2013. március 21., csütörtök

Komoly zenei koncert

Annak ellenére, hogy San Francisco-ban és a környékén a kulturális élet intenzitása és sokszínűsége New York-kal összevethető, szégyenszemre mi eddig ezen a fronton nem nagyon csipkedtük magunkat. Pedig a lehetőség adott. És nem lenne muszáj balettre vagy musical-re menni: San Francisco és Berkeley a hippikultura és a rock zene egyik fellegvára, olyan együttesek származnak innen, mint pl. a Metallica, Faith no More, Dead Kennedys, Green day, Papa roach. Külön említést érdemel egy bizonyos Berkeley-i rock szentély, a Gilman 924, ami már évtizedek óta folyamatos fellépési lehetőséget biztosít a környék fiatal, feltörekvő bandáinak, mint pl. a Green Day volt annak idején, de játszott itt a Dead Kennedys és nagy áttörés előtt az Offspring is.

Mivel mostanában igencsak rákaptam a stoner rock-ra, kapóra jött, hogy a műfaj egyik nagyágyúja, a San Diego-i Earthless éppen a hétvégén koncertezik a városban. A háromtagú banda jófajta meditatív instrumentális zenét játszik, méltán kiérdemelve a 'stoner' jelzőt, ami a kannabiszfogyasztók közkeletű elnevezése. De ezer szónál többet mond egy dal (rövidke 2o perces, bőven mért gitárszólóval):

2013. március 3., vasárnap

Kaliforniában is esik a hó! (és estünk mi is)

Sok ember képzeletében Kalifornia egyenlő a kellemes, szubtrópusi meleggel és a folyamatos napsütéssel, de ők megfeledkeznek arról, hogy az USA 3. legnagyobb államáról van szó a High Sierra 3-4000 m magas hegyeivel. Ezeket a területeket, a mérsékelt övi hegyekhez hasonlóan, a téli időszakban méteres hó borítja, és egyes hegyi utak csak május környékén válnak újra járhatóvá. A múlt hétvégén Katival vágtunk neki a (valódi) kaliforniai tél megismerésének. Mivel nem vagyunk valami nagy kalandorok (és sítalp sem volt még a lábunkon soha), a relatíve veszélytelennek ígérkező sífutással próbáltunk több-kevesebb sikerrel ismerkedni.
Ilyen kellemes időnk volt a fennsíkon. Sífutni a lezárt autóutakon lehetett. 

2013. február 21., csütörtök

Random baró dolgok

Na itt jön az a rész, amikor elkezdem osztani az észt, és téríteni a népet, hogy mik azok a dolgok amik első ránézésre időelcseszésnek tűnhetnek, de valójában rendkívül színvonalas és egyben szórakoztató módjai az időtöltésnek. Én (mi?) mostanában marhára rákattantunk ezekre.

Először is van olyan, hogy Coursera:

Elképesztően zseniális. Ingyenes online kurzusok mindenféle témában, és meglepően nem gagyik. Egyszerre többezren csinálják végig a világ minden tájáról, van házifeladat, amit kijavítanak, a tanár reagál a tanulóktól kapott visszajelzésekre, szóval tényleg olyan mint egy igazi egyetemi kurzus. Én eddig végighallgattam egy princeton-i professzor által tartott világtörténelmes előadássorozatot, a Dani meg megtanult python-ban programozni :-) Egyetlen hátulütője van, marhára időigényes, úgyhogy most kicsit pihenek, míg elkezdek egy újat, pedig fel vagyok iratkozva csillagászatra, analízisre, élettanra, neurobiológiára, geológiára...

Aztán ugye vannak olyan dolgok, amiben az ember nagyon erősen hisz, de nem mondja ki, mert ugye toleránsnak kell lenni... Nahát Bill Maher kimondja helyette. Imádom ezt az embert! Eredetileg stand up comedy-s, de az HBO-n van talk show-ja is, Real Time with Bill Maher. Megnézek egy részt, és megnyugszik a lelkem.


What if? Ezt a Dani találta, ezen a honlapon tudományosan megválaszolnak mindenféle elborult kérdést,  és marha érdekes dolgok sülnek ki beőle. Például megtudhatjuk milyen magasról kell leejteni egy steak-et, hogy megsüljön mire földet ér, mi történne ha összegyűjtenénk egy mol (mértékegység) mole-t (vagyis vakondot), és végül, de nem utolsósorban, hogy mennyi ideig kéne nyitott szájjal feküdni a földön, mire beleszarik egy madár. Ez mind tök komolyan ki van számolva valódi képletekkel. Valaki nagyon ráér.


Másik nagy kedvencem mostanában a Big Bang Theory, csak sajnos már az összes részt láttam. Azt hiszem ezt a sorozatot valamelyik adón otthon is adják, négy geekarc fizikus srácról szól, és a szőke bombázó szomszédjukról. Ezen akkorákat szoktam mulatni, hogy majd leesek a kanapéról :-) Ebből is linkelek pár kedvenc részletet: 


És végül, egyik legnagyobb kedvencünk, Dávid Gyula kozmológiai és kvantumfizikai előadásai. Ő egy ELTÉs tanár, és marhára szórakoztatóan és színvonalasan tud beszélni ezekről a témákról, főzés közben rendszeresen hallgatjuk. Innen letölthetőek előadásai:


Na jó, el kell ismerjem, ez a poszt némileg geek-esre sikeredett, dehát ha egyszer azok vagyunk...

