Oakland félmaraton

Pár héttel ezelőtt Oaklandben futottam egy félmaratont. Mivel nem sokat edzettem, arra gondoltam, hogy jó lenne olyan 1:40-1:50 körüli időt elérni. A versenyre technikusunkkal, Michael-lel készültem, aki tavaly kapott rá a futásra, és amellett, hogy szorgalmasan gyűjtögeti a kilómétereket, mellette kondizni is jár, meg valami "rocket ball" nevű sportot is művel. Róla tudni kell, hogy NAGYON kövér gyerek volt, gimiben 120 kilónál is többet nyomott, spéci helyről kellett ruhákat rendelnie, és nem bírt pihenés nélkül felmenni az emeleti szobájába. Na, valamikor a gimi vége felé rájött, hogy ez így nem lesz jó, és változtatnia kell az életén, és apjával minden este sétált egy keveset, majd egyre többet, aztán már tudott kocogni, majd futni. Másfél év alatt 50 kg-t adott le a srác, és azóta nagyon soportos életet él. Amikor mondta, hogy milyen dagadt volt, nem hittem el. Mutatott képeket, és csak a vigyora alapján lehetett azonosítani, annyira más volt... A laborban mindenki mondta neki, hogy ne legyen hülye, adja el a képeket valami fogyasztószer gyártónak, mondja, hogy ettől tudott lefogyni, kereshet vele egy csomó pénzt.

Mindenféle képek innen-onnan

Mivel az utóbbi időben volt pár kisebb kirándulásunk, amiról összegyűlt néhány kép, de önnmagukban nem voltak olyan érdekesek, hogy egy egész blogbejegyzést írjunk róluk. Úgyhogy most csak képek lesznek minimális kommentárral.

Errefelé nagyon odafigyelnek a túrázók testi épségére, és mindenféle hasznos tanáccsal látják el őket, mint pl. mi a teendő puma támadás esetén.

Beszippantott szilikonvölgy - felháboritó feltételekkel

Vettünk egy okostelefont. Ez önmagában még nem lenne különösebb blogolni való, de mégiscsak az, mivel igen, több mint egy év után, végre sikerült valamit találni, ami rosszabbul működik itt mint Magyarországon! Itt a részletes sztori.

Szóval úgy döntöttünk, veszünk egy okostelefont. Elsősorban nem azért mert annyira lenyűgöznek az új technikai kütyük, hogy nem tudunk nélkülük élni, hanem mert itt a szilikon völgy közelében szinte már mindenkinek van, és amikor egy technika igy elterjed, akkor valahogy előállnak olyan szituációk, amikor igencsak megnehezedik azoknak a dolga, akik még nem csatlakoztak az új technológiához. Pl. manapság képtelenség valakivel mobiltelefon nélkül összehozni egy találkozót, mert folyton változik valami az utolsó pillanatban, mig ez korábban tökéletesen működött... Itt meg már ott tartanak, hogy feltételezik, hogy folyamatosan, a nap 24 órájában van internethozzáférésed, és ennek megfelelően viselkedsz. A főnököm rendszeresen azzal viccelődik, hogy nekem még nem sikerült belépnem a digitális korszakba, de elég csúnyán le is cseszett már párszor, hogy nem reagálok elég gyorsan a leveleimre (ezalatt értsd pl. hogy egy nap múlva küldtem neki adatot, miközben amúgy nyaraltam).

Na de mindegy, a lényeg az, hogy itt tényleg még a csövesek is iPhone-nal mászkálnak, amit egyébként úgy hirdetnek, hogy "Hát, ha nincs iPhone-od, akkor nincs iPhone-od" olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű a valódi jelentés: "Hát, ha nincs iPhone-od, akkor hihetetlen lúzer vagy":

http://www.youtube.com/watch?v=onLYKU-CNhM

Mivel nekem az Apple termékekkel kapcsolatban továbbra is heves ellenérzéseim vannak, úgy döntöttünk, hogy a fő kompetitor céget fogjuk gazdagitani, és megvettük a legújabb Androidos Samsung Galaxy Note csodakütyüt.

Na és itt jön a történet. Már egy ideje nézegettük, hogy milyen legetőségeink vannak, és kiderült, hogy az előfizetések mind felháboritóan drágák, egészen pofátlan szerződési feltételekkel.  Mindenből csak giganto csomagot lehet venni, akárhogy trükközik az ember, nem ússza meg, hogy havi 80-100$-nál kevesebbet kelljen fizetni. Emiatt is döntöttünk úgy, hogy elég lesz egyet venni, amin az internetet mindketten használhatjuk, és az fogja magánál hordani, aki felelőségteljesebb (de kár, hogy ez pont én vagyok :-))

Na szóval ott vagyunk a boltban, ugyanannál a szolgáltatónál vettük az új telefont mint a régit, mondom, hogy szeretném ha a régi számom megmaradna. Erre a csaj heves telefonálgatásba kezd, majd közli, hogy van egy jó hire meg egy rossz, itt csak új számmal tudja nekem eladni a készüléket, ha meg akarom tartani a régit, akkor másik boltba kell elmennem. Erre a Dani megkérdezte tőle, hogy hol volt itt a jóhir, mire elneveti magát és azt mondja, na jó, az tényleg nincs. Ok, nem baj, új számom lesz (akiknek megvolt a régi, javitsátok, most már 510-333-2206). Hosszas papirkitöltögetések, aláirások, majd a végén közli, hogy akkor a deposit 150$ lesz. Kérdem én, a micsoda? Majd kiderült, hogy mivel az USA-ban nincs hiteltörténetünk, egy extra 150$ biztonsági letétet kell fizetni (amit majd egy év múlva visszaadnak, ha rendesen fizetjük a számlákat, na de akkor is!) Ugyanis itt az a rendszer, hogy ha sok hitelt veszel fel, és rendesen fizeted, akkor jó gyerek vagy, ha sok hitelt veszel fel, és nem fizeted rendesen, akkor rossz gyerek vagy, és itt jön a poén, ha egyáltalán nem veszel fel hitelt, mert csak olyan dolgokat vásárolsz amire van elég pénzed, akkor is rossz gyerek vagy! Felháboritó!

