Húsvét Friscoban

Az idei húsvét úgy indult, hogy teljesen nyomtalanul eltelik majd itt egyedül túl az óperencián, aztán végül is olyan jó kis program kerekedett belőle, hogy úgy döntöttem megblogolom. Az alattunk lakó szomszédokkal elég jóban vagyunk, és elhívtak egy baráti kerti sütésre San Franciscoba. Majdnem nem mentem, merthogy egy csomó mindent be akartam fejezni mielőtt visszajön a Dani, de aztán szerencsére erőt vettem punnyadságomon.

A helyzín egy tipikus frisco-i viktoriánus ház volt, ami már önmagában tetszett, mivel eddig ilyet csak kívülről láttam. Egy kissé őszülő, de derékig érő hajú, igen laza srác lakott benne a barátnőjével. Mint utóbb kiderült, a srác műholdakat tervez a NASA-nak. Hát ez nekem marhára tetszett, mert szerintem nagyon cool, hogy itt az ember léptem nyomon ilyen arcokba botlik. Hogy csak a szomszédainkat említsem, van aki robotokat programoz, akikkel jóba vagyunk, ott a srác a Google-nál programozik, a felesége meg archeológus, és van egy fizikus pár is, akik Stanfordban dolgoztak, de aztán elegük lett belőle, és most a srác asztalos lett, a lány meg jógaoktató :-)

Visszatérve a húsvéti házigazdáinkra, barlangásznak és búvárkodnak, a lakás tele volt mindenféle célfelszereléssel, és egy nagyon menő oldtimer is akadt a garázsban (meg ne kérdezzétek milyen, mert gőzöm nincs, de igen értékes lehet, annyi egyértelműen látszott rajta).

Maga a sütés az igen kicsi, ám annál barátságosabb hátsó udvarban történt. És nem is akármit sütöttek ám, hanem báránycombot rengeteg grillezett zöldséggel. Hát én alapjába véve nem vagyok oda a bárányért, de ezt valami isteni finomra sikerült elkészíteniük.

És végül, de nem utolsósorban, a bárány fölött úgy koccintottunk, hogy Happy Zombie Day! Na ez volt az a pont, amikor megállapítottam, hogy azért ez a hely és ez a légkör simán megér egy kis munkahelyi stresszt :-)

Szakmai helyzetjelentés

A laborban a körülményekhez képest egész jól alakulnak a dolgok, de azért mesélek egy kicsit, csak hogy átérezzétek a helyzet súlyosságát :-)

A laborunk HHMI labor, ami lényegében azt jelenti, hogy a támogatás nagy részét a Howard Hughes Medical Institute-tól kapjuk, ez a pályázat némileg eltúlozva "elkölthetetlen" pénzmennyiséget jelent. Persze ehhez rendesen teljesíteni is kell, öt évenként ellenőríznek, és megfelelő teljesítmény esetén hosszabbitanak. A jelentéshez hét cikket  lehet csatolni, mivel a csoportban az adott periódusban csak Cell cikkből volt kilenc (a nem szakmabelieknek kis magyarázat, ez egyike a három magasan kiemelkedő tudományos szaklapoknak, a Nature és a Science mellett), szóval ez nem igazán jelentett nehézséget. Az eredmény az lett, hogy a csoport támogatását nem a szokásos öt évre, hanem hétre hosszabbították meg. Ilyenről eddig még nem hallottak.

Azt, hogy itt mennyire hétköznapi esemény egy Cell cikk megjelenése, leginkább az szemlélteti, hogy nem esik róla szó. Nemhogy ünneplés nincs, de mégcsak meg sem említik semmilyen fórumon, csak úgy értesülök róla, hogy jön a Pubmedtől az értesítő, hogy hopp a Kuriyan J kulcsszó már megint kidobott valami brutális impaktfaktorú cikket.

A kollégáim nagy részének akkora egója van (abszolút nem alaptalanul, de azért ezt akkor is túlzásnak tartom), hogy én valami extrán szerény és meghunyászkodó teremtés vagyok közöttük. Aki ismer, az ez alapján el tudja képzelni a helyzet súlyosságát :-) A közhangulat valami ilyesmi: "Kiemelkedően mi vagyunk a legjobbak. Gond nélkül szarrá verünk bárkit. Pont." Én meg csak lesek és pislogok, és próbálom felfogni, hogy mibe keveredtem.

A múlt héten volt egy sokkoló élményem, amin még mindig nem teljesen sikerült felül kerekednem. Itt a phd úgy meg, hogy az első két évben főleg csak tanulnak, aztán választanak maguknak egy labort, kitalálnak egy kutatási témát, majd tesznek egy kvalifikációs vizsgát, ami valami olyasmi mint nálunk a szigorlat és a védés keresztezve. Az egyik srácnak a laborból ez most lesz, és tartott a csoportnak egy gyakorlást. Kényelmesen beültem, gondoltam lesz egy kis powerpoint vetítés, aztán majd mindenki kedvesen mosolyog, tesz egy két segítő javaslatot, azt szépen hazamegyünk. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Dzsihád volt! Szétszedték apró darabokra, megcsámcsogták, azt kiköpték a csontjait! Elképesztő volt, kikérdezték tőle a termodinamikától kezdve az NMR-en át a Blast alapjait, és még sorolhatnám. Valójában itt tudatosult bennem, hogy itt tényleg mindenki mennyire vágja a dolgokat, a legapróbb elméleti részletekig.

