A bringa project

Az a nagy szerencsénk Berkeley-vel, hogy tulajdonképpen egy aranyos kisváros, az utak és az autósok egyaránt rendkívül alkalmassá teszik biciklis közlekedésre. Már kezdettől tervebe volt véve egy-egy bringa beszerzése, ami egyrészt a munkába járást, másrészt a hétvégi kirándulásokat hivatott szolgálni. Nekem egyértelmű volt, hogy az otthoni új hegyi után éles váltásként egy használt országúti bicajt fogok venni. Erikának egy helyes csilivili új bringa jelent meg álmában. Ennek megfelelően múlt hétvégén körbejártuk a helyi használt-, és új bringa kereskedéseket és megállapítottuk, hogy az új bicajok nagyon drágák, a használtak viszont nagyon le vannak amortizálva, és ráadásul drágák is.

Masszív, nagyon nehéz váz, széles kormány...
Harley Davidons-os feeling lehet ilyennel közlekedni. 

Erika az egyik első posztban bemutatott helyi teszkó weboldalán keresett, és talált magának egy menő, nagyon csajos piros bringát. Tekintve, hogy milyen meredek az út felfelé az egyetemre elsődleges szempont volt, hogy olyan bicajt válasszunk, amivel lehet sebességet váltani. (Térkép és szint az egyetemig: katt)
A web-es ismertető szerint a bringa 7 sebességes, mit nem tartottunk lehetetlennek, láttunk mi már agyváltós bringát. Néhány nappal  a rendelést követően meg is érkezett a szállítmány, de sajnos kiderült, hogy a kiírás téves, a bringa valójában egysebességes.Utána néztünk, hogy mit lehet tenni: a telefonos ügyfélszolgálattól megtudtam, hogy vissza lehet vinni, és visszautalják a pénzt. Namost némi problémát okozott a bazi nagy doboz visszajuttatása, de végül sikerült megoldani... (bazi nagy doboz, zuhogó eső, taxi... :-) A csomagot teljesen simán visszavették, meg se nézték, hogy mi van benne (eszembe jutott, hogy valami profi bringát kellett volna rendelni, és telerakni a dobozt rozsdás vascsövekkel).

A második bicaj nagyon baba, vékony kerekű, női váz.

Ha már ott voltam vettem néhány apróságot a bringákra - lámpa, zár, egy kulcskészlet, pumpa ilyesmi. Ott láttam meg a másik bringát, amit gyorsan le is telefonáltam Erikával, hogy tetszik-e neki, mármint a képen a számítógép mellől. Tetszett, megvettem, azzal gurultam haza. (A pénztáros csaj jót derült ezen)  Élmény volt hazatekerni a teszkóból, bár, hogy őszinte legyek, kicsit féltem, hogy szétesik alattam... volt némi fenntartásom a hipermarketekben összerakott termékekkel kapcsolatban. De semmi gond nem volt, sőt a mai meglehetősen megerőltető bicajtúrán is nagyon szépen muzsikált.

Az én bringám a helyi internetes apróhirdetési portálról származik: Craig's List http://sfbay.craigslist.org/. Ez egy nagyon komoly weboldal, ahol mindent be lehet szerezni: kocsit, lakást (az apartmant, ahol lakunk szintén itt találtuk), bicajt, mindent!!!! Elképesztőn nagy a forgalom... minden nap feltesznek vagy 80 bringa hirdetést, csak az East Bay környékről... Ki is néztem pár nagyon jó gépet, szépen felújított Bianchit, Peugeot-t, de sajnos egyik sem válaszolt. Aztán kb az 5. hirdető, akinek negyed órával a hirdetés feladását követően írtam válaszolt. Még aznap el is mentem a bringáért. Kicsit lepusztult a jószág, de megvan benne a potenciál... egy 2003-as fekete Trek versenybringa. Sajnos az előző gazdája eléggé elhanyagolta, sok alkatrész berozsdásodott, a külsők is cserére szorulnak. Itt van róla néhány kép is: https://picasaweb.google.com/suvi.dani/bringa# Azóta szépen letisztítottam, nagyon jól megy.

Szakbarbárság - első fejezet

Hát igen, beindult a munka, ennek köszönhetően, három hete volt az utolsó bejegyzésünk, de most hétvégén remélhetőleg mindent sikerül bepótolni. Megpróbálom összefoglalni, hogy mik is az első benyomásaim a laborról.