2013. február 17., vasárnap

Kirándulás a Berkeley-i csövestanyán művésztelepen

Pár héttel ezelőtt a ragyogó napsütés csábításának engedeve egy könnyed bicajtúrát ejtettünk meg a környéken. A terv az volt, hogy a Bay Trail egy darabját barangoljuk be Ritchmond felé. (A Bay Trail egy kb 33o mérföld hosszúságú bicikliút hálózat a San Francisco-i öböl körül.) Szóval szép lassan elindultunk majd rövidesen az Albany Bulb parkhoz értünk, ahol gondoltunk egyet, és nekivágtunk a parkot behálózó ösvényeknek. Eleinte jó ötletnek tűnt, amit a területet mutató műholdkép is mutat:

2013. február 8., péntek

Az amerikai sport meg én

Mivel az amerikai élet szerves részét képezi különböző sportesemények látogatása illetve nagyképernyős tévén nyomon követése, gondoltam most már ebből is megérett egy blogbejegyzés. Műfaja lehet profi vagy főiskolai (az amerikaiak ezt is borzasztó komolyan tudják venni), és többnyire amerikai foci, baseball vagy még esetleg kosár.

Focimeccsre készülnek a léhűtő egyetemisták
Első ehhez kapcsolódó élményem még Chapel Hill-ből származik, ahol még 2009-ben töltöttem két hónapot egy laborban. Chapel Hill egy kis egyetemváros, ottani főnököm szerint nem is lehet itt semmi mást csinálni mint dolgozni és focimeccsre járni. Valóban, ha focimeccs volt, az egész város helyi színekbe öltözött, és még a szorgos pipettázó népet is hazaküldték, mert kellett a szurkolóközönségnek a parkolóhely! Értem én, hogy ez mekkora bevétel az egyetemnek, na de azért mégis... A főnököm amúgy nagyon jófej volt, és elvitt egyszer egy kosármeccsre, mert mint utóbb kiderült a helyi kosárcsapat még a focicsapatnál is népszerűbb. Hát erről csak annyit, hogy én a legutolsó pillanatig azt hittem, hogy baseball meccsre megyünk, basketball-baseball, egyik jobb mint a másik, de a gesztust azért nagyra értékeltem.

Az ominózus kosármeccs

Meccsen punnyadás
Hálistennek errefelé kevésbé nyomatják ezt a fajta egyetemi sportot, hiába no, egész nap a könyv fölött görnyedő, güzülős ázsiai gyerekekből elég nehéz összehozni egy valamirevaló csapatot. Viszont a profi sport annál jobban megy a régióban, idén a San Francisco Giants megnyerte a nemzeti baseball bajnokságot, és a 49ers focicsapat is döntőt játszott. Giants meccsen már mi is jártunk. Ugyanis a kutatócsoportunk legnagyobb támogatója, a Howard Hughes Medical Institute, minden évben egy baseball meccsre hívja meg a dolgozóit. Hát itt még arra se mindig sikerült rájönnöm, hogy mikor ment a játék és mikor volt szünet, rendkívül eseménydús sport ez a baseball. Viszont közben jó sok méregdrága junk food-ot összezabáltunk (szintén a HHMI terhére), ez is úgy tűnik kötelező velejárója az efféle eseményenek. De azért nem volt ez olyan rossz, mert 1) szépen sütött a nap, 2) volt ingyen kaja, 3) addig sem kellett pipettázni.

A stadion hátterben az öböllel

















Na és múlt hétvégén volt a superbowl, a focibajnokság döntője. Mivel ez itt komoly népünnepély számba megy, szinte minden amerikai háztartásban nézik, és az egészet valami bődületes sportbuzerancia kultusz lengi körül, gondoltam egyszer ezt magamnak is meg kell nézni. Főleg hogy most tökéletes alkalom adódott rá, hiszen az egyik kollágám meccsnéző partit tartott, és a helyi 49ers játszott.

OH MY GOD!!! The biggest waste of time! EVER!!! (Mostanában folyton azzal szórakozunk a Danival, hogy amerikai tinilánystílusban beszélünk egymással :-)) Kezdődött azzal a jelenettel, hogy a karácsony előtti iskolai lövöldözést túlélő gyerekkórus előadta az America the Beautiful című művet (nade most ezt tényleg muszáj?), aztán jött az első félidő a 49ers siralmas játékával (annyira siralmas volt, hogy még én is meg tudtam állapítani, hogy az), a szünetben Beyonce produkciója (ez modjuk tényleg elég mutatós lett), utána egy félórás áramszünet a stadionban (úristen, terroristatámadás!, nem, csak egy sima mezei áramszünet), aztán a 49ers feltört mint a talajvíz, és majdnem megnyerte a meccset, de aztán mégsem.

Szóval meg kell állapítanom, hogy ezzel is úgy jártam mint a színházzal meg a sushival. Sokan mondják, hogy nagyon jó, én tényleg próbálkoztam, de ami nem megy, ne erőltessük...

