Teljes átalakulás

Álláskeresős kínlódásunk közepette jól elhanyagoltuk a blogot. Áron mindeközben meg szinte teljes átalakuláson ment keresztül, úgyhogy most már úgy gondoltam, erről mindenképp helyzetjelenteni kell. Szóval ilyen kis tünemény lett belőle:

Áron az elmúlt hónapokban hihetetlen sokat fejlődött. Már teljesen stabilan ül, és határozottan nyúl dolgokért. Kis sajtkukac, és össze-vissza ficánkol. Sajnos eközben elég hamar eljut abba az állapotba, hogy kiterül a hasán, ahonnan nem tud továbbmenni, mert a kúszás technikájára még nem sikerült rájönnie, kapálózik intenzíven, de haladnia nem sikerül, amitől elég hamar ideges lesz (vajon ezt kitől örökölhette, nem tudjátok? ;-)) Ha meg tud kapaszkodni valamiben, akkor jó sokáig elálldogál, pontosabban rugózik, imád ugrálni, a legjobb, ha a Dani közben még magasra dobálja is, hát attól egészen extázisba jön. Nagy kedvenc még a bújócskázás, és a tapsolás, ezeket valami rejtélyes okból elképesztő viccesnek találja. Nagyon szeret hintázni is.

Ezt a járgányt egy sétánk alkalmával szúrtuk ki. Hát hol van még a világon
olyan hely, ahol ilyennel közlekedni "tök normális"? Imádlak Berkeley!

Áron leszámol a báránnyal című fotósorozat következik:

Táplálkozásügyileg eszik már mindenféle zöldséget meg gyümölcsöt, és egyre ügyesebben sikerül a puffasztott gabonapelyheket a szájába pakolnia. Sőt, a múlt héten már az angolszalonnát és a lilahagymát is kipróbálta. Alvásügyileg sem panaszkodhatunk, átlagosan este 8-tól hajnali 4-ig alszik, aztán egy gyors evés, és alvás tovább reggel 7-ig. Persze vannak nehéz napok, főleg ha jön a foga, jut eszembe, van már neki 4 (2 felül, 2 alul). Az is nagyon kellemes, hogy esténként többnyire saját magától alszik el, tündérien mosolyog és gőgicsél, meg játszik a takaróval, azt egyszer csak elalszik. Amúgy ezt már akkor is tudta, mielőtt hazautaztunk, de a 20 órás út és a 9 órás időeltolódás annyira megkavarta, hogy két hónapba tellett visszaállnia, szegénykém.

Áron így szeret aludni, hiába szabadítja ki az ember, rögtön visszahúzza
magára a takarót

Ezek szerint ezt tőlem örökölte

Szoktunk még nézni rajzfilmeket, Danival letöltöttünk mindenféle régi nagy kedvencet, például Nils Holgersson, 80 nap alatt a Föld körül, Egyszer volt sorozat, Vuk, Vili a Veréb és hasonlók. Leginkább én, Áront általában csak akkor érdekli, ha énekelnek vagy táncolnak benne. Amúgy gyerekkoromban nekem fel se tűnt, hogy ezek a mesék mennyire az életre nevelnek, például Márton lúd folyamatos küszködésével most nagyon jól tudok azonosulni. Még régebben Balázs érdeklődött, hogy mik a nevelési elveink például a tévével kapcsolatban, hát én amondó vagyok, hogy a mértékletességet és a minőséget kell szem előtt tartani, a teljes tiltás sokszor a visszájára üt, és miért is tiltanám olyantól, amit én is szeretek. Persze nem kirándulás helyett, hanem után.

És csinálunk ám mindenféle izgi dolgot is, járunk babúszásra és mesemondásra a könyvtárba. (Jól van na, kisbaba értelemben vett izgi!) Ez a rendszeres szombat délelőtti program, én nagyon élvezem, és szemmel láthatólag Áron is. Mind a kettő nagyon Berkely-s, olyan értelemben, hogy elképesztően változatos a gyerkőccsapat összetétele, és a szülők szinte minden kombinációja előfordul. Az úszást is egy elég komoly fickó tartja, itt csak annyi érdekességet említenék meg róla, hogy zöldre festettek a körmei. Igy úszunk mi:

Mesemondás

Dani ezzel a képpel indul az "év apukája" címért: a kép egyszerre mutatja be az olvasás
szeretetének és a háztáji növénytermesztés nemes eszméinek átadását a következő generációnak.

