Egy kis statisztika

Academic ranking of world universities:
http://www.shanghairanking.com/

Na ezért van nekem kisebbségi komplexusom...
A UC Berkeley a világ negyedik legjobb egyeteme, tudományban második.
Felhivnám a figyelmet a Dani intézményére is, a UCSF az orvosi egyetemek között a világon a második.

California State Fair

Múlt hétvégén megnéztük a California State Fair-t, vagyis a Kaliforniai Állami Vásárt. Lényegében itt összezsúfoltak mindenféle Kaliforniával kapcsolatos és nem kapcsolatos agyeldobást. Ilyeneket láttunk, csináltunk:
nagy aranyozott medveszobrot (Kalifornia jelképe),
fodros tollú galmbok és hullámos szőrű tengerimalacok versenyét,
naposcsibéket,
játékkiállitást,
mauri táncoskislányokat,

ettünk helybensült malacot,
megnéztük a dijnyertes kecskéket és teheneket,
mindenféle helyi kisiparos által készitett teljesen értelmetlen kütyüket,
lehetett fogat fehériteni meg lábon keresztül méregteleniteni (na ezt kihagytuk),
ettünk tipikus vásári édességet, funnel cake-et (a másik nagy helyi kedvencet, a csokiba mártott baconszalonnát, nem vállaltuk be),
simogattunk kiskecskét és kismalacot,

megnéztük a kaliforniai megyéket népszerüsitő standokat,
vettünk csokiba mártott szőlőfürtöt,
játszottunk mindenféle lokikai játékot a gyerekeknek készült tudományos kiállitáson (mini csodák palotája),
megnéztük ahogy egy szerencsétlen sárga macinak öltözött fickó Macarená-t táncol a csajokkal (hogy ezt honnan szedték elő?) a világ legnagyobb koktélja előtt,
kalifornia középiskolások művészeti kiállitását (ahova csak a légkondi miatt mentünk be, de meglepően szinvonalas és élvezhető volt),
étel és mezőgazdasági kiállitást,
felültünk az óriáskerékre,
ettünk óriás lengyel kolbászból készült hotdog-ot,
és ittunk ihatatlanul borzasztó dinnyelevet.
Szóval aktiv kis nap volt, további képek errefele.

Chana masala

A Dani múlt hétvégén indiai kaját főzött. Ez még önmagában nem érne meg egy külön posztot, de a recept zseniális. Pontosabban nem is a recept, hanem a videó, amin az "indiai Jamie Olivér" tanitja a népet főzni. Nekünk ezt nem sikerült röhögés nélkül végignézni:

 

Amúgy egész jól sikerült, bár rengeteg lett, és olyan fűszeres, hogy mire a hét közepére elfogyott, mindketten éreztük, hogy ez azért nem biztos, hogy olyan jó ötlet volt...

Yosemite

Az elmúlt két hónapban egy-egy hétvégét a Yosemite Nemzeti Parkban töltöttünk, eről a két kirándulásról fogok most itt irni. Szóval a Yosemite (itt most azért nem a magyar oldalt linkeltem be, mert már az első pár mondatban annyi hülyeséget irt, hogy csak na) az egyik leghiresebb, legidősebb és legnépszerűbb nemzeti park az USÁ-ban. San Francisco-tól kb. négyórányi vezetésre található a kontinens belseje felé, és sokan akár egy napra is leugranak túrázni egyet (hát igen a távolságokat itt kicsit másképp kezelik az emberek mint otthon, igaz a benzin olcsóbb, a fizetés meg több).

Na kitalál meg a képen?

Az a jó a természetben, hogy kevés az ember...

A park olyannyira népszerű, hogy a kempingekbe a sátorhely foglalás úgy megy, hogy minden hónap 15-én reggeli 7 órakor megnyilik a foglalási lehetőség az öt hónappal későbbi hónapra. 7 óra 5 perckor pedig már elkeltek a helyek. És ez tök komoly, ha valaki nem hiszi kattintson ide. A legnépszerűbb túra a Half Dome elnevezésű gránitsziklára vezet fel, ide csak sorsolással (!) lehet bejutni, és a szerencsések heringek módjára kapaszkodhatnak fel a kábeleken. Igen, valóban ilyen népszerű, mindenki ellátogat ide, a hardcore jégcsákányos túrázó és a természetben még sosem járt, ész nélkül kattintgató ázsiai túrista is.

A júniusi hétvégén a Kati is velünk tartott, ő nagyon rutinos Yosemite túrázó, a Half Dome-ot is többször megmászta. Péntek délután indultunk, majd sátorállitás után nekivágtunk a közeli falunak valami vacsorát keriteni. Hát egy szuper kis helyre bukkantunk, ami nagyon hangulatosan vadnyugati vadászkocsmának volt berendezve, ráadásul aznap este még élő koncertet is adtak. A banda is meglepően jól játszott, és pont olyan zenéket, amiket mindketten szeretünk. Igy a bölényburger befalása után igen elégedetten távoztunk :-)

Vasas viz bugyog a földből, állitólag nagyon egészséges

Itt még mosolygunk

Másnap egy gyönyörű túrára indultunk, ami egy vizesesekkel többször megszakitott folyó partján haladt, az egész út nagyon jó hangulatban telt. Na hát a vasárnap az már nem volt ilyen sikeres, ugyanis még az előző este úgy összevesztünk a Danival, hogy egész nap nem szóltunk egymáshoz, az ösvény is hol volt hol nem volt, igy a tervezett cél közelébe se jutottunk. Nade a legjobb házasságban is megesik néha az ilyen...

Ilyen tavasszal

A júliusi hétvégén már csak ketten mentünk. A szombati napon nekivágtunk egy nagyobb túrának, és felmásztunk a Yosemite vizeséshez a völgyből. Tavasszal az olvadás után ez egy hatalmas vizesés, a nyár közepére már épphogy csak csordogált, de még igy is ez az ötödik legmagasabb vizesés a világon, igy hát baromi sokat kellett mászni, nagyon meleg is volt, ráadásul a vizünk is elfogyott félúton. De egy kis ázsia junior ranger megmentett a vizszűrőjével, és a hegy tetején kellemesen lehetett hűsölni a folyomélyedésekben, úgyhogy simán megérte.

Júliusban már csak csordogált. Viszont a teteje jó messze van, főleg hogy onnan legalulról jöttünk

Vizesés szivárvánnyal

Kellemes kis ösvény

Vasárnap már egy jóval lájtosabb túrára indultunk egy másik vizeséshez, és kora délután már vissza is értünk a visitor center-be, ahol egy nagyon szinvonalas kiállitás volt a nemzeti parkról, és egy szintén remek kisfilmet is vetitettek róla. Sőt még nemzetipark alapitó John Muir bácsival is lefotózkodtam :-) Amúgy ez a nap még a kajálások miatt is emlékezetes volt, ugyanis reggelinél az őzek, ebédnél meg a mókusok támadtak meg (értsd jámbor arccal testközelből kunyeráltak kaját). Mindig ledöbbenünk, hogy az élővilág itt mennyire nem fél az embertől.

