annnyira nem voltam jó, hogy legyen elég önbizalmam és tudásom a témavezető által megadott kereteket átlépni) Ezt persze amikor leléptem, meg pláne, amikor csatlakoztam, még nem lehetett tudni, de most megnézve a csoport publikációs listáját, nyilvánvaló. A labor alapításától eltelt 7 év, amiből én az első háromban vettem részt, ez idő alatt egyetlen (nem teljesen, de erről majd később) eredeti közlemény látott napvilágot 2017-ben, attól a Stanford(!) egyetemről érkezett posztdoktól, aki szinte velem együtt kezdett. A csaj aki átvette az én projectemet már 4 éve ott van, sehol semmi. Ettől én még lehetek csapnivaló szakember, de ebből számomra az látszik, hogy ha jobb lettem volna, akkor se lett volna semmi. Másrészt azért se sajnálom, mert ő se "sajnált" engem: ha nem neki dolgozok 120%on, akkor fel is út le is út... ez persze szigorú vadkapitalista megfontolások alapján teljesen érthető, de ha egy főnök nem segíti a beosztottjait, akkor ő se várjon mást.

Na, most jön a kemény menet, öveket bekapcsolni. :D Szóval a kemény munka árán is csak sikertelenséget hozó projectek és a folyamatos nyomás okozta frusztrációt én úgy oldottam fel, hogy kitaláltam magamnak egy alternatív karriert, és hátat fordítottam a kísérleteknek. Sokan PhD és 3-4-5 év posztdok után elmennek kávétfőzni valami organikus hipszter kávézóba. Nem úgy mint doktoranduszunk, Peter. Peter viszonylag korán, már az első évben csatlakozott a laborhoz. A csávó kegyetlen okos volt... totál hülyének éreztem magam mellette, tanárai szerint 4-5 évente van olyan tehetséges hallgató a programon, mint ő! Hihetetlen nagy precizitással és munkabírással dolgozott. Amikor végül 2014 májusában búcsút intettem a labornak két projectje publikációhoz közeli fázisban volt (nyilván senki másnak a csoportban nem volt semmi). Aztán egyszer augusztusban pizzáztunk még egyet Berkeley-ben és akkor mesélték, hogy Natália a frusztrációban újabb szinre lépett: egy csoportmegbeszélésen mindenkit kőkeményen lebaszott, hogy eredményeket kell produkálni, és kiemelkedő tudományos eredményekhez kell 10% zseni és 90% munka, és mivel nincs a csoportban egy zseni se, mindenkitől 100% munkát vár.... beszarás. Gépelem ezt a szöveget és nem hiszem el.... a mostani csoportomban ez egyszerűen elképzelhetetlen... hogy ennyire a beosztottak hajtásától várja valaki az eredményt. Na mindegy. Én amikor ezt hallottam, már csak együttérzően csóváltam a fejem... időközben Peter sikeresen publikálta mind a két projectjét két jó, de nem különösebben nagyágyú folyóiratban. Aztán 2015 karácsonyi szünet elején besétált Natáliához és összetörve bevallotta, hogy jópár mérést a két cikkhez hamisított ("Merry Christmas!"). Nyilván, hogy megfeleljenek az előzetes várakozásoknak. A főnök ezen természetesen bepöccent, mint állat, majd indított a csoportja ellen egy egyetemen belüli és szövetségi etikai vizsgálatot, hogy tisztázzák a történteket. Átnézették az összes publikált kísérlet jegyzőkönyvét, mérések eredményeit. Nagyon durva, ennél megalázóbb dolgot el sem tudok képzelni. Végül az egyik cikkhez egy errátumot csatoltak, a másikat vissza kellett vonni. A srác természetesen elhagyta a labort, az egyetemet, semmilyen kutatási pályázatra nem pályázhat... Rettenetesen szomorú az egész história, de ami a legjobban zavar, az az, hogy egy elképesztő tehetséget vesztegettünk el a nagy büdös semmire. Min múlnak ragyogó karrierek, életek... Szóval Natália önálló laborja 7 év alatt produkált egy visszavont, egy errátummal ellátott és egy "rendes" eredeti közleményt, meg néhány kisebb review-t.

Szóval ilyeneken gondolkozom mostanában.... meg hogy mit csinálnék másként, ha egyetlen dolgot megváltoztathatnék a kaliforniai évek alatt? Az első fizetésemből bitcoint kellett volna vennem. Az akkori árfolyamon kb. 2000 dollárért lehetett venni 2000 bitcoint, amit ha idén karácsonykor adtam volna el, kereshettem volna 8 milliárd forintot.