Szóval az első hetek nem telnek stresszmentesen, néha teljesen kétségbeesem, hogy én vagyok az egyetlen postdoc a földkerekségen, aki nem tud FPLC-zni, máskor meg úgy érzem, hogy pár hónap alatt simán belejövök, és megállom majd a helyemet. Mindenesetre azt hiszem, csak mostanra fogtam fel, hogy a világ egyik legjobb egyetemén vagyok, és ez finoman szólva kezd frusztrálni.

A laborban határozottan más a munkamorál mint otthon, de azért messze nem olyan borzasztó a helyzet, mint amivel otthon rémisztgettek páran. 10 előtt itt is elég kevesen járnak be, és 6 körül kezd lecsappanni a létszám, este 8-kor meg már csak néhányan vannak még ott. Amúgy mindenki teljesen randomszerűen jár be, rengetegen vagyunk a csoportban, és a főnököt abszolút nem izgatja, hogy ki, mikor, éppen mit csinál. Ez a szakmai dolgokra is abszolút igaz, nekem leginkább úgy tűnik, hogy valahogy úgy gondolkodik, hogy önálló kutatókat toboroz össze, akikkel néha kettesben és csoport szinten is megbeszélést tart, de amúgy azt várja el, hogy önállóan csináld azt, amit akarsz, persze a témádon belül.

Van heti egy munkabeszámoló és egy journal club, amik szuperek, és rengeteg mindent lehet belőlük tanulni. Ezen kívül még van heti minimum egy szeminárium is, ahol elég nagy kaliberű meghívott előadók szoktak lenni. Ami számomra igen meglepő volt, de nagyon tetszik, hogy ezek után a laborban az emberek megvitatják a hallottakat, nem kötelességből, hanem mert érdekli őket.

Hogy mit gondoljak a csoportról, az még mindig nem teljesen kiforrott. A főnök zseniális, az egyértelmű. A többiek viszont néha azt a benyomást keltik bennem, hogy a többet erővel mint ésszel elvet követik, sőt néha meg mintha kifejezetten baromságokat művelnének.

Ami a saját munkámat illeti, az biztos, hogy itt rengeteget tudok majd fejlődni. A munka eleje nagyon izgalmas, mert rengeteg újat tanulok, viszont azt marhára nem élvezem, hogy szinte mindenben másokra vagyok utalva. Ebben kicsit szerencsétlen a helyzetem, mert abban a témában, amibe bekapcsolódtam, elég trehány emberek dolgoznak, és senkinek sincs normális protokollja semmiről, így az információk begyűjtése rendkívül fáradtságos, és csak csöpögtetve jön. És az a srác, akivel együtt kell dolgoznom, szerintem az egyik legrosszabb az egész csoportban. Először is, tök más a stílusa mint nekem, ő a gyorsan öntsünk össze valamit, aztán nézzük meg mi sül ki belőle elvet követi, míg én meg a pontosan mit csinálunk és minek, biztosan ez a legjobb módja ennek, kérdéseket teszem fel, mielőtt bármibe is belekezdenék. Ebből vannak néha konfliktusok, mivel én minden apró részletbe belekérdezek, ő meg folyton azt hiszi, hogy kötekedek. Így amikor már végképp elege van, azt mondja, hogy nem tudja pontosan mért így csinálja, erről most nem ér rá társalogni, így csinálja, és kész. Alapjába véve az a baj, hogy a kisgyereke miatt teljesen hektikusan jár be, és amikor bent van, akkor meg futkorászik össze-vissza mint egy mérgezett egér, néha még csapkod is, és a haját tépi. Még nézni is rossz. Szóval azt már nagyon várom, hogy egyedül tudjam csinálni a dolgaimat, és ne kelljen egymást terrrorizálnunk.

Egy másik dolog, amit már marhára kezdek unni, az a bürokrácia. Hihetetlen, hogy Chapel Hill-ben mindent lezavartak egy nap alatt, fényképes igazolványt és kulcsokat is kaptam, most meg már a negyedik hetemet kezdem és kulcsnak még a közelében sem járok. Viszont most pénteken megérkezett az új gépem, egy nagyon cool, óriási, fekete, lapos monitorral, úgyhogy a jövő héten valamikor beviszem a fényképezőgépet, és lefotózom a környéket, mert már érkezett rá igény :-)

Elnézést, hogy a vége felé panaszkodás áradatba fulladt ez a post, biztos vagyok benne, hogy hamarosan nagyon fogom élvezni a munkát, csak minden kezdet nehéz.

Mit eszünk?

