Karrierem csúcspontja

Úgy gondoltam ismét eljött az ideje, hogy laborügyekről blogoljak, annál is inkább, mert azt hiszem elértem karrierem csúcspontját :-) Az történt ugyanis, hogy David E. Shaw, a világ egyik leggazdagabb embere, aki Clinton és Obama tudományos tanácsadója is volt, és mintegy hobbiból épitett egy olyan szuperszámitógépet, ami két nagyságrenddel hosszabb molekuladinamikai számitásokat tud végezni, mint az utána következő leggyorsabb, azt mondta nekem, hogy tudja, hogy én ki vagyok. Na ezt kapjátok ki!

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy szorosan együttműködik a főnökömmel azon a témán amin én is dolgozom, így ő többször is emlegetett már neki, innen emlékszik a nevemre. A főnök jó előre leosztotta, hogy kinek kell majd menni vele ebédelni, én meg teljesen be voltam parázva, hogy miről is fogok majd én társalogni egy ilyen kaliberű fickóval. Aztán végül is egész jól sült el, hát azt nem mondom, hogy kiemelkedően magasszintű megnyilvánulásaim lettek volna, de legalább nem mondtam kifejezett hülyeséget :-)

Amúgy a laborban nem sok minden változott olyan értelemben, hogy még mindig nem jött el az a pont, hogy azt mondanám, áh, ezeknek a Berkeley-s gyerekeknek csak a szájuk jár, nem is olyan nagy számok! 

Nemrég jött egy új phd-s a csoportba, brutális texas-i kiejtéssel olyan okosakat mond, hogy csak lesek, és ezt a paradoxont még nem teljesen sikerült feldolgoznom :-) A Daniékkal somszédos laborban meg van egy srác, akinek nemcsak az nagyapja, hanem a nagybátyja is Nobel-díjas! Gondolom van rajta némi nyomás, pipettázik is rendesen.

Az én diákom is igen komolyan veszi magát, a stréberségnek valami olyan szintjét ismerteti meg velem, amit eddig elképzelni se tudtam, pedig otthon én is elég súlyos arcnak számitottam. Hát mindent csinál egyszerre, órára jár, nyelvet tanul, szerves kémiát tanít és persze laborban dolgozik. Két dolgot nemigen szokott csinálni, aludni és szórakozni. Bár nyárra elnyert egy nagyon neves ösztöndíjat, amivel két hónapon át dolgozott egy Seattle-i laborban, állitása szerint az nagyon szórakoztató volt.

Mindenesetre annak ellenére, hogy ezzel a Berkeley-vel jóval felé lőttem a célnak, azért egész jól mennek a dolgaim. Az volt a stratégiám, hogy megpróbálok valami olyan módszert beindítani, amihez senki nem ért a laborban, így én leszek majd a mindentudó szakértő (trükkös, trükkös, azért mégiscsak van ám itt ész!) És lássatok csodát, ez többnyire sikerült is, és én lettem a csoportban az áramlási citometria szakértő, és hozzám jönnek segítségért :-)

És bár a főnököm nem egy könnyű eset, és random szituációkban képes az ember fejét leüvölteni, hogy “No, no, no! That is not the way to do it, no discovery has ever been made this way!”, azért valahol a lelke mélyén meg lehet velem elégedve, mert biztos ami biztos, a vízumomat 2016-ig meghosszabította :-) Bár addig azért mégsem kéne itt maradni, a hosszú posztdokság itt ugyanis egyértelműen a sikertelenség jele, menni kell a Harvardra professzornak, amilyen gyorsan csak lehet! Mert különben mindennek vége… Vagy mégsem? Már jómagam is kezdek megzavarodni.

Amerika vs Európa

Már régóta ért bennem a gondolat, hogy írjak a két kontinensen való élet szembeötlő különbségeiről, hiszen jópár ilyen van, és általában sok tévhit él róla azokban, akik még csak az egyiket próbálták. Úgyhogy az elkövetkező sorokban megkísérelem összehasonlítani az amerikai (pontosabban kaliforniai) és az európai (pontosabban magyar) életet, hétköznapokat. Persze ahogy én látom, csupán a társadalom kis, hozzánk hasonló rétegéből mintavételezve, szubjektív elemekkel megspékelve, azt hiszem ez elkerülhetetlen.

Ezt a bejegyzést amúgy igen nehezen sikerült megszülnöm, aminek az az oka, hogy nagyon nehéz erről a témáról úgy írni, hogy ne lehessen minden mondatát félreérteni. Ezért még itt az elején szeretném leszögezni, hogy most általános életérzésekről és hozzáállásokról írok, és nem egyes emberekről. Természetesen kivételek mindkét oldalon vannak.

Először is szeretnék egy két tévhitet eloszlatni, ami mindig is nagyon zavart, úgyhogy a lelki békém érdekében ki kell írnom magamból legalább egyszer :-) És itt most igencsak koncentrálnom kell, mert egyrészt senkit nem akarok megsérteni, másrészt viszont az effajta alaptalan bődületes baromságoktól olyan szinten felhúzom magam, hogy nagyon nehezemre esik nyugodt hangnemben irni.

