Még megvagyunk

Mivel ma épp egy kicsit optimistább hangulatban vagyok, gondoltam gyorsan irok egy bejegyzést, ami csak mérsékelten negativ, mert azért az az igazság, hogy kissé kivagyunk. A hétköznapok úgy telnek, hogy miután Áront letesszük aludni, nekiállunk állásokra pályázni, ez néha éjfélig is húzódik. Elég lassan megy, mert minden egyes álláshoz át kell írni az önéletrajzot, meg kell fogalmazni a motivációs levélben, hogy mért érdekel az adott pozíció, és mitől lennénk mi kitűnően alkalmasak rá. Aztán az ember elküldi és vár. És vár. És vár. Borzalmasan idegörlő.

A helyzet bonyolult, baromi bonyolult, olyan szinten, hogy még az én legendás optimalizációs algoritmusom is rendszeresen kifagy tőle. Hogyan tovább? Hol? Milyen munkakörben? Na és persze, hogy lenne legjobb Áronnak? Korábban el se tudtam volna képzelni, hogy egy gyerek születése mennyire meg tudja bonyolitani a dolgokat.

Abban mindketten egyetértünk, hogy ez a legjobb hely a világon. Viszont családostul ittmaradni olyan áldozattal járna, amit már nem akarunk meghozni. Mondom ezt úgy, hogy ha rágondolok, hogy hamarosan el fogunk innen menni, könnybe lábad a szemem. De borzalmas a kompetició, és ahhoz hogy helytálljunk olyan erővel kéne dolgozni, hogy Áronra szinte semmi időnk se jutna. Baromi drága a lakás, a bölcsőde, jól fizető állás nélkül folyamatos lenne az anyagi küzdés is. És ami talán a legfontosabb szempont, hogy oltári messze van otthontól. Nagyon szerencsések vagyunk, mert mindkettőnk családjával igazán jó viszonyban vagyunk, a nagyszülők imádják Áront, és bár jó dolog a skype, hosszú távon nem igy képzeljük el.

Igy nagy nehezen meghoztuk a döntést, hogy hazaköltözünk Európába. Magyarországon is gondolkodtunk, de egyre határozottabban érik bennem az érzés, hogy akármennyire is az a legfontosabb, hogy közel legyen a család, és akármennyire is próbálnék buddhista magatartást felvenni, és a belső békémre koncentrálni, nem birnám elviselni az otthoni helyzetet. Itt viszonylag keveset foglalkozom vele, de az a fajta primitiv propaganda idiotizmus, ami jelenleg otthon megy, bennem valami olyan ellenérzést vált ki, amit nem tudok szavakba önteni. Az itteni liberális és nyitott gondolkáshoz szokva meg különösen nagy a kontraszt.

Úgyhogy minden szempontból Nyugat-Európa tűnik a kompromisszimus megoldásnak. Főként Belgiumban, Angliában, Németországban és Dániában találunk olyan állásokat, melyekre alkalmasak lennénk. Hogy ott nagyobb-e ránk a kereslet mint itt? Hát ott se kapkodnak értünk, az biztos… Néha úgy érzem, hogy itt jártak az ufók, és hirtelen mindenkit baromi intelligenssé és tehetségessé varázsoltak, csak valahogy minket felejtettek ki. Merthogy adott az álláshirdetés, ahol baromi specifikus és magas szintű elvárások vannak, ezeknek amennyire lehet, megfelelünk, elkészitjük hozzá az önéletrajzot és a motivációs levelet, baromi sokat dolgozunk rajta, és a végén nézzük, hogy hát ez oltári fasza lett, nincs az az isten, hogy ide ne kapjunk legalább egy telefonos interjút, pedig de. Ufók, azok lehetnek a háttérben.