Mivel voltak páran, akik azon izgultak, hogy itt csak hamburgert tudunk majd enni, gondoltam írok egy külön bejegyzést arról, hogy min is élünk mi itt. Kezdjük azzal, hogy az útikönyvem szerint San Franciscoban tízszer több étterem van mint bármelyik más amerikai városban, így 28 emberrre jut egy étterem. Ezek után nem meglepő, hogy változatosságban nincs hiány, rengeteg nemzeti konyha közül lehet választani. Az itteniek mind hihetetlenül gourmand-ok, és a társalgás előbb-utóbb mindig a kajára terelődik. Elég jól szemlélteti a helyzetet, hogy mi is volt a welcome partink menüje: mexikói tortilla leves, perzsa rízses-pirított hagymás-szőlős kreálmány, szarvasgombás-spenótos tészta, rozmaringos újkrumpli, belga sajtok, házilag készített mogyorós praliné és amerikai cup cake sütik. Mindezek mellett a mi magyar sajtos pogink is igen nagy sikert aratott :-)

A gourmet-kodás még a laborra is kiterjed, ugyanis minden munkabeszámolón és journal club-on van kaja is. Ez általában sajtkülönlegességekből, francia bagettből, gyümölcsökből, kekszekből és egyéb ropogtatni valókból áll. A legjobb felfedezés itt az ananászchips volt, ropogós szárított ananászdarabok, az valami isteni, rögtön ki is derítettem, hol lehet őket beszerezni, és bespájzoltam velük a Trader Joe's-ban. Judit, igazatok volt, az tényleg egy nagyon baró bolt mindenféle különlegességgel, de találtunk egy még ennél is jobbat.

A Berkeley Bowl szinte már túristalátványosság. Egy nagy, kissé raktárjellegű helyiség rengeteg friss gyümölccsel, zöldséggel, aszalt cuccokkal és mindenféle magokkal. Csak almából és narancsból van vagy tízféle, mindenféle saláta van, spenót meg egy csomó friss fűszernövény, és egy raklap olyan cucc, amiről még csak elképzelésem sincs, hogy mit lehetne vele csinálni. De a legjobbak az aszalt gyümölcsök és a magok, több sornyi konténer tele mindenféle különlegességgel. Ha csak a mandulákat nézzük, van belőlük sima, nagy darabos, kis darabos, darált, sós, fahéjas, étcsokis, tejcsokis, fehércsokis, karamelles...Kezdetben kissé szkeptikus voltam, mivel mindenből olyan mennyiséget halmoztak fel, hogy attól tartottam, hogy a cuccoknak kissé állott és avas ízük lesz. De azt kell, hogy mondjam, hogy eddig bármit próbáltunk, egyszerűen isteni!



Szóval nem kell izgulni, nagyon egészségesen is tudnánk itt élni, csak kicsit meg kéne eröltetni magunkat. Dehát mit lehet tenni, ha egyszer a hamburger és a sült krumpli finomabb mint a saláta? ;-)

Frisco - első felvonás

Sajnos elég elfoglaltak vagyunk mostanában, ezért nem volt időnk vezetni a blogot, de igyekszünk pótolni a lemaradást. Tervbe van véve néhány bejegyzés, ami nem annyira történésekről szól, inkább tematikus jellegű. Múlt hétvégén San Francisco-ba látogattunk, kicsit körbenéztünk a városban, de csak amolyan érzésre, hogy legyen egy benyomásunk.


Na innentől kezdve átveszem én az írást (Erika), mert a Dani kidőlt. Szóval szuper időnk volt, mint azt a képeken is láthatjátok, rövid ujjú pólóban lehetett mászkálni. Először is vettünk egy egynapos bérletet, amivel annyit mehettünk a cable car-ral, amennyit csak akartunk. Ezek a híres San Francisco-i villamosok, amiken lehet lógni, miközben fel-le döcögnek a dombokon.

Közben kicsit mászkáltunk a belvárosban, jártunk a kikötőben, ami az egyik fő turistalátványosság mindenféle ajándék és édességbolttal meg oroszlánfókákkal, a Castro negyedben, ahol a homokosok laknak, a Marinában, ahol meg a gazdagok laknak, és végül naplemente környékén a Golden Gate hídhoz közeli parkban. Közben ettünk argentín hamburgert, láttunk egy fickót, aki tökmeztelenül olvasott egy újságot egy kávézó kerthelyiségében (természetesen a buzinegyedben), és három mosómedvét a város közepén :-)

Mivel tényleg csak össze-vissza mászkáltunk, most nem is írok részletesebben a látottakról, majd alaposan végig fogjuk járni a különböző városnegyedeket, és egyesével beszámolunk róluk. Most beszéljenek inkább a képek. Ide csak kevés fér fel, a többit itt nézhetitek meg: https://picasaweb.google.com/suvi.dani/SanFrancisco