Szóval otthon gyakran hallani olyanfajta megnyilvánulást, hogy az amerikaiak buták. Ez azért is tartozik a kedvenceim közé, mert ilyenkor általában a tanulatlan amerikai vs iskolázott magyar összehasonlitást szokták hozni, pl. az amerikaiak azt sem tudják hol van Magyarország, nincs kultúrájuk stb, stb. Igen, bizonyára vannak itt olyan kevéssé iskolázott emberek, akik még sosem halottak rólunk. De vajon ha ugyanezt a népréteget megkérdezzük otthon, hogy hol van New Orleans, vagy mikor volt az amerikai polgárháború, milyen választ adnának? Gyanítom ők se tudnának túl sok érdemlegeset hozzászólni a témához.

Amúgy eddig nekem még csak egyszer sikerült olyan amerikaival találkoznom aki ne tudta volna, hogy merre van Magyarország. Többnyire inkább olyan megjegyzéseket tesznek, hogy Budapestről nagyon szép képeket láttak, szívesen ellátogatnának oda, és egész sokan jártak is már arrafelé. Arról már nem is beszélve, hogy olyan is volt már, hogy olyan Magyarországgal kapcsolatos történelmi illetve politikai témát vetettek fel, amihez szinte hozzá se tudtam szólni. (Bár itt azért újra ki kell hangsúlyozni, hogy az én társadalmi mintavételezésem is meglehetősen egyoldalú :-))

Szóval lényeg ami lényeg, ha azonos társadalmi rétegeket hasonlítunk össze, akkor kiderül, hogy nem, az amerikaiak egyáltalán nem buták.

Egy másik gyakori téves elképzelés Amerikával kapcsolatban, hogy itt még a kerítés is kolbászból van, és mindenki marha jól él. Ez többnyire igaz is, már olyan értelemben, hogy ha azonos beosztású embereket hasonlítunk össze, akkor itt szignifikánsan magasabb az életszínvonal. Viszont ennek megvan a maga ára. Itt ugyanis szinte minden munkakörben folyamatos számonkérés van, és ennek következtében teljesítménykényszer. De ehhez itt teljesen hozzászoktak az emberek, nem próbálnak kibújni alóla, és általánosan elmondható, hogy a munkamorál jóval magasabb szintű mint otthon. Én még olyan elszántan és szorgalommal nem láttam dolgozni és karriert épiteni embereket mint itt. 

Tehát a jólétért keményen meg kell dolgozni. Például otthon teljesen magától értetődőnek tartjuk a gyerekek után járó évekig tartó támogatást. Itt tudjátok mennyit időt kapnak a kismamák? Hat hetet! Ledöbbenten és irigykedve hallják, hogy nálunk micsoda aranyvilág van, de alapjába véve elfogadják, hogy itt nincs ekkora "luxus", és nem nyavalyognak miatta. (A panaszkodás amúgy is szinte ismeretlen az amerikaiak számára, épp ellenkezőleg mint a magyaroknál, itt mindig minden szuper, mondjuk ez se teljesen normális, az arany középutat valahogy senkinek se sikerül belőni.)

Most gondolom jópáran azt gondoljátok, hogy ez az egész rendszer micsoda embertelen, a gyerekek ettől biztosan lelki sérültek lesznek, de valójában nem. Mert a havi 1500$-os daycare - amit szintén nyavalygás nélkül fizetnek ki az emberek - olyan színvonalas, hogy a gyerek szeret oda járni. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy ez jó, és én se tervezem a gyerekemet hathetesen bölcsődébe adni, iyen szempontból azért európai gondolkodású maradtam, csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy mennyire más itt a munkához való hozzáállás. Szóval hogy az amerikaiak csak azért lennének mindenhol annyira az élen, mert itt sok a pénz? Hát az sem árt, de az biztos, de ennél azért jóval összetettebb ez a kérdés.

Azt is gyakran szokták tőlünk kérdezni otthonról, hogy nem vagyunk-e mi itt nagyon egyedül az idegenben, tudunk-e barátokat szerezni? Mért ne tudnánk? Hát mi a Danival nem erőltetjük meg magunkat ilyen téren, de már így is több a barát, ismerős, mint amennyit az időnk engedne. (Bár lehet, hogy ez csak kivételesen kellemes és szórakoztató jellemünknek köszönhető ;-) Na jó, bevallom, ennek kicsi a valószínűsége.)

Az viszont abszolút igaz, hogy Amerika a szélsőségek hazája. Igaz ez szinte minden téren, de szerintem két tekintetben nagyon szembeötlő. Az egyik a boltok és az áruválaszték. Otthon is van persze drága, előkelő áruház és Tesco is, de valahogy a kettő nem különül olyan élesen el. Itt óriási a szintkülönbség a kizárólag helyi organikus terméket áruló biobolt, és a borzalmasan low-end egydolláros bolt között. A vásárlóközönség sem keveredik a legkisebb mértékben sem, míg az előbbit szinte kizárólag burzsuj fehérek látogatják, az utóbbiban főként segélyen élő feketéket és latínókat találunk (meg engem, amikor mosogatószert és wc illatosítót veszek :-)).