2013. február 7., csütörtök

Egy óvilági kaland

Idén, majdnem két év után, hazalátogattunk, és otthon töltöttük a karácsonyi ünnepeket. Nyilván egy ilyen rövidke látogatás szükségszerűen nagyon zsúfolt, és sokmindenre sajnos nem marad idő, de nagyon igyekeztünk. Család, rokonok, ismerősök, cimborák. A nagy rohanást az tette kellemessé, hogy mindenhol nagy szeretettel fogadtak bennünket, el sem tudjuk mondani, hogy milyen jó volt mindenkit újra látni. Ezúton is köszönjük! :) 

Az egyik nagy eseménye volt az otthon töltött két hétnek a Tortúra 65 teljesítménytúra. (tulajdonképpen a repülőjegy foglalás egyik sarokköve volt, hogy erre a túrára ha törik, ha szakad, otthon kell lenni.) Aki esetleg nem járatos a dologban, röviden arról van szó, hogy a Miskolc és Eger között, a Bükkön keresztül vezető 65 km-es útvonalon végigsétálunk kb 14-18 óra alatt. A teljesítését az útvonalon lévő ellenőzőpontok érinésével hitelesítjük. Habár lett volna lehetőség autós leutazásra, a régi szép időkre emlékezve a vonat mellett döntöttünk. Egész népes kis csapat jött össze a régi bandából. Az éjjszaka egyszerűen katasztrófálisan borzasztó volt: a tornateremben  kb 100an aludtunk (már ez sokaknak elég ok lenne a borzalmas éjjszakára) de nagyobb probléma volt, hogy a 1oo-ból kb 35 ember olyan hangosan horkolt, mint egy légvédelmi üteg. Az egész tornaterem kis tavacskára hasonlított, ahol a kanos békák kuruttyolásától zeng a környék. Na mindegy, másnap elindultunk, és remekül éreztük magunkat, a téli Bükkön nem múlott a jó hangulat: köd, napfény, zúzmara, hó, jég. A lényeg, hogy szuper volt, és meglepően jól ment ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam edzésben. Egerben még egy óriás palacsintát is bezúztunk a jól végzett munka örömére.

A téli bükk.
Tipikus tarkői kilátás. Sajnos idén nem volt olyan tiszta az idő, mint máskor.


Hó inkább a hegység északi és magasan fekvő részeire volt jellemző.




Annak ellenére, hogy Amerika a bőség és a gazdagság hazája, sajnos elég sok dolognak híján vannak itt a népek: pl. nincsen túrórudi, nem tudják, hogy mi az a gesztenyepüré, SŐT még normális füstölt szalonnájuk sincs, a töpörtyűt már nem is említem, és nyilván a téliszalámit is nélkülözni kell (a dió 4x annyiba kerül, mint a mandula!!!). Mivel csupán két hét állt rendelkezésre 2 év hungaricum-depriváció pótlására, nagyon felkészültünk: már hónapokkal az indulás előtt készen állt a méteres lista a kajákról, amit meg kell enni. Ha csak a lista feléig elérsz, a kettes típusú diabétesz már garantált, trigliceridek és koleszterin az egekben... Ettem töpörtyűt, kocsonyát főtt krumplival, parasztkolbászt, császárszalonnát, angolszalonnát, túrórudit, négerszeletet (próbálnál amerikában négerszeletet kérni :-), nándori szelet a Nándori cukrászdában, Gyrost a Tompa utcában, pápai májast, mézespuszedlit, zserbót,  gesztenyepürét, túrógombócot, mákosgubát.... bejgli? Nem. bejgli nem volt, se mákos se diós. :-( A középeurópai hízókúra kiemelkedő sikerére való tekintettel az újévi fogadalmam hajdnan volt atletikus testalkatom visszanyerését célozza meg (sport szelet helyett simán csak sport).

De mivel mi ilyen kis telhetetlenek vagyunk, és nem elég az ami belénk fér, vittünk amit csak a spejzban találtunk. Egy kisebb afrikai falu kb fél éves kalória adagjával megpakolt bőröndjeink csak úgy roskadoztak! Amikor a tiszt a határon megkérdezte, hogy van-e nálunk valami hústermék (pl. egy rúd téliszalámi, egy szál kolbász, egy rúd pápai májas), a hátamon végigcsurgó verejtékcsepp kíséretében magabiztosan mondtam, hogy nálunk bizony ilyen nincsen. "Welcome back, have a nice time in San Francisco!" 
Nyilas Misi pakkot kapott.
(Nade az a dúrva, hogy amit az asztalon láttok már mind el is pusztítottuk.)
Mivel idén valahogy kimaradt a bejgli, úgy döntöttem majd itt sütök magunknak; legaláb egy kis magyar karácsonyt varázsolok a kolibris, pálmafás kaliforniai télbe. Találtam is egy receptet a mindmegette.hu-n, az átcsempészett szajréban volt két zacskó mák, de a dió helyett mandulát használtunk. Annak ellenére, hogy először csináltam, nagyon elégedett voltam a végeredménnyel. Egy kicsit még a laborba is vittem, ahol nagy csodálkozás fogadta a fekete tölteléket, persze mindenkinek nagyon ízlett.
Két mandulás és két mákos. Sajnálom, hogy nincs keresztmetszeti kép.
Nagyon szépek voltak felvágva is.

