Tokodiak a vadnyugaton - folytatásos kalandregény, 0. rész

Ismét vendégek érkeztek hozzánk, és ismét útnak indulunk, hogy felfedezzük az Amerikai Egyesült Államok egy kis szeletét: nagynénémékkel dél felé, Los Angeles és San Diego irányába indulunk, majd Las Vegas, végül a Sequoia nemzeti parkon keresztül térünk majd vissza a San Francisco-i öböl biztonságos, urbanizált övezetébe. A road-trip 8 napig tart, és terveim szerint minden nap születik egy kis blogbejegyzés, az adott nap eseményeiről, így az otthon maradottak szinte velünk tarthatnak az út során. A következő szuper képeket Adi készítette a repülőn: 

Grönland hegyei

Fjordok

Tipikus kaliforniai táj.

A San Francisco-i öböl déli oldalán ilyen nagy derítők vannak, nem tudom, hogy  mi lehet.

Pár perccel landolás előtt.

Szegény Adiéknak nem volt sima az útjuk: habár reggel vidáman olvastuk a SMS-t, miszerint már a San Francisco-i gépen vannak, akkor még nem tudtuk, hogy Frankfurtban 15 perc futás után is egy hajszálon múlott, hogy elérjék a gépet. Különben a bevándorláson simán átjutottak, és már indultunk is hazafelé. Otthon már be volt keverve a továbbfejlesztett bölényburger, és Erika csoda brownie-ja, aminek egyből neki is láttunk. Most már sokkal rutinosabb voltam: a hamburgerhúst jobban kilapítottam, és serpenyő helyett egy májer öntöttvas asztali grillen sütöttük meg őket, és a tetejükre olyan sajtot tettünk, ami valóban elolvad (French Swiss :-). A nagyon fimon, kézműves zsömléket megpirítottuk, egyik felére jött a husi, a másikat megkentük avokádóval, jött rá a sok organic saláta, hagyma, rukkola, uborka. Csodálatosan finom volt... Ugyancsak hatalmas tetszést arattak kolibrijeink. A desszert után már mindenki a kipukkanás szélén állt, gyorsan el is tettük magunkat holnapra, hiszen nagyon hosszú út áll előttünk.

A kis asztali grillünk. Sajnos az erkélyünkön nincsen asztal,
így kénytelen  voltam  a földön  beizzítani.

A kész husik.

Éhes a banda

Erika nem tudta megállni, és beleharapott mielőtt lefényképezte volna. 

Kecske curry verseny

Nincs otthon a macska, cincognak az egerek. Még a Berkeley-n is. Történt ugyanis, hogy ebéd közben, két indiai és egy amerikai (ám thai főzőiskolába járó) kollégám elkezdett társalogni a kecske curry rejtelmeiről. Meglehetősen gyorsan odáig fajultak a dolgok, hogy pár napra rá kecske curry verseny lett kihírdetve (főnök elutazott Párizsba konferenciára, úgyhogy szabadon lehet garázdálkodni). Mivel én voltam a társalgás negyedik résztvevője, de még kecskét se sokat láttam életemben, nemhogy kecske curry-t, felajánlottam, hogy túrós palacsintával tudom növelni az esemény színvonalát.

Kecske curry, rízs és túrós palacsinta

Előadás a kecske curry-ről
Az amerikai/thai és az egyik india szakács

Ezen a képen nincs kecske curry, viszont van Christine,
a hallgatóm, akiről már többször irtam

Azt kell hogy mondjam, hogy oltári sikeres volt ez az akció. Turbó tempóban elfogyott minden. Volt hagyományos bengáli kecske curry, Káli isten áldozati kecske curry-je, és egy thai, muzulmán ihletésű kecske curry. Meg persze az én túrós palacsintám is egzotikum számba ment, hiszen a túrónak itt kizárólag sós változatát ismerik. Hát szóval nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de ez a kecske curry marha jó dolog, mindhárom remek volt, le a kalappal a szakácsok előtt!

Elballagott a hallgatóm

Elballagott a hallgatóm, Christine, és mivel egyrészt nagyon jól kijöttünk, másrészt meg több szempontból is elképesztő egy figura volt, gondoltam megérdemel egy külön bejegyzést.

Kezdjük a szakmai dolgokkal. Brutális. Nem kicsit. Nagyon. Mivel sorba írom neki az ajánlóleveleket, megkaptam tőle az önéletrajzát. Hát komolyan mondom, én ilyet még kitalálni se tudnék. Szívesen belinkelném ide, mert ezt tényleg látni kell, de persze ilyet nem lehet csinálni, ezért inkább összefoglalom. A félreértések elkerülése végett, nem doktori iskolásról van szó, hanem egy sima érettségi után négy évvel diplomázó egyetemistáról. Tehát kezdjük azzal, hogy 4.0-ás (vagyis maximális) átlaga van a Berkeley-n. Egy másik Berkeley-s laborból jött át hozzánk, a nyári szüneteket pedig a Los Angeles-i és a Seattle-i egyetemen töltötte. Mármint nem nyaralással, hanem pipettázással. Vagyis 22 évesen már négy különböző laborban, négy különböző témán dolgozott, teljesen más kísérletes módszerekkel. Mindemelett rengeteg tanítási tapasztalata is van, többek között szerves kémiát tanított az alsóbbéveseknek. Na és most jön az a rész, amiről szerintem Magyarországon sokan még nem is hallottak (legalábbis én ilyen szervezett formában még biztosan nem). Az önéletrajzban ugyanis külön rész van az önkéntes munkának. Az egy dolog, hogy a helyi kórházban nővérkedett meg recepciós volt, nade hogy egy hónapot Ecuador-ban töltött egy falusi orvosi rendelőben aszisztensként, az azért már mágiscsak túlzás... És hogy mit csinál diplomázás után? Orvosi egyetemre fog jelentkezni természetesen, de előtte még dolgozik egy évet az NIH-ben (ez olyan a biológiában, mint a NASA az űrkutatásban). Mindezt csinálja úgy, hogy olyan kevés pénzt kap érte, amiből nem lehet megélni, ezért az apja még rá is fizet, hogy egy évig reggeltől estig pipettázik.