Danival

És John Muir bácsival (ugyanolyan sapkájuk van)

További képek itt.

Homo shopiens, avagy Amerika és az evolúció

Az eset a Palm Springs-i kirándulásunkkor történt, amikoris betértünk egy gyorsétterembe, hogy az egész napi fárasztó kirándulást megfelelő kalóriabevitellel kompenzáljuk. A polómra az alábbi minta volt rászitázva.

A poló most is megrendelhető a http://polopokol.hu/ weboldaláról. 

Miután elmagyaráztuk a pultos kiscsajnak, hogy mit kérünk, és a bankkártyás fizetés sikeres visszaigazolására vártunk, a csaj ránézett a pólómra, és így szólt: "Ugye nem gondolod komolyan, hogy majmoktól származunk?" Egy pillanatra elbizonytalanodtam... egyrészt szakmai és oktatói kötelességemnek érzem, hogy a tudatlanság ellen küzdjek, és a csaj végülis elég szimpatikusnak tűnt. De aztán eszembe jutott, hogy nem érünk rá holnap délutánig, meg különben is ők készítik azt az ételt, amit megeszünk, úgyhogy, annyiban maradtunk, hogy ez csak egy afféle vicces poló, nem kell komolyan venni. Amikor a laborban a többieknek elmeséltem az esetet az amerikai munkatársak nagyon le voltak döbbenve, és elismerték, hogy bizony az USA-ban nem túl népszerű az evolúció elmélete, és ők ezt nagyon sajnálják. Kb olyan fejet vágtak, mint én, amikor megkérdezik, hogy mi a helyzet Magyarországon, igaz-e az a sok furcsa dolog amit hallottak Mr. Orbánról.

Kaliforniai zene

Mivel a Dani már irt blogbejegyzést kedvenc zenéiről, amiket itt talált, gondoltam már nekem is kell valamit alkotnom, még mielőtt azt gondoljátok, hogy itt csak hörgős metált lehet hallani. (Na jó, tudom ám, hogy amit a Dani hallgat az azért még távol áll a hörgős metáltól, de ezzel szoktam szivatni.)

Szóval ami itt Kaliforniában nagyon megy az a szépfiúk által énekelt tingli-tangli rockzene, és hát azt kell hogy mondjam, hogy nekem ez nagyon bejön. Azért nem kell megijedni, nem Justin Bieber fog következni, csak humoros akartam lenni ezzel a megnevezéssel, valójában tényleg szinvonalas együttesek ezek.

Így gondoltam összeállitok egy kis válogatást, hogy átadjak egy kis helyi hangulatot, igyekeztem olyanokat összegyűjteni, amik otthon kevéssé ismertek. Akik hozzám hasonló zenéket kedvelnek, azokkal remélem megkedveltetek egy pár új együttest, akik meg a keményebb műfaj hivei, hát egy pár számba ők is belehallgathatnak egy kis "West coast feeling" érdekében.

Szóval kezdjük a Lifehouse-szal, egy Los Angeles-i rockbandával, akik a régióra nagyon tipikus zenét játszanak (sajnos a videókat csak a Youtube-ról lehet nézni, kétszer kell rákattintani):

Mat Kearney is a nyugati partról származik, mostanában ez az egyik kedvenc számom:

A szintén helyi származású Neon Trees vidám pop-rock-ban nyomja, Domi a zombi ihletésű klippet remélem értékeled :-)

A OneRepublic Good Life cimű száma akár Kaliforniai himnusz is lehetne :-) Remélem a klipptől senki nem kap epilepsziás rohamot...

Rob Thomas tényleg nagy név és komoly zeneszerző, őt már jóval régebbről ismerem, de mégis beletettem a válogatásba, mert tipikusan amerikai rockzenét csinál, és szerintem szuper hangja van:

A The Band Perry-vel jön egy kis country-s beütés. Na jó, ezt most tényleg elismerem, hogy ez a klipp vérgáz, és ha ez a két fickó nem meleg, akkor senki, de a zene szerintem szuper:

Na itt jön a kakukktojás, merthogy kiderült, hogy a The Script egy ír együttes, bár otthon sosem hallottam őket, míg itt nagy sztarok:

És végül, bár ettől a bandától már linkeltem egy zenét egy korábbi bejegyzésemben, most sem hagyhatom ki, mert ennél San Francisco-ibb csapat nincsen. A Train számai tele vannak helyi utalásokkal és életérzésekkel:

75 éves a Golden Gate!

Ugyan itt még a csapból is ez folyt, de amint hallottam Magyarországon is megemlítették a hírek, hogy a Golden Gate a múlt hónapban ünnepelte 75. születésnapját. Gondoltam megérdemli, hogy egy külön bejegyzést szenteljek neki, tekintve, hogy San Francisco és tulajdonképpen az egész USA egyik világszerte ismert szimbóluma, másrészt itt van a szomszédban, tulajdonképpen naponta lát(hat)juk (sajnos azért ez nincs így, de a lehetősége megvan :-).

Szóval a hidat 1933 januárjában kezdték építeni a nagy gazdasági világválság idején. Az akkori elnök Franklin Delano Roosewelt úgy gondolta, hogy az utcára került tömegek újra munkába állítása és a gazdaság felélénkítése megéri az állami beavatkozást. Ebben az időben rengeteg hatalmas beruházás zajlott szerte az országban: Hoover gát (1931-36), Empire State building (1930-31), és persze a Golden Gate, amik nemcsak gazdaságilag bizonyultak hasznosnak, hanem grandiózusságuknál fogva az nemzet felemelkedésének jelképeivé váltak. (Rooseweltről még érdemes tudni, hogy ő az egyetlen elnök az USA történelmében, akit háromszor választottak újra, és az előbb említett New Deal-en kívül, nevéhez fűződik kb 100000 amerikai japán deportálása és az ENSZ megalapítása is.)

Ezeket a képeket az index.hu oldaláról loptam, ők meg valahonnan máshonnan. 