A másik feltünően szélsőséges terület az oktatás, a legalacsonyabb színvonalú community college és a Nobel-díjasokat kinevelő élvonalbeli egyetemek egyaránt megtalálhatók itt. Otthon is vannak persze jó és kevésbé jó egyetemek, de messze nincs ekkora különbség a legjobb és a legrosszabb között. Ugyanez a széles skála megtalálható persze alacsonyabb szinten is, az általános és a középiskolák esetében.

Ebből szinte következik egy az amerikaiakra szerintem szintén nagyon jellemző tulajdonság, a céltudatosság. Az embereknek itt valahogy konkrétabb elképzeléseik vannak arról, hogyan képzelik el a jövőjüket, mit akarnak magukkal kezdeni. Hiszen ha nem így tesznek, igen könnyen nagyon csúnyán megszívhatják. Például ha lakásvásárláskor nem járnak utána alaposan, hogy az adott terület milyen iskolakörzetbe tartozik, akkor letelepedhetnek olyan helyre, ahol vagy borzalmasan alacsonyszintű oktatást kap a gyerek, vagy meg fizethetik a havi 1500$-t a magániskolára.

Továbbá az állam itt nem intéz el neked semmit, alanyi jogon szinte semmi sem jár. Úgyhogy ha nem választasz ésszel egészségbiztosítást meg magányugdíjpénztárt, akkor könnyen nagy kakiban találhatod magad. Járj utána, és oldd meg, szabad ország vagyunk, mindenki magáért felelős, ha hülye vagy, az a te bajod! (Amúgy én ezzel többnyire egyetértek, de a Dani kommunista lelke - ő jellemezte magát így -nagyon ki van rajta akadva.) Bár igazából ez is jóval bonyolultabb ennél, és többnyire csak akkor igaz, ha egy bizonyos szinten akarsz élni, természetesen a vérző fejű csöveseket itt is ellátják és megetetik...

Az amerikaiak szabálykövetők. Ha hülyeség, ha nem, a szabály az szabály, és be kell tartani. Ezen sok külföldi csak nevet, de nekem tetszik ez a hozzáállás, ugyanis olyan dolgok következnek belőle, hogy például a közlekedés sokkal kultúráltabb, az emberek nem tolonganak, nem dudálnak, nem anyáznak, és becsületkasszás megoldások nagyon sok helyen működnek, ami otthon elképzelhetetlen lenne. Úgy általában, szerintem tök jó, hogy nem mindenki azt lesi, hogy hol tudná kijátszani a rendszert, hogy spóroljon pár dollárt...

Itt nagyon megy az individualizmus, mármint olyan értelemben, hogy mindenki csinálja a kis dolgait úgy ahogy akarja, a többiek meg nem csámcsognak felette. Ez igen szembeötlő például az öltözködésben. Ugyanabban az időjárásban van aki polóban és strandpapucsban nyomul, míg a másik csizmában, sapkában és sálban tolja. És senki nem döbben le egyik végleten sem.

Amerikában ami rutinszerű és egyszerű, az baromi könnyen és jól működik, ha viszont kis hiba is csúszik a rendszerbe, marha nehéz bármit is elintézni. Ezt saját bőrünkön tapasztaltuk, például orvoshoz eljutni elsőre baromi problémás, de amint az embernek bejáratott háziorvosa és biztosítása van, magas színvonalú ellátást kap, és nagyon kedvesek is hozzá. Papírügyeket intézni is egészen egyszerű mindaddig, amíg valaki el nem írja a címed, mert akkor aztán rávenni őket, hogy javítsák már ki ezt az apró hibát, hónapokig tart.

Összesítve talán azt lehet mondani, hogy Amerikában sokkal inkább olyan érzése van az embernek, hogy működnek és haladnak a dolgok, és kevesebb a szarakodás. Viccesen ezt úgy tudnám szemléltetni, hogy otthon amikor egy baráti találkozó végetér, az emberek baromi hosszasan búcsúzkodnak, udvariaskodnak, mielőtt valóban elindulnának, itt meg egyszerűen lelépnének, amikor megunták a bulit: "Ok guys, gotta go, catch ya later!", és már kint is vannak az ajtón. Eleinte ez nekünk nagyon furcsa volt, de most már mi is belejöttünk :-)

Azért még egy magamfajta nagy amerikabarátnak is be kell vallani, hogy vannak bizonyos dolgok amik otthon jobbak. Például az európai zsebkendőhasználat kultúrája jóval magasabb fokon áll. Itt az emberek szívják az orrukat rendületlenül, de ki nem fújnák. Undorító! (Mondjuk ez inkább az ázsiaiakra jellemző mint az amerikaiakra, csakhát belőlük meg sok van.)

Az amerikaiak nem értenek a divathoz. Úgy tudnak felöltözni, mint akik a nyolcvanas évekből csöppentek ide, és ráadásul még színvakok is. Párducminta. Na azt imádják. Az én kifinomult ízlésvilágom ezt nehezen viseli.

Az amerikaiaknak felháborítóan jók a fogaik. Fehérek és szabályosak, egytől egyig. Komolyan mondom, nem merek elmenni a fogorvoshoz, mert bár otthon mindig megdícsértek, hogy milyen jó, hogy rendszeresen járok ellenőriztetni, itt biztosan kiverem  biztosítékot a fogdokinál. De hiszen nekem még amalgám töméseim is vannak, hát ilyet is tutira csak a történelemkönyvekben láttak!