Még ha ez egy kiugró eset lenne, de nálunk az összes diák ilyen elképesztő. Véget érnek a vizsgák, és a következő héten már kezdik is a nyári gyakorlatot egy cégnél vagy egy másik egyetemen, itt egyszerűen nem létezik olyan, hogy nyári szünet, pihenés, vagy lógás a haverokkal. Múltkor az egyikükkel beszélgettem, és büszkén meséli, hogy ő a nyári gyakorlat előtt azért utazni fog. Na végre valaki, gondoltam magamban, izgatottan kérdezem, hová és mit csinál? Hát ezt se fogjátok kitalálni, Malawi-ba megy, a szegény afrikai gyerekeknek iskolát építeni! No. Way. No. Freakin'. Way.

Nade eltértem a lenyegről, a hallgatómról. Mindezen rengeteg gürizés mellett hihetetlen jó humórú, jóarc kiscsaj. Például rendületlenül állította, hogy köztünk komoly lelki kötelék van, mert ugyanolyan cipőt vettünk a Target-ben, hogy ő soha semmilyen, soha, értsem meg, hogy semmilyen körülmények között nem enne olyan pizzát, amin nagy fehér nyúlos sajtdarabok vannak, imádta a Transformers-t, és meg van róla győződve, hogy Disneyland a legjobb hely a világon.

Hiányozni fog :-(

Évforduló

Idén áprilisban ünnepeltük összejövetelünk 10. évfordulóját!!! Azt a rézfámfütyülő rézangyalát, hogy mi milyen öregek vagyunk! De úgy döntöttünk, hogy az ezen való töprengés helyett inkább megünnepeljük, hogy ennyi ideig kibírtuk egymást :-)

Ez azonban nem ment olyan könnyen. Miután hazajöttem Észak Dakotából még nem álltam túl jól emésztésügyileg, aztán meg a Daninak kellett Mexikóba menni, úgyhogy már eleve két hetes késéssel indultunk. Eredetileg az volt a terv, hogy elmegyünk a Chez Panisse-ba, Berkeley leghíresebb és legpuccosabb éttermébe, ahol $100 a vacsoramenü, és hetekkel előre kell foglalni. Ahogy Kati szokta mondani, megnéztük volna, hogy hogy esznek a gazdagok, ha nem éhesek :-) Na ezzel az ötlettel csak az volt a probléma, hogy az étteremben tűz ütött ki márciusban, és csak júniusban fog újra kinyitni.

Alternatív ötletként még felmerült, hogy menjünk el valami koncertre, de nem találtunk olyat, ami igazán tetszett volna, ámde találtunk San Francisco-ban egy éttermet, ahol mindig van valamilyen latin élő zene, és afrikai meg karibi kaja illetve koktélok. Ez eddig elég jól hangzik. Hát kezdődött azzal, hogy az étterem le volt zárva, az ajtaján kiírás, hogy tegnap tűz ütött ki! Ha hinnék ilyesmiben, akkor azt mondanám, hogy valaki ott fent tényleg nem akarja, hogy mi ünnepeljünk... Mindenesetre megnyugtattak, hogy a szomszédos klubhelységben szolgálnak fel vacsorát, és a koncert is ott lesz. A kaja nem volt nagy szám (ahogy errefelé mondják nem elég innovatív, de szerintem szimplán csak nem finom), a koktélok egyenesen ihatatlanok, a flamenco koncert pedig az élvezhetetlen és az idegesítő határán mozgott valahol.

Na de sebaj, azért így is ünnepeltünk, 10 év hosszú idő, úgyhogy éljen éljen!

¡Buenos dias muchachos!

Május első hétvégéjén egy konferenciára utaztunk a főnökkel a mexikói Cabo San Lucas-ra. Ez egy nagy múltra visszatekintő (23 éve minden évben megrendezik!), kislétszámú, afféle házikonferencia a UCSF és a San Diego-i Scripps intézet szerkezeti biológiával foglalkozó csoportjai számára, ahol nekem is volt egy rövid előadásom. A tét nagy: a hallgatóság szakértő, ismerős csoportok vezetői és posztdoktorai, akik előtt az ember a legkevésbé sem szeretne leégni, ami egyúttal az egész labor leégetését is jelentené. Ennek megfelelően a konferenciát megelőző (két-három)hét kellemesen relaxáló hangulatban telt. Az előadott anyag, és az előadás diái is afféle "Danis" tempóban készültek: a vasárnapi előadáshoz az első 'próba előadás' szerda este volt, és még akkor is került bele új eredmény, amit megelőző hétvégén mértem le. :-) illetve :-(

A szállodánk is megcsodálható felülnézetből az A betűre közelítve.    

Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak, Amerikában meg...

Mivel afféle nyílt és érdeklődő emberek volnánk, fontosnak érezzük, hogy megismerjük a bennszülött népek kultúráját, hagyományait, ha már kellőképp a bizalmukba férkőzve, maguk közé engedtek. Számunkra ez legfőképpen a gasztrokultúrával való ismerkedést jelenti. 

Kalifornia, és azon belül a San Francisco-i öböl környéke nagyon érdekes hely gasztrokultúrális szempontból. Persze most nem foglalkozunk a globalizáció "áldásaként" mindent elárasztó nemzetközi ízeket kínáló konyhákkal (a lakásunktól kb 5oom-es körzetben van 2 thai, egy mexikói, egy pakisztáni, egy afgán(!!),  két indiai és egy olasz étterem). Szóval, az öböl afféle gyűjtőhelye az ökofetisiszta sznobériának, aminek az epicentruma itt Berkeley-ben a 'gourmet ghetto' nevű városrészben van. A mozgalom "buzz-word-jei": cage free, local, organic, GMO free, artisan, sustainable, vegan, urban gardening (Balázsék portlandi kertjükkel itt akkora királyok lennének, hogy csak na! :-). Még komolyan szimpatikus is az egész, de valami elképesztő szintű modorosság és arcoskodás kapcsolódik hozzá, ami végül meglehetősen bicskanyitogató tud lenni. Szóval idejön egy csomó ember mindenhonnan az USA területéről, örül, hogy végre van a boltban szabadfarmos tenyésztéssel tartott marhahús, lehet kapni GMO free baby carrot-ot, és kecskesajtot, de azért elkezdenek hiányozni a gyerekkorban megszokott ízek... jó kis chips, hamburger... mit tehet ilyenkor egy igazi környezettudatos ember? Naná: csinál magának organikus burgert, és eszik hozzá organikus chips-et, amit azán a helyi mikrosörfőzde termékével öblít le. Ezen a hétvégén mi is ezt tettük: bazsalikomos gourmet bölényburgert csináltam, amihez bio-chips-et ettünk. :-D

Garantáltan hormon és antibiotikum mentes bölényhús

Észak Dakota, avagy apukámnál a fagyos amerikai rengetegben

Jópáran tudjátok, hogy apukám (aki amúgy legbuzgóbb kommentelőnk) Észak Dakotában dolgozott egy évig, a bölények, az idiánok, a fagy és a hóviharok földjén (na jó, ő valójában mindvégig csak az egyetemen volt). Mivel május végén megy haza, gondoltam előtte mégiscsak meglátogatom, és megnézem magamnak miféle életet is élt itt egy évig. Hát a látogatás nem éppen úgy sikerült, ahogy elterveztük, de azért csak megemlékezek róla...

