Aloha!

Hát szóval az úgy történt, hogy hálaadáskor elutaztunk Hawaii-ra. Pontosabban Mauira. Hogy Ti is átvegyétek az Aloha hangulatot, hallgassátok meg az egyetlen Hawaii világslágert, a nem kevesebb mint 343 kilós Israel Kamakawiwo'ole-tól:

A kabriónk

Csütörtök kora reggel indultunk, és kb. öt óra repülés után meg is érkeztünk Mauira. Itt rögtön béreltünk is egy Ford Mustang kabriót, amire már régóta fájt a fogunk, és hát hol máshol béreljen ilyet az ember mint Hawaii-on :-) Majd elfoglaltunk szállásunkat, kissé öreg szoba, de tiszta, és a lehetőségekhez képest olcsó. Aztán délután felfedeztük a környéket, kicsit felhős volt az idő, de jó meleg. Fürödtünk is, a harmadik hullám úgy pofáncsapott, hogy majdnem ott maradtam. Aztán megpróbáltunk valami ennivalót keríteni, ami nem volt könnyű, hisz épp hálaadás volt. Ekkor ismerkedtünk meg a hawaii konyha egyik gyöngyszemével, a poi-val, a taro növényből készült, lilás színű, keményítőízű köretként fogyasztott péppel. Fúj!

A szállásunk

És a part

Kedvenc eledelünk, a poi. Ugye milyen guszta?

Pénteken szintén korán keltünk (és egyesek még azt hiszik, hogy pihenni mentünk Hawaii-ra!), mert 6.30-kor át kellett venni a kajakunkat. Mivel reggel csendesebb az óceán, így csak akkor engednek ki a vízre, annak ellenére, hogy egész napos kajakbérléssel kecsegtetnek. Kérdezem a srácot, hogy merre lehet teknősöket látni, mert tudtam, hogy ez a régió nevezetessége. Erre azt mondja, hogy arra van a víz, oda megyünk, amerre akarunk. Értem én haver, hogy mérges vagy, mert nem fizettünk be a méregdrága kajaktúrára, de azért ennél kommunikatívabb is lehetnél. Aztán nekivágtunk a víznek, miközben a parton barátunk éppen az evezés titkaiba avatta be azokat a lelkes jelentkezőket, akik rendesen befizettek a túrára. Hát mi rögtön demonstráltuk nekik, hogy hogyan nem kell vízre szállni, de azért másodszorra csak összejött. Aztán végül is csak kitaláltuk merre vannak azok a teknősök, egyet teljesen közelről láttunk, tündéri kis jószágok.

Ilyet láttunk. De most komolyan.

Délután még strandoltunk egy kicsit, mellettünk meg épp a helyi természetbarát egyesületnek volt nagy teknősmentő akciója, hónapokon át dekkoltak a teknőstojások mellett, hogy megvédjék a monguzoktól, és most ásták ki a héjakat, hogy meggyőződjenek, hogy rendesen kikeltek. Dícséretes a lelkesedésük!

A hawaii lakomán autentikus öltözékben

Este meg hawaii táncos lakomára, luau-ra voltunk hivatalosak. Kicsit tartottam tőle, hogy nagy lehúzás lesz, de nagyon jó volt, még a Dani is azt mondta, hogy abszolút megérte :-) Már rögtön az elején megkaptam várva-várt nyakbaakasztható virágfüzéremet, a lei-t, amit még másnap is büszkén hordtam. Aztán jött a helyi koktélkedvenc, a mai tai, és kicsit később mindenféle helyi finomság, amik közül a helyben, föld alatti kemencében sült malacot emelném ki. Természetesen kedvenc poi-nk is volt, még a pincérek is azon viccelődtek, hogy aki nem eszi meg, az nem kap desszertet. Aztán jött a táncos bemutató, ami szintén nagyon színvonalas volt, ritkán látni embereket olyan nagy örömmel végezni a munkájukat mint ezeket a táncosokat. Hát igen, aki ilyen jól néz ki, táncolni is tud, és még Hawaii-on is lakik, végül is minek szomorkodjon?