Na meg persze nincsen túró rudi és füstölt kolbász. Ez nagy baj.

Az amerikai elnökválasztás

Nem tudom, hogy otthon mennyire lehet róla hallani, de itt épp elnökválasztás közeleg (legalábbis, amikor elkezdtem írni a bejegyzést, azóta Obama meg is nyerte). Mivel itt ez kicsit másként megy, mint odahaza, gondoltam írok róla pár sort. A rendszert talán úgy lehet a legjobban megérteni, ha nem egy egységes valamiként tekintünk az országra, hanem különálló államok szövetségeként. A szövetség története ugye az 1700-as évek végére nyúlik vissza, amikor az alkotmányban rögzítették az föderációs rendszer alapjait, a kétkamarás parlament,  elnöki hivatal és a legfelsőbb bíróság működését. Az föderáció vezetője az elnök, akit az egyes államokban demokratikusan megválasztott képviselők (a kétkamarás parlament tagjai) választanak négy évre. 

A republikánus és a demokrata párt jelképe.
Ilyenkor mindent elborítanak az elefántok és a szamarak

A két kamara a 435 tagú képviselőházból és a 100 tagú cigányzenekar szenátusból áll. A szenátusba minden állam 2 főt delegál, a képviselőházi helyek elosztása pedig az adott állam létszámától függ, amit 1o évenként frissítenek. Na, most jön a csel: mind a szenátusi, mind a képviselőházi helyekre az adott államban nyertes párt delegál. És ezek a delegáltak foganak aztán szavazni az elnökről, ők az elektorok. Tehát, ha van mondjuk 3 azonos méretű állam, ugyanannyi elektorral, de két államban az egyik párt nyer 51%-kal, míg a harmadik államban a másik párt nyer 99%-kal, akkor is az első párt elnökjelöltje nyer, hiába szavaztak a másikra kétszer annyian, mivel őt csak egy állam elektorokai támogatják. Kicsit fura, de ez van. (Bár most hallottam, hogy egyes államok megosztják elektori szavazataikat a pártok népszerűségének arányában. Amúgy az elektorokat semmilyen törvény nem kötelezei, hogy kire szavazzanak.)

"Ha nem tudod, hogy az út melyik oldalára állj, elb*sz a kamion..."
A kampány során mindent megtettek, hogy az el nem kötelezett választókat megszólítsák.

Az USA-ban a választás hagyományosan a demokrata és a republikánus párt között dől el. (Persze itt is vannak kis pártok, de többnyire annyira kicsik, hogy a jelöltállítás se sikerül nekik... Általában 1-2%-nál nem tudnak többet elérni. Leginkább azért maradnak kicsik, mert sokan úgy vélik, hogy a rájuk leadott voks a szavazat elvesztegetése. Ezzel nagyon nem értek egyet.) A két nagypárt története is megérne egy külön blogbejegyzést, de itt csak röviden összefoglalom a lényeget. Szóval a demokrata párt hagyománosan liberális elveket követ: szabadságjogok érvényesítése (melegjogok, abortusszal engedékenyebbek), "erős" állami szerepvállalás, és mostanában felvették a repertoárjukba a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés szlogenjeit. A republikánusok ezzel szemben a jobboldali konzervatív elvek szószólói: állami szerepvállalás minimálisra csökkentése, adócsökkentés, jóval kevésbé megengedőek a melegjogok és abortusz kapcsán, gyakorlatilag tagadják a globális klímaváltozás létét, a gazdasági fejlődésnek simán alárendelik a környezetvédelmi megfontolásokat. Mivel az USA eladósodása mostanra meglehetősen tarthatatlanná vált, mindkét párt elkötelezett a deficit csökkentése mellett, de ezt teljesen más útvonalon képzelik megvalósítani. Sarkalatos különbség az egészségügyhöz való hozzáállás: míg Obama próbált megvalósítani egyfajta társadalombiztosítási reformot az egészségügyi ellátórendszerből kiszorulók megsegítésére, addig republikánusok felől rengeteg támadják "szocialista" intézkedései miatt (szocialistának nevezik, ami kb akkora sértés, mintha lenégereznék). (Érdekesség kedvéért megjegyezhetjük, hogy a republikánus kihívója az övéhez hasonló egészségügyi reformot hajtott végre nagy sikerrel Massachusetts államban... hogy miért támadják mégis? Leginkább kampányfogásnak tűnik, célja a szélsőséges konzervatívok szavazatainak, és a tea party támogatásának elnyerése.) Az idei választások szereplőiről Balázs blogján olvashattok részletesen: itt.

Érdekes, hogy Magyarországhoz hasonlóan a konzervatívok szerint a média túlságosan
elfogult a liberális jelölt felé.

Még egy érdekes dolog: egyes államokkal a kampány alatt egyátalán nem foglalkoznak, mivel ott egyik vagy másik párt rendszeresen nagy többséget szerez. Ezekre a hátországokra többnyire a választási cirkusz korai szakaszában fókuszálnak a jelöltek, amikor a kampányhoz szükséges pénz előteremtése a cél (pártonként is százmillió dolláros tételről van szó). Egy olyan hagyományosan demokrata államban, mint Kalifornia, gyakorlatilag nem lehet hallani választási hirdetést... itt mindkét párt számára elvesztegetett dollár lenne minden másodperc műsoridő. Viszont azokban az államokban, ahol kiegyenlítettebb a helyzet, szegény választópolgárokat elárasztják a hirdetések, és a jelöltek kampánykörútjaikat is ide fókuszálják. (Az utolsó két napon mindkét jelölt naponta 4 államban kampányolt... :-D Erre kell az a sok pénz.)