Aztán mikor kiléptünk a boltból, mondom a Daninak, ellenőrizzük már le, hogy minden rendben. A szerződés három oldalnyi apró betűs szöveg volt, és ahol valami konkrétumnak kellett volna lennie ott ilyenek voltak, hogy data plan: $. Visszamegyünk, kérdezzük a nőtöl, hogy ez most mégis micsoda? Azt mondja, hogy ja igen, ez a cég mindig csak ilyeneket ir oda, de épp ezért kézzel ráirta erre a cetlire, hogy valójában mire is szerződtünk. Kézzel, cetlire? Seriously?!

Szóval az amerikai AT&T céghez képest a magyar T-mobil egy egész korrekt kis cégnek mondható. Ilyen is van.

Azért hogy pozitivan végződjön ez a bejegyzés is, megjegyzem, hogy a Samsung Galaxy Note igen menő egy készülék. Hogy boldogabb lesz-e tőle az ember, és hogy megér-e ennyi pénzt, az már egy másik történet...

HD-ben látom a világot!

Szóval a kis egészségügyi kaland, amit az előző bejegyzésemben már emlitettem, az az, hogy megműtettem a szememet. Aki esetleg nem tudja, mert a kontaktlencsével jól álcáztam, igencsak vakegér voltam, az utóbbi években már -6-os dioptriával. Már régóta gondolkodtam a lézeres szemkorrekción, de mindig túl beszari voltam hozzá.

Az egész úgy kezdődött, hogy fogyóban volt a kontaktlencsém, amit még otthonról spájzoltam, és neki kellett volna állni kitalálni, hogy hol van olyan doki aki elfogadja a biztositásomat, milyet vegyek helyette stb, és amikor pont ezen vaciláltam folyamatosan egy szemsebész hirdetését nyomatták a rádióban. Na gondoltam, ha mar igy alakult, utánanézek ennek a pacáknak, és kiderült, hogy a térség egyik leggyakorlottabb szemsebésze, és szuper értékeléseket kapott mindenféle független fórumon. Hát gondoltam, ha ez nem isteni jel, hogy szedjem össze a bátorságomat, akkor semmi.

Szóval elmentem vizsgálatra, gyönyörű rendelő, ultramodern műszerek, szuperkedves alkalmazottak és orvosok (hát nem éppen egy sztk feeling), és természetesen megállapitották, hogy nem egyszerűen jó, hanem tökéletes jelölt vagyok (mondjuk sejteni lehetett, hogy ezt fogják kihozni). Szóval  egyeztettük a nagy nap időpontját két hét múlvára.

Hát ebben a két hétben némileg idegbaj voltam, és az nem túl sokat segitett, hogy a vicces kollégáim elkezdték magyarázni, hogy csak az a lényeg, hogy ne nézzek máshová, mert különben a lézer kitörli a gyerekkori emlékeimet. Az meg végképp nem segitett, hogy a Dani közölte, hogy ő nem hisz az érzéstelenitésben, biztosan borzalmas lesz, és érezni fogom, ahogy belevágnak a szemembe. (Erény az őszinteség, de azért néha jól jön egy kis kegyes hazugság.)

Szóval a nagy nap úgy nézett ki hogy, a Dani elvitt a rendelőbe, ahol ki kellett tölteni egy csomó hivatalos papirt, pl. hogy nem hagytam náluk végrendeletet (rendkivül megnyugtató), majd leperkáltuk a nagy zsét, minek cserébe adtak nekem egy kis váliumot. Majd mindenféle részletet elmagyaráztak, és végül bevezettek a lézerszobába, amit minden oldalról üveg vesz körül, hogy a következő páciensek nézhessék, hogy mi fog velük történni. A Danit is beengedték, és foghatta volna a kezemet, de modtam, hogy köszönöm, szülni egyelőre még nem készülök. Aztán lényegében arra emlészem, hogy mindenféle műszerrel meg vacakkal matatnak a szemem körül, de fájdalmat semmit nem éreztem. Az mondjuk nagyon para volt, mikor megéreztem az "égetett hajszagot", és tudatosult bennem, hogy égetik a szememet. Koncetrálj a zöld lézerre, koncetrálj a zöld lézerre, bakker, égetik a szememet! De aztán a teljes procedúra nem tartott tovább tiz percnél, és már kint is voltunk. Mondom a Daninak, ez nem is volt olyan durva, mire ő, micsoda, ez borzalmas volt, láttad volna mit csinálnak veled! Hát igen, gyanitottam, hogy ezt rosszabb végignézni, mint benyugtatózva és érzéstelenitve átélni (és itt most belinkelhetnék mindenféle rémisztő YouTube videót, de inkább nem teszem).

Annyi volt az utasitás, hogy a műtét után négy órát aludni kell, de legalább csukva tartani a szemet. És valóban, mikor kiszálltam a kocsiból vagy elmentem vécére, az igen kellemetlen szúró érzéssel és erős könnyezéssel járt. Aztán mikor lejárt a négy óra, nem is értem, hogy ez hogy lehetséges, kinyitom a szemem, és mintha elvágták volna, semmi kellemetlen érzés, és tök jól látok! Elképesztő, hogy mire képes az orvostudomány! Délután már kirándultunk a Bencével, merthogy sajnos a műtét pont az ő látogatásának hétvégéjére esett, és szerencsétlen kénytelen volt végignézni a hisztit, amit a körül műveltem, hogy a méregdrága antibiotikumos szemcseppel képtelen voltam elsőre beletalálni a szemembe. (Mégegyszer bocsi!)