Első napok a laborban

Mivel az előző bejegyzésben a Dani már olyan jól összefoglalta az elmúlt napok eseményeit, én már csak a tőle független dolgokról számolok be, vagyis az első napokról a munkában. A főnökkel még nem találkoztam, mert csak holnap jön vissza külföldről, de a többiek kedvesek és segítőkészek. Már három napja bejárok, de eddig még semmi értelmeset nem sikerült csinálnom, mert a munkábaálláshoz valami rekordmennyiségű papírmunkán kell átjutnom. Már látom, hogy ennek előbb utóbb vége lesz, és akkor szuper életet fogunk itt élni, de oltárira lefárasztja az embert, hogy minden új, és a teljesen hétköznapi élet dolgai is kihívássá minősülnek. Pl. eddig még egyszer nem sikerült ugyanazon az útvonalon betalálni az egyetemre, majdnem mindig más kaját kapok, mint amit gondoltam, hogy rendelek, és semmi, de semmi nem úgy működik mint Európában. De ma már beköltözhettem a végleges helyemre, gigantikus mennyiségű laborfelületet kaptam, szerintem hárman is bőven elférnénk rajta, és ezen kívül még egy számítógépasztalt szintén rengeteg tárhellyel plusz egy új számítógéppel. Szóval elég jól tartanak engem ott bent :-)
Amúgy óriási a labor, kb. harmincan vannak csak postdocok és doktoranduszok, és erre jön még rá a rengeteg diák, ennek ellenére meglehetősen csöndesek és nyugodtak a körülények. Mindenki teljesen önállóan ügyködik, legalábbis olyan értelemben, hogy teljesen random időpontokban járnak be az emberek, ha valakinek dolga akad, fogja magát és lelép, és nem köti a többiek orrára. Laborgyűlésen még nem voltam, az még majd egy érdekes kör lesz, de már azért kezd kicsit frusztrálni, hogy itt mindenki oltári híres egyetemről jött, én vagyok egyedül no-name kelet-európai. Marhára kíváncsi vagyok, hogy ezek az emberek tényleg ennyire okosak, vagy meg ez egy kasztrendszer, amibe ha egyszer bekerülsz, akkor már bent maradsz komolyabb teljesítmény nélkül is. Mindenesetre kalmodulin témában mindig tudok nekik újat mondani, amivel elég jól sikerül fenntartanom a komoly szakértelem látszatát :-)

Végül egy pár kép a campus-ról, nagyon stílusos egy hely fent a dombtetőn, a középső képen lévő zöldes épületben dolgozom, az ötödik emeleten.

Végre van netünk!!!

Ma sikerült végre a Comcast-os srácoknak kijönni, és ripsz ropsz bekötötték a netet. Úgyhogy már nem vagyunk elvágva a külvilágtól, újra tudósíhatunk a velünk történt eseményekről. Az elmúlt pár nap elég sűrű volt, túl vagyunk az első munkanapon, a tiszteletünkre tartott kis "welcome party"-n, amit a lakóközösség szervezett. Mindenki nagyon aranyos volt, sütöttem sajtos pogácsát, ami nagy sikert aratott...

Az új lakás, költözés első lépés

 Szóval tegnap úgy fejeztük be a lakáskeresést, hogy van egy nagyon kedves hely, de ma reggel még megnézünk egy másik lakást is, habár nem fűztünk különsebb reményeket hozzá. Az földszinten van, kicsit drágább is, kicsit távolabb is van, de most újítják fel... sajnos olyannyira, hogy február elejéig nem költözhető, úgyhogy felejtős a dolog. Könnyes búcsú, vissza a mamutfenyős pecóhoz.

Nagy megkönnyebbülésünkre még nem kelt el. Azonnal nyélbe is ütjük az üzletet. A főbérlők (fiatal házaspár, egy 4 hónapos kisbabával) nagyon rugalmasak: elengedik a januárból fennmaradó lakbért, nem különsebben aggódnak amiatt, hogy a jópár napba beletelhet, mire rendesen tudunk fizetni (nincs helyi bankszámlánk, nem tudunk csekket kiállítani). Mégegyszer körbenézünk, összefutunk pár lakóval: egy művész arc csajjal, egy robot programozó sráccal, majd egy nénivel, akinek, mint kiderült a fia is itt, a szomszéd lakásban lakik (ez azért pozitívum, hiszen nem akart menekülni).
Van egy kis konyhakert, ahol a lakók mindenféle zöldségeket termesztenek meguknak, mi is kapunk egy kis darabot. :-D Észbe se kapunk és már a "Welcome party-t" szervezik nekünk, elég jó közösségnek tűnik.