Még egy vicces kis sztori, ami elég jól szemlélteti, hogy hogyan is mennek itt a dolgok. A munkám nagy része most fluoreszcens mikroszkópiából áll, nem megyek bele a részletekbe, a lényeg az, hogy egy elég hosszadalmas procedúra a képfelvétel és kiértékelés is, amit mind manuálisan csinálunk, emiatt meglehetősen lassú. Egyszer csak beront a főnököm, aszongya: "Erika, te tanultál programozni nem? Mire én. "Ööö" "Nem érünk erre rá, automatizáld a mikroszkópizálást!" "Ööö", és ennél tovább nem jutottam, mert elviharzott. WTF?! Most ez komoly, hogy nekem lényegében írni kéne egy programot, ami vezérli a mikroszkópot, és meglehetősen szofisztikált képfelismerést és analízist is végez? Szóval így megy ez, van egy probléma, oldd meg. Ja hogy nehéz, nem akadály, mi vagyunk a legjobbak, ha mi nem tudjuk megcsinálni, akkor senki. Bakker, mibe keveretem?

Emellett persze számos hétköznapibb és teljesíthetőbb feladatom is van, amiből folyamatosan kell az eredményt produkálni, mivel a fönököm csak úgy szokott köszönni, hogy "Hey Erika, what's new?" Ahogy egy kollégám igen találóan fogalmazott, rendszeresen etetni kell az állatot nyers hússal, mert különben baj lesz.

Szóval így állunk. Ennek ellenére azt hiszem kezdek belejönni, és lassan veszem fel a fordulatszámot. Múlt héten csináltam életem első quickchange mutagenezisét, ma jött meg a szekvenálás, és öt konstruktból öt jó lett! A klónozás az mindig is ment :-) Szóval most egész elégedett vagyok magammal :-)

Kirándulás Stanfordba

UCSF

Még két héttel ezelőtt ellátogattunk Stanfordba. Azért választottuk ezt a kirándulást, mert pont útba esett a reptér felé, és mindenképp ki akartam próbálni, hogy vissza tudok-e onnan találni a rengetegsávos autópályán egyedül, miután kivittem a Danit. Aztán másnap kiderült, hogy ez teljesen felesleges volt, mert akkora dúgó volt az autópályán, hogy szegénynek mégiscsak Bart-tal (helyi metró-vonat-hév kombó) kellett mennie. De szerencsére bőven időben voltunk, úgyhogy egy kis izgalommal ugyan, de simán elérte a gépet.

Berkeley

Visszatérve Stanfordra, mindkettőnknek nagyon bejött a campus. Míg a UCSF új és modern, sok üvegépülettel, Berkeley meg főleg klasszikus stílusban épült, oszlopos, fehértéglás épületekből áll, sok fenyőfával, addig Stanford tele van pálmafával, és az egész olyan mint egy spanyolos-arabos kastély vagy kolostor.

Stanford

Nagyon kellemes kis kirándulás volt, tettünk egy jó nagy körsétát, majd pont amire megéheztünk, belebotlottunk a diákszövetség bbq-jába, akik az email címünkért cserébe ingyen kaját ajánlottak. Ráadásul nem is akármilyet, volt helyben sült hús, mindenféle saláta és köret meg üdítő. Az egész nagyon cool volt.

Ezután felkerestük a diákboltot, ahol vettünk a Daninak egy stanford-os póló, amire ő állította, hogy neki S-es kell, mert itt jóval nagyobbak a méretek. Itthon felpróbálta, hát nagyon szexin feszül rajta, de valószínűleg az enyém lesz :-) Végül meglátogattuk az egyetemi könyvesboltot, ahol egy csomó érdekes dolgot találtunk, többek között Patthy László Protein Evolution című könyvét. Ezen kívül Stanfordban található még a legnagyobb (3.2 km hosszú) lineáris részecskegyorsító is, de arra nem jártunk.

Hazafelé volt egy kisebb kalandunk, mert az öblöt átkötő híd előtt kigyulladt a lámpa, hogy vészesen kevés benzinünk van. Mivel nagy dugó volt, nem mertünk kockáztatni, kénytelenek voltunk lehajtani az autópályáról San Franciscoban benzinkutat keresni, részletes várostérkép nélkül. Hát el lehet képzelni mi lett belőle, de aztán csak visszataláltunk. Mindenesetre Dani első fizetéséből veszünk egy GPS-t :-)

Posztdok élet Berkeley-ben

Kívülről

Az elmúlt két hónapban megszületett bennem néhány gondolat:
1) Az emberek itt okosabbak mint én.
2) Az emberek itt szorgalmasabbak mint én.
3) Nem biztos, hogy kutató szeretnék lenni.

Ez most nagyon negatívan hangzik, de abszolút nem annak szántam, nincs kudarcérzetem vagy ilyesmi, ezek egyszerűen az elmúlt két hónap alapján megszületett, szerintem meglehetősen objektív érzések. Kicsit részletesebben kifejtem, hogy érthetőbb legyen.

Belülről

Nem gondolom, hogy meghülyültem volna, sőt továbbra is úgy gondolom, hogy biokémikusok között benne vagyok a felső 10 vagy akár még 5%-ban is. Ezzel csak az a baj, hogy a csoportban mindenki a felső 1%-ban van, vagyis igencsak gyengécskének számítok közöttük. Nem viccelek, ezek brutálisan okosak. Hihetetlen rálátásuk van dolgokra, és szupergyorsan felfognak új problémákat, és kitalálják rá a megoldást.

Ez így önmagában még nem is lenne akkora "baj". A nagy baj ott kezdődik, hogy mindezek mellet még baromi szorgalmasak is. Ezek annyit bírnak dolgozni, hogy én már a gondolattól is elfáradok. A viccet félretéve, komolyan tartok tőle, hogy most túl nagy fába vágtam a fejszémet. Mikor idejöttem, úgy gondoltam, ha valamit én nem tudok megcsinálni, akkor az megcsinálhatatlan. Most úgy gondolom, hogy ha valamit én nem tudok megcsinálni, akkor azt bárki más megcsinálja a csoportból pár hónap alatt.