Egy hétig úgy néztem ki mint egy zombi, mivel szinte a teljes szemfehérjém bevérzett (ez sem fájt, csak rémisztő volt), a világos-sötét határrégiókat nagyon furán láttam, és az egyik szememmel határozottan élesebben láttam. Aztán két hét után visszamentem kontrollra, és a látásom 20/15!!! Mivel otthon ha jól tudom nem használják ezt a számozási rendszert, referenciaként 20/40-nel az ember átmegy a látásvizsgán a jogsi megszerzésénél, 20/20 meg a tökéletes látás határa. Vagyis a látásom jobb a tökéletesnél :-)

Szóval ez szuperul sült el, nagyon örülök, hogy rávettem magamat, most olyan belevaló gyereknek érzem magamat, hogy a végén még a fülemet is kilyukasztom. Bár ehhez azért még egy kicsit tovább gyűjtöm a bátorságot :-)

Még élünk

Mivel az elmúlt időszakban teljesen elhanyagoltuk a blogot, gongoltam most már épp ideje újra jelentkezni, mielőtt az összes hűséges olvasónkat elveszitjük. Szóval igazából azért is nem irtunk, mert túl sok minden nem történt, a hétvégéken leginkább próbáljuk magunkat regenerálni a hétköznapok fáradalmai után. Engem most már másodszorra kap el egy influenza-megfázás-szerű nyavalya, a Dani is volt egyszer beteg, meg még egy kis egészségügyi kalandunk volt, erről majd külön blogban beszámolok.

Ráadásul év elején engem még "szakmailag is húzott az ág" ugyanis kellett tartanom egy munkabeszámolót, egy journal club-ot, és két posztert kellett készitenem házikonferenciákra. Ezek közül talán leginkább emlitésre méltó sztori a journal club.

Itt igyanis azt olyanból kell tartani, ami egyáltalán nem kötődik a labor munkájához, hanem valami nagyon egzotikus tudomány. Na én kitaláltam, hogy beszélek a DNS számitógépekről, ami számomra egy elég menő témának tűnt. Jó sok időt rászántam, hogy kibogozzam, hogy miről is van szó, merthogy ezeknek a cikkeknek csak kisrészben van közük a biológiához, inkább matekból meg számitástechnikából állnak, és az ábrák meg úgy néznek ki bennük, mint valami komplex elektromos kapcsolási rajz. Mindenesetre én eléggé meg voltam elégedve a végeredménnyel, szerintem marha jól elmagyaráztam, hogy hogy lehet DNS-sel összeadni, szorozni meg egyéb alap matematikai műveleteket végrehajtani, és hogy végre felfogtam, még menőbbnek éreztem mint eredetileg. Aztán szépen elmondtam a mondókámat, mig a vége felé a főnököm beszól, hogy szerinte ennek az egész DNS számitástechnikának semmi értelme, teljes időpocsékolás, és már tiz éve semmi jelentősebb előrelépést nem sikerült elérniük. Ezzel persze az összes kollégám hevesen egyetértett, és az egyik közölte, hogy csak azért jelenik meg minden évben a Nature-ben DNS számitogépes cikk, mert azt mindig felkapja a hiradó, mert a pórnépet jól lehet hülyiteni vele. Na gondoltam magamban anyátokat! Persze nyilvánosan pszeudo-intelligensen mosolyogtam, és próbáltam menteni a haza meg a DNS számitógépek becsületét.

A Dani állitja, hogy nem létezik, hogy mindenki értett hozzá, csak a főnöknek akartak tetszelegni, és a szájukat jártatták. Mindenesetre elég meggyőzőek voltak, és igencsak kiverték nálam a biztositékot.

Where's George?

Múlt héten az egyik egydolláros bankjegyen egy kis piros pecsétet fedeztem fel, ami közelebbről megnézve a wheresgeorge.com weboldalt relámozta.

Mint kiderült végre belebotlottam egy bankjegybe, amit regisztrált valaki a híres bankjegykövető weboldalon. Az egydolláros bankjegyen látható George Washington-ról elnevezett mozgalom egy teljesen civil kezdeményezés, egyszerűen valakinek eszébe jutott, hogy vajon merre járhatnak a dollárok, amikor éppen nincsenek nálunk? A megoldás egyszerű: egy weboldalon regisztrálhatjuk a nálunk lévő bakjegyet sorozatszám alapján, és láthatjuk, hogy merre járt előttünk, és kérhetünk értesítést újabb felbukkanás esetén.

Hollywood here we come!

Szóval karácsony másnapján nekivágtunk az útnak délnek, ugyanis apukam kijelentette, hogy ő csak meleg helyre hajlandó menni :-) Első nap a Big Sur Coast-ot jártuk végig, ami egy meglehetősen vadregényes sziklás partszakasz.

Második nap a Hearst Castle volt a programon, amit Amerika kastélyaként hirdetnek, valójában egy gazdag sajtómágnás épitette magának nyaralónak az 1920-as években. Később a család az államnak adományozta, és ma már múzeumként funkcionál. Ennek a milliárdosnak gyerekkori utazásai alatt nagyon megtetszett Európa, onnan meritett ihletet, és az eredmény egy igen impozáns, ám európai szemmel kicsit vicces épületegyüttes lett.

Reneszánsz kastély is meg nem is, mediterrán kúria is meg nem is, olasz katedrális is meg nem is, angol lovagi vár is meg nem is, ráadásul mindez megpakolva rengeteg műkinccsel, és mindennek tetejébe jön a rátelepitett amerikai szórakoztatóipar (értsd szuper kiállitások, ajándékbolt stb, cserébe viszont ötpercenként elmondják, hogy nehogy hozzáérj valamihez, letérj az útról, vagy valami ehhez hasonló veszélyes és illegális dolgot művelj). Ezt most kicsit gunyoros-humorosra vettem, de valójában tényleg igen szép volt.

A nap végén még meglátogattunk egy lepke rezervátumot, ahol rengeteg lepkének kellett volna telelni, hát egy fa tetején valóban volt egy pár, és egy lelkesen magyarázó kissráctól azt is megtudtuk, hogy Európából jöttek és mérgezők. Hmmm....