Legújabb kirándulások

A múltkor Erika már írt egy bejegyzést arról, hogy az autónk elbukta a zöldkártyát, és a javítás után autózni kell, hogy a szenzorok helyreálljanak (bármit is jelentsen ez..). Sajnos a probléma továbbra sem oldódott meg, így az elmúlt heteket ismét autózással tölthettük. Ennek van egy jó oldala: aktivitásra vagyunk kényszerítve, és nem punnyadunk itthon, másrészről hatalmas szívás, mert a hétvége egy nagy lótás-futás és csak kipurcanunk pihenés helyett.

Pár hete az egyik kirándulásunkra elkísért egyik ELTÉs cimboránk, Gábor, aki New York-i posztdokságát lezáró amerikai körutazás keretében tette tiszteletét nálunk pár napra. Miután hét közben San Francisco-val ismerkedett, hétvégén közösen együtt indultunk felfedezni a környék két látványosságát: az Año nuevo state park elefántfókáit és a Butano state park parti mamutfenyőit.

A tengerpart nagyon szép volt, bár az évnek ebben a szakában nincs sok fóka a parton (lehet, hogy szerencsére, mert így is rettenetesen büdösek voltak). Ezen a kiránduláson vetettük be először a faja babahordozó hátizsákunkat, amit a szomszédoktól örököltünk. Nem vittük benne messzire Áront, nehogy túlterheljük szegényt, mindenesetre nagyon élvezte. Csak az erős fény volt zavaró, féltem, hogy leég a gyerek, de szerencsére sikerült megvédeni.

Ano nuevo életérzés. A háttérben látszik egy kis sziget pár elhagyott házzal:

Ez egy használaton kívüli világítótorony és a hozzá kapcsolódó gazdasági épületek romjai,
amit 1948-ban vettek birtokba a fókák, a sirályok és az enyészet.

Áron irigylésre méltó helyzetből szemlélte a látnivalókat. 

Kis pihenő.

Jó kis kaliforniai partvidék. A sziklákon vizimadarak és fókák pihennek.

Itt Áront már kézben viszem, közben remekül el is aludt.

A mamutfenyős részen végre hűs árnyékban sétálhattunk ugyan, de ezt sem sikerült kalad nélkül megúsznunk: Áront itt babakocsiban vittük egy olyan ösvényen, aminek első kb. 1 kilóméterén remekül el lehetett boldogulni a kocsival, de aztán sunyi módon egyre nehezebb és nehezebb lett a terep. De mindig csak annyival, hogy ne forduljunk vissza. Végül több patakátkelés után meredek erdei lépcsőn vitt az út, ahol én vittem Áront, Gábor pedig az összecsukott babkocsit. Szerencsére még a totális összeomlás előtt elértük a visszavezető erdészeti utat és akkor már meg voltunk mentve. Az, hogy további megpróbáltatások is vártak még ránk nem sejtettük: Áronka (és így mi is) rettenetesen nehezen viselte azt a 4o percet, míg keresztül dugóztunk San Francisco-n.

Áronka az erdei kirándulást is csípi.

A fő erdőalkotó fafajta a parti mamutfenyő.

Anyuval

Gábor az egyik méretes mamutfenyő lábánál.

Itt még nagyon jónak nézett ki az út.

Újabb 150 mérfölddel a hátunk mögött ismét elvittem a kocsit smog check-re, ahol ismét elhasalt. A fickó váltig állította, hogy miden rendben van, de vannak kocsik, ahol 1000 mérföldet is kell autózni, hogy a szenzorok beálljanak... oké, de a forgalmink lejár 2 héten bellül, a kocsit nem használjuk napi szinten és a gyerek miatt nem is tudunk többnapos road-trip-re menni!!! Ne aggódjunk, autózzunk, és hozzuk vissza jövő héten. OK.

Így a következő hétvégén még nagyobb úra idultunk: Sacramento felé vettük az irányt, ahol a helyi történelmi városrészt és a vasút múzeumot néztük meg. Az óváros nagyon ari volt, leszámítva, hogy a hagyományos üzletek mellett sokfelé kínai giccsboltokba botlott az ember. Tovább árnyalta a képet, hogy a hely egy nagy sztráda mellett fekszik, így nagyon erősen hallani a kocsik zúgását.