Labor

A harmadik következtetésem meg abból jön, hogy rájöttem, hogy engem nem érdekelnek annyira a tudományos problémák, hogy ennyit gürizzek a megoldásukért. Ezen teljesen ledöbbentem, hogy hogy lehet, hogy pont a tudomány központja hozza ki belőlem ezeket a gondolatokat. Végül a Dani jött rá a megoldásra. Nekem a fő célom az volt, hogy kijussak ide, és ennek az egyetlen módja a tudományos előmenetel volt, fel se merült, hogy ne nyomjam magam gőzerővel előre. Most viszont, hogy itt vagyok, rájöttem, hogy egy csomó minden mást is szeretnék csinálni, amire ilyen munka melett nem sok idő jut. Hosszútávon valami biotech céges melót tudok elképzelni, szigorúan max. napi nyolc órás munkaidővel. De olyan átalakuláson mentem át, hogy néha már a munkanélküli feleség státusz is egész csábítónak tűnik. Magamra se ismerek...

Az asztalom

Na de ezek csak gondolatok és érzések, egyáltalán nem azért mondtam, hogy sajnáljatok, hogy milyen nehéz itt nekem, tudom, hogy elképesztően szerencsés vagyok, hogy adódott ez a lehetőség, és ki is fogom használni. Csak magamat is annyira meglepnek ezek a fejlemények, hogy gondoltam megosztom Veletek. Na meg azért is, hogy lássátok, hogy a mammutfenyős kirándulásoknak is megvan az áruk, és bár többnyire a hétvégi kalandjainkról írunk, hétközben a belemet is kidolgozom :-)

Ja és még valami, pár fotó a laborról, és egy kérés azoknak akik olvassák a blogot, viszont nem skypolunk rendszeresen. Légyszi írjatok már email-t, comment-et, vagy bármit, mert az a blogolás kissé monologizálás jellegű, és én semmit nem hallok felőletek. Nagyon örülnék egy kis beszámolónak :-)

Keresztül a Golden gate-en

Végre eljött ez a nap is! Megéltük, eljutottunk, sőt, kereszült tekertünk a Golden Gate-en!!!

Berkeley-ből átHÉV-eztünk San Francisco-ba, majd egy önkéntesek által üzemeltetett, őrzött(!) bringa parkolóba lepasszoltuk a gépeket, és elsétáltunk a helyi vásárcsarnokba. Valami olyasmit kell elképzelni, mint a Nagycsarnok, csak még sokkal sznobabb.

Ez volt az őrzött bicaj parkoló

Gombából is akadt választék

Ilyen kis cukifiúk árulták a finomságokat a piacon

Mindenhol olyan sorok álltak a borzasztóan túlárazott cuccokhaz, mintha háború lenne... nem értem, ki áll be egy 10 méteres sorba 5 dolláros kávéért?! Mit tud az a kávé?? Az biztos, hogy nagyon minőségi áruk voltak, de olyan drágán, hogy többnyire csak nevettünk rajta. Körbenéztünk majd vettük a bringánkat és tekertünk tovább a híd irányába. Egy olyan helyen kajáltunk, ahol nagy, kemencében sült krumplikat árultak megtöltve mindenféle finomsággal. Ahogy közeledett a híd egyre nyomasztóbbá váltak a méretei.

Steak-kel töltött krumpli (nyomokban steak-et is tartalmaz!).

A legenda szerint akkora a híd, hogy folyamatosan festik narancssárgára. (Ottjártunkkor is!)

Mire a hídra felkapasztkodtunk már lógott a nyelvünk. A híd túloldalán egy nagyon meredek úton tudtunk felkapaszkodni valami hegyre, ahol régi lövegállások mellett remek kilátásban gyönyörködhettünk. A hegyről egy nagyon meredek, keskeny, egyirányú úton lehetett legurulni Point Bonita felé. Az út olyan merdek volt, hogy mire leértünk a fékpofák szinte füstöltek, rendesen égett gumiszaguk volt.

Ilyesmi kilátás volt a túloldalról. Elég szerencsénk volt az idővel...

Sajnos lekéstük a világítótorony nyitvatartási idejét, így csak a tenger és a Golden Gate látványában gyönyörködhettünk. Innen legurultunk a szomszédos Rodeo Beach-re. Ez egy nagyon érdekes hely, a tengerpartot itt nagyon durva szemű fekete, nagyon sötét színű homok borítja. A homok olyan durva, hogy mezítláb mászkálva tisztára ledörzsöli a bőrt az ember lábáról. Kicsit nézelődtünk itt, majd hazafelé vettük az irányt. A visszaút jóval könnyebb volt, mert nem kellett hegyet mászni, hanem egy alagúton zúztunk keresztül Sausalito-felé. Ide már kora este érkeztünk, szerencsére még volt időnk bedobni egy fagyit az utoló komp indulása előtt. Nagyon megérős volt a komp, mivel "BKV bérletünkkel" kb feleáron vehettünk rá jegyet. Jó móka volt ez a nap.

Van még pár videó is a hullámokról:

Muir Wood nemzeti park

Most hétvégén a Muir Woods nemzeti parkba látogattunk, ami két szempontból volt emlékezetes: Erika először vezetett autópályán, másrészt valami mamutfenyők is nőttek arrafelé. Maga a nemzeti park San Francisco-tól kicsit északra található, az USA egyik legrégebbi nemzeti parkja. 1908-ban azért alapították, hogy megőrizzék az utókornak a kaliforniai partvidékre jellemző, sajnos többségében addigra már kipusztított fenyveserdőt. A partvidéki óceáni klíma, a télen is enyhe hőmérséklet, a nyáron is magas páratartalom kedvez az, itt csak redwood-nak nevezett parti mamutfenyő (Sequoia sempervirens) növekedésének. Habár ezek a ma élő legmagasabb élőlények, tömegük, nyurga termetük miatt elmarad az óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) méreteitől. Sajnos képeink a fák monumentalitást messze nem képesek visszaadni, azért talán egy kis ízelítőnek jók. Szóval a park egy nehezen megközelíthető völgyben fekszik, ennek köszönhető, hogy a faállománya sokáig megmenekült a kitermeléstől. A múlt század elején egy helyi gazdag család megvásárolta a területet kifejezetten azzal céllal, hogy megőrizzék az akkora már páratlan növényvilágát. Amikor a helyi vízművek egy víztározót akart a park helyén létesíteni, a tulajdonos úgy menekült meg a peres eljárástól, hogy a területet szőröstül-bőröstül a szövetségi kormánynak adományozta, és így személyesen az amerikai egyesült államok akkori elnöke, Theodore Roosevelt helyezte védelem alá. Talán még érdemes megemlékezni a park névadójáról John Muir-ról, aki elkötelezett természetvédőként rengeteget tett az egyesült államok természeti kincseinek megmentésért, neki köszönhetik többek között a Yosemite és a Sequoia nemzeti parkokat. Ő jött rá a gleccserek felszínformáló tevékenységére. Munkássága előtt tiszteleg a róla elnevezett tucatnyi iskola, kollégium, park, természeti képződmény, sőt Kaliforniában még John Miur napot is tartanak.