Az országot a csendes óceán partja mentén, észak-dél irányba végigfutó 1-es főút a San Francisco-i öböl miatt nagy kitérőre kényszerült, ami a város fejlődésére is hatással volt. Habár ekkor már menetrendszerű kompforgalom kötötte össze a várost és az északi területekkel, a hídra nagy szükség volt, de a mostoha időjárás, az erős áramlatok, a száz métert meghaladó vízmélység az 1900-as évekig lehetetlenné tette az építkezést. Végül a 10-es évek végére készült el a koncepció, de a kompjáratot üzemeltető társaság gáncsoskodása miatt az automobil társaság lobbitevékenységére is szükséges volt a hivatali gépezet fogaskerekeinek olajozásához, mire 1925-ben a minden szükséges helyen jóváhagyták a tervet. Érdemes megjegyezni, hogy a finanszírozással komoly gondok voltak: a sikertelen kötvénykibocsájtást követően végül a helyi székhelyű Bank of Amerika biztosította az anyagi háttér hiányzó részét az építkezéshez (Eredetileg kötvényeket bocsájtottak ki, de nem nagyon fogytak. A hídpénzből származó bevételből a 70es évekre fizették vissza a hitelt.) Hogy mennyire szükség volt a hídra azt az is mutatja, hogy már a megnyitás évében 30 millió átkelést regisztráltak, és azóta évi kb 44milliós az autóforgalom (a legforgalmasabb időszak a 89-es földrengés után volt, amikor a Bay Bridge járhatatlan volt egy ideig. Akkor napi 160 ezer kocsi kelt át a hídon.).

Ezeket a képeket egyszer munkába menet készítettem.
Edzésképpen áttekertem a hídon fel a Marin dombjaira.

A hídat tervező Joseph Strauss első ötletével ellentétben végül függőhíd lett, amit az 1909-ben átadott New York-i Manhattan bridge ihletett. A felfüggesztést nem a főépítész tervezte, hanem egy másik fickó bizonyos Leon Moisseiff, aki a híres Tacoma Narrows hidat tervezte, amit egy szolid 64km/h erejű szél darabokra szedett 4 hónappal a megnyitása után. Hiába no, kellett várni még pár évet, míg egy magyar, Kármán Tódor odament, és elmagyarázta a jenkiknek, hogy mi is az az örvénysor.

Még egy érdekesség: az 1989-es földrengésben megrongálódott, San Francisco-t az East Bay-jel összekötő Bay Bridge helyére épített új híd is függőhíd lesz, már lassan kész. Ebben az időben eléggé gyerekcipőben járt még a munkavédelem, de dícséretes módon a vezetők egy hálót feszítettek ki az épülő híd alá, ami megvédte a lepottyanó mnkások életét (ők alkották a "Half Way to Hell" klubbot). Ennek a védelemnek hála "csak" 29 ember halt meg az épíkezés során. Az építkezés, a tervezett ütemnél gyorsabban, végül 5 év alatt készült el, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy a költségvetés a tervezett alatt maradt 1.3 millió dollárral!!! Hát, nem a négyes metro... és majdnem száz évvel ezelőtt.

Ez a kép is volt már, de annyira tetszik, hogy nem bírom megállni, hogy ismét kitegyem (meg nem is nagyon van másik).

Az átadás amolyan igazi amerikai giccs lehetett: Roosewelt elnök Washingtonban pontban déli 12-kor megnyomott egy gombot, amivel jelt adott, hogy a forgalom birtokba veheti a hidat. :-D Az átadással egy hetekig tartó fesztivál vette kezdetét. A híd 50. évfordulóján a hidat lezárták, és csak gyalogosok mehettek a hídra. A szervezők nem voltak felkészülve a hatalmas tömegre (állítólag egymillióan mentek fel összesen), és kisebb tumultus alakult ki a hídon: a feltorlódott 300000 ember akkora terhet jelentett, hogy kiegyenesítette a híd ívét! Habár még így sem érte el a maximum kapacitás 40%át, a szervezők biztonsági okokból kivették a következő évfordulós ünnepség programjából.

A híd egyik jellegzetessége a színe: international orange, kódja: #C0362C. Ezt a festéket eredetileg protektív rétegként, afféle alapozóként kenték fel, de a lakók úgy megkedvelték ezt a színt, hogy végül ez maradt (Itt azért ellentmondásosak az információk, de nekem az a legszimpatikusabb magyarázat :-). Ezek a katonák nem normálisak: azt akarták, hogy a hidat fessék fekete sárga csíkosra, hogy jobban lehessen látni.

Ezek azok a híres daruk. Azért volt még vagy 3m a hídig, gondlom a kapitány azért rendesen izzadhatott.

A híd építésekor a hadsereg azért is aggódott, hogy a hajói nem tudják elérni az öböl kikötőit, emiatt, és az intenzív teherhajózás miatt a hidat olyan magasra építették, hogy bármilyen hajó kényelmesen elférjen alatta: a híd 60 méterrel magasodik az óceán fölé, ami eddig csak egyszer okozott problémát: néhány évvel ezelőtt Oaklandi kikötőbe hoztak kínából néhány óriás darut, amikkel meg kellett várni az apályt, hogy biztonságosan átférjen a híd alatt. Amikor a híd elkészült, a világ leghosszabb függőhídja volt, amit csak a 60-as években múltak felül. Persze más rekordot is tartott: csak a 90-es évek végén építettek akkora hidat, aminek a pilonja túllépte a Golden Gate 230 méteres magasságát. Az úttest súlyát a két, majdnem 1m átmérőjű acélsodrony tartja, ami 27572 acélszálból sodortak össze. Érdekesség, hogy az acél a keleti partról származik New Jersey-ből, de hajón hozták a Panama csatornán keresztül.

Ha a Golden Gate-kerül szóba, az öngyilkosságokat nem lehet kihagyni: ez az a híd, ahonnan a legtöbb öngyilkosságot követték el. A hídról leugró öngyilkosjelöltek a több, mint 60m-es távolságot kevesebb, mint 4 másodperc alatt megteszik, mialatt 120km/órára gyorsulnak, úgyhogy a becsapódás szinte azonnali halát okoz; aki mégis túléli az esést azzal a hipotermia végez. A neten talált statisztika szerint 2005ig 1200-an ugrottak le, és kb kéthetente van újabb próbálkozó. De ezek csak becsült adatok. Sokan kizárólag azért jönnek a városba, hogy leugorjanak a hídról, taxisok számoltak be olyanról hogy valaki kivitette magát a hídhoz, rendőrök gyakran találnak elhagyott kocsikat a híd parkolójában. Persze vannak túlélők (26 db): egyszer egy nőci túlélte, de visszajött, másodszorra sikerrel járt. Egy fickó egyszer leugrott, kiúszott(!!) és elvezetett a korházba, néhány törött csigolyával. Tavaly márciusban egy gimis srác POÉNBÓL leugrott, őt egy szörfös mentette ki.
Ugyan már jóideje nem voltam a hídon, de két hét múlva újra a Golden Gate felé veszem az irányt, ugyanis közeleg a San Francisco maraton! :-D

Hosszúhétvége a sivatagban

Múlt hétvégén elutaztunk egy négy napos hosszúhétvégére a sivatagba. Nagyon jótékony hatással volt ránk, mivel már kicsit kezdtünk besavanyodni a hosszú betegségtől és a munkától.

