2013. augusztus 31., szombat

Naperőmű és repülőgéptemető a sivatagban

Na végre, lett egy kis időm a blogra írni. Sokan mondanak sokfélét az okostelefonok előnyeiről és ártalmairól, a mai sztori az előbbiekről szól. A road trip-re minél jobban felkészül az ember annál jobb, kevéssé érik meglepetések és kissebb eséllyel hagy ki érdekes látnivalókat. Erika erről sokat tudna mesélni... mármint a felkészülés előnyeiről. (Én inkább a felkészületlenség hátrányaiban szereztem komoly gyakorlatot.)  De mindent még a legfelkészültebb utazó sem tudhat! Amikor ezerrel szaggattunk kereszül a sivatagon Las Vegas felől Los Angeles irányába a 15ös úton, meglepő látványban volt részünk (amit most kénytelen leszek egy internetről csórt fényképpel bemutatni, mert mi nem fotóztunk): a sivatagban volt néhány magas torony, amik teteje elképesztő erővel világított, és ezernyi kis fénysugár tartott belőle a föld felé.
Ez a kép már közelebbről mutatja a létesítményt, erről már könnyű
kitalálni, hogy egy naperőművet látunk. (foto: wikipedia)

2013. augusztus 11., vasárnap

Mégiscsak rákot fogok gyógyítani

Már egy ideje megérett bennem az elhatározás, hogy a gyógyszeriparban fogok elhelyezkedni. Mivel egyes közeli rokonaim, igen Apu, rólad van szó, ezt személyes tragédiaként élik meg, gondoltam írok erről egy kicsit, hogy mért is döntöttem így, és mit is jelent ez.

Talán kezdjük azzal, hogy már eleve ezzel a céllal lettem biokémikus. Aztán az egyetem alatt ez az aspektus szinte teljesen elsikkadt, egyrészt élveztem az alapkutatást, másrészt meg amennyi betekintésem volt az otthoni gyógyszeriparba, az egyáltalán nem azt a benyomást keltette, hogy ott bármiféle komoly tudományos munka folyna.

Itt viszont egészen más a helyzet. Ez a vidék ugyanis nemcsak a kiválló egyetemektől és a techóriásoktól hemzseg, hanem a jobbnál jobb gyógyszer és biotech cégektől is. És mivel a Berkeley nagy hangsúlyt fektet a karriertanácsadásra, lehetőségem nyílt ebbe egy kicsit belelátni. (Itt most csak mellékesen jegyzem meg, hogy valami egészen elképesztő, hogy az egyetem milyen lehetőségeket nyújt a doktoranduszainak és posztdokjainak az egyéni karrierépítésre. Külön tanfolyamok vannak arra, ha az ember professzor akar lenni, az iparban akar elhelyezkedni, vagy saját céget akar alapítani. És ezen belül is, hogyan kell önéletrajzot írni, interjúzni, kapcsolatot építeni stb. Ez megint egy olyan dolog, hogy ha nem a saját szememmel látnám, nem hinném el.)

Szóval a Postdoc Industry Exploration Program keretében elvisznek minket egynapos látogatásokra helyi gyógyszer és biotech cégekhez. Igy nyílt lehetőségem ellátogatni a Genentech-hez, ahonnan úgy jöttem el, hogy én márpedig szerzek itt magamnak állást, ha beledöglök is!

Itt a kutatás több szinten folyik, kezdve a sejtek működésének megértésétől (persze annak a céljából, hogy új gyógyszercélpontokat azonosítsanak), különböző nagyáteresztőképességű gyógyszerhatékonyság vizsgálatok fejlesztésén át, egészen a már kifejlesztett gyógyszerek nagymennyiségű termelésének optimalizásáig. A látogatás első részében előadásokat hallgathattunk helyi kutatóktól, majd jött az ebéd, amit szintén ottani alkalmazottak társaságában fogyasztottunk, és bőven nyílt lehetőség személyes kommunikációra. Délután meg bemuttatták a laborokat, itt két dolog fogott meg igazán.

Az egyik az üzemi részleg volt, ahol a már kifejlesztett gyógyszereket (antitesteket) gyártották nagymennyiségben. Marha érdekes volt látni a szobányi bioreaktorokat meg az emeletes kromatográfiás oszlopokat, de ami igazán hatással volt rám, hogy a falakon emberek képei lógtak, alattuk pedig a gyógyszerek nevei, amikkel kezelték őket, és ott helyben gyártják. És most itt lehet mondani, hogy ez így nyálas meg úgy nyálas, de szerintem ez elképesztően jóérzés lehet, valami olyat gyártani, ami másokon segít.