Harmadnap tengerparti dűnékkel kezdtünk, ahol úgy gondoltuk, most az egyszer megspóroljuk a parkdijat. Merthogy itt az a szokás, hogy egy csomó állami park bejáratánál sehol senki, csak egy doboz, amibe pénzt kell dobni, és egy cetli, amit ki kell tölteni, és kitenni a szélvédőre. Ezt mindenki szorgalmasan csinálja, eddig mi is, de most úgy gondoltuk, hogy minek, úgysincs itt a kutya se rajtunk kivül. Hát naná, hogy mire visszaértünk a kocsihoz már ott volt a ranger és majdnem megbűntetett.

Utána meglátogattunk egy spanyol missziót, ahol valaha spanyol szerzetesek "téritették jó útra az indiánokat", ma meg már lényegében skanzenként funkcionál, ilyen amúgy meglehetősen sok van Kalifonia partjainál.

 A nap fennmaradó részét meg Santa Barbarában töltöttük, ami egy gyönyörű, spanyol stilusban épült, pálmafás és igen jómódú város. Ez azért volt rendkivül fontos programpontja az utunknak, mert apukam már régóta mondja nekem, hogy "Tanuljál lányom, mert Santa Barbarába akarok menni nyaralni!" Hát most megkapta :-)

Negyedik nap érkeztünk meg Los Angeles-be, azon belül is Hollywood-ba. Hát ezt egy kicsit máshogy képzeltem el... Maga Hollywood ugyanis igencsak lepukkant, azok a szerencsétlen népek, akiknek meg az a munkájuk, hogy macskanőnek és pókembernek öltözve szórakoztatják a népet, méginkább. Az hogy Darth Vader-rel együtt pizzáztunk mondjuk marhára vicces volt, de szerencsétlenen azon is látszott, hogy ki van a t**e az egésszel, úgyhogy nem volt pofám lefotózni.

Még ami itt nagyon megy az az, hogy minden utcasarkon elkapják a túristát, hogy menjen buszos útra, ahol megmutatják, hogy hol laknak a sztárok (persze jó drágán). Hát egy ilyenre mi is beneveztünk, és amint beültünk a kissé lepukkant nyitott tetejű kisbuszba, az első dolog amit meglátunk, hogy ki van irva, hogy a nagyon jó útra $20, a kevésbé jó útra meg  $10 az ajánlott fejenkénti borravaló! Na gondoltuk ez marha jó vicc, de kicsit izgultunk, hogy hogy fogunk meglógni a végén.

Amúgy maga az út tetszett, még úgy is poén volt, hogy többnyire csak a keritést és a füvet láttuk, és abban sem voltunk egészen biztosak, hogy nem vernek át, merthát végül is bármelyik villára rá lehet mondani, hogy ez Madonnáé, mellette lakik Britney Spears, az meg a Beckham villa, az ott meg a George Clooney-é... Mindenesetre mikor megérkeztünk, és jöttek az "ünnepi extra borravalóért", akkor az egész busz úgy menekült, mintha tűz ütött volna ki.

A teljes ötödik napot a Universal Studios-ban töltöttük, ami lényegében egy filmiparra épült vidámpark. Itt már rögtön a kezdés igen izgalmasan sikerült, ugyanis anyukámék eleinte nem akartak felülni a Jurassic Park-ra, mert vizesek lesznek, hát mi volt mellette, a Múmia Átka. Én mondtam nekik, hogy ez a legdurvább ride az egész parkban, de valahogy senki nem figyelt oda rám... Na aztán kiderült, hogy ez egy brutális hullámvasút, ami végig a sötétben megy, és még mindenféle múmia baromsággal ijesztegetnek is. Hát ez nagyon beszaratós volt.

Aztán utána csak felültünk a Jurassic Parkra, ami nagyon békésen indult, csordogálsz a folyón a dinoszauruszuk között, de aztán ez is igen hamar átváltott azonnali evakuációra, és leejtettek minket baromi mélyre, miközben a T-rex próbált bekapni felülről. Na ezek után gondoltuk most már tényleg nyugisabb vizekre evezünk, és elmentünk a stúdió tour-ra, ahol kisbuszon elvisznek mindenféle filmezési helyszinre, jártunk New York utcáin, a vadnyugaton, a született feleségeknél, a metróban, ahol még földrengés is volt, és láttuk a cápát meg king kongot.

Utána beültünk a Shrek-4D-re, ami attól 4D, hogy nemcsak 3D mozi, hanem még az ülést is mozgatják, levegőt fújnak és vizet spriccelnek, ha film úgy kivánja. Délután főleg show-kra mentünk, ahol megmutatták hogyan kell filmes trükköket csinálni meg robbantgatni. Ezzel csak az volt a baj, hogy a közönséget mindenhol nagyon aktivan animálni akarták, folyton kurjongatni meg visongatni kellet, amit egy szint után már elég nehezen viseltünk. Gondoltunk rád Norbi, ez egy igazi animátorparadicsom, ennyi animátort szerintem még te sem láttál egy rakáson. Lehetett még fotódzkodni mindenféle beöltözött rajzfilmfigurával meg Marilyn Monroe-val és mikulasruhába öltözött playboynyuszikkal, próbáltam rávenni a Danit, de azt mondta, ő ilyen hülyeséget nem csinál.

A nap vége felé ültünk fel a Simpsons ride-ra, ami egy rajzfilmes hullámvasút szimulátor volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nyolcszemélyes "mozgatható fülkét" beemelnek egy 360 fokos mozivászon közepébe, és mig magát a fülkét csak kicsit mozgatják, a mindent körülvevő film miatt nagyon realisztikus a zuhanás, forgás stb. Hát ez úgy nézett ki, hogy a Dani a legelején elkezdett üvöltözni, hogy "Úristen, ez nagyon durva!", mire én meg azt üvöltöztem, hogy "Csukd be a szemed, akkor elmúlik!", anyukám meg erre úgy döntott, hogy ha ez ilyen borzalmas, akkor már eleve ki sem nyitja a szemét. De aztán a végére rájöttünk, hogy ez marha jó, úgyhogy hamar végigálltuk mégegyszer a 45 perces (!) sort, és most már nyitott szemmel élveztük végig az egészet.