2012. december 9., vasárnap

Aloha!



Hát szóval az úgy történt, hogy hálaadáskor elutaztunk Hawaii-ra. Pontosabban Mauira. Hogy Ti is átvegyétek az Aloha hangulatot, hallgassátok meg az egyetlen Hawaii világslágert, a nem kevesebb mint 343 kilós Israel Kamakawiwo'ole-tól:


A kabriónk
Csütörtök kora reggel indultunk, és kb. öt óra repülés után meg is érkeztünk Mauira. Itt rögtön béreltünk is egy Ford Mustang kabriót, amire már régóta fájt a fogunk, és hát hol máshol béreljen ilyet az ember mint Hawaii-on :-) Majd elfoglaltunk szállásunkat, kissé öreg szoba, de tiszta, és a lehetőségekhez képest olcsó. Aztán délután felfedeztük a környéket, kicsit felhős volt az idő, de jó meleg. Fürödtünk is, a harmadik hullám úgy pofáncsapott, hogy majdnem ott maradtam. Aztán megpróbáltunk valami ennivalót keríteni, ami nem volt könnyű, hisz épp hálaadás volt. Ekkor ismerkedtünk meg a hawaii konyha egyik gyöngyszemével, a poi-val, a taro növényből készült, lilás színű, keményítőízű köretként fogyasztott péppel. Fúj!

A szállásunk

És a part

Kedvenc eledelünk, a poi. Ugye milyen guszta?

Pénteken szintén korán keltünk (és egyesek még azt hiszik, hogy pihenni mentünk Hawaii-ra!), mert 6.30-kor át kellett venni a kajakunkat. Mivel reggel csendesebb az óceán, így csak akkor engednek ki a vízre, annak ellenére, hogy egész napos kajakbérléssel kecsegtetnek. Kérdezem a srácot, hogy merre lehet teknősöket látni, mert tudtam, hogy ez a régió nevezetessége. Erre azt mondja, hogy arra van a víz, oda megyünk, amerre akarunk. Értem én haver, hogy mérges vagy, mert nem fizettünk be a méregdrága kajaktúrára, de azért ennél kommunikatívabb is lehetnél. Aztán nekivágtunk a víznek, miközben a parton barátunk éppen az evezés titkaiba avatta be azokat a lelkes jelentkezőket, akik rendesen befizettek a túrára. Hát mi rögtön demonstráltuk nekik, hogy hogyan nem kell vízre szállni, de azért másodszorra csak összejött. Aztán végül is csak kitaláltuk merre vannak azok a teknősök, egyet teljesen közelről láttunk, tündéri kis jószágok.

Ilyet láttunk. De most komolyan.

Délután még strandoltunk egy kicsit, mellettünk meg épp a helyi természetbarát egyesületnek volt nagy teknősmentő akciója, hónapokon át dekkoltak a teknőstojások mellett, hogy megvédjék a monguzoktól, és most ásták ki a héjakat, hogy meggyőződjenek, hogy rendesen kikeltek. Dícséretes a lelkesedésük!

A hawaii lakomán autentikus öltözékben
Este meg hawaii táncos lakomára, luau-ra voltunk hivatalosak. Kicsit tartottam tőle, hogy nagy lehúzás lesz, de nagyon jó volt, még a Dani is azt mondta, hogy abszolút megérte :-) Már rögtön az elején megkaptam várva-várt nyakbaakasztható virágfüzéremet, a lei-t, amit még másnap is büszkén hordtam. Aztán jött a helyi koktélkedvenc, a mai tai, és kicsit később mindenféle helyi finomság, amik közül a helyben, föld alatti kemencében sült malacot emelném ki. Természetesen kedvenc poi-nk is volt, még a pincérek is azon viccelődtek, hogy aki nem eszi meg, az nem kap desszertet. Aztán jött a táncos bemutató, ami szintén nagyon színvonalas volt, ritkán látni embereket olyan nagy örömmel végezni a munkájukat mint ezeket a táncosokat. Hát igen, aki ilyen jól néz ki, táncolni is tud, és még Hawaii-on is lakik, végül is minek szomorkodjon?

Készül a sültmalac

A műsor

Road to Hana
Szombaton a "Road to Hana" volt az úticél, ez Maui egyik legnagyobb nevezetessége, a sziget északkeleti oldalán végighúzódó, tengerparti, esőerdőkkel és vízesésekkel tarkított útvonal. Hát ez némileg kiverte nálunk a biztosítékot. Ugyanis nem több mint hatvan mérföld, de mégis három órán át vezettünk oda, aztán ugyanannyit vissza. Kanyar kanyar után, két kocsi egymás mellett épphogy csak elfér, mindez a semmi kellős közepén. Sehol egy útjelző tábla, persze a GPS is elszáll, a dzsungelből néha kisétál egy magányos tyúk... Amúgy ez most egész jól hangzik, nem is értem min akadtunk úgy ki... Mindenesetre az tény, hogy ilyen terepen vezetni marhára leférasztja az embert, hiába váltottunk gyakran. De azért persze igen baró helyekre jutottunk el, bambuszerdőbe, vízeséshez, vörös és fekete homokos tengerpartra. Ráadásul vettünk még egy oltári aranyos plüssteknőst is, most is itt ül mellettem, és nézi, ahogy blogolok :-)