Pusztán érdekességképpen megjegyezem, hogy egy 1845-ös törvény szerint a szavazást minden szökőév (azért nem teljesen, mert nem minden negyedik év szökőév), november első hétfőjét követő kedden tartják.

"Meghalt a kutyája... szemét!" Azért itt is tudják, hogy mi a lényeg... 

Van még valami, ami mindenképpen szóra érdemes: nem tudom, hogy más államokban hogy csinálják, de itt Kaliforniában a pártokon kívül egy csomó minden más kapcsán is szavazást tartanak. Ez egyfajta direkt demokrácia, ahol a törvénytervezetekre közvetlenül lehet szavazni. (Hogy milyen kérdések, és hogyan kerülnek kiírásra az egy bonyorultan szabályozott dolog) A lényeg, hogy nagyon érdekes kérdések merülnek fel: ilyen propozícióban szavazták meg többek között az egyneműek házasságának engedélyezését ('o8), és a marihuána egészségügyi célú használatát ('96). Az idei évben is lesz vagy egy tucat kérdés, amiben a választópolgárok állást foglalhatnak: kötelezővé szeretnék tenni annak feltüntetését az élelmiszerek csomagolásán, ha genetikai módosított élőlényeket tartalmaz (ez, mint utóbb kiderült elbukott). Halálbüntetés hatályon kívül helyezése (ez a kezdeményezés átment). Ezeken az állami szinten történő szavazásokon kívül lehet szavazni helyi ügyeket érintő kérdésekben is, mint pl Berkeley-i ivovízhálózat fejlesztése, járdán való űcsörgés betiltása reggel 7 és este 1o között. :-D

Források:

• http://polemia.tatk.elte.hu/
• http://kulfold.ma.hu/tart/cikk/b/0/27774/1/kulfold/Valasztasi_rendszer_az_Egyesult_Allamokban
• http://hu.wikipedia.org/wiki/2012-es_amerikai_eln%C3%B6kv%C3%A1laszt%C3%A1s
• http://en.wikipedia.org/wiki/Election_Day_(United_States)

Obama nyert!!!

Obama nyert, Amerika cool, imádom ezt az országot!

Tide pooling Santa Cruz-ban

Még jóformán ki sem pihenhettük anyuék látogatását máris egy remek hétvégi program adódott: néhány jófej helyi magyar párral délre utaztunk Santa Cruz-ba (Szentkereszt), ahol tide pool-oztunk. Erikának köszönhetően a programot biztos, ami biztos, megspékeltük egy sütőtök fesztivállal, csak, hogy ne unatkozzunk. :-) Bennünket Attila és Hédi invitált a kirándulásra, róluk azt kell tudni, hogy itt a Berkeley egyetemen csinálják közgázból a doktorijukat, és Hédi Erika osztálytársa volt áltisóban, és a Facebook-on vették észre, hogy mindketten épp Berkeley-t adták meg lakhelyül. Mekkora meglepő már.

A sütőtök fesztiválról amúgy nincs túl sok mondanivaló... rengeteg ember, egészen elképesztő mennyiségű kézműves kacat, amik még ingyen sem kellenének, meg néhány tök alibiből. (Pl. több helyen árultak corn dog-ot, mint tököt.) (Erika szerint nem volt gagyi a vásár, és egy csomó mindent vett volna, ha lett volna egy gazdag férje... de nincs.) Ami azért egészen vicces volt, és ami miatt végülis érdemes volt eljönni: ki volt állítva a világ legnagyobb töke, kb. 5oo kg volt, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy 15 dollárért lehetett vele fotózkodni, különben el volt dugva, csak lábujjhegyről lehetett látni. :-D És ami különösen vicces volt, hogy az emberek sorban álltak hozzá! A fesztiváltól 1oox érdekesebbek voltak azok a kis farmok az út szélén, ahol sütőtököket lehetett venni.

Az igényes lajhárszerű szőrös izék. 

Tokodiak a vadnyugaton

Szeptember végén a Dani szülei is meglátogattak minket. Nagy volt az izgalom, mert nem olyan rutinos utazók mint mi, de nagy örömünkre mégiscsak belevágtak az amerikai kalandba. És milyen jól tették, mert minden a lehető legjobban alakult :-) De kezdjük a legelejéről...

Errefelé jártunk

Ilyesmi volt a "szülinapi torta"

Szombaton dél körül mentünk ki eléjük a reptérre, és szegényeknek egy perc nyugtot sem hagytunk, rögtön megmutattuk nekik, hogy hol dolgozik Dani (útba esett hazafelé), aztán bevásároltunk a nagy útra egyik kedvenc boltunkban, és végül elvittük őket a sarkon lévő kedvenc mexikói kis éttermünkbe. Este még gyorsan összedobtunk egy barackos amerikai édességet és pár gyertyával szülinapi tortának álcáztuk, mivel Dani anyukájának épp előző nap volt szülinapja, de szegény már teljesen bealudt mire elkészült, és úgy kellett felébreszteni.