Mivel a terület kb. 1 óra autóval a városból, olyan ez a hely a San Francisco-iaknak, és az ide látogató turistáknak, mint nálunk a János hegy... szóval meglehetősen népszerű (2005-ben 776000 regisztrált látogató). A park bejáratától egy nagyon széles fával ledeszkázott út vezetett a park fái közé, ügyelve arra, hogy a városból ide érkező kulturált turisták még véletlenül se koszolják össze a cipőjüket, rájuk egy kb. fél órás körút vár. Szerencsére a parkot több, a szó valódi értelmében vett túra útvonal szövi át, így van lehetőség nagyobb útvonal bejárására. Ha letérünk a kiépített útról a kezdeti sokadalom néhány perc után eloszlik, és kb. annyi emberrel találkozik a túrázó, mintha mondjuk a Csóványosra menne szalonnát sütni.

Mivel kissé későn érkeztünk, csak egy kb 10km-es útvonalat jártunk be, de azon is rengeteg látnivaló akadt. Láttunk például nyuszit. Hallottunk baglyot. A bejárt körúton felkapaszkodva egy hegyoldalra remek kilátás nyílt az óceánra, és az öbölből ki és behajózó hajókra. A Golden Gate sajnos nem látszott... azért kibírtuk. (A túráról készült többi kép: link)

 

San Francisco ismét

Múlt hétvégén ismét San Francisco-ba mentünk... gondoltuk, talán akad még egy-két dolog, amit érdemes lenne megnézni. Akadt.

Vettünk egy autót!

Megvettük életünk első autóját. De nem ám akármilyet. Egy 98-as Lexust!!!
Én teljesen belebolondultam, sosem gondoltam volna, hogy eljutok idáig, de marhára élvezem a vezetést :-)
Na de kezdjük az elejéről. Igazából két hete történt a nagy esemény, csakhát sajnos a blogolásra egyre kevesebb időnk jut. Szóval két hete szombaton esett az eső, úgyhogy nem tudtunk elmenni sehová kirándulni, és kitaláltuk, hogy kicsit körbenézünk autóügyben.

A legelső hely, ahova bementünk, egy Toyota kereskedés volt, ahol rögtön elkapott minket egy indiai ügynök. Mondtuk neki, hogy $4000-6000-ben gondolkodunk. Persze van neki olyanja, megmutatja. Erre elvitt minket a Lexus-hoz, ami nagyon menő volt, dehát $8000 volt ráírva. Mondtuk neki, hogy ennyi pénzünk nincs, erre azt mondja, azzal ne törődjünk, hogy mi van ráírva. Hát jó, akkor vigyük el tesztvezetésre. Na ettől igencsak paráztam, mivel hogy még sosem vezettem úgy, hogy nem ült mellettem oktató. De szuperul ment, az hogy automata, már önmagában baromira megkönnyíti a dolgokat, de ez tényleg olyan, hogy csak hozzáérinti az ember a lábát a gázhoz, és már suhan is.

Ezután visszamentünk a kereskedésbe, és indult a majdnem egy órás alku. Az indiaival nem sokra mentünk, még új volt és nem túl rámenős, de aztán megjelent nagydumás fekete George. Aki aztán lökte a sódert rendesen, és igen alkuképes is volt, az utolsó ajánlat $5500 adóval és minden kutyafülével együtt. Na ekkor már igen erősen gondolkodtunk. Egyértelmű volt, hogy ez jó üzlet, viszont kérdés, hogy valóban kell-e nekünk egy Lexus, ráadásul úgy, hogy egyikőnk se tud vezetni. Mondtuk nekik, hogy adjanak nekünk két órát, megnézzük a szomszédban a használt kocsikat, és visszajövünk. Nagy nehezen elengedtek.

A szomszédban volt egy parkoló, ahova az emberek lerakhatják a használt kocsijaikat, a vevők meg megnézhetik, és a portástól elkérhetik a kulcsot tesztvezetésre. Hát itt voltak olcsóbb kocsik, de a Lexusnak a közelébe se ért egyik sem. De azért elvittünk kettőt tesztvezetésre, ami elég izgalmas volt, mivel itt már nem jött velünk ügynök, kb. öt percig tartott míg rájöttünk, hogy kell bekapcsolni az ablaktörlőt, az elsővel végig behúzott kézifékkel mentünk, a többit már nem is említve, de hál istennek semmit se zúztunk le.

Mindenesetre ezután megbeszéltük, hogy $5500-ért megvesszük a Lexust, de többet nem adunk érte. Hát naná, hogy ennyiért már nem akarták adni! Jött egy újabb kör George-dzsal, hogy beszéltek a tulajjal, ennyiért nem hajlandó adni, mert baromi sok pénzt költöttek a felújításra stb. stb. Ennek nyilván a nagy része színjáték volt, de tény, hogy az $5500 nagyon kedvezményes ár lett volna. Lényeg, ami lényeg, $6200-ért elvittük! Hát a nap elején ezt nem gondoltuk volna :-)

Aznap még nem vihettük haza, mivel nem volt kötelező biztosításunk, és a pénzünk is az éterben lebegett az OTP és a Wells Fargo között, ezért szerdán mentünk el érte. Utána legközelebb szombaton mentünk el kirándulni vele a közeli dombokra, az igazán jó helyekre mind autópályán kellet volna menni, amit még nem mertünk bevállalni. Szuper élmény volt, kiderült, hogy annyira nem is vagyok közveszélyes, ráadásul még parlkolni is tudok!