Szerda éjjel érkeztünk meg repülővel Palm Springs-be, Los Angeles-től kb. kétórányira keletre fekvő oázisba épült kisvárosba. Az utazás kapcsán egy igazán emlitésre méltó, nagyon "amerikai" esemény történt, miután éjfél körül beálltunk a hosszú autóbérlésre váró sorba, ahol már mindenkinek nagyon elege volt, a pultos srác azzal üdvözölte a rengeteg embert, hogy "Hey, how's it going guys?" Na ezt most valószinűleg nem lehet átérezni, hogy mi ebbe a poén, de későn, fáradtan, ezt hallani egy hivatalos embertől, egyértelmű volt, hogy csak Amerikában lehetünk.

Első nap a közelben lévő indiánkanyonoknál túráztunk, ahol volt sok kaktusz, pálmafa, néhány kristálytiszta vizzel teli kis medence, kolibrietető és legalább annyi indián parkőr mint túrista. A végén persze már megint futnunk kellett, hogy ne zárjanak be minket a parkba...

Alább egy kis videó a kolibrietetőről, és meg sok kép itt.

Este nagy szerencsénk volt, mert kiderült, hogy falufesztivált tartanak, ahol volt mindenféle érdekesség, kézműves vásár, zene, piac (ahol rögtön vettünk 4 kiló helyi termésű narancsot, meg jó sok epret és datolyát, isteniek voltak), és mindenféle utcai sütöde, ahol sikerült bevásárolni két oltári szuper grillezett hamburgert, és a szomszéd árustól egy ihatatlan mangós-chilis limonádét.

Második nap a Joshua Tree Nemzeti Park-ba látogattunk, ami egy különleges erdőtalkotó jukkafajról kapta a nevét. Itt láttunk jó sok gyönyörűen virágzó kaktuszt, még annál is több Joshua-fát, és különleges kőképződményeket. Palm Springs és a nemzeti park között volt még egy nagyon érdekes látvány, az út ugyanis két hegység közötti szélfolyosóban vezetett, amit a zöld amerikaiak rögtön ki is használtak, és elképesztő mennyiségű szélerőművet épitettek oda. A képek amit készitettünk róluk sajnos közel sem adják vissza a megvalósitás grandiózusságát, pedig esztétikailag és filozófiailag is lenyűgöző volt (ezt biztos nem ártana kicsit értelmesebben is kifejteni, de ma valahogy nagyon nem megy a fogalmazás...)

Harmadik nap a világ leghosszabb utaskabinos libegőjével felmentünk 2600 m magasra. Ez azért is volt különleges, mert igy a sivatagból egy még kissé havas tájra érkeztünk. A terv az volt, hogy csúcstámadásra indulunk, de a hó és a menetközben rejtélyes módon eltűnt vizespalackunk az út kétharmadánál visszafordulásra késztetett. De szerencsére a libegő állomásánál is igen impozáns volt a kilátás, és itt kezdett feltűnni, hogy még a szokásosnál is magasabb a feszülős naciban kézenfogva járkáló férfiak koncentrációja. Nem igazán értettük, hogy mi van, gondoltuk ez biztos valami meleg zarándokhely, és most olvasom a Wikipédián, hogy Palm Springs-ben a lakosság közel egyharmada (!) vallja magát melegnek, ami már olyan magas, hogy még a San Francisco-n edződött egyéneknek is feltűnik.

Utolsó nap ismét bevetettük magunkat a Joshua-fák közé, ahol jártunk kaktuszerdőben, és egy sikeres csúcstámadást is végrehajtottunk. Búcsúzásul Palm Springs-ben kipróbáltuk a hely gasztronómiai különlegességét, a datolyás milkshake-et, hát az igen finom volt és komoly kompetició folyt érte :-)

Hétfő kora reggel kipihenten és buddhista nyugalommal indutunk haza, reméljük kitart egy ideig...

Diablo trail 50k

Mivel éppen egy éve nem teljesítménytúráztam, és különben is, pont 14 évvel ezelőtt indultam életem első 50 km-es túráján, eldöntöttem, hogy keresek valami hasonlót a közelben. Ugyan nem találtam meg a "teljesítménytúra" angol megfelelőjét, viszont felfedeztem, hogy az itteni ultraterepfutó versenyek tulajdonképpen felfoghatók olyan teljesítménytúrának, ahol a szintidő kicsit keményebbre van véve (kb 5 km/h).

Választásom a szomszéd kisvárosból, Walnutcreek-ből induló túrára esett, ami a környék egyik legmagasabb hegyét, a Mount Diablo-t járja körül. Ugyan a 1200 m magas csúcsra nem kellett felmászni, azért valahogy össze tudtak hozni a szervezők 2200 m szintemelkedést, ami elég dícséretes egy 50-es túrán. Nem körtúra volt, a kb 100 indulót a szervezők buszokkal szállították a célból a rajtba.

Készülődés a rajtban. Ezen, és a többi képen is érdemes megfigyelni a felhőzetet! :)

Hunky Jesus Contest

A húsvétot idén "autentikus" San Francisco-i módra töltöttük: kirándultunk a város szívében található Golden Gate parkban, ahol megnéztük a botanikus kertet és a Japanese Tea Gardent. De erről már volt szó korábban. Majd egy hambuci bevágása után város egyik nevezetességének számító Castro kerületbe vitt utunk, ahol a helyi meleg közösség által szervezett Jézus "szépségversenyt" néztük meg.

Elég nehéz elhinni, hogy a történelem folyamán
bármikor ilyen házat olcsón lehetett venni...

Nem tudom, hogy említettük-e, bár közismert, hogy San Francisco-ban politikailag és társadalmilag aktív, nagyszámú meleg kisebbség található. (valami felmérés szerint San Francisco-ban a népesség több, mint 15%-a meleg, szemben az átlag 5%-kal) Szóval ennek a trendnek az az oka, hogy mint általában mindehol, a melegekeket az USA hadseregében sem látták szívesen. Akiről ez kiderül, azt kirúgták. Így történt, hogy a II. világháború alatt itt, San Francisco-ban kizsuppoltak több ezer meleg ex-katonát, akik nagyrésze a Castro kerületben telepedett le, megalapítva az azóta is bővölő meleg közösséget. Persze ez még önnmagában nem lett volna elég. San Francisco, és Berkeley a hippimozgalom bölcsője/központja is egyben, ami a friszkói 67-es "Summer of Love" fesztivállal vette kezdetét.  (még a hippi kifejezés is innen származik a hipster szóból, amit ugyan ma is használnak, de kicsit más jelentéssel.) Szóval a szexuális szabadság, spiritulaizmus, alkotó kreativitás, háború ellenes politikai aktivitás mindez persze nyakonöntve egy adag pszichedelikummal, és közben szól a Rock'n Roll. A közösség kristályosodását a toleranciával átitatott légkörön kívül az is segítette, hogy a környékről a munkásosztály a hetvenes években kiköltözött a peremkerületekre, és a hippik-melegek olcsón hozzájuthattak a San Francisco nevezetességének számító viktoriánus lakóházakhoz. Ennek a bevándorlásnak köszönhető, hogy San Franciscoban választottak először nyíltan meleg önkormányzati képviselőt (Harvey Milk), aki ráadásul maga is a hippi közösségből származott! Melegnek lenni San Fancisco-ban sem volt mindig fenékig tejfel :), Milk merénylet áldozata lett 78-ban.

