Új bejegyzés végre!

Sajnos tagadhatatlanná vált, hogy egyre ritkábban jelennek meg itt új írások, ne higgyétek, hogy ez minket nem zavar. Magamnak két dolgot szoktam felhozni kifogásként: 1) Nem történik semmi, 2) Semmire se jut idő. Ez így első hallásra kissé paradoxnak tűnhet, pedig tökéletesen jellemzi kisgyerekes családi életünket. A munka, létfenntartás és az Áronnal törődés teljesen kitölti napjainkat, melyek ennek ellenére többnyire kellemesen telnek, de nincs rajta sok mesélnivaló. Viszont este, mire Áront lefektetjük, és lenne alkalom kicsit saját dolgainkat csinálni, és blogolni is, többnyire olyan fáradt vagyok, hogy vagy félúton bealszom egy filmbe, vagy egy oldal alatt egy könyvbe. Dani meg programozik kipurcanásig. De azért megpróbálom bepótolni a lemaradást, és kicsit részletesebben is kifejteni az elmúlt hónapok történéseit.

Áron életében legnagyobb változás, hogy elkezdett beszélni, nagyon aranyosan utánoz szinte már mindent, és egyre több szót használ rendeltetésszerűen. Magyart, angolt teljesen keverve. Legújabb kedvencek a maszatdugó és a koszos shoes. Nagy örömünkre a "MORE, MORE, MORE!" is "More, more, please!"-zé szelidült, bár cserébe megkaptuk, hogy "MINE, MINE, MINE!!!" És idén szinte alig volt beteg, úgy látszik túl vagyunk az óvodába beszoktatós beteges időszakon (és most minden felé kopogok). Sőt olyannyira beszokott az óvodába, hogy szemmel láthatólag szeret ott lenni, vidám és mindig elemében van, mikor megyünk érte. Szóval alapjába véve egy könnyen kezelhető, vidám és oltári aranyos gyerek. Viszont meglehetősen határozott és erős akaratú, ami főleg az utóbbi hónapokban mutatkozott meg. Ennek alapjába véve örülünk, de ezzel azért nem könnyíti meg a dolgunkat. Marha körülményes szinte bármit csinálni, sose arra akar menni mint kéne, a világért se engedi siettetni magát, és ha valami nem tetszik neki, azt egyértelműen az ember tudtára adja.

Viszont azt sem szeretném véka alá rejteni, hogy mostani életünk nagyon más mint azelőtt volt, hogy az embernek szinte semmi ideje nem jut a saját dolgait csinálni, mentálisan elég megterhelő. Folyamatosan főzünk, mosunk, takarítunk, mégsincs soha semmi kész. Ebből az egészből ami leginkább zavar, hogy a rendszeres testmozgás teljesen eltűnt az életünkből, elképeszően eltunyultunk. Persze mindezt nem akarom kizárólag Áronra fogni, nekünk kéne rá időt szakítani, bármennyire nehéz, de az tény, hogy jóval kevesebb szabadidővel gazdálkodhatunk, mint azelőtt.

Munka. Sok van belőle, egyre több, néha annyi, hogy egész nap megállás nélkül rohangálok, és szinte ebédelni is alig van időm. Többnyire még mindig tetszik a napi munka, bár jelentős része az, amit legkevésbé szeretek a labormunkában (fehérjetermelés és pucolás), de azért van olyan része is, amit kifejezetten élvezek, és a szakterületem (klónozás, FACS, esszéfejlesztés). Saját projekteken dolgozom, megbíznak abban, amit csinálok, és többnyire adnak a véleményemre (ami nagy szó, mert a főnök általában szimplán leinkompetensezi az embereket, és nem hallgat rájuk). Egyetértenek, hogy bebizonyítottam, hogy jó szakember vagyok, és hogy alacsonyabb pozícióban vagyok, mint a szintemnek megfelel. Ez eddig mind jó. Itt jön azonban a süket duma, hogy de még nem vagyok itt olyan rég, nincs pénz, meg a felsőbb vezetés nem engedné, meg így, meg úgy. Egy szó mint száz, egyre kevésbé bízom abban, hogy cégen belül egyhamar feljebb tudnék jutni. Sokan elégedetlenek nálunk emiatt, és hogy a felsőbb vezetés semmilyen módon nem értékeli a jó munkát, csoportunkból az elmúlt hónapban ketten is felmondtak emiatt. Amúgy meg mindenki nagyon odateszi magát, és keményen dolgozik, úgyhogy nem könnyű az előrejutás.