A másik hely ami nagy hatással volt rám, a nagyáteresztőképessségű molekulatesztelő labor volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a szoba közepén van egy jó nagy citromsárga robot üvegfallal körülvéve. Kint ülnek a kutatók és a mérnökök egy óriási kivetítő előtt, amin a robot és a szoba különböző részei vannak kinagyítva, meg persze egy csomó számítógép, amin keresztül a robotot irányítják. Ami közben dolgozik mint az őrület, és két perc alatt végigpipettáz egy 1536 lyukú plate-et! Hát komolyan mondom én ekkora coolságot még életemben nem láttam!

Szóval mit is csinálnék én egy ilyen cégnél? A képzettségem leginkább "scientist" pozicióra tenne alkalmassá, ami azt takarja, hogy egy kisebb (3-4 fős) kutatócsoportot kéne vezetni. A témát felülről határozzák meg, vagyis hogy milyen betegségnek milyen útvonalán illletve kulcsfehérjéjén kell dolgozni, de utána már a kutatók döntik el az irányvonalat, módszert stb. A teljesítményt kétféle módon mérik, tudományos publikációk (akárcsak az akadémiában) illetve hány leadmolekulát (gyógyszerjelöltet) jutattál el klinikai kísérletekig. Attól függően, hogy hol állsz a alapkutatástól termékig tartó folyamatban, fektetik az egyikre vagy a másikra a hangsúlyt. Gyakori a témaváltás, ha valami zsákutcába fullad, más irányokra fektetik a hangsúlyt, így baromi jól jönnek az eredmények. Nagyon együttműködő a légkör, és mint csoportvezető, tartanod kell a kapcsolatot a munkafolyamatban közvetlenül előtted és utánad állókkal, illetve azokkal akik valami más aspektusán dolgoznak ugyanannak a problémán (pl. sejtbiológus, szerkezeti biokémikus, vegyész, mérnök). Rengeteg a szaklabor, akiknek a szakértelmét és műszereit használhatod, illetve ők is figyelik a munkádat, és szólnak, ha valamit tudnának csinálni a témában. Hát én egy ilyen közegben valami egészen ultrabaró tudnék lenni, olyan hatékonysággal ontanám magamból a gyógyszercélpontokat, hogy még a WHO is csak lesne ;-)

Ezzel szemben, az akadémia mellett két fő érvet szoktak felhozni: azt csinálhatod, amit szeretsz, és senki nem szól bele. Hát én ezt abszolút nem így látom, szerintem a jelenlegi álláshelyzetben két lehetőség van: 1) Az ember benyomul valami élvonalbeli helyre, nagy csoportot alapít, és kb. ötvenéves koráig megállás nélkül éjjel-nappal gürizik. 2) Az ember elmegy valami közepes vagy gyengébb helyre, ahol teljes szabadságban, egész kényelmes életet élhet, persze azt leszámítva, hogy folyamatosan azon parázik, hogy kap-e pályázatot vagy sem (merthogy ugyanazokkal az élvonalbeli kutatókkal versenyez), meg azon sír, hogy nem jók a hallgatók, meg nincs pénz, nincs pénz, nincs pénz...

Arról már nem is beszélve, hogy ha könnyű lenne az akadémiában elhelyezkedni, akkor sem azt választanám, merthogy olyat szeretnék csinálni, aminek értelme van, és meg vagyok róla győződve, hogy az iparban erre jóval több az esélyem.

2013. augusztus 3., szombat

Konferencia a Niagara vízesésnél

Múlt héten konferencián voltam a Niagara vízesésnél, gondoltam illik erről megemlékezni. Egy kisméretű, kb. száz fős konferencia volt, kinázok és foszforiláció témakörben. A csoportból hárman mentünk, a főnököm és még egy másik posztdok lány. Marha messze volt, ledöbbentő, hogy valahova nyolc órán át kell utazni repülővel, és még mindig ugyanabban az országban van az ember. Maga a konferencia amúgy igen intenzív volt, este tízig mentek az előadások, cserébe viszont délután kaptunk 3-4 óra szabadidőt. És a vízesés természetesen igen mutatós volt.




Még az is említésre méltó, hogy főnökömnek ezen a héten volt a szülinapja, és a vacsorához szerváltunk neki egy személyre szabott tortát. Ezzel nagy sikert arattunk, bár nekem némileg lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a főnök tortájával vagyok elfoglalva a Dani szülinapján (igen, mindkettejüknek ugyanazon a napon, július 24-én van a szülinapja). De aztán mikor hazaértem, sütöttem a Daninak zserbót, ez volt a nagy kívánság, remélem valamennyire sikerült kárpótolnom. Melós egy sütemény mit ne mondjak, azt hiszem a jövőben maradok a max. kétkomponensű rendszereknél.