Ennél jobb, aktuálisabb grafikont
nem találtam

Minden jól alakult egészen a 80-as évek végéig, amikor egy rejtélyes, új betegség kezdte tizedelni a meleg közösség tagjait. Mivel az akkor ismeretlen HIV vírus főként a promiszkus, aktív nemi életet élő meleg férfi lakosság körében terjedt, a betegséget sokan a bosszú eszközének tekintették, amivel a szodomikus életmódot folytató egyéneket bünteti isten. Persze, ismereteink bővölésével, és a védekezés elterjedésével a járványt többé-kevésbé sikerült megfékezni, vagy legalábbis kordába szorítanani. Annak elenére, hogy a megismert új esetek száma már nem nő, és a betegség kialakulását tulajdonképpen el lehet kerülni megfelelő gyógyszerezéssel, folyamatosan lehet látni hidetéseket, amiben a szűrés fontosságát és a védekezést propagálják.
Kis érdekesség: mielőtt az írek, majd a melegek birtokba vették volna a kerületet, a Castro-t kis skandináviának hívták a nagyszámú északeurópai bevándorló miatt!

Szóval, mint említettem, az eseményt egy helyi meleg csoport szervezi ('Az örök elmerülés nővérei'... kb. elég óvatos fordítás :-), akik főleg jótékonysági és kultúrális rendezvényeket szerveznek, drog- és HIV prevenciós munkát folytatnak... ilyesmi. Az a lényeg, hogy magukra a figyelmet a 70-es években hívták fel extravaganciáns megjelenésükkel, mivel ruhatárukba keresztény kultúrkörből származó szimbólumokat kevertek. Ezzel egyébként a  meleg közösségből is sokak haragját vívják ki a mai napig. Magáról a Jézus szépségversenyről nem nagyon van mit mondani... van egy csomó Jézusnak öltözött ember, meg a nőnek öltözött férfi műsovezető, és hatalmas tömeg, akik tapsal, bekiabálással választják ki a legtutibb Jézust. A verseny előtt a több órás zenés táncos műsort mutattak be a helyi melegbárokban fellépő "művészek", ami hát, helyenként eléggé megviselte a toleranciaszintünket. Dehát hamár egyszer itt vagyunk San Francisco-ban... Tokodon ilyet úgyse fogunk látni, legalábbis nagyon remélem. :-D 

Vigyázzat! A tovább gombra kattintva a nyugalom megzavarására alkalmas képi hatások várhatók! :D

Oakland félmaraton

Pár héttel ezelőtt Oaklandben futottam egy félmaratont. Mivel nem sokat edzettem, arra gondoltam, hogy jó lenne olyan 1:40-1:50 körüli időt elérni. A versenyre technikusunkkal, Michael-lel készültem, aki tavaly kapott rá a futásra, és amellett, hogy szorgalmasan gyűjtögeti a kilómétereket, mellette kondizni is jár, meg valami "rocket ball" nevű sportot is művel. Róla tudni kell, hogy NAGYON kövér gyerek volt, gimiben 120 kilónál is többet nyomott, spéci helyről kellett ruhákat rendelnie, és nem bírt pihenés nélkül felmenni az emeleti szobájába. Na, valamikor a gimi vége felé rájött, hogy ez így nem lesz jó, és változtatnia kell az életén, és apjával minden este sétált egy keveset, majd egyre többet, aztán már tudott kocogni, majd futni. Másfél év alatt 50 kg-t adott le a srác, és azóta nagyon soportos életet él. Amikor mondta, hogy milyen dagadt volt, nem hittem el. Mutatott képeket, és csak a vigyora alapján lehetett azonosítani, annyira más volt... A laborban mindenki mondta neki, hogy ne legyen hülye, adja el a képeket valami fogyasztószer gyártónak, mondja, hogy ettől tudott lefogyni, kereshet vele egy csomó pénzt.

Mindenféle képek innen-onnan

Mivel az utóbbi időben volt pár kisebb kirándulásunk, amiról összegyűlt néhány kép, de önnmagukban nem voltak olyan érdekesek, hogy egy egész blogbejegyzést írjunk róluk. Úgyhogy most csak képek lesznek minimális kommentárral.

Errefelé nagyon odafigyelnek a túrázók testi épségére, és mindenféle hasznos tanáccsal látják el őket, mint pl. mi a teendő puma támadás esetén.

Beszippantott szilikonvölgy - felháboritó feltételekkel

Vettünk egy okostelefont. Ez önmagában még nem lenne különösebb blogolni való, de mégiscsak az, mivel igen, több mint egy év után, végre sikerült valamit találni, ami rosszabbul működik itt mint Magyarországon! Itt a részletes sztori.

Szóval úgy döntöttünk, veszünk egy okostelefont. Elsősorban nem azért mert annyira lenyűgöznek az új technikai kütyük, hogy nem tudunk nélkülük élni, hanem mert itt a szilikon völgy közelében szinte már mindenkinek van, és amikor egy technika igy elterjed, akkor valahogy előállnak olyan szituációk, amikor igencsak megnehezedik azoknak a dolga, akik még nem csatlakoztak az új technológiához. Pl. manapság képtelenség valakivel mobiltelefon nélkül összehozni egy találkozót, mert folyton változik valami az utolsó pillanatban, mig ez korábban tökéletesen működött... Itt meg már ott tartanak, hogy feltételezik, hogy folyamatosan, a nap 24 órájában van internethozzáférésed, és ennek megfelelően viselkedsz. A főnököm rendszeresen azzal viccelődik, hogy nekem még nem sikerült belépnem a digitális korszakba, de elég csúnyán le is cseszett már párszor, hogy nem reagálok elég gyorsan a leveleimre (ezalatt értsd pl. hogy egy nap múlva küldtem neki adatot, miközben amúgy nyaraltam).

Na de mindegy, a lényeg az, hogy itt tényleg még a csövesek is iPhone-nal mászkálnak, amit egyébként úgy hirdetnek, hogy "Hát, ha nincs iPhone-od, akkor nincs iPhone-od" olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű a valódi jelentés: "Hát, ha nincs iPhone-od, akkor hihetetlen lúzer vagy":

http://www.youtube.com/watch?v=onLYKU-CNhM

Mivel nekem az Apple termékekkel kapcsolatban továbbra is heves ellenérzéseim vannak, úgy döntöttünk, hogy a fő kompetitor céget fogjuk gazdagitani, és megvettük a legújabb Androidos Samsung Galaxy Note csodakütyüt.