Új év, új élet

Akárhogy is nézzük, a kisgyerekes családi lét marha unalmas, és rendkívül káros az egészségre. Megállás nélkül etetünk, altatunk, főzünk, mosunk, takarítunk, a nappalin mégse lehet átjutni anélkül, hogy legóba botlanál, és egy mondatot nem lehet végig mondani, hogy valaki bele ne szólna (vagy inkább sikítana). A folyamatos téli szürke szutyok szintén nem sokat segít (itt jönne az a rész, hogy bezzeg Berkeley, de ezt már hallottátok párszor). Danival baromira épülünk le, mozgás semmi, alvás minimális, ettől meg még hülyülünk is. Semmire sincs idő, amit az ember csinálni szeretne, cserébe viszont lehet például főzni, mosni, takarítani. Ja és ezen kívül lehet még főzni, mosni, takarítani is, ezt majdnem elfelejtettem.

Nade, idén igyekszünk valahogy elindulni a fény felé. Én ugye januártól visszamentem dolgozni, ez már önmagában sokat segít. Újra hallom saját gondolataimat, ha valamit csinálni akarok, fogom magam és megcsinálom, anélkül hogy futnám a véget nem érő plusz köröket, és ismét melegen iszom a kévémat. A cég az ünnepek alatt új épületbe költözött, minden szép új a laborban, az irodában. A főnökömön kívül az egész csoport lecserélődött míg én itthon voltam, nagyon normális arcok jöttek össze, mindenki tök lelkesen csinálja amit tud, a laborköltöztetés szuper gördülékenyen ment. A főnök továbbra is nagyon rendes és támogató, mindenkinek lehetőséget biztosít olyan irányba fejlődni, amilyenbe szeretne. Az egyik újoncot beosztották alám, és kaptam két tök új projektet, mindkettő nagyon nekem való, érdekes és sok tudást igénylő. Egy szó mint száz, a munkával egy baj van, hogy haza kell belőle menni.

Nade a viccet félretéve, sokat segít, hogy a gyerekek áprilisig Danival vannak otthon, tudom hogy jó kezekben vannak, és nem kell miattuk aggódnom. Dani munkahelye haladó irányvonalat képvisel, és ugyanolyan támogatást biztosít mindkét szülőnek, de még így se sok férfi vállalná ezt be, szuper hálás vagyok neki ezért. Első nap még mosolygott, így két hét után már kezd kicsit gondterheltté válni, de mindent összevetve, jól bírja a gyűrődést.

Gyerkőcök is minden probléma nélkül megszokták az új rendszert, Olivérnek marha jó étvágya van, nő is mint a bolondgomba, viszont a fogzással szegénykém eléggé megszenved, és az alvás sem az erőssége mostanában. Áron továbbra is egy élénk négyévesnek megfelelően alakul, szeret kisiskolába járni, népszerű figura mind a gyerekek mind a tanítónénik körében, és szeptember óta úszásra is visszük. Azért nem lenne rossz, ha néha ki lehetne kapcsolni. Viszont amivel hihetetlen szerencsések vagyunk, hogy úgy tűnik egyik gyerek se beteges, legalábbis a hasonszőrűekhez képest általában elég könnyedén megússzuk a dolgokat.

Visszatérve a poszt eredeti témájára, testi-lelki leépülésem megállítására tett egyik kísérletem, hogy elkezdtem zumbázni szombat reggelenként a közeli közösségi házban. A karibi zenétől, a flamenkón és a hastáncon át, az afrikai törzsi táncokig van itt minden, kis fitnesszel megspékelve, ezt oltárira élvezem. Nemsokára mini trambulin órák is fognak itt indulni, azt egyelőre nem tudom milyen, de pontosan úgy hangzik, mint amire szükségem van. Mivel a vállam és a hátam úgy be van állva, hogy szinte folyamatosan fáj a fejem, úgy döntöttem ez se mehet így tovább, és maszíroztatni is fogok járni.

Továbbá a szabadságaimat idén otthonülés helyett nyaralással fogom tölteni, úgy érzem az utazás annyira szerves részét képezi annak aki vagyok, és olyan örömet okoz, hogy képtelen vagyok tovább feladni.

És végül, de nem utolsósorban, nem fogok panaszkodni, mert egyrészt nem akarok ilyen ember lenni, és tulajdonképpen nincs is okom rá. Hasonló témakörben még számtalan fogadalmat tudnék tenni, de ha erre az egyre fókuszálok, talán még lesz is belőle valami.

Karácsony és egyéb elmaradt képek

Olivérrel jártunk  babajógára.

Leóékkal meg kirándultunk.

Áron csillag volt a kisiskola betlehemes musorában. Eredetileg
József lett volna, de nem volt hajlandó felvenni a jelmezt, ezért
lefokozták.

Még az újság is megírta :-)

Élő adás.

Idén még ilyen komoly hóesés is volt.

Voltunk még egy karácsonyi kivilágított kertben.

Minden évben ugyanúgy néz ki a karácsonyfánk, de azért
idén is dokumentáltuk.

Olivérnek ezt hozta a Sánta Jézuska.

És végül az igazán elszántaknak, kis karácsonyi muzsika:

Boldog Új Évet!

A jövőre minden másképp lesz újévi fogadalmak jegyében szeretnék posztolni egy videót, amit biztos sokan ismertek, de szerintem sok megszívlelendő tanács van benne, így most én is megosztom.