A
múltkor Erika már írt egy bejegyzést arról, hogy az autónk elbukta a zöldkártyát, és a javítás után autózni kell, hogy a szenzorok helyreálljanak (bármit is jelentsen ez..). Sajnos a probléma továbbra sem oldódott meg, így az elmúlt heteket ismét autózással tölthettük. Ennek van egy jó oldala: aktivitásra vagyunk kényszerítve, és nem punnyadunk itthon, másrészről hatalmas szívás, mert a hétvége egy nagy lótás-futás és csak kipurcanunk pihenés helyett.
Pár hete az egyik kirándulásunkra elkísért egyik ELTÉs cimboránk, Gábor, aki New York-i posztdokságát lezáró amerikai körutazás keretében tette tiszteletét nálunk pár napra. Miután hét közben San Francisco-val ismerkedett, hétvégén közösen együtt indultunk felfedezni a környék két látványosságát: az
Año nuevo state park elefántfókáit és a
Butano state park parti mamutfenyőit.
A tengerpart nagyon szép volt, bár az évnek ebben a szakában nincs sok fóka a parton (lehet, hogy szerencsére, mert így is rettenetesen büdösek voltak). Ezen a kiránduláson vetettük be először a faja babahordozó hátizsákunkat, amit a szomszédoktól örököltünk. Nem vittük benne messzire Áront, nehogy túlterheljük szegényt, mindenesetre nagyon élvezte. Csak az erős fény volt zavaró, féltem, hogy leég a gyerek, de szerencsére sikerült megvédeni.
|
Ano nuevo életérzés. A háttérben látszik egy kis sziget pár elhagyott házzal: |
|
Ez egy használaton kívüli világítótorony és a hozzá kapcsolódó gazdasági épületek romjai, amit 1948-ban vettek birtokba a fókák, a sirályok és az enyészet. |
|
Áron irigylésre méltó helyzetből szemlélte a látnivalókat. |
|
Kis pihenő. |
|
Jó kis kaliforniai partvidék. A sziklákon vizimadarak és fókák pihennek. |
|
Itt Áront már kézben viszem, közben remekül el is aludt. |
A mamutfenyős részen végre hűs árnyékban sétálhattunk ugyan, de ezt sem sikerült kalad nélkül megúsznunk: Áront itt babakocsiban vittük egy olyan ösvényen, aminek első kb. 1 kilóméterén remekül el lehetett boldogulni a kocsival, de aztán sunyi módon egyre nehezebb és nehezebb lett a terep. De mindig csak annyival, hogy ne forduljunk vissza. Végül több patakátkelés után meredek erdei lépcsőn vitt az út, ahol én vittem Áront, Gábor pedig az összecsukott babkocsit. Szerencsére még a totális összeomlás előtt elértük a visszavezető erdészeti utat és akkor már meg voltunk mentve. Az, hogy további megpróbáltatások is vártak még ránk nem sejtettük: Áronka (és így mi is) rettenetesen nehezen viselte azt a 4o percet, míg keresztül dugóztunk San Francisco-n.
|
Áronka az erdei kirándulást is csípi. |
|
A fő erdőalkotó fafajta a parti mamutfenyő. |
|
Anyuval |
|
Gábor az egyik méretes mamutfenyő lábánál. |
|
Itt még nagyon jónak nézett ki az út. |
Újabb 150 mérfölddel a hátunk mögött ismét elvittem a kocsit smog check-re, ahol ismét elhasalt. A fickó váltig állította, hogy miden rendben van, de vannak kocsik, ahol 1000 mérföldet is kell autózni, hogy a szenzorok beálljanak... oké, de a forgalmink lejár 2 héten bellül, a kocsit nem használjuk napi szinten és a gyerek miatt nem is tudunk többnapos road-trip-re menni!!! Ne aggódjunk, autózzunk, és hozzuk vissza jövő héten. OK.
Így a következő hétvégén még nagyobb úra idultunk: Sacramento felé vettük az irányt, ahol a helyi történelmi városrészt és a vasút múzeumot néztük meg. Az óváros nagyon ari volt, leszámítva, hogy a hagyományos üzletek mellett sokfelé kínai giccsboltokba botlott az ember. Tovább árnyalta a képet, hogy a hely egy nagy sztráda mellett fekszik, így nagyon erősen hallani a kocsik zúgását.
|
Az új kocsik rontják az összképet, de azért jól néz ki. |
|
Egy régi iskola. Itt is megvan a luk a pad közepén a tintának. A teremőr meg volt lepve, amikor mondtam, én is ilyen padban tanultam írni. |
|
Régi vegyesbolt. Minden kacatnak megvolt a külön fiókja. Csavarokon kívül minden egyebet pl. konzerveket is lehetett kapni. + ami az aranyásához kell. |
A vasúti múzeum egyszerűen szuper! Nem vagyok egy vasút fanatikus, de ezek a hatalmas vas monstumok egyszerűen lenyűgözőek!!! Engem egészen meglepett, hogy milyen sokáig, egészen az hatvanas évekig tartott, mire teljesen kiszorították őket a dízel mozdonyok.
A mozdonyokon kívül egyéb vasúti kocsikat is kiállítottak pl. étkező kocsit, ahol minden vasúti társaság porcelán étkészletét megnézhettük.
Kérdeztem, hogy van-e még olyan cég, ahol ilyenben adnak enni? A teremőr mondta, hogy késtem 40 évet, már minden cég eldobható műanyagot használ. Nagy kár, mondtam én... A fickó aztán helyre tett: azok a jegyek, ahol ilyen ellátás dukált, mai áron kétezer dollárba kerültek. Szóval a vasút romantikus aranykorában, a képeken látott porcelán étkészlettel valószínűleg azok az emberek ették a frissen készült bélszínt, akik manapság megveszik másfélmillióért az elsőosztályú jegyet a repülőre, a hozzánk hasonló átlag emberek meg nyomorogtak a harmadosztályon, vagy leginkább maradtak a seggükön.
Voltak még nagyon jópofa, igényesen berendezett terepasztalok is:
Szuper napot töltöttünk Sacramentóban, különösebb stressz nélkül sikerült levezetni újabb 160 mérföldet. Másnap újra elvittem szmog ellenőrzésre, ahol ismét nem lehett mérni, mert a szenzor még mindig nem jó... Azt hittem, hogy rájuk borítom az asztalt. A fickó látta, hogy nagyon ki van már a tököm az egésszel, és valami olyan történt, ami még sosem: felajánlotta, hogy csak nekem, csak most megoldhatjuk 'okosba'. Mondta, hogyha újra kifizetem a tesztet (egyébként a re-teszt ingyen lett volna), akkor át fog menni. Ebbe simán belementem, és valóban, a kocsi átment. Ilyet az USAban még sehol nem tapasztaltam.