Az utolsó napon még ellátogattunk Santa Monicá-ra és Venice Beach-re, ami két tengerparti városrésze L.A.-nek. Filmekben gyakran lehet látni, hogy sok kisportolt testű napbarnitott egyén görkorizik, gyúr meg szörfözik itt, illetve mindenféle szerzet árul meg csinál mindenféle baromságot. Most mivel tél volt, és kissé borús is (az egyetlen nap az út során, mikor nem szikrázóan sütött a nap), nem volt túl nagy élet, egész kisvárosi hangulata volt a környéknek.

Találtunk még hangulatos kanálisokat is, ahol gazdag embereknek van nyaralója, még ott is sétáltunk egyet, aztán elindultunk hazafelé, ami már kicsit szomorú volt, főleg hogy anyukámék másnap utaztak haza :-(

És persze a képek itt.

Karácsony

Karácsonyra meglátogattak minket a szüleim, és az ünnepek összességében nagyon jól teltek. Először is, a több mint két hét alatt amit egy fedél alatt töltöttünk, egyszer se vesztünk össze. Ezek szerint működik az előrehozott újévi fogadalmam, miszerint nem leszek idegbajos és kiállhatatlan. (Vagy meg csak anyukámék ilyen toleránsak :-)) Ráadásul az időjárás még az itt megszokotthoz képest is kiemelkedően jó volt, szinte végig ragyogó napsütés.

Mivel az utolsó héten már igen megcsappant a létszám a laborban, meg tudtunk úgy lépni, hogy maradt még két napunk az utazásunk előtt kicsit ejtőzni, karácsonyfát disziteni, meg ilyenek. (Bocsi, de nem tudok hosszú i-t kicsikarni az amerikai billentyűzetből, a magyar laptopom meg felmondta a szolgálatot.) A karácsonyfánk meglepően jól sikerült, az tuti, hogy amig nagyon nem amortizál, le nem szedjük, mert nagyon hangulatos világitást kölcsönöz a nappalinak.

Ami az ajándékokat illeti, hát az interneten össze-vissza kattintgatok, aztán meg majd házhoz szállitják igen kényelmes módszernek meg lett az ereménye, mert ennyi mindent még sose vásároltunk össze. Például én egy filmben láttam, hogy létezik egy olyan dolog, hogy paint-by-numbers, ahol lényegében veszel egy kartonlapot ami számkódozva van, meg adnak festéket hozzá, és a végén kapsz egy egész szofisztikált festményt, amit te készitettél. Lényegében kifestőkönyv felnőtteknek, a tökéletes nyugdijas program. Aztán valamelyik nap eszembe jutott, hogy ezzel "unalmas" estéimen tök szivesen elszórakoznék, kértem egyet a Danitól. Ő meg mivel olcsó volt, rögtön vett hármat is, azt jött a meglepetés, mikor kiszállitották, ugyanis kiderült, hogy baromi nagyok, ráadásul olyan miniatűrök rajta a kifestendő részletek, hogy sokmindennek mondható, de békés nyugdijas elfoglaltságnak annak nem. Mindenesetre a fa alatt szuperul mutatott a három giganto csomag, és azóta már ki is próbáltuk, és valóban jó szórakozás.

Anyukám is kapott egy szerintem szuper ajándékot, a teljes Harry Potter könyvsorozatot egy nagyon baró kiadásban, ha ettől nem lesz rajongó, akkor semmitől :-) Sajnos azzal nem számoltam, hogy ezt haza is kell valahogy szállitaniuk, de végül is megoldották.

És az ajándékozás legvégén jött a nagy meglepetés, kaptam egy gyűrűt! (Hát végül is nyolc év után már épp ideje volt... Nem ám, csak viccelek :-)) Mindenesetre ez még engem is meglepett, nemhogy a szüleimet :-) Azt tudtam, hogy Tokodról igencsak nyomást gyakorolnak a Danira, kérdeztem is tőle mostanában, hogy van már barátunk a gyémánt biznisz-ben? (Ugyanis a rádióban itt két dolgot hirdetnek ész nélkül, gyémánt eljegyzési gyűrűt és még annál is drágább csodamatracot.) De mivel ezen mindig csak nevetett, gondoltam idén is koppon maradok, aztán kiderült, hogy mégse :-)

A képeknél meg egy dologra hivnám fel a figyelmet, a kismajommal és mókusokkal körülvett fekete kisjézuskára.

Redwoodok szintén az Évivel

A hálaadás hosszúhétvégéjét kihasználva egy ötnapos kirándulás keretében nekivágtunk északnak. A híres coastal highway 1-on vezettünk fel a mamutfenyők és a sziklás tengerpartok közé, az egész út során majdnem ezer mérföldet (!) tettünk meg.

Talán a legjobb, ha a képek magukért beszélnek, meg egy kis információ a parti mamutfenyőkről.









Ami a személyes oldalát illeti a kirándulásnak, mindhárman elég feszültek voltunk, velem az élen, minek következtében meglehetősen osztottuk egymást egész végig. A csajok kb. konstansan, a Dani meg többnyire békés teremtésnek tűnt, azt nagyritkán meg kitört belőle az állat. Ennek ellenére azért jól éreztük magunkat, baró helyeken jártunk, és maradandó lelki sérülések nélkül megúsztuk a kirándulást. Legalábbis remélem ezzel mindegyikőnk egyetért :-)

Még egy kis videó a végére a coastal highway 1-ról, a gyengébb idegzetű rokonoknak ezt nem ajánljuk ;-)



Ps. Remélem azért még van jópár követőnk, mert marha munkás ám összehozni ezeket a post-okat fotókkal, videókkal meg minden kutyafülével... Például a hangos szélsuhogást kicserélni Bachra, nem volt egyszerű, ez mind Daninak köszönhető, remélem értékelitek :-)

Sonoma borvidék

Mivel az Évi nagy borkedvelő, egy rövid hétvégi kirándulás keretében ellátogattunk a San Francisco-tól északra fekvő híres borvidékre bort kóstolni. Amilyen nagy alkoholisták mi vagyunk, magunktól ezt úgysem nagyon próbáltuk volna ki :-)
 

Néhány érdekesség az otthoni borász rokonoknak, barátoknak. Napá-ban és Sonomá-ban a bortermelést egy magyar nemes, Haraszty Ágoston alapította, és akkor lett igazán híres, amikor 1976-ban Párizsban két itteni bor egy "vak versenyen" legyőzte a neves francia borokat.