Az új kocsik rontják az összképet, de azért jól néz ki.

Egy régi iskola. Itt is megvan a luk a pad közepén a tintának. A teremőr meg volt
lepve, amikor mondtam, én is ilyen padban tanultam írni.

Régi vegyesbolt. Minden kacatnak megvolt a külön fiókja. Csavarokon kívül minden egyebet
pl. konzerveket is lehetett kapni. + ami az aranyásához kell.

A vasúti múzeum egyszerűen szuper! Nem vagyok egy vasút fanatikus, de ezek a hatalmas vas monstumok egyszerűen lenyűgözőek!!! Engem egészen meglepett, hogy milyen sokáig, egészen az hatvanas évekig tartott, mire teljesen kiszorították őket a dízel mozdonyok.

A mozdonyokon kívül egyéb vasúti kocsikat is kiállítottak pl. étkező kocsit, ahol minden vasúti társaság porcelán étkészletét megnézhettük.

Kérdeztem, hogy van-e még olyan cég, ahol ilyenben adnak enni? A teremőr mondta, hogy késtem 40 évet, már minden cég eldobható műanyagot használ. Nagy kár, mondtam én... A fickó aztán helyre tett: azok a jegyek, ahol ilyen ellátás dukált, mai áron kétezer dollárba kerültek. Szóval a vasút romantikus aranykorában, a képeken látott porcelán étkészlettel valószínűleg azok az emberek ették a frissen készült bélszínt, akik manapság megveszik másfélmillióért az elsőosztályú jegyet a repülőre, a hozzánk hasonló átlag emberek meg nyomorogtak a harmadosztályon, vagy leginkább maradtak a seggükön.

Voltak még nagyon jópofa, igényesen berendezett terepasztalok is:

Szuper napot töltöttünk Sacramentóban, különösebb stressz nélkül sikerült levezetni újabb 160 mérföldet. Másnap újra elvittem szmog ellenőrzésre, ahol ismét nem lehett mérni, mert a szenzor még mindig nem jó... Azt hittem, hogy rájuk borítom az asztalt. A fickó látta, hogy nagyon ki van már a tököm az egésszel, és valami olyan történt, ami még sosem: felajánlotta, hogy csak nekem, csak most megoldhatjuk 'okosba'. Mondta, hogyha újra kifizetem a tesztet (egyébként a re-teszt ingyen lett volna), akkor át fog menni. Ebbe simán belementem, és valóban, a kocsi átment. Ilyet az USAban még sehol nem tapasztaltam.

Have PhD, will work for food

Nem olyan rózsás a helyzet. De túlzott panaszkodás helyett inkább megpróbálom tudományos alapokra helyezni ezt a posztot.

Röviden összefoglalva a probléma lényege, hogy az elmúlt években több doktori fokozattal rendelkező embert képeztek, mint amire szükség van. Ez főként az élettudományokra igaz, és mostanra jutott el odáig, hogy a fiatal kutatók munkavállalási kilátásai meglehetősen elkeserítőek. A rengeteg PhD-vel rendelkező fiatal a posztdokság szintjén reked meg, vagyis az akadémiai képzés legmagasabb fokán, melyet alacsony munkabérek, ellenben magas követelmények, hosszú munkaidők jellemeznek. Úgyis mondhatnánk, hogy tanulópénz, amit meg kell fizetni, a későbbi jó akadémiai állásért. És itt van a baj, merthogy mindeközben telítődött a piac, és elfogytak ezek az állások.

Vagyunk így egy páran

Ez errefelé egyre nagyobb probléma, és rengeteget lehet róla hallani az egyetemen, médiában. Ez a cikk elég jól elmagyarázza a helyzetet, grafikonokkal alátámasztva.

Alternatív megoldásként, sokan az iparba próbálnak menekülni. Ezzel meg az a probléma, hogy ezirányban korábban kellett volna nyitni, például üzleti ismereteket szerezni, mert tisztán kutatói tapasztalatokkal itt is elég limitált a megpályázható állások száma.