Bambuszerdő

Vöröshomokos tengerpart

Molokini kráter
Vasárnap elmentünk felszíni búvárkodni a Molokini kráterhez (hát tényleg egy percet sem pihentünk, és mindent kipróbáltunk amit csak lehet). Ehhez is korán reggel indult a hajó, hogy még azelőtt odaérjünk a búvárparadicsomnak számító kráterhez mielőtt rákezd a szél és a nagy hullámzás. Hát ez nem jött össze. Mire odaértünk már akkora hullámok voltak, hogy komolyan gondolkodóba estünk, hogy ez valóban jó ötlet-e. Annál is inkább, mert az odaúton a legénység végig azzal ilyesztegetett minket, hogy itt hideg ám a víz, úgyhogy béreljünk tőlük neoprém ruhát (de mivel a hajón az összes ázsiai beöltözött, mi elvi kérdést csináltunk abból, hogy mi keményebbek vagyunk).

Szóval már majdnem chicken out-oltunk, de aztán végül is összeszedtük a bátorságot, és nagyon jó móka volt. Mondjuk én itt nem búvárkodtam, csak vigyorogva lebegtem az úszógumikon mint a hülyegyerekek, de ezután elmentünk egy csendesebb partszakaszra, és itt már nekem is ment a búvárkodás, láttunk mindenféle szép korallt és halakat. És persze a víz egyáltalán nem volt hideg, haha! Visszafelé a hajón meg kaptunk a fedélzeten grillezett hamburgert, marha finom volt, sőt még egy bálnát is láttunk :-)
A szemfülesek a Danit is fellelhetik a képen

Iao Needle meg én
Délután még megnéztük Maui egyik jelképet, az Iao Needle-t, egy dzsungellel borított tűhegyes sziklát.











Hétfőn a sziget nemzeti parkjába látogattunk el, a Haleakala vulkánhoz. Hawaii vulkanikus eredetű, de ma már csak egy szigeten maradt működő tűzhányó, Maui-n is inkább kopár holdbéli tájat idéz a hegy, mintsem vulkánt.

A vulkánon













Itt túráztunk egy jót, de csak hogy ez a nap se legyen unalmas, előtte még kipróbáltuk, hogy milyen is az a ziplining:


A hegyről lefelé menet meg egy gyönyörű naplementét kaptunk el.



Dani egy hula tánccal búcsúzott a szigetektől
Kedden egy gyors utolsó fürdés után szomorú búcsút vettünk a csendes óceani paradicsomtól és visszarepültünk Berkeley-be, ahol miután megérkeztünk egy héten át folyamatosan esett az eső.

És persze még több kép itt.

2012. december 2., vasárnap

Megérkezett az esős évszak!

A héten megérkezett kis városunkba az esős évszak. Talán eddig nem írtuk, de Berkeley a mediterrán zóna közepén fekvő kis városka, körülbelül krétával fekszik egy szélességi körön. A tipikus európai mediterrán területtel ellentétben a nagy nyári meleget a San Francsiso-i öböl bejárata felöl beáramló csendes óceáni légtömegek enyhítik. Olyan hatékonyan, hogy a legmelegebb hónapban sem kell 24C-nál többre számítani, cserébe télen szinte sosem fagy, és napközben többnyire 10C közelében van a hőmérséklet. 
Berkeley klímája. Forrás: wikipédia
Viszont a csapadék eloszlása nagyon egyenletlen: a mediterrán klímának megfelelően a nyári hónapok teljesen szárazak, minden növényzet visszafejlődik, a dombok aranyszínben tündökölnek, csak a keménylombú kaliforniai tölgyek zöldellenek. De ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy hónapokig egyetlen csepp eső nem esik, semmi. A partvidéken a helyzet jobb, mivel ott az óceán felől érkező ködből a fákat borító mohák és zuzmók jelentős mennyiségű vizet képesek kifacsarni, de a kontinens belseje felé a klíma egyre szárazabb és forróbb. Ahol az emberek növénytermesztéssel próbálkoznak ott öntözésre van szükség.

Majd október-november tájékán egyre gyakrabban esik, majd a téli hónapok során egészen elképesztő mennyiségű csapadék képes esni. Otthon is sokat esett az eső, de többnyire egy-egy nagyobb vihar formájában, míg itt képes esni napokon keresztül folyamatosan, megállás nélkül. Viszon a sok csapadéknak köszönhetően a nyár elején az egész vidék gyönyörű zöldben tündököl. 

Így fest a vidék tavasszal, kora nyáron. 
A nyár közepén a meleg és a szárazság gyorsan sárgává változtatja a tájat

2012. november 19., hétfő

Karrierem csúcspontja


Úgy gondoltam ismét eljött az ideje, hogy laborügyekről blogoljak, annál is inkább, mert azt hiszem elértem karrierem csúcspontját :-) Az történt ugyanis, hogy David E. Shaw, a világ egyik leggazdagabb embere, aki Clinton és Obama tudományos tanácsadója is volt, és mintegy hobbiból épitett egy olyan szuperszámitógépet, ami két nagyságrenddel hosszabb molekuladinamikai számitásokat tud végezni, mint az utána következő leggyorsabb, azt mondta nekem, hogy tudja, hogy én ki vagyok. Na ezt kapjátok ki!