Egy hétre rá, vagyis ma meg elmentünk vele a mamutfenyőkhöz. A kirándulás részéről majd külön írni fogunk, a lényeg, hogy vezettem hatsávos autópályán és kétemeletes hídon. Hát odafele némileg leizzadtam, de azért még ezt is élveztem. És végül, de nem utolsósorban, Anyu, Apu, ne izguljatok, tényleg nem vagyok már közveszélyes :-)

A bringa project

Az a nagy szerencsénk Berkeley-vel, hogy tulajdonképpen egy aranyos kisváros, az utak és az autósok egyaránt rendkívül alkalmassá teszik biciklis közlekedésre. Már kezdettől tervebe volt véve egy-egy bringa beszerzése, ami egyrészt a munkába járást, másrészt a hétvégi kirándulásokat hivatott szolgálni. Nekem egyértelmű volt, hogy az otthoni új hegyi után éles váltásként egy használt országúti bicajt fogok venni. Erikának egy helyes csilivili új bringa jelent meg álmában. Ennek megfelelően múlt hétvégén körbejártuk a helyi használt-, és új bringa kereskedéseket és megállapítottuk, hogy az új bicajok nagyon drágák, a használtak viszont nagyon le vannak amortizálva, és ráadásul drágák is.

Masszív, nagyon nehéz váz, széles kormány...
Harley Davidons-os feeling lehet ilyennel közlekedni. 

Erika az egyik első posztban bemutatott helyi teszkó weboldalán keresett, és talált magának egy menő, nagyon csajos piros bringát. Tekintve, hogy milyen meredek az út felfelé az egyetemre elsődleges szempont volt, hogy olyan bicajt válasszunk, amivel lehet sebességet váltani. (Térkép és szint az egyetemig: katt)
A web-es ismertető szerint a bringa 7 sebességes, mit nem tartottunk lehetetlennek, láttunk mi már agyváltós bringát. Néhány nappal  a rendelést követően meg is érkezett a szállítmány, de sajnos kiderült, hogy a kiírás téves, a bringa valójában egysebességes.Utána néztünk, hogy mit lehet tenni: a telefonos ügyfélszolgálattól megtudtam, hogy vissza lehet vinni, és visszautalják a pénzt. Namost némi problémát okozott a bazi nagy doboz visszajuttatása, de végül sikerült megoldani... (bazi nagy doboz, zuhogó eső, taxi... :-) A csomagot teljesen simán visszavették, meg se nézték, hogy mi van benne (eszembe jutott, hogy valami profi bringát kellett volna rendelni, és telerakni a dobozt rozsdás vascsövekkel).

A második bicaj nagyon baba, vékony kerekű, női váz.

Ha már ott voltam vettem néhány apróságot a bringákra - lámpa, zár, egy kulcskészlet, pumpa ilyesmi. Ott láttam meg a másik bringát, amit gyorsan le is telefonáltam Erikával, hogy tetszik-e neki, mármint a képen a számítógép mellől. Tetszett, megvettem, azzal gurultam haza. (A pénztáros csaj jót derült ezen)  Élmény volt hazatekerni a teszkóból, bár, hogy őszinte legyek, kicsit féltem, hogy szétesik alattam... volt némi fenntartásom a hipermarketekben összerakott termékekkel kapcsolatban. De semmi gond nem volt, sőt a mai meglehetősen megerőltető bicajtúrán is nagyon szépen muzsikált.

Az én bringám a helyi internetes apróhirdetési portálról származik: Craig's List http://sfbay.craigslist.org/. Ez egy nagyon komoly weboldal, ahol mindent be lehet szerezni: kocsit, lakást (az apartmant, ahol lakunk szintén itt találtuk), bicajt, mindent!!!! Elképesztőn nagy a forgalom... minden nap feltesznek vagy 80 bringa hirdetést, csak az East Bay környékről... Ki is néztem pár nagyon jó gépet, szépen felújított Bianchit, Peugeot-t, de sajnos egyik sem válaszolt. Aztán kb az 5. hirdető, akinek negyed órával a hirdetés feladását követően írtam válaszolt. Még aznap el is mentem a bringáért. Kicsit lepusztult a jószág, de megvan benne a potenciál... egy 2003-as fekete Trek versenybringa. Sajnos az előző gazdája eléggé elhanyagolta, sok alkatrész berozsdásodott, a külsők is cserére szorulnak. Itt van róla néhány kép is: https://picasaweb.google.com/suvi.dani/bringa# Azóta szépen letisztítottam, nagyon jól megy.

Szakbarbárság - első fejezet

Hát igen, beindult a munka, ennek köszönhetően, három hete volt az utolsó bejegyzésünk, de most hétvégén remélhetőleg mindent sikerül bepótolni. Megpróbálom összefoglalni, hogy mik is az első benyomásaim a laborról.

Szóval az első hetek nem telnek stresszmentesen, néha teljesen kétségbeesem, hogy én vagyok az egyetlen postdoc a földkerekségen, aki nem tud FPLC-zni, máskor meg úgy érzem, hogy pár hónap alatt simán belejövök, és megállom majd a helyemet. Mindenesetre azt hiszem, csak mostanra fogtam fel, hogy a világ egyik legjobb egyetemén vagyok, és ez finoman szólva kezd frusztrálni.