Na ennyi általános bevezető után, rátérek a mi helyzetünkre. Dani tavaly döntött úgy, hogy biokémikusból megpróbálja átképezni magát data scientist-nek, "adatkutatónak". Hogy mi ez, és mért döntött így, már írtunk itt. Hát a múlt héten derült ki, hogy másodszorra sem vették fel az Insight-ra, arra a bizonyos hat hetes programra, ami tökéletes ugródeszka lett volna. Pedig most marhára számítottunk rá, Dani az előző interjú óta oltári sokat fejlődött, megtanult két új programnyelvet, egy csomó tök ötletes háziprojektet csinált, úgyhogy eléggé elkenődtünk  ezen.

Viszont felvették egy Berkeley-s nyári tanfolyamra, amiből két fontos dolog is kiderült. Egyrészről meggyőződtünk arról, hogy ez az adatbányászat dolog valóban elég jól megy Daninak, úgyhogy nem volt teljesen hülyeség ezirányban próbálkozni. Háromfős csapatokban dolgoztak, egy céges mentorral, Daniéké az Adobe-tól volt, olyan projekteken, amit szintén cégek hírdettek meg, a világról bárhonnan lehet rajtuk dolgozni, és a győztes komoly pénzjutalmat kap, és az önéletrajzába is beírhatja. Daniéknak a legnagyobb orosz apróhírdető internetes oldalon kellett jogtalan tartalmakat prediktálni, összesen 200 csapatból 30.-ak lettek, a tanfolyamról pedig három csapatból elsők.

Másik tanulság viszont, hogy szembesült a kompetícióval, ami elég ledöbbentő volt. Nem is az, hogy mindenki milyen tehetséges, ehhez már kezdünk hozzászokni, hanem hogy rengetegen vannak a Daniéhoz hasonló helyzetben. Időközben ugyanis mindenkinek leesett a tantusz, hogy az egyre kilátástalanabb akadémiai helyzetből ez tökéletes menekülőútvonal, ha az ember valamennyire is ért a programozáshoz. A helyzet nem kicsit súlyos, itt ez a rakás okosabbnál okosabb fiatal, és mindenki gőzerővel nyomul az Insight-ra, aminek az eredménye a folyamatos legalább 25-szörös túljelentkezés. Dani még olyannal is találkozott, aki a Berkeley-n doktorált matematikából, és még csak interjúra se hívtak be! Én az egészséges verseny híve vagyok, de azért ezt már nem tartom normálisnak.

Természetesen nem mindent erre az egy lapra tettünk fel, Dani sok más helyre is jelentkezett szakmán belül is, szintén kevés sikerrel. Ami meg engem illet, én sok szempontból jobban állok, lesznek jó publikációim és egy nagynevű főnök támogat, de az én eddigi (igaz csak félgőzös) próbálkozásaim is kudarcba fulladtak, és az is egyértelmű, hogy errefelé zöldkártya nélkül még csak próbálkozni sem érdemes.

Persze tudom, hogy sokan sokkal rosszabb helyzetben vannak mint mi, és azt is, hogy az élet nem mindig igazságos. De azért úgy érzem, hogy ilyen magas végzettséggel, ennyi munka beleölésével, ennek nem kellene ilyen nehéznek lennie. Azt hittem, hogy az, hogy a világ legjobb egyetemein kutattunk, majd minden ajtót kinyit számunkra, ehelyett most mindenhol csak az arcunkba csapják. Valószínűleg most túlzottan negatív fényben látom a dolgokat, és nem hiszem, hogy ne oldódna meg ez a helyzet előbb-utóbb, csak ez az elmúlt egy év Áron születésével kombinálva borzalmasan kimerítő volt.

Még azért egy-két lehetőség van függőben, és most már Európában is próbálkozunk, még az is lehet, hogy ott majd örülnek nekünk :-)

A kocsi megbukott a szmogteszten

Ennek két következménye volt, hogy rahedli pénzt fizethettünk a javításra, és hogy menni kellett kirándulni, hogy a szenzorok visszaálljanak, és újra lehessen tesztelni. Szóval menni kellett száz mérföldet. Aztán mégegyszer. És mégegyszer. Igy jutottunk el Stanford-ba, egy világítótoronyhoz és végül egy orosz erődhőz (igen, itt valaha oroszok voltak, ma már skanzen). Amúgy az a szerencsétlen szenzor még mindig nem állt vissza, de gondoltam most már így is posztolok.