Dani szintén nagyon keményen dolgozik azon, hogy megállja a helyét bioinformatikusként, és úgy tűnik küzdelmét siker koronázza. Múlt héten beszélt vele főnöke, hogy szeretnék megtartani hosszabb távon, elégedettek a munkájával, a csoport minden tagja pozitívan nyilatkozott róla, hogy milyen gyorsan és jól végzi el a rábízott feladatokat. Szerintem óriási teljesítmény, hogy a programozást teljesen saját maga tanulva így helytáll Európa egyik legjobb (ha nem a legjobb) bioinformatikai központjában. Nagyon büszke vagyok rá, és visszaadta a hitemet, hogy talán mégiscsak megéri kockáztatni, hogy az ember olyat csinálhasson, amit igazán szeretne. Arról meg már nem is beszélve, hogy most végre olyat csinál, amire van kereslet, és rendesen meg is fizetik. Nem mondom, hogy az elmúlt pár év szívása nyomtalanul eltűnt, de hogy enyhül a munkanélküliségtől való rettegésem, már óriási megkönnyebbülés.

Az elmúlt időszak másik visszatérő motívuma, hogy Áronnak próbáljuk megszerezni a magyar útlevelét, de több mint kétévesen még mindig nincs meg neki. Nem mondom, hogy ez részben nem a mi hibánk, lassan álltunk neki, de az, amit a magyar bürokrácia művel, valami egészen felháborító. A folyamatot augusztusban elindítottuk, az jól elakadt, és a héten végre bejutottunk a londoni nagykövetségre (ahol a pórnépet egy oldalsó, kutyabejáró-szerű ajtón engedik be egy fülledt kis szobába, ahova be se lehet férni a sok szerencsétlen ügyintézőnek), ahol két konzulnak nem sikerült megegyezni, mit is kéne ilyen helyzetben tenni. Mindent vittünk magunkkal, még a mi anyakönyvi kivonatunkat is, de már mire hazaértünk, hívtak, hogy hiánypótlásként küldjünk még be két másik kitöltött formanyomtatványt. Szóval hogy mikor jutunk ennek a végére, és mikor tudunk hazautazni, az továbbra sem világos (csak amerikai útlevéllel meg már nem merünk utazni, ugyanis ilyen hosszan amerikai állampolgár vízum nélkül nem tartózkodhatna itt). Itt jegyezném meg, hogy Dani ezen a téren is hatalmast fejlődött, olyan stóc dokumentumot töltött ki hibátlanul, hogy csak néztem (már Dani intézi ezt az ügyet, mert én eljutottam arra a szintre, hogy totális idegbajt kapok, ha csak rágondolok).

Ami Angliát illeti, eléggé hozzászoktunk, és szeretjük itt, bár van egy-két dolog, ami már kezd az agyunkra menni, páldául a sok eső, a külön meleg és hideg vízes csap (Dani szerint ha valaha lesz itt saját lakásunk, az lesz az első, hogy a csapokat baltával szétcsapja), és az igénytelen éttermi kaja. Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezzem, hogy viszont a mi konyhaművészetünk egyre fejlődik, ugyanoda járunk piacra mint a Jamie Olivér (már kétszer találkoztunk vele!), én meg teljesen tesco-s recept hívő lettem, mostanában szinte kizárólag abból főzök. Most biztosan sokan gondoljátok, hogy meghülyültem, pedig tényleg nagyon finomak, változatosak és egészségesek. Ami az angolokat illeti, szerintem abszolút korrekt és kultúrált népség, bár mikor már másodszor folytattuk le azt a beszélgetést tök komolyan, hogy az ötórai teához a süteményt először kell lekvárral megkenni és utána krémmel, vagy fordítva, akkor teljeséggel ledöbbent, hogy hogy voltak képesek ezek a fél világot leigázni. De komolyra fordítva a szót, nyitottak és kedvesek itt az emberek, olyan közeg, amiben szívesen nevelem fel Áront. (Bár az EU-ból való kilépés fontolgatását nem tartom túl elegáns húzásnak.)

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről, de az elmúlt időszak legmeghatározóbb élménye volt, ezért úgy döntöttem, megemlítem. Áronnak lett volna egy kistestvére, de aztán mégse lett... Legalábbis most nem :-( Túl vagyunk rajta, és bár gyakran érzem úgy, hogy ha egy lépést megyek előre, az élet kettőt visszalök, de azért, mint láthatjátok, alapjába véve minden rendben.