Ma már odáig fajult a borkultusz, hogy a gazdagokat limuzinon furikázzák borkóstolni, általában $20-ért pincénként.

Míg az Évi nagyban elmerült a Pinot Noir-ok világában, mi a Danival egy helyen kóstoltunk közösen, és azt a "temérdek" mennyiséget is alig bírtuk meginni ketten. Hát hiába no, már otthon se ment ez nekünk, viszont a pirosló szőlőtőkék valóba nagyon szépek voltak. És jó kelet-európaiakhoz méltón az egyik pincészet kertjéből loptunk diót, az Évi rosszalló tekintete ellenére :-)

Képek errefele.

Hálaadás

Hálaadás itt karácsony után a második legnagyobb ünnep. Ilyenkor elvileg az indiánoknak adnak hálát, akik enni adtak az első bevándorlóknak, vagy valami ilyesmi, akit részletesebben is érdekel, az utánaolvashat a Wikipédián. Mindenesetre ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy november utolsó csütörtökjén egy nagy családi vacsora keretében mindenki jól teleeszi magát pulykával, áfonyaszósszal, édesburgonyapürével és zöldbabbal, valamint tök- és pekándiósütivel.

Hát ebből a buliból gondoltuk mi sem maradhatunk ki, és az Évi vezetésével, aki kis kitérőt tett mifelénk az Amerikai Neurobiológiai Társaság konferenciája után, egy egész szombatot sütéssel töltöttünk, és sikerült az összes fent említett finomságot istenien elkészíteni. A pulykához részben Jamie Olivér is hozzájárult :-)



A Dani végig reklamált, hogy mért a legkisebb (hét kilós!) pulykát vettük meg, aztán amikor már ötödik nap azt ettük, már nem volt olyan nagy a szája :-)

További képek itt.

Halloween

Tökvásár a piacon

Halloween itt egy nagyon hangulatos kis ünnep, és amennyire időnk engedte, megpróbáltuk kihasználni. A házban szerveztek egy töklámpás faragó bulit, ami igen jól sikerült, bizonyítékul itt vannak a képek: klikk

Töklámpás kollekció

Csajok a buliban

 





Ezen kívül még elmentünk a csajokkal a laborból zombipartira :-) A San Francisco-i természettudományi múzeumban minden csütörtök este bulit tartanak, ami Halloween közeledtével zombi tematikájú volt.









Ez lényegében azt jelentette, hogy a résztvevők fele zombinak volt öltözve, ráadásul igen komolyan vették a beöltözősdit, és valami egészen elképesztően gusztustalan élethű rothadó bőrt és sebhelyeket varázsoltak magukra. Olyan számokra lehetett bulizni mint a Thriller és a Ghostbusters, vicces volt. Ezeken a videókon nem lehet túl sokat látni, de a hangulatból azért valamit visszaadnak:

Pinnacles

Valamelyik hétvégén Kati elvitt minket délre, a Pinnacles hegységbe, ami bő 4 órányi vezetésre van San Francisco-ból, ezért már reggel 6kor elindultunk. Megáltunk Reddingbe egy kiadós reggelire, majd tele hassal indultunk el a lazítós kb 10km-es körútra. A vidék elég száraz, főleg kiszáradt fű és örökzöld bokrok nőttek mindenfelé, meg azok a fenyőfák, amiknek a habitusa a lombos fákra emlékeztetnek, és hatalmas tövises tobozokat terem.

San Francisco - Critical mass

A critical mass San Francisco-ban egy elég érdekes esemény, különösen igy halloween környékén. Magyarországon a CM-nek van/volt egy afféle küldetése, hogy a kerékpáros közledés fontosságára felhívja a közvélemény figyelmét, látszódjon, hogy milyen sokan használják a kerékpárjukat, ezzel tudta idokolni igényét a kerékpáros társadalom az újabb, jobb minosegű bicikliutakra. Közben pesten a CM akkora rendezveny lett, hogy a végén már több tízezer kerékpáros tekert a városban és emelte bringáját a feje fölé a városligatben. Ezzel szemben itt a CM csak egy újabb alkalom arra, hogy az emberek kifejezhessék, hogy micsoda hatamas egyéniségek, őrültködjenek... az, hogy mellesleg bicajjal mennek, csak hab a tortán. Azok a pesti autósok, akik beszólnak a bringásokra, és a bicajos felvonulásra a 10 perc várakozás miatt, azokat elhoztam volna ide... itt a felvonulók tényleg elég köcsögök voltak az autósokkal: beszólogattak, aki volt azt körbeállták, és mozdulni se engedték egy jó darabig.

Szakbarbárság helyzetjelentés

Gondoltam megint eljött az ideje, hogy írjak kicsit a laborbéli helyzetről, merthogy annak ellenére, hogy már több mint egy fél éve dolgozom itt, folyamatosan érnek meglepetések.

A legújabb fejlemény, hogy lett egy diákom. Mivel a csoport óriási, a főnök semmilyen szinten nem kerül kapcsolatba a hallgatókkal, hanem mindegyiknek van egy doktorandusz vagy postdoc mentora, aki teljes mértékben felelős érte. Hát ettől én azért tartok egy kicsit, mert mentorkodásban nincs túl sok tapasztalatom, eddig mindig leginkább magányos farkasként csináltam a dolgaimat, de azért az első hetek egész jól mentek, és hosszútávon egy hallgató rendkívül jó módja a scientific output növelésének, amire nekem most nagy szükségem van :-)

Hát itt a hallgatók toborzását is igen komolyan veszik, azzal indul, hogy a témát meghírdetik egy nyilvános egyetemi fórumon, amire a hallgatók jelentkezhetnek egy háromoldalas kérdőív kitöltésével, amiben mindenféle kérdésre válaszolni kell, pl. mért akarnak általában kutatni, mért pont ebben a csoportban, hogyan fogja ez elősegíteni szakmai fejlődésüket stb. Aztán ezek alapján egy srác a csoporból, akinek ez a feladata, kiválaszt néhányat, akiket intrjúztat, majd a legjobbakat továbbküldi a végső interjúra, ami a leendő mentorral van.