Készül a sültmalac

A műsor

Road to Hana

Szombaton a "Road to Hana" volt az úticél, ez Maui egyik legnagyobb nevezetessége, a sziget északkeleti oldalán végighúzódó, tengerparti, esőerdőkkel és vízesésekkel tarkított útvonal. Hát ez némileg kiverte nálunk a biztosítékot. Ugyanis nem több mint hatvan mérföld, de mégis három órán át vezettünk oda, aztán ugyanannyit vissza. Kanyar kanyar után, két kocsi egymás mellett épphogy csak elfér, mindez a semmi kellős közepén. Sehol egy útjelző tábla, persze a GPS is elszáll, a dzsungelből néha kisétál egy magányos tyúk... Amúgy ez most egész jól hangzik, nem is értem min akadtunk úgy ki... Mindenesetre az tény, hogy ilyen terepen vezetni marhára leférasztja az embert, hiába váltottunk gyakran. De azért persze igen baró helyekre jutottunk el, bambuszerdőbe, vízeséshez, vörös és fekete homokos tengerpartra. Ráadásul vettünk még egy oltári aranyos plüssteknőst is, most is itt ül mellettem, és nézi, ahogy blogolok :-)

Bambuszerdő

Vöröshomokos tengerpart

Molokini kráter

Vasárnap elmentünk felszíni búvárkodni a Molokini kráterhez (hát tényleg egy percet sem pihentünk, és mindent kipróbáltunk amit csak lehet). Ehhez is korán reggel indult a hajó, hogy még azelőtt odaérjünk a búvárparadicsomnak számító kráterhez mielőtt rákezd a szél és a nagy hullámzás. Hát ez nem jött össze. Mire odaértünk már akkora hullámok voltak, hogy komolyan gondolkodóba estünk, hogy ez valóban jó ötlet-e. Annál is inkább, mert az odaúton a legénység végig azzal ilyesztegetett minket, hogy itt hideg ám a víz, úgyhogy béreljünk tőlük neoprém ruhát (de mivel a hajón az összes ázsiai beöltözött, mi elvi kérdést csináltunk abból, hogy mi keményebbek vagyunk).

Szóval már majdnem chicken out-oltunk, de aztán végül is összeszedtük a bátorságot, és nagyon jó móka volt. Mondjuk én itt nem búvárkodtam, csak vigyorogva lebegtem az úszógumikon mint a hülyegyerekek, de ezután elmentünk egy csendesebb partszakaszra, és itt már nekem is ment a búvárkodás, láttunk mindenféle szép korallt és halakat. És persze a víz egyáltalán nem volt hideg, haha! Visszafelé a hajón meg kaptunk a fedélzeten grillezett hamburgert, marha finom volt, sőt még egy bálnát is láttunk :-)

A szemfülesek a Danit is fellelhetik a képen

Iao Needle meg én

Délután még megnéztük Maui egyik jelképet, az Iao Needle-t, egy dzsungellel borított tűhegyes sziklát.











Hétfőn a sziget nemzeti parkjába látogattunk el, a Haleakala vulkánhoz. Hawaii vulkanikus eredetű, de ma már csak egy szigeten maradt működő tűzhányó, Maui-n is inkább kopár holdbéli tájat idéz a hegy, mintsem vulkánt.

A vulkánon

Itt túráztunk egy jót, de csak hogy ez a nap se legyen unalmas, előtte még kipróbáltuk, hogy milyen is az a ziplining:

A hegyről lefelé menet meg egy gyönyörű naplementét kaptunk el.

Dani egy hula tánccal búcsúzott a szigetektől

Kedden egy gyors utolsó fürdés után szomorú búcsút vettünk a csendes óceani paradicsomtól és visszarepültünk Berkeley-be, ahol miután megérkeztünk egy héten át folyamatosan esett az eső.

És persze még több kép itt.

Megérkezett az esős évszak!

A héten megérkezett kis városunkba az esős évszak. Talán eddig nem írtuk, de Berkeley a mediterrán zóna közepén fekvő kis városka, körülbelül krétával fekszik egy szélességi körön. A tipikus európai mediterrán területtel ellentétben a nagy nyári meleget a San Francsiso-i öböl bejárata felöl beáramló csendes óceáni légtömegek enyhítik. Olyan hatékonyan, hogy a legmelegebb hónapban sem kell 24C-nál többre számítani, cserébe télen szinte sosem fagy, és napközben többnyire 10C közelében van a hőmérséklet. 