A laborban határozottan más a munkamorál mint otthon, de azért messze nem olyan borzasztó a helyzet, mint amivel otthon rémisztgettek páran. 10 előtt itt is elég kevesen járnak be, és 6 körül kezd lecsappanni a létszám, este 8-kor meg már csak néhányan vannak még ott. Amúgy mindenki teljesen randomszerűen jár be, rengetegen vagyunk a csoportban, és a főnököt abszolút nem izgatja, hogy ki, mikor, éppen mit csinál. Ez a szakmai dolgokra is abszolút igaz, nekem leginkább úgy tűnik, hogy valahogy úgy gondolkodik, hogy önálló kutatókat toboroz össze, akikkel néha kettesben és csoport szinten is megbeszélést tart, de amúgy azt várja el, hogy önállóan csináld azt, amit akarsz, persze a témádon belül.

Van heti egy munkabeszámoló és egy journal club, amik szuperek, és rengeteg mindent lehet belőlük tanulni. Ezen kívül még van heti minimum egy szeminárium is, ahol elég nagy kaliberű meghívott előadók szoktak lenni. Ami számomra igen meglepő volt, de nagyon tetszik, hogy ezek után a laborban az emberek megvitatják a hallottakat, nem kötelességből, hanem mert érdekli őket.

Hogy mit gondoljak a csoportról, az még mindig nem teljesen kiforrott. A főnök zseniális, az egyértelmű. A többiek viszont néha azt a benyomást keltik bennem, hogy a többet erővel mint ésszel elvet követik, sőt néha meg mintha kifejezetten baromságokat művelnének.

Ami a saját munkámat illeti, az biztos, hogy itt rengeteget tudok majd fejlődni. A munka eleje nagyon izgalmas, mert rengeteg újat tanulok, viszont azt marhára nem élvezem, hogy szinte mindenben másokra vagyok utalva. Ebben kicsit szerencsétlen a helyzetem, mert abban a témában, amibe bekapcsolódtam, elég trehány emberek dolgoznak, és senkinek sincs normális protokollja semmiről, így az információk begyűjtése rendkívül fáradtságos, és csak csöpögtetve jön. És az a srác, akivel együtt kell dolgoznom, szerintem az egyik legrosszabb az egész csoportban. Először is, tök más a stílusa mint nekem, ő a gyorsan öntsünk össze valamit, aztán nézzük meg mi sül ki belőle elvet követi, míg én meg a pontosan mit csinálunk és minek, biztosan ez a legjobb módja ennek, kérdéseket teszem fel, mielőtt bármibe is belekezdenék. Ebből vannak néha konfliktusok, mivel én minden apró részletbe belekérdezek, ő meg folyton azt hiszi, hogy kötekedek. Így amikor már végképp elege van, azt mondja, hogy nem tudja pontosan mért így csinálja, erről most nem ér rá társalogni, így csinálja, és kész. Alapjába véve az a baj, hogy a kisgyereke miatt teljesen hektikusan jár be, és amikor bent van, akkor meg futkorászik össze-vissza mint egy mérgezett egér, néha még csapkod is, és a haját tépi. Még nézni is rossz. Szóval azt már nagyon várom, hogy egyedül tudjam csinálni a dolgaimat, és ne kelljen egymást terrrorizálnunk.

Egy másik dolog, amit már marhára kezdek unni, az a bürokrácia. Hihetetlen, hogy Chapel Hill-ben mindent lezavartak egy nap alatt, fényképes igazolványt és kulcsokat is kaptam, most meg már a negyedik hetemet kezdem és kulcsnak még a közelében sem járok. Viszont most pénteken megérkezett az új gépem, egy nagyon cool, óriási, fekete, lapos monitorral, úgyhogy a jövő héten valamikor beviszem a fényképezőgépet, és lefotózom a környéket, mert már érkezett rá igény :-)

Elnézést, hogy a vége felé panaszkodás áradatba fulladt ez a post, biztos vagyok benne, hogy hamarosan nagyon fogom élvezni a munkát, csak minden kezdet nehéz.

Mit eszünk?

Mivel voltak páran, akik azon izgultak, hogy itt csak hamburgert tudunk majd enni, gondoltam írok egy külön bejegyzést arról, hogy min is élünk mi itt. Kezdjük azzal, hogy az útikönyvem szerint San Franciscoban tízszer több étterem van mint bármelyik más amerikai városban, így 28 emberrre jut egy étterem. Ezek után nem meglepő, hogy változatosságban nincs hiány, rengeteg nemzeti konyha közül lehet választani. Az itteniek mind hihetetlenül gourmand-ok, és a társalgás előbb-utóbb mindig a kajára terelődik. Elég jól szemlélteti a helyzetet, hogy mi is volt a welcome partink menüje: mexikói tortilla leves, perzsa rízses-pirított hagymás-szőlős kreálmány, szarvasgombás-spenótos tészta, rozmaringos újkrumpli, belga sajtok, házilag készített mogyorós praliné és amerikai cup cake sütik. Mindezek mellett a mi magyar sajtos pogink is igen nagy sikert aratott :-)

A gourmet-kodás még a laborra is kiterjed, ugyanis minden munkabeszámolón és journal club-on van kaja is. Ez általában sajtkülönlegességekből, francia bagettből, gyümölcsökből, kekszekből és egyéb ropogtatni valókból áll. A legjobb felfedezés itt az ananászchips volt, ropogós szárított ananászdarabok, az valami isteni, rögtön ki is derítettem, hol lehet őket beszerezni, és bespájzoltam velük a Trader Joe's-ban. Judit, igazatok volt, az tényleg egy nagyon baró bolt mindenféle különlegességgel, de találtunk egy még ennél is jobbat.