Hát számomra ez az egész procedúra már önmagában ledöbbentő élmény volt, de ami még ennél is durvább, az a felhozatal. Merthogy ezek nem ám kis tapasztalatlan újoncok, hanem harmadéves korukra már legalább két laborban dolgoztak. Merthogy ezek a szünidőt nem ám a strandon töltik, hanem a környék nagymenő gyógyszer és biotech cégeinél nyári gyakorlaton. Szóval az én hallgatóm Christine, egy rendkívül lelkes ám igen nagyszájú kiscsaj, akitől annak ellenére, hogy rendkívül gyakoriak a pánikszerű felkiáltásai, hogy "Oh my God, oh my God!", még nem sikerült olyat kérdeznem, amire ne tudta volna a választ, illetve olyan módszert mutatnom, amit ne csinált volna már legalább egyszer.

Egy másik nagy változás, hogy elkezdtem járni egy olyan órára, ahol mikrószkópos képelemzést tanulunk. Doktoranduszok tartják, az órák szuperjók, és a tananyagot mindig naprakészen odadják. Továbbá, mivel az is elég világossá vált mostanra, hogy biofizikai alaptudásom szánalmas az itteni elvárásokhoz képest, szabad perceimben azt a biofizika könyvet olvasgatom, amit a fönököm írt, és a Berkeley-n tananyag. Hát azt kell hogy mondjam, hogy ilyen érthető biofizika tankönyvet még életemben nem olvastam, pedig még nincs is meg végleges változatban, csak jövőre fog megjelenni.

Szóval az elmúlt hónapokban ezek a gondolatok érettek meg bennem: azzal tisztában voltam, hogy a Berkeley a világ egyik legnagyobb egyeteme, de azt a szakmai tökéletességet, amit itt minden szinten (a hallgatóktól a professzorokig) elérnek, el se tudnám képzelni, ha nem a saját szememmel látnám. Az a helyzet, hogy itt olyanban kellene újat alkotnom, amit otthon leíró szinten még csak értenem se kellett.

Na de a filozófikus magaslatok után még két rövid kis sztori a helyzet súlyosságáról. Az egyik doktorandusz, aki a mikroszkópos órát tartotta, Steven Chu csoportjából volt. Hát nekem ismerős volt a név, de hirtelen nem tudtam hovatenni, aztán később kiderült, hogy nemcsak hogy Nobel-díjas, azokat már lassan kezdem megszokni, de az Obama-kormány energiaügyi minisztere is.

Van egy New York-i csoport akikkel együttműködünk, és már többször volt velük konferenciahívásunk. Na a múlt héten kiderült, hogy ez a fickó, David E. Shaw, valójában egy milliárdos, aki hobbiból épített egy szuperszámítogépet, amin molekuladinamikai számításokat végez. Na erre varrjatok gombot!

Ingázás...

A kellemetlen kirándulásokról jutott eszembe, hogy az ingázásról is ide kívánkozik néhány gondolat. Mint Budapesten, itt sem a legkellemesebb dolog tömegközlekedni... Ugyan nagyon pöpec a HÉV, azért napi egy órát elvesz az életemből és sajnos bringával különösen problémás. Reggel még úgy-ahogy rendben van a dolog, ha elérek egy közvetlen járatot, de este mindig át kell szállni és akár milyen későn megyek haza valahogy mindig nagyon sokan vannak... néha alig férünk fel. Eddig még nem is lenne semmi különös, de itt azért van egy két cinkes arc, akiken néha sírnék, máskor csak röhögök rajtuk. A legborzasztóbb eset múlt héten történt, amikor egy pár valamiféle performaszt adott elő este a vonaton: a raszta hajú srác mindenféle bőrökbe, meg bundába öltözve fuvolázott (kb mint a mitológiai Pán), míg a csaj mindenféle lenge, csengettyűs ruhában enerváltan rázta magát a zenére. És így sétáltak végig a vonaton. A sok ember meg csak nézett, hogy akkor most mi a franc van. Egy másik utas váratlanul előkapta ukuleléjét és együtt zenéltek egy megállón keresztül, majd leszálltak. Csak a döbbent csend maradt utánuk... majd kitört a nevetés.

Egy másik alkalommal vártam este a vonatot, megáll előttem a vonat, és örömmel vettem észre, hogy a  kocsi majdnem üres, sőt egy csomóan még szállnak is le. Betoltam a bringát, becsukódott az ajtó, és egyből rájöttem, hogy miért volt üres a kocsi: volt egy hajléktalannak kinéző csávó a túloldalon(!) és ettől az egész kocsiban olyan fertelmes szarszag terjengett, hogy mindeki menekült.... Sajnos kénytelen voltam elviselni a vonal leghosszabb szakaszán keresztül, következő állomásnál persze szinte pattantam lefelé.

Hasonló eset történt még: ugyancsak a leghosszabb szakasz előtt felszállt reggel fél hétkor egy iszonyatosan dagadt ember és odaállt mellém. ugyan reggel volt, hideg volt, de patakokban folyt róla az izzadtság. Ritkán éreztem olyan büdös izzadtságszagot... gondoltam, majdcsak kibírom valahogy, végülis csak egy megállóról volt szó. De amekkora szerencsém volt a vonat megállt az alagútban és vártunk vagy 5-10 percet valami műszaki ok miatt. De utáltam...