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy szorosan együttműködik a főnökömmel azon a témán amin én is dolgozom, így ő többször is emlegetett már neki, innen emlékszik a nevemre. A főnök jó előre leosztotta, hogy kinek kell majd menni vele ebédelni, én meg teljesen be voltam parázva, hogy miről is fogok majd én társalogni egy ilyen kaliberű fickóval. Aztán végül is egész jól sült el, hát azt nem mondom, hogy kiemelkedően magasszintű megnyilvánulásaim lettek volna, de legalább nem mondtam kifejezett hülyeséget :-)

Amúgy a laborban nem sok minden változott olyan értelemben, hogy még mindig nem jött el az a pont, hogy azt mondanám, áh, ezeknek a Berkeley-s gyerekeknek csak a szájuk jár, nem is olyan nagy számok! 
Nemrég jött egy új phd-s a csoportba, brutális texas-i kiejtéssel olyan okosakat mond, hogy csak lesek, és ezt a paradoxont még nem teljesen sikerült feldolgoznom :-) A Daniékkal somszédos laborban meg van egy srác, akinek nemcsak az nagyapja, hanem a nagybátyja is Nobel-díjas! Gondolom van rajta némi nyomás, pipettázik is rendesen.

Az én diákom is igen komolyan veszi magát, a stréberségnek valami olyan szintjét ismerteti meg velem, amit eddig elképzelni se tudtam, pedig otthon én is elég súlyos arcnak számitottam. Hát mindent csinál egyszerre, órára jár, nyelvet tanul, szerves kémiát tanít és persze laborban dolgozik. Két dolgot nemigen szokott csinálni, aludni és szórakozni. Bár nyárra elnyert egy nagyon neves ösztöndíjat, amivel két hónapon át dolgozott egy Seattle-i laborban, állitása szerint az nagyon szórakoztató volt.

Mindenesetre annak ellenére, hogy ezzel a Berkeley-vel jóval felé lőttem a célnak, azért egész jól mennek a dolgaim. Az volt a stratégiám, hogy megpróbálok valami olyan módszert beindítani, amihez senki nem ért a laborban, így én leszek majd a mindentudó szakértő (trükkös, trükkös, azért mégiscsak van ám itt ész!) És lássatok csodát, ez többnyire sikerült is, és én lettem a csoportban az áramlási citometria szakértő, és hozzám jönnek segítségért :-)

És bár a főnököm nem egy könnyű eset, és random szituációkban képes az ember fejét leüvölteni, hogy “No, no, no! That is not the way to do it, no discovery has ever been made this way!”, azért valahol a lelke mélyén meg lehet velem elégedve, mert biztos ami biztos, a vízumomat 2016-ig meghosszabította :-) Bár addig azért mégsem kéne itt maradni, a hosszú posztdokság itt ugyanis egyértelműen a sikertelenség jele, menni kell a Harvardra professzornak, amilyen gyorsan csak lehet! Mert különben mindennek vége… Vagy mégsem? Már jómagam is kezdek megzavarodni.

2012. november 11., vasárnap

Amerika vs Európa



Már régóta ért bennem a gondolat, hogy írjak a két kontinensen való élet szembeötlő különbségeiről, hiszen jópár ilyen van, és általában sok tévhit él róla azokban, akik még csak az egyiket próbálták. Úgyhogy az elkövetkező sorokban megkísérelem összehasonlítani az amerikai (pontosabban kaliforniai) és az európai (pontosabban magyar) életet, hétköznapokat. Persze ahogy én látom, csupán a társadalom kis, hozzánk hasonló rétegéből mintavételezve, szubjektív elemekkel megspékelve, azt hiszem ez elkerülhetetlen.

Ezt a bejegyzést amúgy igen nehezen sikerült megszülnöm, aminek az az oka, hogy nagyon nehéz erről a témáról úgy írni, hogy ne lehessen minden mondatát félreérteni. Ezért még itt az elején szeretném leszögezni, hogy most általános életérzésekről és hozzáállásokról írok, és nem egyes emberekről. Természetesen kivételek mindkét oldalon vannak.

Először is szeretnék egy két tévhitet eloszlatni, ami mindig is nagyon zavart, úgyhogy a lelki békém érdekében ki kell írnom magamból legalább egyszer :-) És itt most igencsak koncentrálnom kell, mert egyrészt senkit nem akarok megsérteni, másrészt viszont az effajta alaptalan bődületes baromságoktól olyan szinten felhúzom magam, hogy nagyon nehezemre esik nyugodt hangnemben irni.