Én főként olyan helyekre jelentkezek, ahol addott biológiai funkció mérésére kell módszert kidolgozni, Dani meg bioinformatikusnak, illetve fehérjepucoló munkakörökbe. Jelentkezünk kb. mindenhova ahova ilyesmi ismeret szükséges, olyanokra is, ahova jóval alacsonyabb végzettség az előfeltétel. Én jelenleg kb. tíz jelentkezésnél tartok, a Dani kb. húsznál. Eddig pár helyről kaptunk pozitív visszajelzést, de a vége még nagyon messze van, úgyhogy majd meglátjuk.

Mindenesetre az biztos, hogy az elmúlt év a legnehezebb volt az életemben. Lelkileg borzalmasan leterhelő folyamatosan azon gondolkodni, hogy hogyan lesz ezután, hol fogunk lakni, mit fogunk csinálni. Amiatt, hogy ez Áron első évével esik egybe, meg kifejezetten mérges vagyok. Az biztos, hogy eddig marha jó életünk volt, és mindenben nagyon szerencsések voltunk, de ezt azért most jól megkaptuk.

Teljes átalakulás

Álláskeresős kínlódásunk közepette jól elhanyagoltuk a blogot. Áron mindeközben meg szinte teljes átalakuláson ment keresztül, úgyhogy most már úgy gondoltam, erről mindenképp helyzetjelenteni kell. Szóval ilyen kis tünemény lett belőle:

Áron az elmúlt hónapokban hihetetlen sokat fejlődött. Már teljesen stabilan ül, és határozottan nyúl dolgokért. Kis sajtkukac, és össze-vissza ficánkol. Sajnos eközben elég hamar eljut abba az állapotba, hogy kiterül a hasán, ahonnan nem tud továbbmenni, mert a kúszás technikájára még nem sikerült rájönnie, kapálózik intenzíven, de haladnia nem sikerül, amitől elég hamar ideges lesz (vajon ezt kitől örökölhette, nem tudjátok? ;-)) Ha meg tud kapaszkodni valamiben, akkor jó sokáig elálldogál, pontosabban rugózik, imád ugrálni, a legjobb, ha a Dani közben még magasra dobálja is, hát attól egészen extázisba jön. Nagy kedvenc még a bújócskázás, és a tapsolás, ezeket valami rejtélyes okból elképesztő viccesnek találja. Nagyon szeret hintázni is.

Ezt a járgányt egy sétánk alkalmával szúrtuk ki. Hát hol van még a világon
olyan hely, ahol ilyennel közlekedni "tök normális"? Imádlak Berkeley!

Áron leszámol a báránnyal című fotósorozat következik:

Táplálkozásügyileg eszik már mindenféle zöldséget meg gyümölcsöt, és egyre ügyesebben sikerül a puffasztott gabonapelyheket a szájába pakolnia. Sőt, a múlt héten már az angolszalonnát és a lilahagymát is kipróbálta. Alvásügyileg sem panaszkodhatunk, átlagosan este 8-tól hajnali 4-ig alszik, aztán egy gyors evés, és alvás tovább reggel 7-ig. Persze vannak nehéz napok, főleg ha jön a foga, jut eszembe, van már neki 4 (2 felül, 2 alul). Az is nagyon kellemes, hogy esténként többnyire saját magától alszik el, tündérien mosolyog és gőgicsél, meg játszik a takaróval, azt egyszer csak elalszik. Amúgy ezt már akkor is tudta, mielőtt hazautaztunk, de a 20 órás út és a 9 órás időeltolódás annyira megkavarta, hogy két hónapba tellett visszaállnia, szegénykém.

Áron így szeret aludni, hiába szabadítja ki az ember, rögtön visszahúzza
magára a takarót

Ezek szerint ezt tőlem örökölte

Szoktunk még nézni rajzfilmeket, Danival letöltöttünk mindenféle régi nagy kedvencet, például Nils Holgersson, 80 nap alatt a Föld körül, Egyszer volt sorozat, Vuk, Vili a Veréb és hasonlók. Leginkább én, Áront általában csak akkor érdekli, ha énekelnek vagy táncolnak benne. Amúgy gyerekkoromban nekem fel se tűnt, hogy ezek a mesék mennyire az életre nevelnek, például Márton lúd folyamatos küszködésével most nagyon jól tudok azonosulni. Még régebben Balázs érdeklődött, hogy mik a nevelési elveink például a tévével kapcsolatban, hát én amondó vagyok, hogy a mértékletességet és a minőséget kell szem előtt tartani, a teljes tiltás sokszor a visszájára üt, és miért is tiltanám olyantól, amit én is szeretek. Persze nem kirándulás helyett, hanem után.