Amúgy általában nincs gond... most pénteken egy csomó bicajos arccal futottam össze az Embarcadero-nál. Mint kiderült a rendes havi(!!!!) Critital Mass volt éppen, illetve annak a zárása: egy nagyon ügyes drum&bass banda muzsikált, néhányan táncoltak az enyhén pszichedelikus muzsikára, de többnyire csak bámészkodtunk, élveztük a kellemes őszi meleget, a zenét, a jó hangulatot egyesek kender alapú termékek füstölésével fokozták. Jövő hónapban is lesz pár nappal Halloween előtt, biztosan jó buli lesz, arra már én is megyek. :-D

Itt se minden játék és mese

Mivel mindig csak a jó dolgokról írunk, gondoltam a változatosság kedvéért megblogom egy pár kissé elfuserált kiruccanásunkat. Mert néha olyat is sikerül csinálnunk...

Szóval a Labour day-s hosszúhétvégén megint ellátogattunk Lake Tahoe-hoz. Többen is mondták, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, merthogy akkor az egész ország kimenekül a szabadba, de mi gondoltuk, hogy annyira biztos nem vészes. Hát az volt. Konkrétan annyian voltak, hogy nem tudtunk semmit csinálni. Körbementük az egész tavat, és egyszerűen sehol nem lehetett leparkolni, ahol nem kőomlás volt, ott mindenhol kocsik álltak. Haza meg végig dugóban jöttünk, a három órás utat hat óra alatt tettük meg. Még annyi nevezetessége volt ennek az útnak, hogy megvolt első rendőri igazoltatásunk is, és itt használtuk először az új fényképezőgépünket, ami gyönyörű képeket csinál, bizonyítékul itt egy pár kép, amit a Dani készített valamelyik reggel munkába menet:

A másik kissé félresikerült nap az volt, mikor hétvégén bementünk San Francisco-ba bringázni, és kb.össze-vissza elkavartunk, és nem igazán arra sikerült kilyukadnunk, amit elterveztem, viszont cserébe jó sok dombra fel kellett tekerni, amit nem túl jól viseltem. A Dani meg azért volt sík ideg, mert délután még sejteket kellet fugálnia, és időben sem álltunk túl jól. De a csúcs az volt, mikor bementünk egy kínai étterembe, amit még a neten néztem ki, mert nagyon dícsérték az autentikus konyháját. Hát kiderült, hogy a hely olyan szinten autentikus, hogy kb. csak békát, angolnát, csirkét fejjel, disznókörmöt és hasoló finomságokat lehet kapni. Hát berendeltük a két legszelídebben kinéző kaját, de annak is kb. a háromnegyedét otthagytuk, és egész este olyan gyomorfájásom volt, hogy már komolyan tartottam tőle, hogy ételmérgezést kaptam, de aztán szerencsére másnapra már semmi bajom sem volt.

Szóval mostanában leginkább ilyesmi élményekben volt részünk, így a blogbejegyzések nemigen szaporodtak, de a jövőben majd igyekszünk ezt pótolni :-)

Granlibakken - Tetrad retreat

A múlt héten elég elfoglalt voltam, mivel egy házikonferenciára készültünk, amit a Lake Tahoe egyik üdülő komplexumaban rendeztek, ahol a UCSF biokémiai PhD programjába belépő elsőéves halgatók (kb 15-20) megismerkedhettek az egyetemen folyó kutatásokkal.

View Larger Map

Nyaralás - Mt Shasta és Lassen

Augusztus második hetében voltunk nyaralni észak Kalifornia vulkanikus hegyeiben. Mt. Shasta egy 4,322 m magas vulkán, Mt Lassen pedig egy nemzeti park, ahol nemcsak egy nagy hegy van, hanem vulkanikusan aktív terület, és van "mindenféle kénes fortyogó cucc" is.

Azért erre a tájra esett a választásunk, mert a populárisabb helyeken mint például a Yosemite, már tavasszal elfogynak a szállások. Bár ebben a régióban is voltak bőven látnivalók, kissé pangott a turizmus, és nemegyszer jártunk úgy, hogy kiderült, hogy már nem üzemel, amit kinéztünk az útikönyvben. Hát válság van na, de azért ez kicsit kiábrándító volt. De ennek ellenére azért sok szépet láttunk.

Jártunk barlangban, sokat túráztunk, úsztunk tavakban, én csak egyszer, ami kellemes meleg volt, de a Dani két kristálytiszta hideg tóba is belemerészkedett,

egyik este láttunk az út mentén vagy húsz őzikét, és szerintem egy medvebocs is átfutott előttünk az úton, bár a Dani ebben kételkedik,

jártunk jó magasan a Mt Shastán, persze kocsival, ettünk grizli menü reggelit a Black Bear Dinerben, ami egy nagy macikultusszal rendelkező hangulatos kis étteremlánc, hát az még a favágómenünél is durvább volt, szedtünk levendulát farmon, láttunk sok vízesést,

kempingeztünk, megmásztunk két vulkánt, a Mt Lassent, ami 3,189 m magas, és nagyon jókor jártunk ott, mert kiderült, hogy egész augusztusban csak két napot volt nyitva, mert javítják a felvezető ősvényt, és az amerikaiak igen komolyan veszik az ilyesmit, a ranger ott cirkál a stukkerrel fel-alá, és jól seggbelő, ha lemész az útról (na jó, ez némi túlzás, de tényleg volt fegyveres ranger, aki rászólt a nem megfelelően viselkedő túristákra), és végül jártunk fortyogó vulkanikus tájakon.

Hát azért az egy hét alatt voltak kicsit nehezebb időszakok, a mélypont az volt amikor megérkeztünk a kempingbe, ahol kicsit lezúztuk a kocsi hátulját (de hálistennek másnapra magától kinyomódott, a Lexus még öngyógyításra is képes :-)), és az is kiderült, hogy három perc meleg zuhanyért négy quartert kell bedobni, ami persze nem volt nálunk. Hát nem jól bírom a nomád körülményeket no, de aztán a végén persze ezek az apróságok is megoldódtak.

További képek.