Szóval otthon gyakran hallani olyanfajta megnyilvánulást, hogy az amerikaiak buták. Ez azért is tartozik a kedvenceim közé, mert ilyenkor általában a tanulatlan amerikai vs iskolázott magyar összehasonlitást szokták hozni, pl. az amerikaiak azt sem tudják hol van Magyarország, nincs kultúrájuk stb, stb. Igen, bizonyára vannak itt olyan kevéssé iskolázott emberek, akik még sosem halottak rólunk. De vajon ha ugyanezt a népréteget megkérdezzük otthon, hogy hol van New Orleans, vagy mikor volt az amerikai polgárháború, milyen választ adnának? Gyanítom ők se tudnának túl sok érdemlegeset hozzászólni a témához.

Amúgy eddig nekem még csak egyszer sikerült olyan amerikaival találkoznom aki ne tudta volna, hogy merre van Magyarország. Többnyire inkább olyan megjegyzéseket tesznek, hogy Budapestről nagyon szép képeket láttak, szívesen ellátogatnának oda, és egész sokan jártak is már arrafelé. Arról már nem is beszélve, hogy olyan is volt már, hogy olyan Magyarországgal kapcsolatos történelmi illetve politikai témát vetettek fel, amihez szinte hozzá se tudtam szólni. (Bár itt azért újra ki kell hangsúlyozni, hogy az én társadalmi mintavételezésem is meglehetősen egyoldalú :-))

Szóval lényeg ami lényeg, ha azonos társadalmi rétegeket hasonlítunk össze, akkor kiderül, hogy nem, az amerikaiak egyáltalán nem buták.

Egy másik gyakori téves elképzelés Amerikával kapcsolatban, hogy itt még a kerítés is kolbászból van, és mindenki marha jól él. Ez többnyire igaz is, már olyan értelemben, hogy ha azonos beosztású embereket hasonlítunk össze, akkor itt szignifikánsan magasabb az életszínvonal. Viszont ennek megvan a maga ára. Itt ugyanis szinte minden munkakörben folyamatos számonkérés van, és ennek következtében teljesítménykényszer. De ehhez itt teljesen hozzászoktak az emberek, nem próbálnak kibújni alóla, és általánosan elmondható, hogy a munkamorál jóval magasabb szintű mint otthon. Én még olyan elszántan és szorgalommal nem láttam dolgozni és karriert épiteni embereket mint itt. 

Tehát a jólétért keményen meg kell dolgozni. Például otthon teljesen magától értetődőnek tartjuk a gyerekek után járó évekig tartó támogatást. Itt tudjátok mennyit időt kapnak a kismamák? Hat hetet! Ledöbbenten és irigykedve hallják, hogy nálunk micsoda aranyvilág van, de alapjába véve elfogadják, hogy itt nincs ekkora "luxus", és nem nyavalyognak miatta. (A panaszkodás amúgy is szinte ismeretlen az amerikaiak számára, épp ellenkezőleg mint a magyaroknál, itt mindig minden szuper, mondjuk ez se teljesen normális, az arany középutat valahogy senkinek se sikerül belőni.)

Most gondolom jópáran azt gondoljátok, hogy ez az egész rendszer micsoda embertelen, a gyerekek ettől biztosan lelki sérültek lesznek, de valójában nem. Mert a havi 1500$-os daycare - amit szintén nyavalygás nélkül fizetnek ki az emberek - olyan színvonalas, hogy a gyerek szeret oda járni. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy ez jó, és én se tervezem a gyerekemet hathetesen bölcsődébe adni, iyen szempontból azért európai gondolkodású maradtam, csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy mennyire más itt a munkához való hozzáállás. Szóval hogy az amerikaiak csak azért lennének mindenhol annyira az élen, mert itt sok a pénz? Hát az sem árt, de az biztos, de ennél azért jóval összetettebb ez a kérdés.

Azt is gyakran szokták tőlünk kérdezni otthonról, hogy nem vagyunk-e mi itt nagyon egyedül az idegenben, tudunk-e barátokat szerezni? Mért ne tudnánk? Hát mi a Danival nem erőltetjük meg magunkat ilyen téren, de már így is több a barát, ismerős, mint amennyit az időnk engedne. (Bár lehet, hogy ez csak kivételesen kellemes és szórakoztató jellemünknek köszönhető ;-) Na jó, bevallom, ennek kicsi a valószínűsége.)

Az viszont abszolút igaz, hogy Amerika a szélsőségek hazája. Igaz ez szinte minden téren, de szerintem két tekintetben nagyon szembeötlő. Az egyik a boltok és az áruválaszték. Otthon is van persze drága, előkelő áruház és Tesco is, de valahogy a kettő nem különül olyan élesen el. Itt óriási a szintkülönbség a kizárólag helyi organikus terméket áruló biobolt, és a borzalmasan low-end egydolláros bolt között. A vásárlóközönség sem keveredik a legkisebb mértékben sem, míg az előbbit szinte kizárólag burzsuj fehérek látogatják, az utóbbiban főként segélyen élő feketéket és latínókat találunk (meg engem, amikor mosogatószert és wc illatosítót veszek :-)).

A másik feltünően szélsőséges terület az oktatás, a legalacsonyabb színvonalú community college és a Nobel-díjasokat kinevelő élvonalbeli egyetemek egyaránt megtalálhatók itt. Otthon is vannak persze jó és kevésbé jó egyetemek, de messze nincs ekkora különbség a legjobb és a legrosszabb között. Ugyanez a széles skála megtalálható persze alacsonyabb szinten is, az általános és a középiskolák esetében.