Kicsi kocsi a sivatagban

Fent

Aznap éjszaka viszont mindenki jól kipihente az izgalmakat, és másnap reggel már fel is kerekedtünk a nagy útra. Bérelt kocsival mentünk, mert a szervízben azt tanácsolták, hogy annak ellenére, hogy most jó sokmindent kicseréltek benne (persze jópénzért), ők ezzel nem mennének a Halál völgyébe... Hát jó, eleinte ez nekünk nagyon nem tetszett, de aztán hálát adtunk az égnek, hogy szótfogadtunk, mert amilyen helyeken jártunk, teljes amortizáció volt szerencsétlen kocsinak. Brutális hegymenet felfelé, aztán meg lefelé, az elhagyatott földutakról már nem is beszélve, és mindezt persze dögmelegben. Összesen 1600 mérföldet (kb. 2500 km-t) tettünk meg a nyolc nap alatt, és jártunk 9000 láb (kb. 3000 m) felett és 282 lábbal (85,5 m-rel) a tengerszint alatt. De a szinte vadiúj hófehér Chevrolet Malibu jól bírta a gyűrődést.

És lent

Szóval vasárnap reggel pár óra alatt elvezettünk a Sierra Nevada lábához, ami egy Kalifornián észak-nyugati irányban végighúzódó 640 km hosszú hegységrendszer. Alaszkát leszámítva itt talalható USA legmagasabb csúcsa, a 4421 m magas Mount Whitney, és számos nemzeti park is, amiket mind meglátogattuk utunk során. Jól bereggeliztünk kedvenc macis étterem-láncunkban, ami a szülőknek is nagyon megtetszett, pedig kicsit féltünk, hogy már rögtön az elején kultúrsokkot kapnak :-)

A Yosemite tetején

Facebook fotó

Az első nap java részét a Yosemite Nemzeti Parkban töltöttük, amiről itt most nem írok részletesebben, mert a nyár folyamán egy korábbi bejegyzésben már megtettem. Nézegettünk, kirándultunk, fotóztunk meg ilyesmi. A képeket ide is belinkelem, meg a maratoni bejegyzés végére is, nehogy valaki lemaradjon róluk.

Már megint jól nézünk mi ki

Naplementében

Mono tó

Hétfőn megnéztük a Mono tavat, a Sierra Nevada keleti oldalán található sós tavat, ami leginkább vulkáni eredetű tufakéményeiről híres. Igen sajátos ökoszisztémája van sótűrő (és meglehetősen gusztustalan) rákokkal és legyekkel. 2010-ben nagy por kavart a tudományos életben, hogy találtak itt olyan baktériumokat, amik arzénon tudnak élni foszfor helyett, de aztán azóta már kiderült, hogy ez butasááág.

Ezután a Dani elterelt minket az eredeti tervtől, mert obszidiánt kellett keresni a közelben, de ez meglehetősen gyorsan sikerült, így már robogtunk is tovább Bodie-ba, egy vadnyugati szellemvárosba, ami ma már skanzenként üzemel. Ide olyan hosszú hegyi porút vezetett, hogy már komolyan kezdtünk kételkedni, hogy odaérünk-e valaha, de aztán csak megérkeztünk. Itt különös hangulat, mondhatni valódi vadnyugat uralkodott, mert tényleg meghagytak mindent olyannak, amilyen akkor volt, amikor az aranyláz után kiürült a város (pedig az amerikaiak mindent szeretnek felújítani, szépen eredetire berendezni).

Bodie

Esti fürdőzés

Ezután még egy programpont maradt aznapra, megfürödni a helyi természetes hőforrások egyikében. Ezt a heyet persze a GPS nem találta, útszéli kiírás sem volt sehol, dehát az útikönyvem szerint csak itt kéne lennie! Úgyhogy csak mentünk kitartóan az elhagyatott földúton, mígnem egyszer csak előbukkant egy tábla, hogy itt a hőforrás. Leparkolunk. Hát valóban volt ott egy betonteknő, amibe folyt a forróvíz, de a képeken ez baromira nem így nézett ki... Hát nekem ez gyanús, nézzünk már egy kicsit körül! És valóban, a dombok mögött ráleltünk a valódi hőforrásra. Hát igen, rögtön megértettük mért tartják ezt ilyen nagy titokban. A naplementében fürödtünk egy igen jót.

Bazaltorgonák

Kedden a Devil's Postpile National Monument bazaltorgonáit néztük meg. Ilyen képződmények otthon is vannak Somoskőnél és Hegyestűn, csak persze itt jóval nagyobbak (az út során folyton azon viccelődtünk, hogy Amerikában minden nagyobb). Aztán egy kisebb túrát tettünk egy vízeséshez, majd ellátogattunk egy geotermikusan aktív helyre, ahol a Dani nagyon felháborodott, hogy nem engedik elég közel a fortyogó cuccokhoz. Végül a napot egy jól megérdemelt hamburgerrel zártuk aznapi szállásunk közelében. (Ami amúgy azért volt nevezetes, mert az első olyan amerikai motel volt, ahol a fiókban nem Biblia lapult, hanem Buddha élete és tanítása. Nagyon dícséretes.)