Berkeley klímája. Forrás: wikipédia

Viszont a csapadék eloszlása nagyon egyenletlen: a mediterrán klímának megfelelően a nyári hónapok teljesen szárazak, minden növényzet visszafejlődik, a dombok aranyszínben tündökölnek, csak a keménylombú kaliforniai tölgyek zöldellenek. De ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy hónapokig egyetlen csepp eső nem esik, semmi. A partvidéken a helyzet jobb, mivel ott az óceán felől érkező ködből a fákat borító mohák és zuzmók jelentős mennyiségű vizet képesek kifacsarni, de a kontinens belseje felé a klíma egyre szárazabb és forróbb. Ahol az emberek növénytermesztéssel próbálkoznak ott öntözésre van szükség.

Majd október-november tájékán egyre gyakrabban esik, majd a téli hónapok során egészen elképesztő mennyiségű csapadék képes esni. Otthon is sokat esett az eső, de többnyire egy-egy nagyobb vihar formájában, míg itt képes esni napokon keresztül folyamatosan, megállás nélkül. Viszon a sok csapadéknak köszönhetően a nyár elején az egész vidék gyönyörű zöldben tündököl. 

Így fest a vidék tavasszal, kora nyáron. 

A nyár közepén a meleg és a szárazság gyorsan sárgává változtatja a tájat

Karrierem csúcspontja

Úgy gondoltam ismét eljött az ideje, hogy laborügyekről blogoljak, annál is inkább, mert azt hiszem elértem karrierem csúcspontját :-) Az történt ugyanis, hogy David E. Shaw, a világ egyik leggazdagabb embere, aki Clinton és Obama tudományos tanácsadója is volt, és mintegy hobbiból épitett egy olyan szuperszámitógépet, ami két nagyságrenddel hosszabb molekuladinamikai számitásokat tud végezni, mint az utána következő leggyorsabb, azt mondta nekem, hogy tudja, hogy én ki vagyok. Na ezt kapjátok ki!

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy szorosan együttműködik a főnökömmel azon a témán amin én is dolgozom, így ő többször is emlegetett már neki, innen emlékszik a nevemre. A főnök jó előre leosztotta, hogy kinek kell majd menni vele ebédelni, én meg teljesen be voltam parázva, hogy miről is fogok majd én társalogni egy ilyen kaliberű fickóval. Aztán végül is egész jól sült el, hát azt nem mondom, hogy kiemelkedően magasszintű megnyilvánulásaim lettek volna, de legalább nem mondtam kifejezett hülyeséget :-)

Amúgy a laborban nem sok minden változott olyan értelemben, hogy még mindig nem jött el az a pont, hogy azt mondanám, áh, ezeknek a Berkeley-s gyerekeknek csak a szájuk jár, nem is olyan nagy számok! 

Nemrég jött egy új phd-s a csoportba, brutális texas-i kiejtéssel olyan okosakat mond, hogy csak lesek, és ezt a paradoxont még nem teljesen sikerült feldolgoznom :-) A Daniékkal somszédos laborban meg van egy srác, akinek nemcsak az nagyapja, hanem a nagybátyja is Nobel-díjas! Gondolom van rajta némi nyomás, pipettázik is rendesen.

Az én diákom is igen komolyan veszi magát, a stréberségnek valami olyan szintjét ismerteti meg velem, amit eddig elképzelni se tudtam, pedig otthon én is elég súlyos arcnak számitottam. Hát mindent csinál egyszerre, órára jár, nyelvet tanul, szerves kémiát tanít és persze laborban dolgozik. Két dolgot nemigen szokott csinálni, aludni és szórakozni. Bár nyárra elnyert egy nagyon neves ösztöndíjat, amivel két hónapon át dolgozott egy Seattle-i laborban, állitása szerint az nagyon szórakoztató volt.