Na és itt jön a történet. Már egy ideje nézegettük, hogy milyen legetőségeink vannak, és kiderült, hogy az előfizetések mind felháboritóan drágák, egészen pofátlan szerződési feltételekkel.  Mindenből csak giganto csomagot lehet venni, akárhogy trükközik az ember, nem ússza meg, hogy havi 80-100$-nál kevesebbet kelljen fizetni. Emiatt is döntöttünk úgy, hogy elég lesz egyet venni, amin az internetet mindketten használhatjuk, és az fogja magánál hordani, aki felelőségteljesebb (de kár, hogy ez pont én vagyok :-))

Na szóval ott vagyunk a boltban, ugyanannál a szolgáltatónál vettük az új telefont mint a régit, mondom, hogy szeretném ha a régi számom megmaradna. Erre a csaj heves telefonálgatásba kezd, majd közli, hogy van egy jó hire meg egy rossz, itt csak új számmal tudja nekem eladni a készüléket, ha meg akarom tartani a régit, akkor másik boltba kell elmennem. Erre a Dani megkérdezte tőle, hogy hol volt itt a jóhir, mire elneveti magát és azt mondja, na jó, az tényleg nincs. Ok, nem baj, új számom lesz (akiknek megvolt a régi, javitsátok, most már 510-333-2206). Hosszas papirkitöltögetések, aláirások, majd a végén közli, hogy akkor a deposit 150$ lesz. Kérdem én, a micsoda? Majd kiderült, hogy mivel az USA-ban nincs hiteltörténetünk, egy extra 150$ biztonsági letétet kell fizetni (amit majd egy év múlva visszaadnak, ha rendesen fizetjük a számlákat, na de akkor is!) Ugyanis itt az a rendszer, hogy ha sok hitelt veszel fel, és rendesen fizeted, akkor jó gyerek vagy, ha sok hitelt veszel fel, és nem fizeted rendesen, akkor rossz gyerek vagy, és itt jön a poén, ha egyáltalán nem veszel fel hitelt, mert csak olyan dolgokat vásárolsz amire van elég pénzed, akkor is rossz gyerek vagy! Felháboritó!

Aztán mikor kiléptünk a boltból, mondom a Daninak, ellenőrizzük már le, hogy minden rendben. A szerződés három oldalnyi apró betűs szöveg volt, és ahol valami konkrétumnak kellett volna lennie ott ilyenek voltak, hogy data plan: $. Visszamegyünk, kérdezzük a nőtöl, hogy ez most mégis micsoda? Azt mondja, hogy ja igen, ez a cég mindig csak ilyeneket ir oda, de épp ezért kézzel ráirta erre a cetlire, hogy valójában mire is szerződtünk. Kézzel, cetlire? Seriously?!

Szóval az amerikai AT&T céghez képest a magyar T-mobil egy egész korrekt kis cégnek mondható. Ilyen is van.

Azért hogy pozitivan végződjön ez a bejegyzés is, megjegyzem, hogy a Samsung Galaxy Note igen menő egy készülék. Hogy boldogabb lesz-e tőle az ember, és hogy megér-e ennyi pénzt, az már egy másik történet...

HD-ben látom a világot!

Szóval a kis egészségügyi kaland, amit az előző bejegyzésemben már emlitettem, az az, hogy megműtettem a szememet. Aki esetleg nem tudja, mert a kontaktlencsével jól álcáztam, igencsak vakegér voltam, az utóbbi években már -6-os dioptriával. Már régóta gondolkodtam a lézeres szemkorrekción, de mindig túl beszari voltam hozzá.

Az egész úgy kezdődött, hogy fogyóban volt a kontaktlencsém, amit még otthonról spájzoltam, és neki kellett volna állni kitalálni, hogy hol van olyan doki aki elfogadja a biztositásomat, milyet vegyek helyette stb, és amikor pont ezen vaciláltam folyamatosan egy szemsebész hirdetését nyomatták a rádióban. Na gondoltam, ha mar igy alakult, utánanézek ennek a pacáknak, és kiderült, hogy a térség egyik leggyakorlottabb szemsebésze, és szuper értékeléseket kapott mindenféle független fórumon. Hát gondoltam, ha ez nem isteni jel, hogy szedjem össze a bátorságomat, akkor semmi.

Szóval elmentem vizsgálatra, gyönyörű rendelő, ultramodern műszerek, szuperkedves alkalmazottak és orvosok (hát nem éppen egy sztk feeling), és természetesen megállapitották, hogy nem egyszerűen jó, hanem tökéletes jelölt vagyok (mondjuk sejteni lehetett, hogy ezt fogják kihozni). Szóval  egyeztettük a nagy nap időpontját két hét múlvára.

Hát ebben a két hétben némileg idegbaj voltam, és az nem túl sokat segitett, hogy a vicces kollégáim elkezdték magyarázni, hogy csak az a lényeg, hogy ne nézzek máshová, mert különben a lézer kitörli a gyerekkori emlékeimet. Az meg végképp nem segitett, hogy a Dani közölte, hogy ő nem hisz az érzéstelenitésben, biztosan borzalmas lesz, és érezni fogom, ahogy belevágnak a szemembe. (Erény az őszinteség, de azért néha jól jön egy kis kegyes hazugság.)

Szóval a nagy nap úgy nézett ki hogy, a Dani elvitt a rendelőbe, ahol ki kellett tölteni egy csomó hivatalos papirt, pl. hogy nem hagytam náluk végrendeletet (rendkivül megnyugtató), majd leperkáltuk a nagy zsét, minek cserébe adtak nekem egy kis váliumot. Majd mindenféle részletet elmagyaráztak, és végül bevezettek a lézerszobába, amit minden oldalról üveg vesz körül, hogy a következő páciensek nézhessék, hogy mi fog velük történni. A Danit is beengedték, és foghatta volna a kezemet, de modtam, hogy köszönöm, szülni egyelőre még nem készülök. Aztán lényegében arra emlészem, hogy mindenféle műszerrel meg vacakkal matatnak a szemem körül, de fájdalmat semmit nem éreztem. Az mondjuk nagyon para volt, mikor megéreztem az "égetett hajszagot", és tudatosult bennem, hogy égetik a szememet. Koncetrálj a zöld lézerre, koncetrálj a zöld lézerre, bakker, égetik a szememet! De aztán a teljes procedúra nem tartott tovább tiz percnél, és már kint is voltunk. Mondom a Daninak, ez nem is volt olyan durva, mire ő, micsoda, ez borzalmas volt, láttad volna mit csinálnak veled! Hát igen, gyanitottam, hogy ezt rosszabb végignézni, mint benyugtatózva és érzéstelenitve átélni (és itt most belinkelhetnék mindenféle rémisztő YouTube videót, de inkább nem teszem).

