Újvilági Kalandok: május 2016

Sajnos tagadhatatlanná vált, hogy egyre ritkábban jelennek meg itt új írások, ne higgyétek, hogy ez minket nem zavar. Magamnak két dolgot szoktam felhozni kifogásként: 1) Nem történik semmi, 2) Semmire se jut idő. Ez így első hallásra kissé paradoxnak tűnhet, pedig tökéletesen jellemzi kisgyerekes családi életünket. A munka, létfenntartás és az Áronnal törődés teljesen kitölti napjainkat, melyek ennek ellenére többnyire kellemesen telnek, de nincs rajta sok mesélnivaló. Viszont este, mire Áront lefektetjük, és lenne alkalom kicsit saját dolgainkat csinálni, és blogolni is, többnyire olyan fáradt vagyok, hogy vagy félúton bealszom egy filmbe, vagy egy oldal alatt egy könyvbe. Dani meg programozik kipurcanásig. De azért megpróbálom bepótolni a lemaradást, és kicsit részletesebben is kifejteni az elmúlt hónapok történéseit.

Áron életében legnagyobb változás, hogy elkezdett beszélni, nagyon aranyosan utánoz szinte már mindent, és egyre több szót használ rendeltetésszerűen. Magyart, angolt teljesen keverve. Legújabb kedvencek a maszatdugó és a koszos shoes. Nagy örömünkre a "MORE, MORE, MORE!" is "More, more, please!"-zé szelidült, bár cserébe megkaptuk, hogy "MINE, MINE, MINE!!!" És idén szinte alig volt beteg, úgy látszik túl vagyunk az óvodába beszoktatós beteges időszakon (és most minden felé kopogok). Sőt olyannyira beszokott az óvodába, hogy szemmel láthatólag szeret ott lenni, vidám és mindig elemében van, mikor megyünk érte. Szóval alapjába véve egy könnyen kezelhető, vidám és oltári aranyos gyerek. Viszont meglehetősen határozott és erős akaratú, ami főleg az utóbbi hónapokban mutatkozott meg. Ennek alapjába véve örülünk, de ezzel azért nem könnyíti meg a dolgunkat. Marha körülményes szinte bármit csinálni, sose arra akar menni mint kéne, a világért se engedi siettetni magát, és ha valami nem tetszik neki, azt egyértelműen az ember tudtára adja.

Viszont azt sem szeretném véka alá rejteni, hogy mostani életünk nagyon más mint azelőtt volt, hogy az embernek szinte semmi ideje nem jut a saját dolgait csinálni, mentálisan elég megterhelő. Folyamatosan főzünk, mosunk, takarítunk, mégsincs soha semmi kész. Ebből az egészből ami leginkább zavar, hogy a rendszeres testmozgás teljesen eltűnt az életünkből, elképeszően eltunyultunk. Persze mindezt nem akarom kizárólag Áronra fogni, nekünk kéne rá időt szakítani, bármennyire nehéz, de az tény, hogy jóval kevesebb szabadidővel gazdálkodhatunk, mint azelőtt.

Munka. Sok van belőle, egyre több, néha annyi, hogy egész nap megállás nélkül rohangálok, és szinte ebédelni is alig van időm. Többnyire még mindig tetszik a napi munka, bár jelentős része az, amit legkevésbé szeretek a labormunkában (fehérjetermelés és pucolás), de azért van olyan része is, amit kifejezetten élvezek, és a szakterületem (klónozás, FACS, esszéfejlesztés). Saját projekteken dolgozom, megbíznak abban, amit csinálok, és többnyire adnak a véleményemre (ami nagy szó, mert a főnök általában szimplán leinkompetensezi az embereket, és nem hallgat rájuk). Egyetértenek, hogy bebizonyítottam, hogy jó szakember vagyok, és hogy alacsonyabb pozícióban vagyok, mint a szintemnek megfelel. Ez eddig mind jó. Itt jön azonban a süket duma, hogy de még nem vagyok itt olyan rég, nincs pénz, meg a felsőbb vezetés nem engedné, meg így, meg úgy. Egy szó mint száz, egyre kevésbé bízom abban, hogy cégen belül egyhamar feljebb tudnék jutni. Sokan elégedetlenek nálunk emiatt, és hogy a felsőbb vezetés semmilyen módon nem értékeli a jó munkát, csoportunkból az elmúlt hónapban ketten is felmondtak emiatt. Amúgy meg mindenki nagyon odateszi magát, és keményen dolgozik, úgyhogy nem könnyű az előrejutás.