Fortyogó cuccok

Na most finoman szólva ideges vagyok, mert kétnapnyi blogbejegyzésem elszállt az éterben... Na de sebaj, leírom mégegyszer, mert baromira réárek ugye... Nyugalom és mély levegő!

A szálkásfenyőknél

Szóval szerdán megnéztük a világ legidősebb élőlényeit, a szálkásfenyőket. Ezek a különös fák akár 5000 évig is elélhetnek! Jó hosszan kellett menni felfelé magashegyi utakon, mivel csak egy pár nagyon elszigetelt élőhelyen élnek. Egy nagyon lelkes nyugdíjas vadőr bácsi jó sokat mesélt nekünk róluk, amit azzal háláltunk meg, hogy vettünk tőle egy szép fás könyvet. Ez utólag nagyon jó üzletnek bizonyult, mert mindenhol máshol majdnem kétszer annyiért akarták adni ugyanazt a könyvet. Végül tettünk egy szép kis sétát a kicsavart törzsű aggastyánok között. A lefelé úton a Dani most meg mindenáron trilobitát, vagyis háromkaréjú ősrákot akart keresni az üledékes kőzetben, de minden azért nem jöhet össze, nem is találtunk ideális lelőhelyet.

Ők sem mai csirkék

Alabamai-dombok

A délután hátralévő részét az Alabamai-domboknál töltöttük, amit gőzöm sincs, hogy mért hívnak így, mert Alabama állam egészen máshol van. De nem is ez a lényeg, hanem hogy látványos kőképződmények és kanyonok találhatók itt, több vadnyugati filmet is forrgattak errefele. Ráadásul a naplementében még a legmasabb csúcsra, Mount Whitney-re is szép kilátás nyílik innen.

Újabb facebook fotó

Megsülünk, vazze!!!

A csütörtököt négy gigantikus fahéjas csigával kezdtük, aztán már robogtunk is tovább a Death Valley-be, vagyis a Halál völgyébe. Legforróbb, legszárazabb, legmélyebb, ezek itt a kulcsszavak. Meg persze elképesztő természeti képződmények (bár a munkamániás kollégáim szerint nincs itt semmi, anyósékkal idejönni meg végképp hülyeség). Tíz percet töltöttünk a szabadban, majd rögtön éreztük, hogy ennek fele se tréfa, így a visitor centerben fel is tankoltunk három sapkával (mivel Dani anyukáján kívül mindenkinek sikerült otthonhagynia), majd megnéztük a rendkívül színvonalas kiállítást és kisfilmet. Itt jegyzem meg, hogy az út során mindenhol ilyenek fogadtak bennünket, az amerikaiak igen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy bemutassák a térség természeti csodáit. Úgyhogy lehet mondani, hogy az amerikaiaknak már megint igazságtalanul sok jutott a jóból, de az is igaz, hogy kifogástalan munkát végeznek a természeti értékeik megőrzésében, és az ismeretterjesztésben. Miután elhagytuk a visitor center-t, a hőmérő már 40 foknál járt...

Badwater

Megyünk a kanyonba

A kanyonban

Mivel a Death Valley Nemzeti Park az egyik legnagyobb nemzeti park, viszonylag sok időt töltöttünk a kocsiban utazva, de a hőség miatt ezt nem igazán bántuk. Volt hogy csak a Dani pattant ki fotózni egyet, mi meg csak a kellemes legkondicionált autóból kandikáltunk kifelé :-) Jártunk 282 lábbal a tengerszint alatt, sétáltunk kiszáradt sós tómederben, jártunk vörös kanyonban (itt még magyarokkal is találkoztunk), és olyan dombok között, amit különböző fémek mindenféle színűre színeztek (errefele meg egy félőrült futott). (Dani: Azt csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy innen indul a világ legkeményebb futóversenye, a Badwater Ultramaraton a maga szerény 217 km-ével és 2548 m szintemelkedésével, természetesen júliusi rajttal...) Találóan jó sok természeti képződménynek pokollal és ördöggel kapcsolatos nevet adtak. Aztán még jó hosszú út állt előttünk, mert az aznapi szállásunk egy Las Vegas-i kaszinóban volt :-)

Színes dombok

Párizsban. Vagy mégsem?

Hát ez nem volt éppen egyszerű. Azzal kezdődött, hogy jó nagy dugóba kerültünk a Strip-en, ez az az utca ahol a kaszinók vannak. Aztán nagy nehezen megtaláltuk a szállást. A parkolóház óriási és szinte tele, három lift, emeletek össze-vissza, ajándékboltok, masszás, szépségszalon, játtéktermek tömkelege, de recepció persze sehol. Nagy nehezen megtaláltuk, a kaszinó közepén, melette hangosan énekel (vagy inkább üvölt) egy Katy Perry imitátor. Na megvannak a kulcsok, akkor most már csak vissza kéne találni a kocsihoz a csomagokért, és eljutni a szobákig. Hát ez egyszerűnek hangzik, de elhihetitek, hogy nem volt az! Egy előnye azért volt ennek a szállásnak, fele annyiba került mint bármelyik másik szobánk. Gondolták majd a nagy zsét a kaszinóban hagyjuk.... hát várhatták!

