Hát szóval az úgy történt, hogy hálaadáskor elutaztunk Hawaii-ra. Pontosabban Mauira. Hogy Ti is átvegyétek az Aloha hangulatot, hallgassátok meg az egyetlen Hawaii világslágert, a nem kevesebb mint 343 kilós Israel Kamakawiwo'ole-tól:
A kabriónk
Csütörtök kora reggel indultunk, és kb. öt óra repülés után meg is érkeztünk Mauira. Itt rögtön béreltünk is egy Ford Mustang kabriót, amire már régóta fájt a fogunk, és hát hol máshol béreljen ilyet az ember mint Hawaii-on :-) Majd elfoglaltunk szállásunkat, kissé öreg szoba, de tiszta, és a lehetőségekhez képest olcsó. Aztán délután felfedeztük a környéket, kicsit felhős volt az idő, de jó meleg. Fürödtünk is, a harmadik hullám úgy pofáncsapott, hogy majdnem ott maradtam. Aztán megpróbáltunk valami ennivalót keríteni, ami nem volt könnyű, hisz épp hálaadás volt. Ekkor ismerkedtünk meg a hawaii konyha egyik gyöngyszemével, a poi-val, a taro növényből készült, lilás színű, keményítőízű köretként fogyasztott péppel. Fúj!
A szállásunk
És a part
Kedvenc eledelünk, a poi. Ugye milyen guszta?
Pénteken szintén korán keltünk (és egyesek még azt hiszik, hogy pihenni mentünk Hawaii-ra!), mert 6.30-kor át kellett venni a kajakunkat. Mivel reggel csendesebb az óceán, így csak akkor engednek ki a vízre, annak ellenére, hogy egész napos kajakbérléssel kecsegtetnek. Kérdezem a srácot, hogy merre lehet teknősöket látni, mert tudtam, hogy ez a régió nevezetessége. Erre azt mondja, hogy arra van a víz, oda megyünk, amerre akarunk. Értem én haver, hogy mérges vagy, mert nem fizettünk be a méregdrága kajaktúrára, de azért ennél kommunikatívabb is lehetnél. Aztán nekivágtunk a víznek, miközben a parton barátunk éppen az evezés titkaiba avatta be azokat a lelkes jelentkezőket, akik rendesen befizettek a túrára. Hát mi rögtön demonstráltuk nekik, hogy hogyan nem kell vízre szállni, de azért másodszorra csak összejött. Aztán végül is csak kitaláltuk merre vannak azok a teknősök, egyet teljesen közelről láttunk, tündéri kis jószágok.
Ilyet láttunk. De most komolyan.
Délután még strandoltunk egy kicsit, mellettünk meg épp a helyi természetbarát egyesületnek volt nagy teknősmentő akciója, hónapokon át dekkoltak a teknőstojások mellett, hogy megvédjék a monguzoktól, és most ásták ki a héjakat, hogy meggyőződjenek, hogy rendesen kikeltek. Dícséretes a lelkesedésük!
A hawaii lakomán autentikus öltözékben
Este meg hawaii táncos lakomára, luau-ra voltunk hivatalosak. Kicsit tartottam tőle, hogy nagy lehúzás lesz, de nagyon jó volt, még a Dani is azt mondta, hogy abszolút megérte :-) Már rögtön az elején megkaptam várva-várt nyakbaakasztható virágfüzéremet, a lei-t, amit még másnap is büszkén hordtam. Aztán jött a helyi koktélkedvenc, a mai tai, és kicsit később mindenféle helyi finomság, amik közül a helyben, föld alatti kemencében sült malacot emelném ki. Természetesen kedvenc poi-nk is volt, még a pincérek is azon viccelődtek, hogy aki nem eszi meg, az nem kap desszertet. Aztán jött a táncos bemutató, ami szintén nagyon színvonalas volt, ritkán látni embereket olyan nagy örömmel végezni a munkájukat mint ezeket a táncosokat. Hát igen, aki ilyen jól néz ki, táncolni is tud, és még Hawaii-on is lakik, végül is minek szomorkodjon?