Miután megállapodtunk, gyorsan nyitunk egy folyószámlát a két percre lévő bankban. Állítólag okésak: Wells Fargo... Ezután gyorsan elhúztunk az IKEÁba. Sietünk, ha összerakjuk a rendelést 4ig, akkor már pénteken hozzák a cuccot. Miután kiderült, hogy csak bútorokat szállítanak kicsit kétségbeestünk: Hogy a fenébe fogjuk az összes vackot, edényeket, párnát, tányérokat, poharakat, takarót stb. hazavinni? Kiderült, hogy simán lehet kérni "van-taxi"-t, amibe mindent be tudunk pakolni. Sőt, sokkal olcsóbban, mint terveztük! Összeszedtünk 4(!!!) bevásárlókocsinyi cuccot, tulajdonképpen mindent, ami egy lakásba kell. Kitoltuk a hegynyi szajrét, és még mielőtt telefonálhattunk volna, jött egy jemeni taxis arc, és már pakoltuk is a cuccokat a furgonjába. Úgy tele lett, hogy szegény Erikának már alig maradt hely! Így esett, hogy estére az összes cuccott felhordtuk az új lakásba! Így pont időben, pénteken kijelenkezünk a motelből, és már a saját ágyunkban fogunk aludni!

 


Többi kép a házról: katt

Lakáskeresés

Ma már a harmadik napja lakást keresünk. Mikor már majdnem feladtuk a reményt, rátaláltunk egy nagyon cool helyre. De ne rohanjunk ennyire előre. Hétfőn Oaklandben kerestünk szállást, mivel olcsóbb mint Berkeley. Találtunk is egy nagyon jó apartmant, na de a környék! Hát azt tudtuk, hogy Oakland egy kissé necces, na de ez azért kemény volt! Kb. egy kilóméteres körzetben mi voltunk az egyetlen fehérek, csak kínaiak meg feketék, de azokból is a legsúlyosabb arcok.
Az előző napból okulva, kedden már Berkeleyben maradtunk. Itt szuper környékeken jártunk, viszont csupa lepusztult lakást láttunk. Azért meg kell hagyni, hogy bár Berkeley nagyon cool, a csöves hippik koncentrációja szignifikánsan magasabb az egészségesnél.
Szóval szerdán reggel már kezdtük azt hinni, hogy vagy lesz egy szép lakásunk a gettóban, vagy meg putriban lakunk jó környéken. És igen, kb. a 15. lakás amit megnéztünk, nagyon bejött! A második emeleten van a sarokban, nagyon világos, és egy baromi nagy erkély van hozzá. A házban 12 másik lakás van, sok európai is lakik ott, és az egésznek nagyon berkeley-s (értsd hippis) hangulata van. A kertben szinte teljes a káosz, van mamutfenyő, mókus, macskák és kapunk kb. egy négyzetméternyi kertet, ahova ültethetünk, amit akarunk :-)
Holnap még megnézünk egy utolsó lakást, aminek holnapra fejeződik be a felújítása, és a főbérlő már napok óta "üldöz minket", mert rátalált a neten a hirdetésünkre, és a fejébe vette, hogy neki olyan megbízható albérlő kell mint mi, és nem egyetemista partiarcok. Mindenesetre, ha az nem lesz világbajnok, akkor a hippilakást választjuk :-)
Amúgy ma még IKEÁ-ban is voltunk, és ki mondja, hogy nem jó dolog a globalizáció, a cuccokat mégcsak megtalálni se volt nehéz, minden egészen pontosan ugyanott van mint a budaőrsi IKEÁ-ban. Ja, és a mai napnak is volt tanulsága, baromi gyorsan kell egy kocsit vennünk, mert az ingyenes IKEA busszal csak borzalmasan low-end emberek járnak.

A repülőút

Január 23-án vasárnap reggel nekivágtunk az "újvilágnak". A repülőút nagyon simán ment, Zürichben két óránk volt átszállásra, a gép pontosan érkezett, sehol nem kellett hosszasan sorban állni. Zürichből 12 óra volt San Francisco-ig, ami a lehetőségekhez képest kellemesen telt, rengeteg filmet lehetett nézni, és szinte folyamatosan hozták a kaját, még fagyit is kaptunk. A bevándorlási hivatalnál majdnem egy órát álltunk sorban, de aztán ott is simán átjutottunk mindketten, ráadásul mind a négy csomagunk is épségben megérkezett. A Dani főnöke, a Natália, egy nálunk kb. öt évvel idősebb lengyel lány, már várt ránk a reptéren. A motelünk teljesen jó, könnyen el tudunk jutni a fontosabb helyekre.