Annyi volt az utasitás, hogy a műtét után négy órát aludni kell, de legalább csukva tartani a szemet. És valóban, mikor kiszálltam a kocsiból vagy elmentem vécére, az igen kellemetlen szúró érzéssel és erős könnyezéssel járt. Aztán mikor lejárt a négy óra, nem is értem, hogy ez hogy lehetséges, kinyitom a szemem, és mintha elvágták volna, semmi kellemetlen érzés, és tök jól látok! Elképesztő, hogy mire képes az orvostudomány! Délután már kirándultunk a Bencével, merthogy sajnos a műtét pont az ő látogatásának hétvégéjére esett, és szerencsétlen kénytelen volt végignézni a hisztit, amit a körül műveltem, hogy a méregdrága antibiotikumos szemcseppel képtelen voltam elsőre beletalálni a szemembe. (Mégegyszer bocsi!)

Egy hétig úgy néztem ki mint egy zombi, mivel szinte a teljes szemfehérjém bevérzett (ez sem fájt, csak rémisztő volt), a világos-sötét határrégiókat nagyon furán láttam, és az egyik szememmel határozottan élesebben láttam. Aztán két hét után visszamentem kontrollra, és a látásom 20/15!!! Mivel otthon ha jól tudom nem használják ezt a számozási rendszert, referenciaként 20/40-nel az ember átmegy a látásvizsgán a jogsi megszerzésénél, 20/20 meg a tökéletes látás határa. Vagyis a látásom jobb a tökéletesnél :-)

Szóval ez szuperul sült el, nagyon örülök, hogy rávettem magamat, most olyan belevaló gyereknek érzem magamat, hogy a végén még a fülemet is kilyukasztom. Bár ehhez azért még egy kicsit tovább gyűjtöm a bátorságot :-)

Még élünk

Mivel az elmúlt időszakban teljesen elhanyagoltuk a blogot, gongoltam most már épp ideje újra jelentkezni, mielőtt az összes hűséges olvasónkat elveszitjük. Szóval igazából azért is nem irtunk, mert túl sok minden nem történt, a hétvégéken leginkább próbáljuk magunkat regenerálni a hétköznapok fáradalmai után. Engem most már másodszorra kap el egy influenza-megfázás-szerű nyavalya, a Dani is volt egyszer beteg, meg még egy kis egészségügyi kalandunk volt, erről majd külön blogban beszámolok.

Ráadásul év elején engem még "szakmailag is húzott az ág" ugyanis kellett tartanom egy munkabeszámolót, egy journal club-ot, és két posztert kellett készitenem házikonferenciákra. Ezek közül talán leginkább emlitésre méltó sztori a journal club.

Itt igyanis azt olyanból kell tartani, ami egyáltalán nem kötődik a labor munkájához, hanem valami nagyon egzotikus tudomány. Na én kitaláltam, hogy beszélek a DNS számitógépekről, ami számomra egy elég menő témának tűnt. Jó sok időt rászántam, hogy kibogozzam, hogy miről is van szó, merthogy ezeknek a cikkeknek csak kisrészben van közük a biológiához, inkább matekból meg számitástechnikából állnak, és az ábrák meg úgy néznek ki bennük, mint valami komplex elektromos kapcsolási rajz. Mindenesetre én eléggé meg voltam elégedve a végeredménnyel, szerintem marha jól elmagyaráztam, hogy hogy lehet DNS-sel összeadni, szorozni meg egyéb alap matematikai műveleteket végrehajtani, és hogy végre felfogtam, még menőbbnek éreztem mint eredetileg. Aztán szépen elmondtam a mondókámat, mig a vége felé a főnököm beszól, hogy szerinte ennek az egész DNS számitástechnikának semmi értelme, teljes időpocsékolás, és már tiz éve semmi jelentősebb előrelépést nem sikerült elérniük. Ezzel persze az összes kollégám hevesen egyetértett, és az egyik közölte, hogy csak azért jelenik meg minden évben a Nature-ben DNS számitogépes cikk, mert azt mindig felkapja a hiradó, mert a pórnépet jól lehet hülyiteni vele. Na gondoltam magamban anyátokat! Persze nyilvánosan pszeudo-intelligensen mosolyogtam, és próbáltam menteni a haza meg a DNS számitógépek becsületét.

A Dani állitja, hogy nem létezik, hogy mindenki értett hozzá, csak a főnöknek akartak tetszelegni, és a szájukat jártatták. Mindenesetre elég meggyőzőek voltak, és igencsak kiverték nálam a biztositékot.

Where's George?

Múlt héten az egyik egydolláros bankjegyen egy kis piros pecsétet fedeztem fel, ami közelebbről megnézve a wheresgeorge.com weboldalt relámozta.

Mint kiderült végre belebotlottam egy bankjegybe, amit regisztrált valaki a híres bankjegykövető weboldalon. Az egydolláros bankjegyen látható George Washington-ról elnevezett mozgalom egy teljesen civil kezdeményezés, egyszerűen valakinek eszébe jutott, hogy vajon merre járhatnak a dollárok, amikor éppen nincsenek nálunk? A megoldás egyszerű: egy weboldalon regisztrálhatjuk a nálunk lévő bakjegyet sorozatszám alapján, és láthatjuk, hogy merre járt előttünk, és kérhetünk értesítést újabb felbukkanás esetén.

Hollywood here we come!

Szóval karácsony másnapján nekivágtunk az útnak délnek, ugyanis apukam kijelentette, hogy ő csak meleg helyre hajlandó menni :-) Első nap a Big Sur Coast-ot jártuk végig, ami egy meglehetősen vadregényes sziklás partszakasz.

Második nap a Hearst Castle volt a programon, amit Amerika kastélyaként hirdetnek, valójában egy gazdag sajtómágnás épitette magának nyaralónak az 1920-as években. Később a család az államnak adományozta, és ma már múzeumként funkcionál. Ennek a milliárdosnak gyerekkori utazásai alatt nagyon megtetszett Európa, onnan meritett ihletet, és az eredmény egy igen impozáns, ám európai szemmel kicsit vicces épületegyüttes lett.

Reneszánsz kastély is meg nem is, mediterrán kúria is meg nem is, olasz katedrális is meg nem is, angol lovagi vár is meg nem is, ráadásul mindez megpakolva rengeteg műkinccsel, és mindennek tetejébe jön a rátelepitett amerikai szórakoztatóipar (értsd szuper kiállitások, ajándékbolt stb, cserébe viszont ötpercenként elmondják, hogy nehogy hozzáérj valamihez, letérj az útról, vagy valami ehhez hasonló veszélyes és illegális dolgot művelj). Ezt most kicsit gunyoros-humorosra vettem, de valójában tényleg igen szép volt.

A nap végén még meglátogattunk egy lepke rezervátumot, ahol rengeteg lepkének kellett volna telelni, hát egy fa tetején valóban volt egy pár, és egy lelkesen magyarázó kissráctól azt is megtudtuk, hogy Európából jöttek és mérgezők. Hmmm....

