Itt sem olyan egyszerű - Első rész

Úgy gondoltam, hogy egy ilyen fórumon illik az élet kevésbé kellemes aspektusairól is szót ejteni, bár az elején szeretném leszögezni, hogy tisztában vagyok vele, hogy nagyon szerencsések vagyunk, és amit mi komoly nehézségként élünk meg, az valójában csak annyi, hogy nem mindig minden sikerül elsőre úgy, ahogy azt elterveztük.

Mindenesetre a posztdokság közepe felé járva, megspékelve az utódgeneráció közeledtével, felmerül az emberben a kérdés, hogy mi is legyen ezután. (A félreértések elkerülése végett, a nem szakmabeli kollégáknak jegyzem meg, hogy az a pozició, amiben most vagyunk, a kutatóképzés legmagasabb szintje, de mindenképpen csak átmeneti, és pár éven belül akkor is lépnünk kéne, ha nagyon tetszene.) Mindenesetre annyira egyikőnknek se tetszik, és kicsit komolyabban utánajártunk, hogy mi is legyen ezután.

Kezdjük talán a Danival. Benne már régóta ért a gondolat, hogy a kíserletes biokémiát nem igazán élvezi, és ezzel összefüggésben nem is megy neki olyan jól. Ezzel ellenben a programozást gyorsan tanulja, és a bioinformatikás témáival is sikereket ért el. Namármost, a tudományban és az iparban is az elmúlt pár évben oltári felkapott lett a data science, vagyis adattudomány nevű új ágazat. Röviden annyi a lényeg, hogy mind a tudomány (főleg a genomika, részecskefizika és a csillagászat), mind a techipar (Google, Facebook és társaik) exponenciális ütemben termelik az új adatokat, olyan meretű adatrobbanást eredményezve, hogy ezeknek a kezelésére, belőlük értelmes információ kinyerésére, és ismertetésére új tudomány épült. Ezen feladatkör ellátására állítólag a „hétköznapi” programozók kevésbe alkalmasak, a programozói gyakorlattal rendelkező kutatók viszont annál inkább. És mivel teljesen új tudományterület, nagy hiányágazat, és errefelé óriási felhajtás van körülötte.

Hát nekünk se kellett több, teljesen beindultunk, hiszen ez szuper lenne Daninak. Ráadásul találtunk egy hat hetes intenzív kurzust a sziliciumvölgyben, ami pontosan erre van kitalálva, kutatókat képez át data scientist-nek. A képzés után garantált egy állás valamelyik szponzor techóriásnál, oltári jó fizetéssel. Hogy ez túl szép, hogy igaz legyen? Hát valóban, ugyanis van egy kis bibi. Elképesztő nehéz ide bekerülni, 20 helyre átlagban 400 jelentkező van, és a befutók többnyire fizikusok az MIT-ről, Harvard-ról, Stanford-ról és Berkeley-ről.

Oltári sokat dolgoztunk a pályázaton, főleg a Dani a szakmai részén, de én is motivációs levélen meg úgy általában az angol fogalmazáson. Persze munka után, késő este nekiállva, nemritkán éjszakába nyúlóan. Lényeg ami lényeg, marha profin össze lett rakva, aminek meg is lett az eredménye, és behívták interjúra. Közben nálunk az egyetemen az egyik karrier workshop keretében voltak reklámozni ezt a kurzust, ahol én ami infót csak lehetett begyűjtöttem az interjúról, és a Dani erre is alaposan felkészült (tényleg nagyon keményen dolgozott, nyoma se volt a szokásos utolsó pillanatban összedobok valamit cimű történetnek :-)). Az esemény stilusosan Stanford-on volt, a nálunk nem sokkal idősebb cégalapitó/vezérigazgató sráccal kellett fél órában elbeszélgetni, meggyőzni. (Aki amúgy részecskefizikus, a világ legnagyobb részecskegyorsitójában, a genfi LHC-ben szerezte „big data” tapasztalatát, aztán úgy döntött, hogy mégis inkább meggazdagszik, és eljött ide a sziliciumvölgybe megalapitani ezt a céget, amibe szinte az összes techóriás beszállt. Lassan tényleg kezdek kételkedni benne, hogy létezik itt ember rajtunk kívül, akinek nincs 150 felett az IQ-ja...)