Mindenesetre annak ellenére, hogy ezzel a Berkeley-vel jóval felé lőttem a célnak, azért egész jól mennek a dolgaim. Az volt a stratégiám, hogy megpróbálok valami olyan módszert beindítani, amihez senki nem ért a laborban, így én leszek majd a mindentudó szakértő (trükkös, trükkös, azért mégiscsak van ám itt ész!) És lássatok csodát, ez többnyire sikerült is, és én lettem a csoportban az áramlási citometria szakértő, és hozzám jönnek segítségért :-)

És bár a főnököm nem egy könnyű eset, és random szituációkban képes az ember fejét leüvölteni, hogy “No, no, no! That is not the way to do it, no discovery has ever been made this way!”, azért valahol a lelke mélyén meg lehet velem elégedve, mert biztos ami biztos, a vízumomat 2016-ig meghosszabította :-) Bár addig azért mégsem kéne itt maradni, a hosszú posztdokság itt ugyanis egyértelműen a sikertelenség jele, menni kell a Harvardra professzornak, amilyen gyorsan csak lehet! Mert különben mindennek vége… Vagy mégsem? Már jómagam is kezdek megzavarodni.

Amerika vs Európa

Már régóta ért bennem a gondolat, hogy írjak a két kontinensen való élet szembeötlő különbségeiről, hiszen jópár ilyen van, és általában sok tévhit él róla azokban, akik még csak az egyiket próbálták. Úgyhogy az elkövetkező sorokban megkísérelem összehasonlítani az amerikai (pontosabban kaliforniai) és az európai (pontosabban magyar) életet, hétköznapokat. Persze ahogy én látom, csupán a társadalom kis, hozzánk hasonló rétegéből mintavételezve, szubjektív elemekkel megspékelve, azt hiszem ez elkerülhetetlen.

Ezt a bejegyzést amúgy igen nehezen sikerült megszülnöm, aminek az az oka, hogy nagyon nehéz erről a témáról úgy írni, hogy ne lehessen minden mondatát félreérteni. Ezért még itt az elején szeretném leszögezni, hogy most általános életérzésekről és hozzáállásokról írok, és nem egyes emberekről. Természetesen kivételek mindkét oldalon vannak.

Először is szeretnék egy két tévhitet eloszlatni, ami mindig is nagyon zavart, úgyhogy a lelki békém érdekében ki kell írnom magamból legalább egyszer :-) És itt most igencsak koncentrálnom kell, mert egyrészt senkit nem akarok megsérteni, másrészt viszont az effajta alaptalan bődületes baromságoktól olyan szinten felhúzom magam, hogy nagyon nehezemre esik nyugodt hangnemben irni.

Szóval otthon gyakran hallani olyanfajta megnyilvánulást, hogy az amerikaiak buták. Ez azért is tartozik a kedvenceim közé, mert ilyenkor általában a tanulatlan amerikai vs iskolázott magyar összehasonlitást szokták hozni, pl. az amerikaiak azt sem tudják hol van Magyarország, nincs kultúrájuk stb, stb. Igen, bizonyára vannak itt olyan kevéssé iskolázott emberek, akik még sosem halottak rólunk. De vajon ha ugyanezt a népréteget megkérdezzük otthon, hogy hol van New Orleans, vagy mikor volt az amerikai polgárháború, milyen választ adnának? Gyanítom ők se tudnának túl sok érdemlegeset hozzászólni a témához.

Amúgy eddig nekem még csak egyszer sikerült olyan amerikaival találkoznom aki ne tudta volna, hogy merre van Magyarország. Többnyire inkább olyan megjegyzéseket tesznek, hogy Budapestről nagyon szép képeket láttak, szívesen ellátogatnának oda, és egész sokan jártak is már arrafelé. Arról már nem is beszélve, hogy olyan is volt már, hogy olyan Magyarországgal kapcsolatos történelmi illetve politikai témát vetettek fel, amihez szinte hozzá se tudtam szólni. (Bár itt azért újra ki kell hangsúlyozni, hogy az én társadalmi mintavételezésem is meglehetősen egyoldalú :-))

Szóval lényeg ami lényeg, ha azonos társadalmi rétegeket hasonlítunk össze, akkor kiderül, hogy nem, az amerikaiak egyáltalán nem buták.

Egy másik gyakori téves elképzelés Amerikával kapcsolatban, hogy itt még a kerítés is kolbászból van, és mindenki marha jól él. Ez többnyire igaz is, már olyan értelemben, hogy ha azonos beosztású embereket hasonlítunk össze, akkor itt szignifikánsan magasabb az életszínvonal. Viszont ennek megvan a maga ára. Itt ugyanis szinte minden munkakörben folyamatos számonkérés van, és ennek következtében teljesítménykényszer. De ehhez itt teljesen hozzászoktak az emberek, nem próbálnak kibújni alóla, és általánosan elmondható, hogy a munkamorál jóval magasabb szintű mint otthon. Én még olyan elszántan és szorgalommal nem láttam dolgozni és karriert épiteni embereket mint itt. 