A híres szökőkút

Jaj, a családi vagyon!

Mindenesetre már este tíz óra volt, mikor nekiindultunk, hogy körbenézzünk egy kicsit. Láttuk a Bellagio előtti szökőkút játékot, meg az Eiffel tornyot, meg római szobrokat, sőt még egy nagyon őrült zombis partit is, de kimaradt a New York-os, az egyiptomi, meg a cirkuszos, meg aminek vidámpark van a tetején (pedig még az erőspaprikát is megnyaltam, hogy a Dani felüljön velem...) Szóval legközelebbre is hagytunk jócskán, és így is hajnali kettő körül kerültünk ágyba.

Segítség!!!

A pénteki nap se volt pihetetőbb, mert több mint hatórányi vezetés állt előttünk, ráadásul a Death Valley-n keresztül. Hát igen, itt már érezhetően fáradt a csapat, de a körülményekhez képest mindenki meglepően jól bírta. Szerencsére Las Vegasból gyorsan és simán kijutottunk (reggel még mindenki aludt rajtunk kívül), bereggeliztünk, majd feltankoltuk élelmiszertartalékainkat, és robogtunk is vissza a forró katlanba. Itt egy fél órát sétáltunk a homokdűnéken, amitől mindenki totál kikészült, úgyhogy igen hamar menekülőre fogtuk a dolgot. Hosszú vezetés után megérkeztünk a szállásra, ahol nagy örömunkre szuper úszómedence és pezsgőfürdő várt :-) Egyedül a Danit nem izgatta fel ez a lehetőség, a főnöke is büszke lett volna rá, ahogy a laptopját bújta a medence mellett.

Ez ide nagyon kell :-)

Death Valley - Zabriskie Point

Hát értsd már meg, hogy meleg van!

Egy "kiseméretű" mamutfenyő

Szombaton már a Sierra Nevada nyugati oldalán autóztunk, ez a terület jóval csapadékosabb mint a keleti oldal, így több az erdő is, ami felüdülés volt a sok sivatag után. A Sequoia és a Kings Canyon Nemzeti Park volt a cél, ez főleg arról híres, hogy itt laknak az óriás mamutfenyők, a Föld legnagyobb tömegű élőlényei. A napot többnyire az óriás fák alatti sétálással töltöttük, illetve volt még egy hatalmas szikla, amire korlátos-lépcsős megoldással lehetett felkapaszkodni, és a kilátás gyönyörű volt a tetejéről, de ezt Dani anyukája már nem válalta be. Határozottan lehetett érezni, hogy fárad már a banda, kissé belassultunk, így a legnagyobb Sherman generális fához már csak sötétedés után értünk. Aznapi szállásunk bent volt a nemzeti parkban, ami azt jelenti, hogy jó drágán kapsz egy faházat az erdő közepén közös budival és mosdóval. Nem is lett volna ez baj, csak már kicsit kezdtünk elpilledni így a vége fele… (A faházak körül ólálkodó mosómedvék azért feldobták a hangulatot.)

Úton felfelé

A csúcson

Még több mamutfenyő

Az utolsó napot szintén a mamutfenyők között töltöttük, még a Dani anyukája is vett egy mamutfenyős szuvenirsapkát, aztán a kora délutáni órakban elindultunk hazafele, csak egy kis steak-et enni álltunk meg útközben :-)

Másnap mi már mentünk is vissza pipettázni (hát igen, ez a két hét sem a pihenésről szólt), igy a Dani szülei csak kettesben vágtak neki Berkeley-nek és San Francisco-nak. De nemcsak hogy az öt nap alatt mindent megnéztek, amit mondtunk nekik, hanem még olyan helyeken is jártak, ahol még mi sem! A napi 15 km rendszeresen megvolt, esténként pedig a letorrentezett vadnyugati filmeken pihenték ki a nap fáradalmait.

A kötelező Golden Gate-es kép

Szombaton még utoljára útrakeltünk, átautóztunk a Golden Gate-en, a férfiak memártóztak az óceánban, és megnéztük a parti mamutfenyőket. Ők meg a legmagasabbak. (Igen, aki figyelmesen olvasott, az kiszúrhatta, hogy a legidősebb, legnagyobb és legmagasabb élőlényeket egyaránt láttuk a két hét során.) Ezzel a nappal csak az volt a baj, hogy nemcsak hogy gyönyörű volt az időjárás, de még repülő show is ment egész nap, igy mindenhol elviselhetetlenül sokan voltak. Cserébe viszont mi is elcsiptünk egy-két vadászrepülőt.

Fürdenek a fiúk

Parti mamutfenyők

Indiai lakoma

A napot egy búcsúvacsorával zártuk kedvenc indiai éttermünkben. Kicsit tartottunk tőle, hogy a fűszeres indiai konyha hogy fog a tokodi izvilághoz passzolni, de nagy sikert aratott, és mindnyájan úgy lapátoltuk be a fogásokat, mint akik már egy hete nem ettek :-)

Az utolsó nap szomorú volt, de azért annyira mégsem, mert azt hiszem ennél jobban nem is sikerülhetett volna ez a két hét.

És végül mégegyszer a link a képekhez.