Dani szintén nagyon keményen dolgozik azon, hogy megállja a helyét bioinformatikusként, és úgy tűnik küzdelmét siker koronázza. Múlt héten beszélt vele főnöke, hogy szeretnék megtartani hosszabb távon, elégedettek a munkájával, a csoport minden tagja pozitívan nyilatkozott róla, hogy milyen gyorsan és jól végzi el a rábízott feladatokat. Szerintem óriási teljesítmény, hogy a programozást teljesen saját maga tanulva így helytáll Európa egyik legjobb (ha nem a legjobb) bioinformatikai központjában. Nagyon büszke vagyok rá, és visszaadta a hitemet, hogy talán mégiscsak megéri kockáztatni, hogy az ember olyat csinálhasson, amit igazán szeretne. Arról meg már nem is beszélve, hogy most végre olyat csinál, amire van kereslet, és rendesen meg is fizetik. Nem mondom, hogy az elmúlt pár év szívása nyomtalanul eltűnt, de hogy enyhül a munkanélküliségtől való rettegésem, már óriási megkönnyebbülés.

Az elmúlt időszak másik visszatérő motívuma, hogy Áronnak próbáljuk megszerezni a magyar útlevelét, de több mint kétévesen még mindig nincs meg neki. Nem mondom, hogy ez részben nem a mi hibánk, lassan álltunk neki, de az, amit a magyar bürokrácia művel, valami egészen felháborító. A folyamatot augusztusban elindítottuk, az jól elakadt, és a héten végre bejutottunk a londoni nagykövetségre (ahol a pórnépet egy oldalsó, kutyabejáró-szerű ajtón engedik be egy fülledt kis szobába, ahova be se lehet férni a sok szerencsétlen ügyintézőnek), ahol két konzulnak nem sikerült megegyezni, mit is kéne ilyen helyzetben tenni. Mindent vittünk magunkkal, még a mi anyakönyvi kivonatunkat is, de már mire hazaértünk, hívtak, hogy hiánypótlásként küldjünk még be két másik kitöltött formanyomtatványt. Szóval hogy mikor jutunk ennek a végére, és mikor tudunk hazautazni, az továbbra sem világos (csak amerikai útlevéllel meg már nem merünk utazni, ugyanis ilyen hosszan amerikai állampolgár vízum nélkül nem tartózkodhatna itt). Itt jegyezném meg, hogy Dani ezen a téren is hatalmast fejlődött, olyan stóc dokumentumot töltött ki hibátlanul, hogy csak néztem (már Dani intézi ezt az ügyet, mert én eljutottam arra a szintre, hogy totális idegbajt kapok, ha csak rágondolok).

Ami Angliát illeti, eléggé hozzászoktunk, és szeretjük itt, bár van egy-két dolog, ami már kezd az agyunkra menni, páldául a sok eső, a külön meleg és hideg vízes csap (Dani szerint ha valaha lesz itt saját lakásunk, az lesz az első, hogy a csapokat baltával szétcsapja), és az igénytelen éttermi kaja. Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezzem, hogy viszont a mi konyhaművészetünk egyre fejlődik, ugyanoda járunk piacra mint a Jamie Olivér (már kétszer találkoztunk vele!), én meg teljesen tesco-s recept hívő lettem, mostanában szinte kizárólag abból főzök. Most biztosan sokan gondoljátok, hogy meghülyültem, pedig tényleg nagyon finomak, változatosak és egészségesek. Ami az angolokat illeti, szerintem abszolút korrekt és kultúrált népség, bár mikor már másodszor folytattuk le azt a beszélgetést tök komolyan, hogy az ötórai teához a süteményt először kell lekvárral megkenni és utána krémmel, vagy fordítva, akkor teljeséggel ledöbbent, hogy hogy voltak képesek ezek a fél világot leigázni. De komolyra fordítva a szót, nyitottak és kedvesek itt az emberek, olyan közeg, amiben szívesen nevelem fel Áront. (Bár az EU-ból való kilépés fontolgatását nem tartom túl elegáns húzásnak.)

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről, de az elmúlt időszak legmeghatározóbb élménye volt, ezért úgy döntöttem, megemlítem. Áronnak lett volna egy kistestvére, de aztán mégse lett... Legalábbis most nem :-( Túl vagyunk rajta, és bár gyakran érzem úgy, hogy ha egy lépést megyek előre, az élet kettőt visszalök, de azért, mint láthatjátok, alapjába véve minden rendben.