Kis kellemes tavaszi hókupac

Szóval mikor megérkeztem április végén még mindig gigantikus hókupacok fogadtak, idén nem adta meg magát könnyen a tél, az biztos. A reptérről hazavezető autópálya is szokatlan élmény volt, csak két sáv, és még azon sincs dugó. Másnap apukám körbevezetett a városban, benéztünk az egyetemre, kitaláltuk a hétvégi programot, és egy kellemes pezsgőfürdőzéssel zártuk a napot, eddig minden teljesen rendben.

És még mondja valaki, hogy
apukám nem őrült fizikus

Szombaton elmentünk bevásárolni, ebédre borsófőzeléket és rántott húst készítettem. Na és itt jött a barbatrükk, ugyanis rá tíz percre rohantam a vécére és kitaccsoltam az egészet :-( Sikerült elkapnom ugyanis valami lokális fosós-hányós kombót, így a maradék három napot többnyire erőtlenül otthon fekve, száraz krumplit és kenyeret rágcsálva töltöttem. Ahogy az angol mondja, shit happens, és valóban :-(

Bölényes rendszám. Cool.

Pedig jó sok programot beterveztünk, mentünk volna stand-up comedy előadásra, meg ettünk volna helyi halat étteremben, mentünk volna moziba, meg a bölényeket megnéztük volna... Persze apukámat még így betegen is nagyon jó volt látni, és a végén csak jóra fordult minden, ugyanis kb. két hétre rá, hogy hazaértem Berkeley-be, jött a hír, hogy apukám még egy évig marad! Vagyis van rá esély, hogy látok még bölényeket :-)

Amúgy mielőtt beütött a krakk, az volt az elképzelésem, hogy írok valami vicces, ám mégis helytálló Bay Area vs Észak Dakota összehasonlítást, de mivel meglehetősen keveset jutottam ki a négy fal közül, ehhez nincsen kellő mintavételezésem. Az viszont határozottan feltűnt visszafelé a Bart-on, hogy errefelé csupa agyontetovált, agyonpiercingezett, beazonosíthatatlan nemű, ápolatlan hippi lakik, hová lettek azok az észak-dakotai konszolidált fehér népek?

Laza vagyok

Igen, én aki világ életemben stréber voltam, és már attól is elsírtam magam, ha négyest kaptam valamiből, hát kéremszépen, én vagyok Berkeley-n a laza gyerek. Labor update.

Jött egy új posztdok a laborba, első csoportgyűlése előtt egy hétig nem bírt se enni, se aludni. Amúgy meg konstansan azon parázik, hogy el akarják lopni a témáját. Az én témám némileg átfed egy másik gyerekével, de ebből még komolyabb gond sose volt, szerintem... Hát ez az új lány ettől nagyon ki van készülve, már többször is kifejtette, hogy nem tudja én ezt hogy bírom, mert ő a helyzetemben már régen elsírta volna magát. De mint már említettem, én itt laza gyerek vagyok, így erre csak annyit mondok hogy, yeah, whatever...

Egy másik posztdok meg már több professzori pozíciót is visszautasított, hihetetlen idegbajosan tud fel alá mászkálni, miközben arról magyaráz, hogy sehol nem elég a start-up grant, meg a pályázat leadási határidők, meg ilyesmi. Tényleg egy nagyon kedves lány, de egyszerűen rossz ránézni ilyenkor. Olyanokat csinál, hogy hetekig nem megy ki a napra, csak az elsötétített szobában kuksol a számítogép előtt, aztán mikor múltkor kiment kicsit sétálni, rátört egy súlyos migrénes roham, a doki azt mondta, fényérzékenységi reakció.

Az egyik srác meg folyton azon sír, hogy ő nem ért semmihez, és neki sosem lesz rendes állása. Természetesen ez tökéletes baromság, a gyerek marhára ért a kísérletes biokémiához, és programozni is rohadt jól tud. Na persze, ha a rendes állás fogalmát kizárólag a harvardi professzor és a Pfeizer vezérigazgató elégíti ki, az már egy más kérdés.

Egy másik gyerek meg folyton a laborban van, közben meg úgy rühelli, hogy csak na, marhára nehezen viseli, ha mások kevesebbet dolgoznak mint ő, és árulkodik rájuk. Igen, annak ellenére, hogy az egyik legokosabb ember akivel életemben találkoztam, és 30 felett jár, árulkodik mint az óvodások. Múltkor jött egy gyerek posztdok interjúra, ilyenkor mindig van valaki, aki összeállítja neki az egész napos programot, mikor kivel beszél, mikor ad elő stb. Ez legutóbb éppen én voltam. Erre napközben odajön hozzám ez a gyerek (mármint az árulkodós), hogy ő következik, de tájékoztat, hogy a programban 15 perces csúszás van. Mondom neki, tudsz te gyorsan is beszélni, majd behozod a késést. Egy óra múlva megint jön, hogy ő behozta a késést, de aki utána jött már megint felelőtlenül 10 perccel továbbcsúszott, és ez így nem mehet tovább. Laza énem erre csak annyit válaszol, hogy chill out man, it's gonna be all right!

Amúgy nem tudom mostanában mi van, de mindenki sík ideg. Ami engem illet, én egészen meg lennék magammal elégedve, legutóbb például annyi adatom volt csoportgyűlésre, hogy kettőt is kellett tartanom egymás után, a FACS-ot is úgy elterjesztettem a csoportban, hogy egy csomóan jönnek hozzám segítségért, és cikkek is íródnak (ja amúgy lett egy társszerzős Cell cikkem, WHAT?). Szóval meg lennék elégedve, ha a főnök nem tolna le igen csúnyán legalább hetente egyszer. Valamilyen rejtélyes oknál fogva ugyanis mindenért én vagyok a hibás. Úgy érzem magam, mint egy elkényeztetett gyerek szado-mazo játékszere. De most komolyan, ezt nemcsak én képzelem be, mások is ezt mondják. Múltkor egy kollégám kifejtette, hogy szerinte én vagyok a kedvence, ezért ilyen szemét velem, hogy minél többet kihozzon belőlem. Hát én már nem tudom mit higgyek, de hogy marhára megnehezíti az életemet, az biztos.