Röviden és tömören az interjú jól sikerült, de nem tökéletesen. Egy kis anekdota a helyzet súlyosságáról, hogy Dani miközben egyik projektjét mutatta be, érdekességként megjegyezte, hogy amúgy ennek a módszernek a kidolgozásáért adták idén a kémiai Nobel-díjat, mire az volt a válasz, hogy igen, tudja, tegnap volt itt interjúzni egy posztdok abból a csoportból. Hát így próbáljon meg az ember itt labdába rúgni.  Múlt héten kaptuk meg a végleges eredményt, Danit nem vették fel, de nagyon közel volt hozzá, olyannyira, hogy azt mondták, ha még kicsit erősítené a megfelelő programozási tudását, nagyon örülnének, ha újra jelentkezne. Egy darabig eléggé el voltunk kenődve, mert marhára beleéltük magunkat, hogy Daniból jövőre menő data scientist lesz, de végül is ahhoz képest, hogy milyen brutális a verseny, ez nagyon bíztató első lépés, és rájöttünk, hogy nem ment el még ez a vonat...

Amúgy a legkalandosabb részt még nem is említettem, ugyanis amikor a nyár közepén Dani főnöke megtudta, hogy szeretne pályázni, teljesen begőzölt, és lényegében döntés elé állította, hogy most rögtön meg kell mondania, hogy januártól itt fog-e dolgozni vagy sem. És mikor Dani azt válaszolta, hogy ez olyan lehetőség, amit nem hagyhat ki, még akkor is ha nagyon kicsi az esély a bejutásra, aláiratott vele egy papírt, hogy december végén önként lemond a poziciójáról. Akikkel beszéltünk erről sokan azt mondták, hogy nagyon amatőr hiba volt bármit is mondani illetve aláírni, ezzel részben egyetértek, bár azért úgy gondolom, hogy külső szemlélőként könnyű okosnak és bátornak lenni, egészen más, ha az ember önmaga taktikázik, és titkol valamit a főnöke elől, és azért a helyzet nem is volt olyan egyértelmű. Mindenesetre azt megtanultuk, hogy bizonyos esetekben az őszinteség nem a legjobb megoldás. Szóval ez a szituáció nem kis izgalmat okozott nálunk, a januári babával nem is lehetett volna jobb az időzités... Volt itt minden, részemről hajtépéses hisztiroham sirógörccsel kombinálva, Daninál meg néma csendben szenvedés, rendszeresen hajnali háromig tartó programozással.

Persze a végén Dani mégse lett kirúgva, sőt a főnöke egész pozitívan állt hozzá, és azt mondta, hogy abszolút támogatja jelentkezését egy bioinfós posztdokra (valahol sejtettem én, hogy csak a főnöki hatalom fitogtatásáról van szó, de azért még így se volt szőp tőle). Merthogy az továbbra is egyértelmű, hogy a Dani sokkal inkább programozna mint pipettázna, és nagyon úgy tűnik, hogy ennek a váltásnak egy kevésbe csábító, de biztosabb módja egy újabb, adatelemzős, programozós egyetemi posztdok státusz. Ezzel viszont el is értünk hozzám, ugyanis egy posztokfizetésből itt nemigen lehet megélni, úgyhogy én meg kénytelen vagyok lenyelni a mindössze két hónapos szülési szabadságot, és visszamenni gályázni. Nade ez már egy másik történet, és már így is oltári hosszú ez a bejegyzés, úgyhogy folyt köv.