Karrierem csúcspontja

Úgy gondoltam ismét eljött az ideje, hogy laborügyekről blogoljak, annál is inkább, mert azt hiszem elértem karrierem csúcspontját :-) Az történt ugyanis, hogy David E. Shaw, a világ egyik leggazdagabb embere, aki Clinton és Obama tudományos tanácsadója is volt, és mintegy hobbiból épitett egy olyan szuperszámitógépet, ami két nagyságrenddel hosszabb molekuladinamikai számitásokat tud végezni, mint az utána következő leggyorsabb, azt mondta nekem, hogy tudja, hogy én ki vagyok. Na ezt kapjátok ki!

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy szorosan együttműködik a főnökömmel azon a témán amin én is dolgozom, így ő többször is emlegetett már neki, innen emlékszik a nevemre. A főnök jó előre leosztotta, hogy kinek kell majd menni vele ebédelni, én meg teljesen be voltam parázva, hogy miről is fogok majd én társalogni egy ilyen kaliberű fickóval. Aztán végül is egész jól sült el, hát azt nem mondom, hogy kiemelkedően magasszintű megnyilvánulásaim lettek volna, de legalább nem mondtam kifejezett hülyeséget :-)

Amúgy a laborban nem sok minden változott olyan értelemben, hogy még mindig nem jött el az a pont, hogy azt mondanám, áh, ezeknek a Berkeley-s gyerekeknek csak a szájuk jár, nem is olyan nagy számok! 

Nemrég jött egy új phd-s a csoportba, brutális texas-i kiejtéssel olyan okosakat mond, hogy csak lesek, és ezt a paradoxont még nem teljesen sikerült feldolgoznom :-) A Daniékkal somszédos laborban meg van egy srác, akinek nemcsak az nagyapja, hanem a nagybátyja is Nobel-díjas! Gondolom van rajta némi nyomás, pipettázik is rendesen.

Az én diákom is igen komolyan veszi magát, a stréberségnek valami olyan szintjét ismerteti meg velem, amit eddig elképzelni se tudtam, pedig otthon én is elég súlyos arcnak számitottam. Hát mindent csinál egyszerre, órára jár, nyelvet tanul, szerves kémiát tanít és persze laborban dolgozik. Két dolgot nemigen szokott csinálni, aludni és szórakozni. Bár nyárra elnyert egy nagyon neves ösztöndíjat, amivel két hónapon át dolgozott egy Seattle-i laborban, állitása szerint az nagyon szórakoztató volt.

Mindenesetre annak ellenére, hogy ezzel a Berkeley-vel jóval felé lőttem a célnak, azért egész jól mennek a dolgaim. Az volt a stratégiám, hogy megpróbálok valami olyan módszert beindítani, amihez senki nem ért a laborban, így én leszek majd a mindentudó szakértő (trükkös, trükkös, azért mégiscsak van ám itt ész!) És lássatok csodát, ez többnyire sikerült is, és én lettem a csoportban az áramlási citometria szakértő, és hozzám jönnek segítségért :-)

És bár a főnököm nem egy könnyű eset, és random szituációkban képes az ember fejét leüvölteni, hogy “No, no, no! That is not the way to do it, no discovery has ever been made this way!”, azért valahol a lelke mélyén meg lehet velem elégedve, mert biztos ami biztos, a vízumomat 2016-ig meghosszabította :-) Bár addig azért mégsem kéne itt maradni, a hosszú posztdokság itt ugyanis egyértelműen a sikertelenség jele, menni kell a Harvardra professzornak, amilyen gyorsan csak lehet! Mert különben mindennek vége… Vagy mégsem? Már jómagam is kezdek megzavarodni.