Vannak akikhez hónapokig nem beszél, én minden héten órákig ülök az irodájában raporton. Ha valami új ötlet pattan ki az agyából, azt mindig rámsózza, már három tök független témám van. Teljesen randomszerűen váltogatja, hogy épp melyik a halaszthatatlan, és persze ha nem azzal haladtam, amivel szerinte kellett volna, máris jön a lecseszés, hogy nem igaz, hogy magamtól képtelen vagyok rájönni, hogy mi a "key discovery", ugyanakkor meg értsem már meg, hogy ha ezen nem dolgozok, akkor mindketten börtönbe kerülünk, mert ebből a pályázatból vagyok fizetve.

Múltkor kitalálta, hogy nézzek már meg valamit, de mivel én ehhez nem értek, kérdezzem meg x-et vagy y-t. Másnap x-szel ülök a számítógép előtt, mire bejön, és x lelkesen meséli, hogy ezt meg ezt találtuk. Az én radarom már rögtön jelzi, hogy a főnöknek ez az első perctől fogva nem tetszik, majd elkezd ordítani x-szel, hogy ez mekkora baromság, meg ez a szerkezet nem így van, meg egyébként is. Majd ezek után engem külön behívat az irodájába, és kifejti, hogy erre a feladatra engem kért meg, és velem akar erről üvöltözni, nem x-szel. Na tessék, csak hogy én se maradjak ki.

Szóval valahogy így telik Berkeley-ben egy békés családi hétvége:

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ilyen súlyos eset azért csak ritkán fordul elő, de gondoltam ezt megörökítem, mert szép emlék lesz még egyszer. Bár mindennel egybevetve is azt mondom, hogy még így is én jártam jobban, mert a Dani főnöke meg nagyon kedves, de hihetetlen lelki terrorban tart mindenkit azzal, hogy nem dolgoznak eleget.

Az viszont biztos, hogy a következő álláskereső algoritmusom valahogy így fog kinézni:

1) Pénz maximalizálás

2) Munka minimalizálás

3) Felelősség minimalizálás

4) Soha senki ne kérdezze, hogy what's new, and how is that going to make an impact

Azt hiszem kicsit kezdek kipurcanni...

Stand up comedy, macskák, kviddics, társasozás

Jó sok apróség van a fejemben, amiről úgy gondoltam, érdemes említést tenni, de mivel külön-külön nem töltenének meg egy-egy bejegyzést, ezért így ömlesztve kapjátok.

Múlt héten voltam élő stand-up comedy előadáson. A barátnőm-kollégámnak voltak rá jegyei, unokatestvérével ment volna, csak ő lebetegedett, úgyhogy többek között engem hívott el. Mivel aznap volt, ráadásul a hét közepén kedden, senki sem ért rá, és én is majdnem bemondtam az unalmast (öreg vagyok én már az efféle spontaneitáshoz), de aztán csak összeszedtem magamat, hiszen mindig is ki akartam próbálni az ilyesmit, úgyhogy ez igazából egy tökéletes alkalomnak adódott. Demetri Martin volt a főműsorszám, errefelé egy eléggé befutott arc, voltak is jó poénjai, bár én jobban kedvelem a keményebben odamondós fajtát, pl. Bill Maher, Louis CK, vagy hogy magyarokat is említsek, Kőhalmi Zoltán (mondjuk ő sem kemény, csak szimplán marha vicces). Mindenesetre jó kis móka volt egy hangulatos San Francisco-i klubban hallgatni ezt a Demetri gyereket, miközben koktélokat szürcsölgettünk (ettől aztán persze máris ment a kacarászás).

Kb. egy hónapja eltünt Rupert, a macska. Egy néni az utcából rendületlenül kereste, mindenhova plakátolt, mindenkit megkérdezett, mindenhova bemászott, hátha ott van Rupert. Akkora erőfeszítéseket tett a megkeresésére, hogy a lakóközösség levlistáján is rendszeresen feltünt, a házmester folyamatosan tudósított a fejleményekről. A végén már mindenkinek volt valami poénos hozzáfűznivalója ahhoz, hogy Rupert micsoda szabad lélek, és hagyjuk már a szavannán vadászni, a Dani meg csak annyit mondott, hogy ha neki valaki ilyen nevet adna, ő is világgá menekülne. De aztán minden jó, ha a vége jó, megérkezett a hír, hogy Rupert nem máshol, mint a mi házunk alatt bújkál. Beindult a többnapos mentőakció, mire végre sikerült szerencsétlent kicsalogatni. Aztán a minap újabb plakáthalom fogadott az udvaron, hogy a néni borzasztóan hálás mindenkinek, és nyugodjunk meg, mert 24 zaklatott nappal és éj után Rupert újra otthon van, és bár nagyon gyenge, és testsúlyának több mint negyedét elvesztette, de azért már ismét elkezdett dorombolni. Na az ilyenre itt azt illik mondani, hogy ahhh, so cute!!!

Erről már többször akartam írni, mert kész elmebaj. Nem tudom eldönteni, hogy cool, vagy csak szimplán idiotizmus, bár talán inkább az előbbi felé hajlok. Az egyetemnek van kviddicscsapata! Tök komolyan, minden pénteken edzést tartanak, mindig látom őket mikor a mintáimat viszem mérni a szomszéd épületbe. A kevésbé tájékozottak kedvéért jegyzem meg, hogy a kviddics a varázslók sportja a Harry Potter-ben, és seprűn repülve játsszák. Namármost, a Berkeley-s diákok nagyon tehetségesek, nade azért repülni még ők se tudnak, úgyhogy seprűvel a lábuk között rohangásznak a labda után. Há nooormááális???

És végül még azt is megemlítem, hogy marha jó kis lakóközösségben lakunk, mert rendszeresen szerveznek játékesteket, amikor valakinél összegyűlünk társasozni. Ez nekem nagyon jól jön, mert én imádok társasozni, a Dani viszont nem igazán. Szóval a lakással és a lakóközösséggel igazán beletrafáltunk.