Tehát a jólétért keményen meg kell dolgozni. Például otthon teljesen magától értetődőnek tartjuk a gyerekek után járó évekig tartó támogatást. Itt tudjátok mennyit időt kapnak a kismamák? Hat hetet! Ledöbbenten és irigykedve hallják, hogy nálunk micsoda aranyvilág van, de alapjába véve elfogadják, hogy itt nincs ekkora "luxus", és nem nyavalyognak miatta. (A panaszkodás amúgy is szinte ismeretlen az amerikaiak számára, épp ellenkezőleg mint a magyaroknál, itt mindig minden szuper, mondjuk ez se teljesen normális, az arany középutat valahogy senkinek se sikerül belőni.)

Most gondolom jópáran azt gondoljátok, hogy ez az egész rendszer micsoda embertelen, a gyerekek ettől biztosan lelki sérültek lesznek, de valójában nem. Mert a havi 1500$-os daycare - amit szintén nyavalygás nélkül fizetnek ki az emberek - olyan színvonalas, hogy a gyerek szeret oda járni. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy ez jó, és én se tervezem a gyerekemet hathetesen bölcsődébe adni, iyen szempontból azért európai gondolkodású maradtam, csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy mennyire más itt a munkához való hozzáállás. Szóval hogy az amerikaiak csak azért lennének mindenhol annyira az élen, mert itt sok a pénz? Hát az sem árt, de az biztos, de ennél azért jóval összetettebb ez a kérdés.

Azt is gyakran szokták tőlünk kérdezni otthonról, hogy nem vagyunk-e mi itt nagyon egyedül az idegenben, tudunk-e barátokat szerezni? Mért ne tudnánk? Hát mi a Danival nem erőltetjük meg magunkat ilyen téren, de már így is több a barát, ismerős, mint amennyit az időnk engedne. (Bár lehet, hogy ez csak kivételesen kellemes és szórakoztató jellemünknek köszönhető ;-) Na jó, bevallom, ennek kicsi a valószínűsége.)

Az viszont abszolút igaz, hogy Amerika a szélsőségek hazája. Igaz ez szinte minden téren, de szerintem két tekintetben nagyon szembeötlő. Az egyik a boltok és az áruválaszték. Otthon is van persze drága, előkelő áruház és Tesco is, de valahogy a kettő nem különül olyan élesen el. Itt óriási a szintkülönbség a kizárólag helyi organikus terméket áruló biobolt, és a borzalmasan low-end egydolláros bolt között. A vásárlóközönség sem keveredik a legkisebb mértékben sem, míg az előbbit szinte kizárólag burzsuj fehérek látogatják, az utóbbiban főként segélyen élő feketéket és latínókat találunk (meg engem, amikor mosogatószert és wc illatosítót veszek :-)).

A másik feltünően szélsőséges terület az oktatás, a legalacsonyabb színvonalú community college és a Nobel-díjasokat kinevelő élvonalbeli egyetemek egyaránt megtalálhatók itt. Otthon is vannak persze jó és kevésbé jó egyetemek, de messze nincs ekkora különbség a legjobb és a legrosszabb között. Ugyanez a széles skála megtalálható persze alacsonyabb szinten is, az általános és a középiskolák esetében.

Ebből szinte következik egy az amerikaiakra szerintem szintén nagyon jellemző tulajdonság, a céltudatosság. Az embereknek itt valahogy konkrétabb elképzeléseik vannak arról, hogyan képzelik el a jövőjüket, mit akarnak magukkal kezdeni. Hiszen ha nem így tesznek, igen könnyen nagyon csúnyán megszívhatják. Például ha lakásvásárláskor nem járnak utána alaposan, hogy az adott terület milyen iskolakörzetbe tartozik, akkor letelepedhetnek olyan helyre, ahol vagy borzalmasan alacsonyszintű oktatást kap a gyerek, vagy meg fizethetik a havi 1500$-t a magániskolára.