A Berkeley Bowl szinte már túristalátványosság. Egy nagy, kissé raktárjellegű helyiség rengeteg friss gyümölccsel, zöldséggel, aszalt cuccokkal és mindenféle magokkal. Csak almából és narancsból van vagy tízféle, mindenféle saláta van, spenót meg egy csomó friss fűszernövény, és egy raklap olyan cucc, amiről még csak elképzelésem sincs, hogy mit lehetne vele csinálni. De a legjobbak az aszalt gyümölcsök és a magok, több sornyi konténer tele mindenféle különlegességgel. Ha csak a mandulákat nézzük, van belőlük sima, nagy darabos, kis darabos, darált, sós, fahéjas, étcsokis, tejcsokis, fehércsokis, karamelles...Kezdetben kissé szkeptikus voltam, mivel mindenből olyan mennyiséget halmoztak fel, hogy attól tartottam, hogy a cuccoknak kissé állott és avas ízük lesz. De azt kell, hogy mondjam, hogy eddig bármit próbáltunk, egyszerűen isteni!



Szóval nem kell izgulni, nagyon egészségesen is tudnánk itt élni, csak kicsit meg kéne eröltetni magunkat. Dehát mit lehet tenni, ha egyszer a hamburger és a sült krumpli finomabb mint a saláta? ;-)

Frisco - első felvonás

Sajnos elég elfoglaltak vagyunk mostanában, ezért nem volt időnk vezetni a blogot, de igyekszünk pótolni a lemaradást. Tervbe van véve néhány bejegyzés, ami nem annyira történésekről szól, inkább tematikus jellegű. Múlt hétvégén San Francisco-ba látogattunk, kicsit körbenéztünk a városban, de csak amolyan érzésre, hogy legyen egy benyomásunk.


Na innentől kezdve átveszem én az írást (Erika), mert a Dani kidőlt. Szóval szuper időnk volt, mint azt a képeken is láthatjátok, rövid ujjú pólóban lehetett mászkálni. Először is vettünk egy egynapos bérletet, amivel annyit mehettünk a cable car-ral, amennyit csak akartunk. Ezek a híres San Francisco-i villamosok, amiken lehet lógni, miközben fel-le döcögnek a dombokon.

Közben kicsit mászkáltunk a belvárosban, jártunk a kikötőben, ami az egyik fő turistalátványosság mindenféle ajándék és édességbolttal meg oroszlánfókákkal, a Castro negyedben, ahol a homokosok laknak, a Marinában, ahol meg a gazdagok laknak, és végül naplemente környékén a Golden Gate hídhoz közeli parkban. Közben ettünk argentín hamburgert, láttunk egy fickót, aki tökmeztelenül olvasott egy újságot egy kávézó kerthelyiségében (természetesen a buzinegyedben), és három mosómedvét a város közepén :-)

Mivel tényleg csak össze-vissza mászkáltunk, most nem is írok részletesebben a látottakról, majd alaposan végig fogjuk járni a különböző városnegyedeket, és egyesével beszámolunk róluk. Most beszéljenek inkább a képek. Ide csak kevés fér fel, a többit itt nézhetitek meg: https://picasaweb.google.com/suvi.dani/SanFrancisco

Első napok a laborban

Mivel az előző bejegyzésben a Dani már olyan jól összefoglalta az elmúlt napok eseményeit, én már csak a tőle független dolgokról számolok be, vagyis az első napokról a munkában. A főnökkel még nem találkoztam, mert csak holnap jön vissza külföldről, de a többiek kedvesek és segítőkészek. Már három napja bejárok, de eddig még semmi értelmeset nem sikerült csinálnom, mert a munkábaálláshoz valami rekordmennyiségű papírmunkán kell átjutnom. Már látom, hogy ennek előbb utóbb vége lesz, és akkor szuper életet fogunk itt élni, de oltárira lefárasztja az embert, hogy minden új, és a teljesen hétköznapi élet dolgai is kihívássá minősülnek. Pl. eddig még egyszer nem sikerült ugyanazon az útvonalon betalálni az egyetemre, majdnem mindig más kaját kapok, mint amit gondoltam, hogy rendelek, és semmi, de semmi nem úgy működik mint Európában. De ma már beköltözhettem a végleges helyemre, gigantikus mennyiségű laborfelületet kaptam, szerintem hárman is bőven elférnénk rajta, és ezen kívül még egy számítógépasztalt szintén rengeteg tárhellyel plusz egy új számítógéppel. Szóval elég jól tartanak engem ott bent :-)
Amúgy óriási a labor, kb. harmincan vannak csak postdocok és doktoranduszok, és erre jön még rá a rengeteg diák, ennek ellenére meglehetősen csöndesek és nyugodtak a körülények. Mindenki teljesen önállóan ügyködik, legalábbis olyan értelemben, hogy teljesen random időpontokban járnak be az emberek, ha valakinek dolga akad, fogja magát és lelép, és nem köti a többiek orrára. Laborgyűlésen még nem voltam, az még majd egy érdekes kör lesz, de már azért kezd kicsit frusztrálni, hogy itt mindenki oltári híres egyetemről jött, én vagyok egyedül no-name kelet-európai. Marhára kíváncsi vagyok, hogy ezek az emberek tényleg ennyire okosak, vagy meg ez egy kasztrendszer, amibe ha egyszer bekerülsz, akkor már bent maradsz komolyabb teljesítmény nélkül is. Mindenesetre kalmodulin témában mindig tudok nekik újat mondani, amivel elég jól sikerül fenntartanom a komoly szakértelem látszatát :-)

Végül egy pár kép a campus-ról, nagyon stílusos egy hely fent a dombtetőn, a középső képen lévő zöldes épületben dolgozom, az ötödik emeleten.

Végre van netünk!!!

Ma sikerült végre a Comcast-os srácoknak kijönni, és ripsz ropsz bekötötték a netet. Úgyhogy már nem vagyunk elvágva a külvilágtól, újra tudósíhatunk a velünk történt eseményekről. Az elmúlt pár nap elég sűrű volt, túl vagyunk az első munkanapon, a tiszteletünkre tartott kis "welcome party"-n, amit a lakóközösség szervezett. Mindenki nagyon aranyos volt, sütöttem sajtos pogácsát, ami nagy sikert aratott...