Ebből szinte következik egy az amerikaiakra szerintem szintén nagyon jellemző tulajdonság, a céltudatosság. Az embereknek itt valahogy konkrétabb elképzeléseik vannak arról, hogyan képzelik el a jövőjüket, mit akarnak magukkal kezdeni. Hiszen ha nem így tesznek, igen könnyen nagyon csúnyán megszívhatják. Például ha lakásvásárláskor nem járnak utána alaposan, hogy az adott terület milyen iskolakörzetbe tartozik, akkor letelepedhetnek olyan helyre, ahol vagy borzalmasan alacsonyszintű oktatást kap a gyerek, vagy meg fizethetik a havi 1500$-t a magániskolára.

Továbbá az állam itt nem intéz el neked semmit, alanyi jogon szinte semmi sem jár. Úgyhogy ha nem választasz ésszel egészségbiztosítást meg magányugdíjpénztárt, akkor könnyen nagy kakiban találhatod magad. Járj utána, és oldd meg, szabad ország vagyunk, mindenki magáért felelős, ha hülye vagy, az a te bajod! (Amúgy én ezzel többnyire egyetértek, de a Dani kommunista lelke - ő jellemezte magát így -nagyon ki van rajta akadva.) Bár igazából ez is jóval bonyolultabb ennél, és többnyire csak akkor igaz, ha egy bizonyos szinten akarsz élni, természetesen a vérző fejű csöveseket itt is ellátják és megetetik...

Az amerikaiak szabálykövetők. Ha hülyeség, ha nem, a szabály az szabály, és be kell tartani. Ezen sok külföldi csak nevet, de nekem tetszik ez a hozzáállás, ugyanis olyan dolgok következnek belőle, hogy például a közlekedés sokkal kultúráltabb, az emberek nem tolonganak, nem dudálnak, nem anyáznak, és becsületkasszás megoldások nagyon sok helyen működnek, ami otthon elképzelhetetlen lenne. Úgy általában, szerintem tök jó, hogy nem mindenki azt lesi, hogy hol tudná kijátszani a rendszert, hogy spóroljon pár dollárt...

Itt nagyon megy az individualizmus, mármint olyan értelemben, hogy mindenki csinálja a kis dolgait úgy ahogy akarja, a többiek meg nem csámcsognak felette. Ez igen szembeötlő például az öltözködésben. Ugyanabban az időjárásban van aki polóban és strandpapucsban nyomul, míg a másik csizmában, sapkában és sálban tolja. És senki nem döbben le egyik végleten sem.

Amerikában ami rutinszerű és egyszerű, az baromi könnyen és jól működik, ha viszont kis hiba is csúszik a rendszerbe, marha nehéz bármit is elintézni. Ezt saját bőrünkön tapasztaltuk, például orvoshoz eljutni elsőre baromi problémás, de amint az embernek bejáratott háziorvosa és biztosítása van, magas színvonalú ellátást kap, és nagyon kedvesek is hozzá. Papírügyeket intézni is egészen egyszerű mindaddig, amíg valaki el nem írja a címed, mert akkor aztán rávenni őket, hogy javítsák már ki ezt az apró hibát, hónapokig tart.

Összesítve talán azt lehet mondani, hogy Amerikában sokkal inkább olyan érzése van az embernek, hogy működnek és haladnak a dolgok, és kevesebb a szarakodás. Viccesen ezt úgy tudnám szemléltetni, hogy otthon amikor egy baráti találkozó végetér, az emberek baromi hosszasan búcsúzkodnak, udvariaskodnak, mielőtt valóban elindulnának, itt meg egyszerűen lelépnének, amikor megunták a bulit: "Ok guys, gotta go, catch ya later!", és már kint is vannak az ajtón. Eleinte ez nekünk nagyon furcsa volt, de most már mi is belejöttünk :-)

Azért még egy magamfajta nagy amerikabarátnak is be kell vallani, hogy vannak bizonyos dolgok amik otthon jobbak. Például az európai zsebkendőhasználat kultúrája jóval magasabb fokon áll. Itt az emberek szívják az orrukat rendületlenül, de ki nem fújnák. Undorító! (Mondjuk ez inkább az ázsiaiakra jellemző mint az amerikaiakra, csakhát belőlük meg sok van.)

Az amerikaiak nem értenek a divathoz. Úgy tudnak felöltözni, mint akik a nyolcvanas évekből csöppentek ide, és ráadásul még színvakok is. Párducminta. Na azt imádják. Az én kifinomult ízlésvilágom ezt nehezen viseli.

Az amerikaiaknak felháborítóan jók a fogaik. Fehérek és szabályosak, egytől egyig. Komolyan mondom, nem merek elmenni a fogorvoshoz, mert bár otthon mindig megdícsértek, hogy milyen jó, hogy rendszeresen járok ellenőriztetni, itt biztosan kiverem  biztosítékot a fogdokinál. De hiszen nekem még amalgám töméseim is vannak, hát ilyet is tutira csak a történelemkönyvekben láttak!

Na meg persze nincsen túró rudi és füstölt kolbász. Ez nagy baj.