Harmadnap tengerparti dűnékkel kezdtünk, ahol úgy gondoltuk, most az egyszer megspóroljuk a parkdijat. Merthogy itt az a szokás, hogy egy csomó állami park bejáratánál sehol senki, csak egy doboz, amibe pénzt kell dobni, és egy cetli, amit ki kell tölteni, és kitenni a szélvédőre. Ezt mindenki szorgalmasan csinálja, eddig mi is, de most úgy gondoltuk, hogy minek, úgysincs itt a kutya se rajtunk kivül. Hát naná, hogy mire visszaértünk a kocsihoz már ott volt a ranger és majdnem megbűntetett.

Utána meglátogattunk egy spanyol missziót, ahol valaha spanyol szerzetesek "téritették jó útra az indiánokat", ma meg már lényegében skanzenként funkcionál, ilyen amúgy meglehetősen sok van Kalifonia partjainál.

 A nap fennmaradó részét meg Santa Barbarában töltöttük, ami egy gyönyörű, spanyol stilusban épült, pálmafás és igen jómódú város. Ez azért volt rendkivül fontos programpontja az utunknak, mert apukam már régóta mondja nekem, hogy "Tanuljál lányom, mert Santa Barbarába akarok menni nyaralni!" Hát most megkapta :-)

Negyedik nap érkeztünk meg Los Angeles-be, azon belül is Hollywood-ba. Hát ezt egy kicsit máshogy képzeltem el... Maga Hollywood ugyanis igencsak lepukkant, azok a szerencsétlen népek, akiknek meg az a munkájuk, hogy macskanőnek és pókembernek öltözve szórakoztatják a népet, méginkább. Az hogy Darth Vader-rel együtt pizzáztunk mondjuk marhára vicces volt, de szerencsétlenen azon is látszott, hogy ki van a t**e az egésszel, úgyhogy nem volt pofám lefotózni.

Még ami itt nagyon megy az az, hogy minden utcasarkon elkapják a túristát, hogy menjen buszos útra, ahol megmutatják, hogy hol laknak a sztárok (persze jó drágán). Hát egy ilyenre mi is beneveztünk, és amint beültünk a kissé lepukkant nyitott tetejű kisbuszba, az első dolog amit meglátunk, hogy ki van irva, hogy a nagyon jó útra $20, a kevésbé jó útra meg  $10 az ajánlott fejenkénti borravaló! Na gondoltuk ez marha jó vicc, de kicsit izgultunk, hogy hogy fogunk meglógni a végén.

Amúgy maga az út tetszett, még úgy is poén volt, hogy többnyire csak a keritést és a füvet láttuk, és abban sem voltunk egészen biztosak, hogy nem vernek át, merthát végül is bármelyik villára rá lehet mondani, hogy ez Madonnáé, mellette lakik Britney Spears, az meg a Beckham villa, az ott meg a George Clooney-é... Mindenesetre mikor megérkeztünk, és jöttek az "ünnepi extra borravalóért", akkor az egész busz úgy menekült, mintha tűz ütött volna ki.

A teljes ötödik napot a Universal Studios-ban töltöttük, ami lényegében egy filmiparra épült vidámpark. Itt már rögtön a kezdés igen izgalmasan sikerült, ugyanis anyukámék eleinte nem akartak felülni a Jurassic Park-ra, mert vizesek lesznek, hát mi volt mellette, a Múmia Átka. Én mondtam nekik, hogy ez a legdurvább ride az egész parkban, de valahogy senki nem figyelt oda rám... Na aztán kiderült, hogy ez egy brutális hullámvasút, ami végig a sötétben megy, és még mindenféle múmia baromsággal ijesztegetnek is. Hát ez nagyon beszaratós volt.

Aztán utána csak felültünk a Jurassic Parkra, ami nagyon békésen indult, csordogálsz a folyón a dinoszauruszuk között, de aztán ez is igen hamar átváltott azonnali evakuációra, és leejtettek minket baromi mélyre, miközben a T-rex próbált bekapni felülről. Na ezek után gondoltuk most már tényleg nyugisabb vizekre evezünk, és elmentünk a stúdió tour-ra, ahol kisbuszon elvisznek mindenféle filmezési helyszinre, jártunk New York utcáin, a vadnyugaton, a született feleségeknél, a metróban, ahol még földrengés is volt, és láttuk a cápát meg king kongot.

Utána beültünk a Shrek-4D-re, ami attól 4D, hogy nemcsak 3D mozi, hanem még az ülést is mozgatják, levegőt fújnak és vizet spriccelnek, ha film úgy kivánja. Délután főleg show-kra mentünk, ahol megmutatták hogyan kell filmes trükköket csinálni meg robbantgatni. Ezzel csak az volt a baj, hogy a közönséget mindenhol nagyon aktivan animálni akarták, folyton kurjongatni meg visongatni kellet, amit egy szint után már elég nehezen viseltünk. Gondoltunk rád Norbi, ez egy igazi animátorparadicsom, ennyi animátort szerintem még te sem láttál egy rakáson. Lehetett még fotódzkodni mindenféle beöltözött rajzfilmfigurával meg Marilyn Monroe-val és mikulasruhába öltözött playboynyuszikkal, próbáltam rávenni a Danit, de azt mondta, ő ilyen hülyeséget nem csinál.

A nap vége felé ültünk fel a Simpsons ride-ra, ami egy rajzfilmes hullámvasút szimulátor volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nyolcszemélyes "mozgatható fülkét" beemelnek egy 360 fokos mozivászon közepébe, és mig magát a fülkét csak kicsit mozgatják, a mindent körülvevő film miatt nagyon realisztikus a zuhanás, forgás stb. Hát ez úgy nézett ki, hogy a Dani a legelején elkezdett üvöltözni, hogy "Úristen, ez nagyon durva!", mire én meg azt üvöltöztem, hogy "Csukd be a szemed, akkor elmúlik!", anyukám meg erre úgy döntott, hogy ha ez ilyen borzalmas, akkor már eleve ki sem nyitja a szemét. De aztán a végére rájöttünk, hogy ez marha jó, úgyhogy hamar végigálltuk mégegyszer a 45 perces (!) sort, és most már nyitott szemmel élveztük végig az egészet.

Az utolsó napon még ellátogattunk Santa Monicá-ra és Venice Beach-re, ami két tengerparti városrésze L.A.-nek. Filmekben gyakran lehet látni, hogy sok kisportolt testű napbarnitott egyén görkorizik, gyúr meg szörfözik itt, illetve mindenféle szerzet árul meg csinál mindenféle baromságot. Most mivel tél volt, és kissé borús is (az egyetlen nap az út során, mikor nem szikrázóan sütött a nap), nem volt túl nagy élet, egész kisvárosi hangulata volt a környéknek.

Találtunk még hangulatos kanálisokat is, ahol gazdag embereknek van nyaralója, még ott is sétáltunk egyet, aztán elindultunk hazafelé, ami már kicsit szomorú volt, főleg hogy anyukámék másnap utaztak haza :-(

És persze a képek itt.