Komoly zenei koncert

Annak ellenére, hogy San Francisco-ban és a környékén a kulturális élet intenzitása és sokszínűsége New York-kal összevethető, szégyenszemre mi eddig ezen a fronton nem nagyon csipkedtük magunkat. Pedig a lehetőség adott. És nem lenne muszáj balettre vagy musical-re menni: San Francisco és Berkeley a hippikultura és a rock zene egyik fellegvára, olyan együttesek származnak innen, mint pl. a Metallica, Faith no More, Dead Kennedys, Green day, Papa roach. Külön említést érdemel egy bizonyos Berkeley-i rock szentély, a Gilman 924, ami már évtizedek óta folyamatos fellépési lehetőséget biztosít a környék fiatal, feltörekvő bandáinak, mint pl. a Green Day volt annak idején, de játszott itt a Dead Kennedys és nagy áttörés előtt az Offspring is.

Mivel mostanában igencsak rákaptam a stoner rock-ra, kapóra jött, hogy a műfaj egyik nagyágyúja, a San Diego-i Earthless éppen a hétvégén koncertezik a városban. A háromtagú banda jófajta meditatív instrumentális zenét játszik, méltán kiérdemelve a 'stoner' jelzőt, ami a kannabiszfogyasztók közkeletű elnevezése. De ezer szónál többet mond egy dal (rövidke 2o perces, bőven mért gitárszólóval):

Kaliforniában is esik a hó! (és estünk mi is)

Sok ember képzeletében Kalifornia egyenlő a kellemes, szubtrópusi meleggel és a folyamatos napsütéssel, de ők megfeledkeznek arról, hogy az USA 3. legnagyobb államáról van szó a High Sierra 3-4000 m magas hegyeivel. Ezeket a területeket, a mérsékelt övi hegyekhez hasonlóan, a téli időszakban méteres hó borítja, és egyes hegyi utak csak május környékén válnak újra járhatóvá. A múlt hétvégén Katival vágtunk neki a (valódi) kaliforniai tél megismerésének. Mivel nem vagyunk valami nagy kalandorok (és sítalp sem volt még a lábunkon soha), a relatíve veszélytelennek ígérkező sífutással próbáltunk több-kevesebb sikerrel ismerkedni.

Ilyen kellemes időnk volt a fennsíkon. Sífutni a lezárt autóutakon lehetett. 

Random baró dolgok

Na itt jön az a rész, amikor elkezdem osztani az észt, és téríteni a népet, hogy mik azok a dolgok amik első ránézésre időelcseszésnek tűnhetnek, de valójában rendkívül színvonalas és egyben szórakoztató módjai az időtöltésnek. Én (mi?) mostanában marhára rákattantunk ezekre.

Először is van olyan, hogy Coursera:

https://www.coursera.org

Elképesztően zseniális. Ingyenes online kurzusok mindenféle témában, és meglepően nem gagyik. Egyszerre többezren csinálják végig a világ minden tájáról, van házifeladat, amit kijavítanak, a tanár reagál a tanulóktól kapott visszajelzésekre, szóval tényleg olyan mint egy igazi egyetemi kurzus. Én eddig végighallgattam egy princeton-i professzor által tartott világtörténelmes előadássorozatot, a Dani meg megtanult python-ban programozni :-) Egyetlen hátulütője van, marhára időigényes, úgyhogy most kicsit pihenek, míg elkezdek egy újat, pedig fel vagyok iratkozva csillagászatra, analízisre, élettanra, neurobiológiára, geológiára...

Aztán ugye vannak olyan dolgok, amiben az ember nagyon erősen hisz, de nem mondja ki, mert ugye toleránsnak kell lenni... Nahát Bill Maher kimondja helyette. Imádom ezt az embert! Eredetileg stand up comedy-s, de az HBO-n van talk show-ja is, Real Time with Bill Maher. Megnézek egy részt, és megnyugszik a lelkem.

http://www.youtube.com/watch?v=8ORpiAc1f_A

http://www.youtube.com/watch?v=KiMB_MaeFMU

What if? Ezt a Dani találta, ezen a honlapon tudományosan megválaszolnak mindenféle elborult kérdést,  és marha érdekes dolgok sülnek ki beőle. Például megtudhatjuk milyen magasról kell leejteni egy steak-et, hogy megsüljön mire földet ér, mi történne ha összegyűjtenénk egy mol (mértékegység) mole-t (vagyis vakondot), és végül, de nem utolsósorban, hogy mennyi ideig kéne nyitott szájjal feküdni a földön, mire beleszarik egy madár. Ez mind tök komolyan ki van számolva valódi képletekkel. Valaki nagyon ráér.

http://what-if.xkcd.com/28/

http://what-if.xkcd.com/4/

http://what-if.xkcd.com/11/

Másik nagy kedvencem mostanában a Big Bang Theory, csak sajnos már az összes részt láttam. Azt hiszem ezt a sorozatot valamelyik adón otthon is adják, négy geekarc fizikus srácról szól, és a szőke bombázó szomszédjukról. Ezen akkorákat szoktam mulatni, hogy majd leesek a kanapéról :-) Ebből is linkelek pár kedvenc részletet: 

http://www.youtube.com/watch?v=0kzjqBacF1k

http://www.youtube.com/watch?v=W4LZRLdyQl4

http://www.youtube.com/watch?v=qH1VOy7HKRs

És végül, egyik legnagyobb kedvencünk, Dávid Gyula kozmológiai és kvantumfizikai előadásai. Ő egy ELTÉs tanár, és marhára szórakoztatóan és színvonalasan tud beszélni ezekről a témákról, főzés közben rendszeresen hallgatjuk. Innen letölthetőek előadásai:

http://eper.elte.hu/eper.phtml?cim=dgy.html

Na jó, el kell ismerjem, ez a poszt némileg geek-esre sikeredett, dehát ha egyszer azok vagyunk...

Kirándulás a Berkeley-i csövestanyán művésztelepen

Pár héttel ezelőtt a ragyogó napsütés csábításának engedeve egy könnyed bicajtúrát ejtettünk meg a környéken. A terv az volt, hogy a Bay Trail egy darabját barangoljuk be Ritchmond felé. (A Bay Trail egy kb 33o mérföld hosszúságú bicikliút hálózat a San Francisco-i öböl körül.) Szóval szép lassan elindultunk majd rövidesen az Albany Bulb parkhoz értünk, ahol gondoltunk egyet, és nekivágtunk a parkot behálózó ösvényeknek. Eleinte jó ötletnek tűnt, amit a területet mutató műholdkép is mutat:

Az amerikai sport meg én

Mivel az amerikai élet szerves részét képezi különböző sportesemények látogatása illetve nagyképernyős tévén nyomon követése, gondoltam most már ebből is megérett egy blogbejegyzés. Műfaja lehet profi vagy főiskolai (az amerikaiak ezt is borzasztó komolyan tudják venni), és többnyire amerikai foci, baseball vagy még esetleg kosár.