Áron mindeközben két éves lett

Voltunk állatkertben is

Ahol Áron nemcsak afrikai törpekecskét, hanem elefántot és zsiráfot is etetett

Hétköznapi életképek sorozatunk következik

Ha még esetleg nem lenne elég az áronos képekből

Cars! Ez a gyermek alapállapota

Kertünkben nő ilyen is

Na meg van vörösbegyünk

Áron közelít a nirvánához

Húsvétra meglátogattak minket Dani szülei

Idetojt a nyuszi

Elrontjuk a gyereket. A kedélyek megnyugtatása végett, azért erősen besegítettünk neki,
és a fotó elkészülte után racionalizáltuk a csokiadagot.

Végre Angliába is beköszöntött a tavasz

Szerintem tökjó ötlet ezzel a virágzó fával fotózkodni, Áron szerint nem annyira

Virágzik a repce, a környék tele van ilyen gyönyörű mezőkkel

Nekem meg még volt egy olyan akcióm, hogy leléptem egy hosszúhétvégére
Eszterrel Egerszalókra fürdőzni. Mert megérdemlem :-)

Sódombok és háttérben a fürdő

Szüleim csúcsszuper kedvesen, nemcsak hoztak-vittek minket,
de még sütivel is elláttak. Együtt megnéztük Egert.

Most hétvégén meg a szomszéd városban régi jármű és gőzgép kiállítás volt

Áron elérte a nirvánát 

Év végi gondolatok

Hát már megint hosszabb volt a hallgatás az ideálisnál, és mivel év vége amúgy is a visszaemlékezés időszaka, gondoltam most már nem húzom tovább, és írok kicsit magunkról.

Áront előléptették a Tigris csoportba, állítólag mert nagyon fejlett, de lehet, hogy csak azért, mert a kicsiket összeharapdálta. Bár a nagyokat is, emiatt már kétszer voltunk raporton, és az esetekről ilyen jegyzőkönyv is készül:

Azt mondják ez azért van, mert még nem tudja kifejezni magát, és kétnyelvű környezetben általában lassabban indul be a beszéd. Hát már nagyon várjuk, bár az első szava már megvan, nem okozott nagy meglepetést, hogy CAR!, méghozzá hamisíthatatlan brit akcentussal. Ezt leszámítva úgy tűnik szeret óvodába jarni, és nagyon elégedettek vele, szinte mindent megeszik, mondjuk szuper menüket kapnak, például ilyeneket:

Cserébe viszont itthon nagyon válogatós, a mi főztünket szinte egyáltalán nem eszi, pedig igyekszünk. Az óvodában hosszan alszik, itthon viszont volt olyan időszak, mikor rendszeresen felébredt reggel fél hatkor, bár most a szünetben egy szavunk sem lehetett, mert fél kilenckor szokott kelni :-))) Amúgy az óvodában mindent lelkiismeretesen dokumentálnak, és naponta kapunk egy ilyen jelentést:

Az óvodának viszont van egy nagy hátránya, Áron szinte minden nyavalyát elkap a többi gyerektől, szeptember óta gyakorlatilag egyik betegségből a másikba esett, többször minket is megfertőzve. Állítólag ez is normális. Bár ez így nem teljesen igaz, mert például azalatt az egy hónap alatt, amíg anyukám itt volt, szinte alig volt beteg, viszont amint felszállt a gépe, hívtak az óvodából, hogy Áronnak hasmenése van...

Az óvoda ezen a szép kampuszon van,

ahol vadludakat is lehet hajkurászni.

Amúgy Áron szuper aranyos tud lenni, de azért ezt a kétév körüli korszakot elég nehéznek találom. Ha valami nem úgy történik ahogy szeretné, annak egyértelműen hangot ad, ez egész kellemetlen is tud lenni. Ha meg jó kedve van, akkor is baromi intenzív, úgy rohangál meg ugrál össze-vissza, mint akit seggbe lőttek, és közben meg olyanokat kurjongat, hogy néha már komolyan azt hiszem, hogy megkérdezik a szomszédok, mi az istent csinálunk ezzel a gyerekkel. Emiatt fényképeket se nagyon lehet mostanában készíteni, konkrétan nem tud a kamera elég gyorsan fókuszálni, de azért egy párat csak összegyűjtöttem így random:

Ezt a menő csúszdát Londonba találtuk,
mikor Hédit látogattuk.

A szemfüles olvasó a képen Hédit is fellelheti.