Készül a sültmalac
A műsor
Road to Hana
Szombaton a "Road to Hana" volt az úticél, ez Maui egyik legnagyobb nevezetessége, a sziget északkeleti oldalán végighúzódó, tengerparti, esőerdőkkel és vízesésekkel tarkított útvonal. Hát ez némileg kiverte nálunk a biztosítékot. Ugyanis nem több mint hatvan mérföld, de mégis három órán át vezettünk oda, aztán ugyanannyit vissza. Kanyar kanyar után, két kocsi egymás mellett épphogy csak elfér, mindez a semmi kellős közepén. Sehol egy útjelző tábla, persze a GPS is elszáll, a dzsungelből néha kisétál egy magányos tyúk... Amúgy ez most egész jól hangzik, nem is értem min akadtunk úgy ki... Mindenesetre az tény, hogy ilyen terepen vezetni marhára leférasztja az embert, hiába váltottunk gyakran. De azért persze igen baró helyekre jutottunk el, bambuszerdőbe, vízeséshez, vörös és fekete homokos tengerpartra. Ráadásul vettünk még egy oltári aranyos plüssteknőst is, most is itt ül mellettem, és nézi, ahogy blogolok :-)
Bambuszerdő
Vöröshomokos tengerpart
Molokini kráter
Vasárnap elmentünk felszíni búvárkodni a Molokini kráterhez (hát tényleg egy percet sem pihentünk, és mindent kipróbáltunk amit csak lehet). Ehhez is korán reggel indult a hajó, hogy még azelőtt odaérjünk a búvárparadicsomnak számító kráterhez mielőtt rákezd a szél és a nagy hullámzás. Hát ez nem jött össze. Mire odaértünk már akkora hullámok voltak, hogy komolyan gondolkodóba estünk, hogy ez valóban jó ötlet-e. Annál is inkább, mert az odaúton a legénység végig azzal ilyesztegetett minket, hogy itt hideg ám a víz, úgyhogy béreljünk tőlük neoprém ruhát (de mivel a hajón az összes ázsiai beöltözött, mi elvi kérdést csináltunk abból, hogy mi keményebbek vagyunk).
Szóval már majdnem chicken out-oltunk, de aztán végül is összeszedtük a bátorságot, és nagyon jó móka volt. Mondjuk én itt nem búvárkodtam, csak vigyorogva lebegtem az úszógumikon mint a hülyegyerekek, de ezután elmentünk egy csendesebb partszakaszra, és itt már nekem is ment a búvárkodás, láttunk mindenféle szép korallt és halakat. És persze a víz egyáltalán nem volt hideg, haha! Visszafelé a hajón meg kaptunk a fedélzeten grillezett hamburgert, marha finom volt, sőt még egy bálnát is láttunk :-)
A szemfülesek a Danit is fellelhetik a képen
Iao Needle meg én
Délután még megnéztük Maui egyik jelképet, az Iao Needle-t, egy dzsungellel borított tűhegyes sziklát.
Hétfőn a sziget nemzeti parkjába látogattunk el, a Haleakala vulkánhoz. Hawaii vulkanikus eredetű, de ma már csak egy szigeten maradt működő tűzhányó, Maui-n is inkább kopár holdbéli tájat idéz a hegy, mintsem vulkánt.
A vulkánon
Itt túráztunk egy jót, de csak hogy ez a nap se legyen unalmas, előtte még kipróbáltuk, hogy milyen is az a ziplining:
A hegyről lefelé menet meg egy gyönyörű naplementét kaptunk el.
Dani egy hula tánccal búcsúzott a szigetektől
Kedden egy gyors utolsó fürdés után szomorú búcsút vettünk a csendes óceani paradicsomtól és visszarepültünk Berkeley-be, ahol miután megérkeztünk egy héten át folyamatosan esett az eső.
A héten megérkezett kis városunkba az esős évszak. Talán eddig nem írtuk, de Berkeley a mediterrán zóna közepén fekvő kis városka, körülbelül krétával fekszik egy szélességi körön. A tipikus európai mediterrán területtel ellentétben a nagy nyári meleget a San Francsiso-i öböl bejárata felöl beáramló csendes óceáni légtömegek enyhítik. Olyan hatékonyan, hogy a legmelegebb hónapban sem kell 24C-nál többre számítani, cserébe télen szinte sosem fagy, és napközben többnyire 10C közelében van a hőmérséklet.
Viszont a csapadék eloszlása nagyon egyenletlen: a mediterrán klímának megfelelően a nyári hónapok teljesen szárazak, minden növényzet visszafejlődik, a dombok aranyszínben tündökölnek, csak a keménylombú kaliforniai tölgyek zöldellenek. De ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy hónapokig egyetlen csepp eső nem esik, semmi. A partvidéken a helyzet jobb, mivel ott az óceán felől érkező ködből a fákat borító mohák és zuzmók jelentős mennyiségű vizet képesek kifacsarni, de a kontinens belseje felé a klíma egyre szárazabb és forróbb. Ahol az emberek növénytermesztéssel próbálkoznak ott öntözésre van szükség.
Majd október-november tájékán egyre gyakrabban esik, majd a téli hónapok során egészen elképesztő mennyiségű csapadék képes esni. Otthon is sokat esett az eső, de többnyire egy-egy nagyobb vihar formájában, míg itt képes esni napokon keresztül folyamatosan, megállás nélkül. Viszon a sok csapadéknak köszönhetően a nyár elején az egész vidék gyönyörű zöldben tündököl.
Így fest a vidék tavasszal, kora nyáron.
A nyár közepén a meleg és a szárazság gyorsan sárgává változtatja a tájat