Az új lakás, költözés első lépés

 Szóval tegnap úgy fejeztük be a lakáskeresést, hogy van egy nagyon kedves hely, de ma reggel még megnézünk egy másik lakást is, habár nem fűztünk különsebb reményeket hozzá. Az földszinten van, kicsit drágább is, kicsit távolabb is van, de most újítják fel... sajnos olyannyira, hogy február elejéig nem költözhető, úgyhogy felejtős a dolog. Könnyes búcsú, vissza a mamutfenyős pecóhoz.

Nagy megkönnyebbülésünkre még nem kelt el. Azonnal nyélbe is ütjük az üzletet. A főbérlők (fiatal házaspár, egy 4 hónapos kisbabával) nagyon rugalmasak: elengedik a januárból fennmaradó lakbért, nem különsebben aggódnak amiatt, hogy a jópár napba beletelhet, mire rendesen tudunk fizetni (nincs helyi bankszámlánk, nem tudunk csekket kiállítani). Mégegyszer körbenézünk, összefutunk pár lakóval: egy művész arc csajjal, egy robot programozó sráccal, majd egy nénivel, akinek, mint kiderült a fia is itt, a szomszéd lakásban lakik (ez azért pozitívum, hiszen nem akart menekülni).
Van egy kis konyhakert, ahol a lakók mindenféle zöldségeket termesztenek meguknak, mi is kapunk egy kis darabot. :-D Észbe se kapunk és már a "Welcome party-t" szervezik nekünk, elég jó közösségnek tűnik.

Miután megállapodtunk, gyorsan nyitunk egy folyószámlát a két percre lévő bankban. Állítólag okésak: Wells Fargo... Ezután gyorsan elhúztunk az IKEÁba. Sietünk, ha összerakjuk a rendelést 4ig, akkor már pénteken hozzák a cuccot. Miután kiderült, hogy csak bútorokat szállítanak kicsit kétségbeestünk: Hogy a fenébe fogjuk az összes vackot, edényeket, párnát, tányérokat, poharakat, takarót stb. hazavinni? Kiderült, hogy simán lehet kérni "van-taxi"-t, amibe mindent be tudunk pakolni. Sőt, sokkal olcsóbban, mint terveztük! Összeszedtünk 4(!!!) bevásárlókocsinyi cuccot, tulajdonképpen mindent, ami egy lakásba kell. Kitoltuk a hegynyi szajrét, és még mielőtt telefonálhattunk volna, jött egy jemeni taxis arc, és már pakoltuk is a cuccokat a furgonjába. Úgy tele lett, hogy szegény Erikának már alig maradt hely! Így esett, hogy estére az összes cuccott felhordtuk az új lakásba! Így pont időben, pénteken kijelenkezünk a motelből, és már a saját ágyunkban fogunk aludni!

 


Többi kép a házról: katt

Lakáskeresés

Ma már a harmadik napja lakást keresünk. Mikor már majdnem feladtuk a reményt, rátaláltunk egy nagyon cool helyre. De ne rohanjunk ennyire előre. Hétfőn Oaklandben kerestünk szállást, mivel olcsóbb mint Berkeley. Találtunk is egy nagyon jó apartmant, na de a környék! Hát azt tudtuk, hogy Oakland egy kissé necces, na de ez azért kemény volt! Kb. egy kilóméteres körzetben mi voltunk az egyetlen fehérek, csak kínaiak meg feketék, de azokból is a legsúlyosabb arcok.
Az előző napból okulva, kedden már Berkeleyben maradtunk. Itt szuper környékeken jártunk, viszont csupa lepusztult lakást láttunk. Azért meg kell hagyni, hogy bár Berkeley nagyon cool, a csöves hippik koncentrációja szignifikánsan magasabb az egészségesnél.
Szóval szerdán reggel már kezdtük azt hinni, hogy vagy lesz egy szép lakásunk a gettóban, vagy meg putriban lakunk jó környéken. És igen, kb. a 15. lakás amit megnéztünk, nagyon bejött! A második emeleten van a sarokban, nagyon világos, és egy baromi nagy erkély van hozzá. A házban 12 másik lakás van, sok európai is lakik ott, és az egésznek nagyon berkeley-s (értsd hippis) hangulata van. A kertben szinte teljes a káosz, van mamutfenyő, mókus, macskák és kapunk kb. egy négyzetméternyi kertet, ahova ültethetünk, amit akarunk :-)
Holnap még megnézünk egy utolsó lakást, aminek holnapra fejeződik be a felújítása, és a főbérlő már napok óta "üldöz minket", mert rátalált a neten a hirdetésünkre, és a fejébe vette, hogy neki olyan megbízható albérlő kell mint mi, és nem egyetemista partiarcok. Mindenesetre, ha az nem lesz világbajnok, akkor a hippilakást választjuk :-)
Amúgy ma még IKEÁ-ban is voltunk, és ki mondja, hogy nem jó dolog a globalizáció, a cuccokat mégcsak megtalálni se volt nehéz, minden egészen pontosan ugyanott van mint a budaőrsi IKEÁ-ban. Ja, és a mai napnak is volt tanulsága, baromi gyorsan kell egy kocsit vennünk, mert az ingyenes IKEA busszal csak borzalmasan low-end emberek járnak.

A repülőút

Január 23-án vasárnap reggel nekivágtunk az "újvilágnak". A repülőút nagyon simán ment, Zürichben két óránk volt átszállásra, a gép pontosan érkezett, sehol nem kellett hosszasan sorban állni. Zürichből 12 óra volt San Francisco-ig, ami a lehetőségekhez képest kellemesen telt, rengeteg filmet lehetett nézni, és szinte folyamatosan hozták a kaját, még fagyit is kaptunk. A bevándorlási hivatalnál majdnem egy órát álltunk sorban, de aztán ott is simán átjutottunk mindketten, ráadásul mind a négy csomagunk is épségben megérkezett. A Dani főnöke, a Natália, egy nálunk kb. öt évvel idősebb lengyel lány, már várt ránk a reptéren. A motelünk teljesen jó, könnyen el tudunk jutni a fontosabb helyekre.