Adieu Mission Bay!

Már írtunk róla itt a blogon, hogy végülis hosszú évődés után úgy döntöttünk, hogy a kísérletes biokémia mégse nekem való, és inkább valamilyen programozással kapcsolatos kihívás állna közel a szívemhez. Most elérkezett az idő, hogy a tettek mezejére lépjek (illetve ki lettem hajtva a tettek mezejére :), mivel szerződésemet a főnök nem hosszabította meg 2015-re, így április 30-án mentem utoljára dolgozni az egyetemre. Így némi felkészülés után újra pályázok az adatelemzős ösztöndíjra. Úgy érzem, hogy már sokkal erősebb applikációt állítottam össze, és nem olyan kis k.európai zöldfülűként fogok az asztalhoz ülni, mint múltkor. Ha nem jön össze, akkor marad az akadémia bioinformatikai vonala. Ez utóbbi irányt nem könnyíti meg az a tény, hogy nem valami erős az elmúlt 3 év mérlege: egy könyvfejezet, egy elsőszerzős, de nem túl nagy impaktú publikáció in preparation, és egy remélhetőleg társszerzős publikáció abból a munkából, amit átadtam az utódomnak (ezzel kapcsolatban rendkívül borúlátó vagyok, de ha csak fele olyan jó az új posztok, mint amekkora arca van, akkor minimum egy Nature Stucture and Molecular Biology lesz belőle :).

Szóval az idei évet a laborban egy sor poszt-dok interjúval nyitottuk, ahol próbáltuk megtalálni a legmegfelelőbb embert a helyemre, akinek a tapasztalatai a lehető legközelebb állnak ahhoz az irányhoz, amerre a projectem halad. És voltak is nagyon jó jelentkezők. Sőt kitűnő jelentkezők... Végül egy amerikai-indiai csajt vettünk fel, aki már kristályosított membránfehérjéket, sőt doktori helyén ő honosította meg a lipid cubic phase kristályosítási módszert, és részt is vett a kristályosító robot építésében. Szóval minden bizonnyal jó vásárt csináltunk vele. Natália március végén döntött, és a csaj már április elején kezdett is, szóval volt egy hónap átadni nagyjából a munka fonalát. A lány okos, lelkes, ambíciózus, Natália gondolom magára ismerhet benne, biztosan jól ki fognak jönni. Mondjuk nekem kicsit sok a lelkesedés, pl. amikor egész nap nyomatta az elektronmikroszkópiát a kollaborátorunkkal, annélkül, hogy ellenőrizte volna, hogy van-e egyátalán fehérje. Sőt már izzított valakit, akivel a képeket akarta kielemezni, mire kiderült, hogy nincs semmi. C'est la vie. Az embert (legalábbis engem) felőröl, ha hónapokig dolgozik valamin, miközben semmiféle visszacsatolás nincs, hogy jó lenne-e, működik-e az a dolog, amin dolgozik. És ez a rendszer egy ilyen rendszer. Azért ez nem fog hiányozni. Utolsó héten volt a farewell/welcome buli a főnöknél, úgy hiányzott, mint küszöbről a macskaszar. A másfél éves fia épp beteg volt, úgyhogy Áron és Erika megúszta a bulit, aminek fényét Sthál Juci nutellás habtorta költeményével igyekeztem emelni.

Van itt pár kép, amit főleg a HÉV és az egyetem között lőttem a városról. Ezek a dolgok hiányozni fognak. (a hugy és szarszagú csövesek, akik között naponta kétszer keresztül kell szenvednem a bringát, viszont már nem annyira.) A képek nézegetéséhez a következő, kissé depressziós, de azért pozitív dalocskát ajánlom, a már jólismert Colour Haze előadásában:

Ritkán ilyet is lehetett látni, ha az ember elég gyors, és a köd se jött be az óceán felől. 

A Bay Bridge egyértelműen naplementében a legjobb.

Reggel többnyire így fest

De néha szerencséje van az embernek és derült reggelre ébred

Végére gy önarckép a Golden Gate-tel, naplemente meg ilyenek. Azért ez nem volt tipikus.

A bejegyzés megírásának kezdete és a vége között annyi történt, hogy felvettek egy egyhónapos, Berkeley-s adatelemző tanfolyamra, ami jövő héten hétfőn kezdődik is.