Akárhogy is nézzük, a kisgyerekes családi lét marha unalmas, és rendkívül káros az egészségre. Megállás nélkül etetünk, altatunk, főzünk, mosunk, takarítunk, a nappalin mégse lehet átjutni anélkül, hogy legóba botlanál, és egy mondatot nem lehet végig mondani, hogy valaki bele ne szólna (vagy inkább sikítana). A folyamatos téli szürke szutyok szintén nem sokat segít (itt jönne az a rész, hogy bezzeg Berkeley, de ezt már hallottátok párszor). Danival baromira épülünk le, mozgás semmi, alvás minimális, ettől meg még hülyülünk is. Semmire sincs idő, amit az ember csinálni szeretne, cserébe viszont lehet például főzni, mosni, takarítani. Ja és ezen kívül lehet még főzni, mosni, takarítani is, ezt majdnem elfelejtettem.
Nade, idén igyekszünk valahogy elindulni a fény felé. Én ugye januártól visszamentem dolgozni, ez már önmagában sokat segít. Újra hallom saját gondolataimat, ha valamit csinálni akarok, fogom magam és megcsinálom, anélkül hogy futnám a véget nem érő plusz köröket, és ismét melegen iszom a kévémat. A cég az ünnepek alatt új épületbe költözött, minden szép új a laborban, az irodában. A főnökömön kívül az egész csoport lecserélődött míg én itthon voltam, nagyon normális arcok jöttek össze, mindenki tök lelkesen csinálja amit tud, a laborköltöztetés szuper gördülékenyen ment. A főnök továbbra is nagyon rendes és támogató, mindenkinek lehetőséget biztosít olyan irányba fejlődni, amilyenbe szeretne. Az egyik újoncot beosztották alám, és kaptam két tök új projektet, mindkettő nagyon nekem való, érdekes és sok tudást igénylő. Egy szó mint száz, a munkával egy baj van, hogy haza kell belőle menni.
Nade a viccet félretéve, sokat segít, hogy a gyerekek áprilisig Danival vannak otthon, tudom hogy jó kezekben vannak, és nem kell miattuk aggódnom. Dani munkahelye haladó irányvonalat képvisel, és ugyanolyan támogatást biztosít mindkét szülőnek, de még így se sok férfi vállalná ezt be, szuper hálás vagyok neki ezért. Első nap még mosolygott, így két hét után már kezd kicsit gondterheltté válni, de mindent összevetve, jól bírja a gyűrődést.
Gyerkőcök is minden probléma nélkül megszokták az új rendszert, Olivérnek marha jó étvágya van, nő is mint a bolondgomba, viszont a fogzással szegénykém eléggé megszenved, és az alvás sem az erőssége mostanában. Áron továbbra is egy élénk négyévesnek megfelelően alakul, szeret kisiskolába járni, népszerű figura mind a gyerekek mind a tanítónénik körében, és szeptember óta úszásra is visszük. Azért nem lenne rossz, ha néha ki lehetne kapcsolni. Viszont amivel hihetetlen szerencsések vagyunk, hogy úgy tűnik egyik gyerek se beteges, legalábbis a hasonszőrűekhez képest általában elég könnyedén megússzuk a dolgokat.
Visszatérve a poszt eredeti témájára, testi-lelki leépülésem megállítására tett egyik kísérletem, hogy elkezdtem zumbázni szombat reggelenként a közeli közösségi házban. A karibi zenétől, a flamenkón és a hastáncon át, az afrikai törzsi táncokig van itt minden, kis fitnesszel megspékelve, ezt oltárira élvezem. Nemsokára mini trambulin órák is fognak itt indulni, azt egyelőre nem tudom milyen, de pontosan úgy hangzik, mint amire szükségem van. Mivel a vállam és a hátam úgy be van állva, hogy szinte folyamatosan fáj a fejem, úgy döntöttem ez se mehet így tovább, és maszíroztatni is fogok járni.
Továbbá a szabadságaimat idén otthonülés helyett nyaralással fogom tölteni, úgy érzem az utazás annyira szerves részét képezi annak aki vagyok, és olyan örömet okoz, hogy képtelen vagyok tovább feladni.
És végül, de nem utolsósorban, nem fogok panaszkodni, mert egyrészt nem akarok ilyen ember lenni, és tulajdonképpen nincs is okom rá. Hasonló témakörben még számtalan fogadalmat tudnék tenni, de ha erre az egyre fókuszálok, talán még lesz is belőle valami.