Focimeccsre készülnek a léhűtő egyetemisták

Első ehhez kapcsolódó élményem még Chapel Hill-ből származik, ahol még 2009-ben töltöttem két hónapot egy laborban. Chapel Hill egy kis egyetemváros, ottani főnököm szerint nem is lehet itt semmi mást csinálni mint dolgozni és focimeccsre járni. Valóban, ha focimeccs volt, az egész város helyi színekbe öltözött, és még a szorgos pipettázó népet is hazaküldték, mert kellett a szurkolóközönségnek a parkolóhely! Értem én, hogy ez mekkora bevétel az egyetemnek, na de azért mégis... A főnököm amúgy nagyon jófej volt, és elvitt egyszer egy kosármeccsre, mert mint utóbb kiderült a helyi kosárcsapat még a focicsapatnál is népszerűbb. Hát erről csak annyit, hogy én a legutolsó pillanatig azt hittem, hogy baseball meccsre megyünk, basketball-baseball, egyik jobb mint a másik, de a gesztust azért nagyra értékeltem.

Az ominózus kosármeccs

Meccsen punnyadás

Hálistennek errefelé kevésbé nyomatják ezt a fajta egyetemi sportot, hiába no, egész nap a könyv fölött görnyedő, güzülős ázsiai gyerekekből elég nehéz összehozni egy valamirevaló csapatot. Viszont a profi sport annál jobban megy a régióban, idén a San Francisco Giants megnyerte a nemzeti baseball bajnokságot, és a 49ers focicsapat is döntőt játszott. Giants meccsen már mi is jártunk. Ugyanis a kutatócsoportunk legnagyobb támogatója, a Howard Hughes Medical Institute, minden évben egy baseball meccsre hívja meg a dolgozóit. Hát itt még arra se mindig sikerült rájönnöm, hogy mikor ment a játék és mikor volt szünet, rendkívül eseménydús sport ez a baseball. Viszont közben jó sok méregdrága junk food-ot összezabáltunk (szintén a HHMI terhére), ez is úgy tűnik kötelező velejárója az efféle eseményenek. De azért nem volt ez olyan rossz, mert 1) szépen sütött a nap, 2) volt ingyen kaja, 3) addig sem kellett pipettázni.

A stadion hátterben az öböllel

Na és múlt hétvégén volt a superbowl, a focibajnokság döntője. Mivel ez itt komoly népünnepély számba megy, szinte minden amerikai háztartásban nézik, és az egészet valami bődületes sportbuzerancia kultusz lengi körül, gondoltam egyszer ezt magamnak is meg kell nézni. Főleg hogy most tökéletes alkalom adódott rá, hiszen az egyik kollágám meccsnéző partit tartott, és a helyi 49ers játszott.

OH MY GOD!!! The biggest waste of time! EVER!!! (Mostanában folyton azzal szórakozunk a Danival, hogy amerikai tinilánystílusban beszélünk egymással :-)) Kezdődött azzal a jelenettel, hogy a karácsony előtti iskolai lövöldözést túlélő gyerekkórus előadta az America the Beautiful című művet (nade most ezt tényleg muszáj?), aztán jött az első félidő a 49ers siralmas játékával (annyira siralmas volt, hogy még én is meg tudtam állapítani, hogy az), a szünetben Beyonce produkciója (ez modjuk tényleg elég mutatós lett), utána egy félórás áramszünet a stadionban (úristen, terroristatámadás!, nem, csak egy sima mezei áramszünet), aztán a 49ers feltört mint a talajvíz, és majdnem megnyerte a meccset, de aztán mégsem.

Szóval meg kell állapítanom, hogy ezzel is úgy jártam mint a színházzal meg a sushival. Sokan mondják, hogy nagyon jó, én tényleg próbálkoztam, de ami nem megy, ne erőltessük...

Egy óvilági kaland

Idén, majdnem két év után, hazalátogattunk, és otthon töltöttük a karácsonyi ünnepeket. Nyilván egy ilyen rövidke látogatás szükségszerűen nagyon zsúfolt, és sokmindenre sajnos nem marad idő, de nagyon igyekeztünk. Család, rokonok, ismerősök, cimborák. A nagy rohanást az tette kellemessé, hogy mindenhol nagy szeretettel fogadtak bennünket, el sem tudjuk mondani, hogy milyen jó volt mindenkit újra látni. Ezúton is köszönjük! :) 

Az egyik nagy eseménye volt az otthon töltött két hétnek a Tortúra 65 teljesítménytúra. (tulajdonképpen a repülőjegy foglalás egyik sarokköve volt, hogy erre a túrára ha törik, ha szakad, otthon kell lenni.) Aki esetleg nem járatos a dologban, röviden arról van szó, hogy a Miskolc és Eger között, a Bükkön keresztül vezető 65 km-es útvonalon végigsétálunk kb 14-18 óra alatt. A teljesítését az útvonalon lévő ellenőzőpontok érinésével hitelesítjük. Habár lett volna lehetőség autós leutazásra, a régi szép időkre emlékezve a vonat mellett döntöttünk. Egész népes kis csapat jött össze a régi bandából. Az éjjszaka egyszerűen katasztrófálisan borzasztó volt: a tornateremben  kb 100an aludtunk (már ez sokaknak elég ok lenne a borzalmas éjjszakára) de nagyobb probléma volt, hogy a 1oo-ból kb 35 ember olyan hangosan horkolt, mint egy légvédelmi üteg. Az egész tornaterem kis tavacskára hasonlított, ahol a kanos békák kuruttyolásától zeng a környék. Na mindegy, másnap elindultunk, és remekül éreztük magunkat, a téli Bükkön nem múlott a jó hangulat: köd, napfény, zúzmara, hó, jég. A lényeg, hogy szuper volt, és meglepően jól ment ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam edzésben. Egerben még egy óriás palacsintát is bezúztunk a jól végzett munka örömére.

A téli bükk.