És csinálunk ám mindenféle izgi dolgot is, járunk babúszásra és mesemondásra a könyvtárba. (Jól van na, kisbaba értelemben vett izgi!) Ez a rendszeres szombat délelőtti program, én nagyon élvezem, és szemmel láthatólag Áron is. Mind a kettő nagyon Berkely-s, olyan értelemben, hogy elképesztően változatos a gyerkőccsapat összetétele, és a szülők szinte minden kombinációja előfordul. Az úszást is egy elég komoly fickó tartja, itt csak annyi érdekességet említenék meg róla, hogy zöldre festettek a körmei. Igy úszunk mi:

Mesemondás

Dani ezzel a képpel indul az "év apukája" címért: a kép egyszerre mutatja be az olvasás
szeretetének és a háztáji növénytermesztés nemes eszméinek átadását a következő generációnak.

Legújabb kirándulások

A múltkor Erika már írt egy bejegyzést arról, hogy az autónk elbukta a zöldkártyát, és a javítás után autózni kell, hogy a szenzorok helyreálljanak (bármit is jelentsen ez..). Sajnos a probléma továbbra sem oldódott meg, így az elmúlt heteket ismét autózással tölthettük. Ennek van egy jó oldala: aktivitásra vagyunk kényszerítve, és nem punnyadunk itthon, másrészről hatalmas szívás, mert a hétvége egy nagy lótás-futás és csak kipurcanunk pihenés helyett.

Pár hete az egyik kirándulásunkra elkísért egyik ELTÉs cimboránk, Gábor, aki New York-i posztdokságát lezáró amerikai körutazás keretében tette tiszteletét nálunk pár napra. Miután hét közben San Francisco-val ismerkedett, hétvégén közösen együtt indultunk felfedezni a környék két látványosságát: az Año nuevo state park elefántfókáit és a Butano state park parti mamutfenyőit.

A tengerpart nagyon szép volt, bár az évnek ebben a szakában nincs sok fóka a parton (lehet, hogy szerencsére, mert így is rettenetesen büdösek voltak). Ezen a kiránduláson vetettük be először a faja babahordozó hátizsákunkat, amit a szomszédoktól örököltünk. Nem vittük benne messzire Áront, nehogy túlterheljük szegényt, mindenesetre nagyon élvezte. Csak az erős fény volt zavaró, féltem, hogy leég a gyerek, de szerencsére sikerült megvédeni.

Ano nuevo életérzés. A háttérben látszik egy kis sziget pár elhagyott házzal:

Ez egy használaton kívüli világítótorony és a hozzá kapcsolódó gazdasági épületek romjai,
amit 1948-ban vettek birtokba a fókák, a sirályok és az enyészet.

Áron irigylésre méltó helyzetből szemlélte a látnivalókat. 

Kis pihenő.

Jó kis kaliforniai partvidék. A sziklákon vizimadarak és fókák pihennek.

Itt Áront már kézben viszem, közben remekül el is aludt.

A mamutfenyős részen végre hűs árnyékban sétálhattunk ugyan, de ezt sem sikerült kalad nélkül megúsznunk: Áront itt babakocsiban vittük egy olyan ösvényen, aminek első kb. 1 kilóméterén remekül el lehetett boldogulni a kocsival, de aztán sunyi módon egyre nehezebb és nehezebb lett a terep. De mindig csak annyival, hogy ne forduljunk vissza. Végül több patakátkelés után meredek erdei lépcsőn vitt az út, ahol én vittem Áront, Gábor pedig az összecsukott babkocsit. Szerencsére még a totális összeomlás előtt elértük a visszavezető erdészeti utat és akkor már meg voltunk mentve. Az, hogy további megpróbáltatások is vártak még ránk nem sejtettük: Áronka (és így mi is) rettenetesen nehezen viselte azt a 4o percet, míg keresztül dugóztunk San Francisco-n.