Továbbá az állam itt nem intéz el neked semmit, alanyi jogon szinte semmi sem jár. Úgyhogy ha nem választasz ésszel egészségbiztosítást meg magányugdíjpénztárt, akkor könnyen nagy kakiban találhatod magad. Járj utána, és oldd meg, szabad ország vagyunk, mindenki magáért felelős, ha hülye vagy, az a te bajod! (Amúgy én ezzel többnyire egyetértek, de a Dani kommunista lelke - ő jellemezte magát így -nagyon ki van rajta akadva.) Bár igazából ez is jóval bonyolultabb ennél, és többnyire csak akkor igaz, ha egy bizonyos szinten akarsz élni, természetesen a vérző fejű csöveseket itt is ellátják és megetetik...

Az amerikaiak szabálykövetők. Ha hülyeség, ha nem, a szabály az szabály, és be kell tartani. Ezen sok külföldi csak nevet, de nekem tetszik ez a hozzáállás, ugyanis olyan dolgok következnek belőle, hogy például a közlekedés sokkal kultúráltabb, az emberek nem tolonganak, nem dudálnak, nem anyáznak, és becsületkasszás megoldások nagyon sok helyen működnek, ami otthon elképzelhetetlen lenne. Úgy általában, szerintem tök jó, hogy nem mindenki azt lesi, hogy hol tudná kijátszani a rendszert, hogy spóroljon pár dollárt...

Itt nagyon megy az individualizmus, mármint olyan értelemben, hogy mindenki csinálja a kis dolgait úgy ahogy akarja, a többiek meg nem csámcsognak felette. Ez igen szembeötlő például az öltözködésben. Ugyanabban az időjárásban van aki polóban és strandpapucsban nyomul, míg a másik csizmában, sapkában és sálban tolja. És senki nem döbben le egyik végleten sem.

Amerikában ami rutinszerű és egyszerű, az baromi könnyen és jól működik, ha viszont kis hiba is csúszik a rendszerbe, marha nehéz bármit is elintézni. Ezt saját bőrünkön tapasztaltuk, például orvoshoz eljutni elsőre baromi problémás, de amint az embernek bejáratott háziorvosa és biztosítása van, magas színvonalú ellátást kap, és nagyon kedvesek is hozzá. Papírügyeket intézni is egészen egyszerű mindaddig, amíg valaki el nem írja a címed, mert akkor aztán rávenni őket, hogy javítsák már ki ezt az apró hibát, hónapokig tart.

Összesítve talán azt lehet mondani, hogy Amerikában sokkal inkább olyan érzése van az embernek, hogy működnek és haladnak a dolgok, és kevesebb a szarakodás. Viccesen ezt úgy tudnám szemléltetni, hogy otthon amikor egy baráti találkozó végetér, az emberek baromi hosszasan búcsúzkodnak, udvariaskodnak, mielőtt valóban elindulnának, itt meg egyszerűen lelépnének, amikor megunták a bulit: "Ok guys, gotta go, catch ya later!", és már kint is vannak az ajtón. Eleinte ez nekünk nagyon furcsa volt, de most már mi is belejöttünk :-)

Azért még egy magamfajta nagy amerikabarátnak is be kell vallani, hogy vannak bizonyos dolgok amik otthon jobbak. Például az európai zsebkendőhasználat kultúrája jóval magasabb fokon áll. Itt az emberek szívják az orrukat rendületlenül, de ki nem fújnák. Undorító! (Mondjuk ez inkább az ázsiaiakra jellemző mint az amerikaiakra, csakhát belőlük meg sok van.)

Az amerikaiak nem értenek a divathoz. Úgy tudnak felöltözni, mint akik a nyolcvanas évekből csöppentek ide, és ráadásul még színvakok is. Párducminta. Na azt imádják. Az én kifinomult ízlésvilágom ezt nehezen viseli.

Az amerikaiaknak felháborítóan jók a fogaik. Fehérek és szabályosak, egytől egyig. Komolyan mondom, nem merek elmenni a fogorvoshoz, mert bár otthon mindig megdícsértek, hogy milyen jó, hogy rendszeresen járok ellenőriztetni, itt biztosan kiverem  biztosítékot a fogdokinál. De hiszen nekem még amalgám töméseim is vannak, hát ilyet is tutira csak a történelemkönyvekben láttak!

Na meg persze nincsen túró rudi és füstölt kolbász. Ez nagy baj.