Tipikus tarkői kilátás. Sajnos idén nem volt olyan tiszta az idő, mint máskor.

Hó inkább a hegység északi és magasan fekvő részeire volt jellemző.

Annak ellenére, hogy Amerika a bőség és a gazdagság hazája, sajnos elég sok dolognak híján vannak itt a népek: pl. nincsen túrórudi, nem tudják, hogy mi az a gesztenyepüré, SŐT még normális füstölt szalonnájuk sincs, a töpörtyűt már nem is említem, és nyilván a téliszalámit is nélkülözni kell (a dió 4x annyiba kerül, mint a mandula!!!). Mivel csupán két hét állt rendelkezésre 2 év hungaricum-depriváció pótlására, nagyon felkészültünk: már hónapokkal az indulás előtt készen állt a méteres lista a kajákról, amit meg kell enni. Ha csak a lista feléig elérsz, a kettes típusú diabétesz már garantált, trigliceridek és koleszterin az egekben... Ettem töpörtyűt, kocsonyát főtt krumplival, parasztkolbászt, császárszalonnát, angolszalonnát, túrórudit, négerszeletet (próbálnál amerikában négerszeletet kérni :-), nándori szelet a Nándori cukrászdában, Gyrost a Tompa utcában, pápai májast, mézespuszedlit, zserbót,  gesztenyepürét, túrógombócot, mákosgubát.... bejgli? Nem. bejgli nem volt, se mákos se diós. :-( A középeurópai hízókúra kiemelkedő sikerére való tekintettel az újévi fogadalmam hajdnan volt atletikus testalkatom visszanyerését célozza meg (sport szelet helyett simán csak sport).

De mivel mi ilyen kis telhetetlenek vagyunk, és nem elég az ami belénk fér, vittünk amit csak a spejzban találtunk. Egy kisebb afrikai falu kb fél éves kalória adagjával megpakolt bőröndjeink csak úgy roskadoztak! Amikor a tiszt a határon megkérdezte, hogy van-e nálunk valami hústermék (pl. egy rúd téliszalámi, egy szál kolbász, egy rúd pápai májas), a hátamon végigcsurgó verejtékcsepp kíséretében magabiztosan mondtam, hogy nálunk bizony ilyen nincsen. "Welcome back, have a nice time in San Francisco!" 

Nyilas Misi pakkot kapott.
(Nade az a dúrva, hogy amit az asztalon láttok már mind el is pusztítottuk.)

Mivel idén valahogy kimaradt a bejgli, úgy döntöttem majd itt sütök magunknak; legaláb egy kis magyar karácsonyt varázsolok a kolibris, pálmafás kaliforniai télbe. Találtam is egy receptet a mindmegette.hu-n, az átcsempészett szajréban volt két zacskó mák, de a dió helyett mandulát használtunk. Annak ellenére, hogy először csináltam, nagyon elégedett voltam a végeredménnyel. Egy kicsit még a laborba is vittem, ahol nagy csodálkozás fogadta a fekete tölteléket, persze mindenkinek nagyon ízlett.

Két mandulás és két mákos. Sajnálom, hogy nincs keresztmetszeti kép.
Nagyon szépek voltak felvágva is.

Aloha!

Hát szóval az úgy történt, hogy hálaadáskor elutaztunk Hawaii-ra. Pontosabban Mauira. Hogy Ti is átvegyétek az Aloha hangulatot, hallgassátok meg az egyetlen Hawaii világslágert, a nem kevesebb mint 343 kilós Israel Kamakawiwo'ole-tól:

A kabriónk

Csütörtök kora reggel indultunk, és kb. öt óra repülés után meg is érkeztünk Mauira. Itt rögtön béreltünk is egy Ford Mustang kabriót, amire már régóta fájt a fogunk, és hát hol máshol béreljen ilyet az ember mint Hawaii-on :-) Majd elfoglaltunk szállásunkat, kissé öreg szoba, de tiszta, és a lehetőségekhez képest olcsó. Aztán délután felfedeztük a környéket, kicsit felhős volt az idő, de jó meleg. Fürödtünk is, a harmadik hullám úgy pofáncsapott, hogy majdnem ott maradtam. Aztán megpróbáltunk valami ennivalót keríteni, ami nem volt könnyű, hisz épp hálaadás volt. Ekkor ismerkedtünk meg a hawaii konyha egyik gyöngyszemével, a poi-val, a taro növényből készült, lilás színű, keményítőízű köretként fogyasztott péppel. Fúj!

A szállásunk

És a part

Kedvenc eledelünk, a poi. Ugye milyen guszta?

Pénteken szintén korán keltünk (és egyesek még azt hiszik, hogy pihenni mentünk Hawaii-ra!), mert 6.30-kor át kellett venni a kajakunkat. Mivel reggel csendesebb az óceán, így csak akkor engednek ki a vízre, annak ellenére, hogy egész napos kajakbérléssel kecsegtetnek. Kérdezem a srácot, hogy merre lehet teknősöket látni, mert tudtam, hogy ez a régió nevezetessége. Erre azt mondja, hogy arra van a víz, oda megyünk, amerre akarunk. Értem én haver, hogy mérges vagy, mert nem fizettünk be a méregdrága kajaktúrára, de azért ennél kommunikatívabb is lehetnél. Aztán nekivágtunk a víznek, miközben a parton barátunk éppen az evezés titkaiba avatta be azokat a lelkes jelentkezőket, akik rendesen befizettek a túrára. Hát mi rögtön demonstráltuk nekik, hogy hogyan nem kell vízre szállni, de azért másodszorra csak összejött. Aztán végül is csak kitaláltuk merre vannak azok a teknősök, egyet teljesen közelről láttunk, tündéri kis jószágok.

Ilyet láttunk. De most komolyan.

Délután még strandoltunk egy kicsit, mellettünk meg épp a helyi természetbarát egyesületnek volt nagy teknősmentő akciója, hónapokon át dekkoltak a teknőstojások mellett, hogy megvédjék a monguzoktól, és most ásták ki a héjakat, hogy meggyőződjenek, hogy rendesen kikeltek. Dícséretes a lelkesedésük!