Áronka az erdei kirándulást is csípi.

A fő erdőalkotó fafajta a parti mamutfenyő.

Anyuval

Gábor az egyik méretes mamutfenyő lábánál.

Itt még nagyon jónak nézett ki az út.

Újabb 150 mérfölddel a hátunk mögött ismét elvittem a kocsit smog check-re, ahol ismét elhasalt. A fickó váltig állította, hogy miden rendben van, de vannak kocsik, ahol 1000 mérföldet is kell autózni, hogy a szenzorok beálljanak... oké, de a forgalmink lejár 2 héten bellül, a kocsit nem használjuk napi szinten és a gyerek miatt nem is tudunk többnapos road-trip-re menni!!! Ne aggódjunk, autózzunk, és hozzuk vissza jövő héten. OK.

Így a következő hétvégén még nagyobb úra idultunk: Sacramento felé vettük az irányt, ahol a helyi történelmi városrészt és a vasút múzeumot néztük meg. Az óváros nagyon ari volt, leszámítva, hogy a hagyományos üzletek mellett sokfelé kínai giccsboltokba botlott az ember. Tovább árnyalta a képet, hogy a hely egy nagy sztráda mellett fekszik, így nagyon erősen hallani a kocsik zúgását.

Az új kocsik rontják az összképet, de azért jól néz ki.

Egy régi iskola. Itt is megvan a luk a pad közepén a tintának. A teremőr meg volt
lepve, amikor mondtam, én is ilyen padban tanultam írni.

Régi vegyesbolt. Minden kacatnak megvolt a külön fiókja. Csavarokon kívül minden egyebet
pl. konzerveket is lehetett kapni. + ami az aranyásához kell.

A vasúti múzeum egyszerűen szuper! Nem vagyok egy vasút fanatikus, de ezek a hatalmas vas monstumok egyszerűen lenyűgözőek!!! Engem egészen meglepett, hogy milyen sokáig, egészen az hatvanas évekig tartott, mire teljesen kiszorították őket a dízel mozdonyok.

A mozdonyokon kívül egyéb vasúti kocsikat is kiállítottak pl. étkező kocsit, ahol minden vasúti társaság porcelán étkészletét megnézhettük.

Kérdeztem, hogy van-e még olyan cég, ahol ilyenben adnak enni? A teremőr mondta, hogy késtem 40 évet, már minden cég eldobható műanyagot használ. Nagy kár, mondtam én... A fickó aztán helyre tett: azok a jegyek, ahol ilyen ellátás dukált, mai áron kétezer dollárba kerültek. Szóval a vasút romantikus aranykorában, a képeken látott porcelán étkészlettel valószínűleg azok az emberek ették a frissen készült bélszínt, akik manapság megveszik másfélmillióért az elsőosztályú jegyet a repülőre, a hozzánk hasonló átlag emberek meg nyomorogtak a harmadosztályon, vagy leginkább maradtak a seggükön.

Voltak még nagyon jópofa, igényesen berendezett terepasztalok is:

Szuper napot töltöttünk Sacramentóban, különösebb stressz nélkül sikerült levezetni újabb 160 mérföldet. Másnap újra elvittem szmog ellenőrzésre, ahol ismét nem lehett mérni, mert a szenzor még mindig nem jó... Azt hittem, hogy rájuk borítom az asztalt. A fickó látta, hogy nagyon ki van már a tököm az egésszel, és valami olyan történt, ami még sosem: felajánlotta, hogy csak nekem, csak most megoldhatjuk 'okosba'. Mondta, hogyha újra kifizetem a tesztet (egyébként a re-teszt ingyen lett volna), akkor át fog menni. Ebbe simán belementem, és valóban, a kocsi átment. Ilyet az USAban még sehol nem tapasztaltam.