Ákosék látogatásakor

Állatkerti nyuszisimogatás

Karácsonyi vásáron

A munkám szerencsére továbbra is tetszik, bár azért itt is voltak kihívások, mert a projekt amit kaptam, elég problémásnak bizonyult, és majdnem egy hónapot csúsztunk a leadással. Ilyen megesik, a fehérjék viselkedése kiszámíthatatlan, viszont mivel új vagyok, természetesen én voltam a leggyanúsabb ismeretlen a rendszerben, és rendesen jöttek a kérdések, hogy ezt így csináltad, gondoltál erre, azt nem mérted félre? Volt mikor már hárman próbáltuk behozni a lemaradást, brutális mennyiségű sejttel dolgozva, mint a félőrültek pipettáztunk "Bloody hell!" felkiáltások közepette. Mindez a próbaidőm vége felé nem volt a legszerencsésebb időzítés, és volt amikor tényleg tartottam tőle, hogy ez így nem fog jól elsülni. Aztán onnantól kezdve, hogy a nagyfőnök is nekifutott, és neki is teljesen silányul működött, elkezdett felfelé menni a szekerem... Mindenesetre a végére úgy jöttem ki belőle, hogy egy meglehetősen problémás projektet higgadtan, megbízhatóan és a körülményekhez képest gyorsan teljesítettem. Ráadásul a közvetlen főnökömmel annyira jól megértjük egymást, és annyira minimális ellentét sincs köztünk, hogy nem is gondoltam, hogy ilyen lehetséges.

Azért egy aspektusa van a munkámnak, ami némileg aggaszt. Ahhoz hogy tényleg a jók között legyek, jobban oda kéne tennem magamat a kilenctől ötig tartó munkaidőnél. Meg amikor jön az oszlopról a fehérje, és megcsörren a telefon, hogy Áron belázosodott, és haza kéne vinni, akkor hirtelen nagyon le tudok izzadni, miközben arra próbálok rájönni, hogy lehetne a kárt minimalizálni. Egyre inkább úgy érzem, hogy az anyaság és a szakmai siker egymást kizáró állapotok, és aki megpróbálja mindkettőt sikeresen lavírozni, leginkább két fronton is elbukik. Ez kissé frusztrál.

Továbbá az is, hogy úgy érzem, az életemből eltűnt a tervezhetőség és a kiszámíthatóság. Például karácsonyra Áron kapott egy vonatszettet, az óvodában imádja, járművekért odavan, gondoltam ez csak jól sülhet el. Aztán mikor a hídon nem sikerült úgy átgurítani a vonatot, hogy ne hagyja el az utolsó vágányt, olyan hisztiroham kerekedett belőle, hogy csak na. Megtetézve ezt azzal, hogy szenteste meghalt a cirkónk, így se melegvíz, se fűtés, nem éppen az a békés karácsony reggel lett belőle, amit az ember elképzel. (Azért itt meg kell jegyezzem, hogy az ünnepek többi része határozottan jól sikerült, és közben Áron is kibékült a vonattal.) De amit ebből az egészből ki akarok hozni az az, hogy az elmúlt időszakban rendszeresen úgy feküdtem le, hogy valahogy ez a nap se úgy sült el, ahogy szerettem volna, pedig tényleg próbálkoztam.

Az ominózus vonatszett

Az ilyen szituációkat ritkán sikerül higgadtan kezelnem, pedig tudom, hogy most már hogy gyerekünk van, fokozottan oda kellene erre figyelnem. Néha nagyon sajnálom, hogy nem vagyok vidámabb, lazább személyiség, és hogy így becsavarodok a kispolgári családi lét megpróbáltatásaitól.

Mindemellett valami elképesztően hiányzik Berkeley, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy jó döntést hoztunk a költözéssel, és abban a helyzetben már nem volt tovább ott maradásunk, borzasztóan hiányzik. Közben meg azok a hírek, amiket otthonról hallok, hát már tényleg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mi ez az agyeldobás a női princípiummal meg az unokák szülésével? What the fuck, man?! Szóval amúgy is úgy gondolom, hogy szuper helyen lakunk most, de így meg aztán végképp.

Előbbi állításomat ezzel a képpel támasztom alá.

Mindenesetre eléggé megváltozott az életünk a pár évvel előttihez, és még Vera írta egyik blogjában, hogy rendszeresen azt álmodja, siklóernyőzik. Én mondjuk sosem siklóernyőztem, de borzasztóan vágyom arra a szabadságra amit akkor éreztem, mikor egyik nemzeti parkból a másikba vezettünk a kaliforniai sivatagban, vagy a mókusok között bringáztam az egyetemen.

Így lezárásul jöjjön egy dal, mely arról szól, hogy az ember akkor értékeli a dolgokat igazán, ha már elmúltak.