A hawaii lakomán autentikus öltözékben

Este meg hawaii táncos lakomára, luau-ra voltunk hivatalosak. Kicsit tartottam tőle, hogy nagy lehúzás lesz, de nagyon jó volt, még a Dani is azt mondta, hogy abszolút megérte :-) Már rögtön az elején megkaptam várva-várt nyakbaakasztható virágfüzéremet, a lei-t, amit még másnap is büszkén hordtam. Aztán jött a helyi koktélkedvenc, a mai tai, és kicsit később mindenféle helyi finomság, amik közül a helyben, föld alatti kemencében sült malacot emelném ki. Természetesen kedvenc poi-nk is volt, még a pincérek is azon viccelődtek, hogy aki nem eszi meg, az nem kap desszertet. Aztán jött a táncos bemutató, ami szintén nagyon színvonalas volt, ritkán látni embereket olyan nagy örömmel végezni a munkájukat mint ezeket a táncosokat. Hát igen, aki ilyen jól néz ki, táncolni is tud, és még Hawaii-on is lakik, végül is minek szomorkodjon?

Készül a sültmalac

A műsor

Road to Hana

Szombaton a "Road to Hana" volt az úticél, ez Maui egyik legnagyobb nevezetessége, a sziget északkeleti oldalán végighúzódó, tengerparti, esőerdőkkel és vízesésekkel tarkított útvonal. Hát ez némileg kiverte nálunk a biztosítékot. Ugyanis nem több mint hatvan mérföld, de mégis három órán át vezettünk oda, aztán ugyanannyit vissza. Kanyar kanyar után, két kocsi egymás mellett épphogy csak elfér, mindez a semmi kellős közepén. Sehol egy útjelző tábla, persze a GPS is elszáll, a dzsungelből néha kisétál egy magányos tyúk... Amúgy ez most egész jól hangzik, nem is értem min akadtunk úgy ki... Mindenesetre az tény, hogy ilyen terepen vezetni marhára leférasztja az embert, hiába váltottunk gyakran. De azért persze igen baró helyekre jutottunk el, bambuszerdőbe, vízeséshez, vörös és fekete homokos tengerpartra. Ráadásul vettünk még egy oltári aranyos plüssteknőst is, most is itt ül mellettem, és nézi, ahogy blogolok :-)

Bambuszerdő

Vöröshomokos tengerpart

Molokini kráter

Vasárnap elmentünk felszíni búvárkodni a Molokini kráterhez (hát tényleg egy percet sem pihentünk, és mindent kipróbáltunk amit csak lehet). Ehhez is korán reggel indult a hajó, hogy még azelőtt odaérjünk a búvárparadicsomnak számító kráterhez mielőtt rákezd a szél és a nagy hullámzás. Hát ez nem jött össze. Mire odaértünk már akkora hullámok voltak, hogy komolyan gondolkodóba estünk, hogy ez valóban jó ötlet-e. Annál is inkább, mert az odaúton a legénység végig azzal ilyesztegetett minket, hogy itt hideg ám a víz, úgyhogy béreljünk tőlük neoprém ruhát (de mivel a hajón az összes ázsiai beöltözött, mi elvi kérdést csináltunk abból, hogy mi keményebbek vagyunk).

Szóval már majdnem chicken out-oltunk, de aztán végül is összeszedtük a bátorságot, és nagyon jó móka volt. Mondjuk én itt nem búvárkodtam, csak vigyorogva lebegtem az úszógumikon mint a hülyegyerekek, de ezután elmentünk egy csendesebb partszakaszra, és itt már nekem is ment a búvárkodás, láttunk mindenféle szép korallt és halakat. És persze a víz egyáltalán nem volt hideg, haha! Visszafelé a hajón meg kaptunk a fedélzeten grillezett hamburgert, marha finom volt, sőt még egy bálnát is láttunk :-)

A szemfülesek a Danit is fellelhetik a képen

Iao Needle meg én

Délután még megnéztük Maui egyik jelképet, az Iao Needle-t, egy dzsungellel borított tűhegyes sziklát.











Hétfőn a sziget nemzeti parkjába látogattunk el, a Haleakala vulkánhoz. Hawaii vulkanikus eredetű, de ma már csak egy szigeten maradt működő tűzhányó, Maui-n is inkább kopár holdbéli tájat idéz a hegy, mintsem vulkánt.

A vulkánon

Itt túráztunk egy jót, de csak hogy ez a nap se legyen unalmas, előtte még kipróbáltuk, hogy milyen is az a ziplining:

A hegyről lefelé menet meg egy gyönyörű naplementét kaptunk el.

Dani egy hula tánccal búcsúzott a szigetektől

Kedden egy gyors utolsó fürdés után szomorú búcsút vettünk a csendes óceani paradicsomtól és visszarepültünk Berkeley-be, ahol miután megérkeztünk egy héten át folyamatosan esett az eső.

És persze még több kép itt.

Megérkezett az esős évszak!

A héten megérkezett kis városunkba az esős évszak. Talán eddig nem írtuk, de Berkeley a mediterrán zóna közepén fekvő kis városka, körülbelül krétával fekszik egy szélességi körön. A tipikus európai mediterrán területtel ellentétben a nagy nyári meleget a San Francsiso-i öböl bejárata felöl beáramló csendes óceáni légtömegek enyhítik. Olyan hatékonyan, hogy a legmelegebb hónapban sem kell 24C-nál többre számítani, cserébe télen szinte sosem fagy, és napközben többnyire 10C közelében van a hőmérséklet. 

Berkeley klímája. Forrás: wikipédia

Viszont a csapadék eloszlása nagyon egyenletlen: a mediterrán klímának megfelelően a nyári hónapok teljesen szárazak, minden növényzet visszafejlődik, a dombok aranyszínben tündökölnek, csak a keménylombú kaliforniai tölgyek zöldellenek. De ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy hónapokig egyetlen csepp eső nem esik, semmi. A partvidéken a helyzet jobb, mivel ott az óceán felől érkező ködből a fákat borító mohák és zuzmók jelentős mennyiségű vizet képesek kifacsarni, de a kontinens belseje felé a klíma egyre szárazabb és forróbb. Ahol az emberek növénytermesztéssel próbálkoznak ott öntözésre van szükség.

Majd október-november tájékán egyre gyakrabban esik, majd a téli hónapok során egészen elképesztő mennyiségű csapadék képes esni. Otthon is sokat esett az eső, de többnyire egy-egy nagyobb vihar formájában, míg itt képes esni napokon keresztül folyamatosan, megállás nélkül. Viszon a sok csapadéknak köszönhetően a nyár elején az egész vidék gyönyörű zöldben tündököl. 

Így fest a vidék tavasszal, kora nyáron. 

A nyár közepén a meleg és a szárazság gyorsan sárgává változtatja a tájat