Nagy nap

Nagy nap ez a mai, Áron iskolába, Olivér óvodába ment. Mindezt mosolyogva, nagyon büszkék vagyunk.

Ezek az angolok!

Már ez a bejegyzés is jó régóta érik bennem, hisz lakunk már itt elég ideje ahhoz, hogy megismerkedjünk az angol élet sajátosságaival, néhány dolgot örömmel átvegyünk, másokon meg sírva vígadjunk 😉

A kezdetektől fogva feltűnt, hogy az angolok nagyon sokat jótékonykodnak, és teljesen benne van a kultúrában az adakozás és az önkénteskedés. Munkahelyi, óvodai sütivásár, sportesemények, házaló önkéntesek szinte mindennaposak. Ennek hatására, meg már amúgy is jóideje tervezem, hogy valamit lépünk ezügyben, év eleje óta egy szervezeten keresztül rendszeresen támogatunk egy burmai kislányt. Kapunk tőle képeket, meg mi is küldtünk neki levelet, Áron rajzolt is neki. Bár még kicsit döcögősen megy a kommunikáció, de azért örülök, hogy sort kerítettünk erre.

Persze mint mindent, a jótékonykodást is túlzásba lehet vinni, például mikor az intézeti levelezőlistára jött a meghívás, hogy ebédszünetben menjünk támogatni a biztonsági őrt, aki rákkutatásra gyűjt nyilvános hajleborotválás keretében, akkor azért azt mondom, hogy nos...

Bizonyíték, hogy valóban voltunk lóversenyen

A rögbi és a krikett van annyira borzalmas mint az amerikai foci és a baseball, sőt. Népszerű még a lóverseny, az egyik legismertebb versenypálya, Newmarket, Cambridge közelében van. Nyaranta lóversennyel kombinált koncerteket tartanak itt péntek esténként, ahova mi is ellátogattunk csapatépítés keretében. Aznap George Ezra koncert volt, akinek Budapestről szóló számát ide stílusosan belinkelem.

Pimm's

A helyi hagyományokat kezdjük átvenni, például nyáron bbq-zás közben vagy Wibbledon nézés alatt szigorúan epres-uborkás koktélt szabad inni (szakszóval Pimm’s), ami valójában sokkal finomabb, mint amilyennek hangzik. Ha már Wimbledon szóba jött, itt megemlítem, hogy olasz barátnőmmel elkezdtünk teniszleckéket venni, csak hogy asszimilálódjunk. A nyárra még leginkább az jellemző, hogy amint a hőmérséklet eléri a 30 fokot, az angolok kikiáltják a hőségriadót, és olyan tanácsokat osztogatnak a rádióban, hogy tegyük be a fagyasztóba az ágyneműnket, hogy az éjszakai 18 fokos hőségben aludni tudjunk. Ellenben mikor téli reggeleken kaparom a jeget a kocsiról, a gyerekek rövidnadrágban és szoknyában ballagnak mellettem iskolába. Vicces egy népség, no.

Ünnepekben egy újdonság volt, itt a Bonfire night az aktuális tűzijátékos ünnep, amit november elején tartanak, és kicsit feldobja az akkortájt beálló folyamatos téli szürkeséget. Dani munkahelye minden évben látványos tűzijátékot szervez, amit eddig mindig pánikszerűen hagytunk el, de idén Áron saját bevallása szerint már tutira nem fog félni. Cserébe jön majd Olivér 😉 A hálaadás viszont hiányzik, nemcsak azért, mert hangulatos kis ünnep, hanem mert megvolt az az előnye, hogy a karácsonyi agyeldobást visszafogta november végéig. Ellenben az angolok teljes lendülettel belevetik magukat szinte már októberben, sőt, múlt héten már reklámozták az egyik élelmiszerboltban, hogy a karácsonyi rendelést le lehet adni. Én nem szeretek dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, de azért mégis…

Az értelmiségi angolok visszafogott stílusán mindig jót mulatok, míg spanyol és lengyel kollégáimmal ‘What the hell?’ felkiáltásokkal tanakodunk a nemvárt kísérleti eredmenyek fölött, addig az angol kolléga tökéletes BBC akcentussal megjegyzi, hogy ‘Hmmm, that’s a bit odd, isn’t it?’ Ellenben a kevésbé jómódú és tanult angolok szintén szélsőséges esetek, olyan tájszólásban és stílusban tudják előadni magukat, hogy hajjaj...

Szerintem a puha kenyeres szendvics még gyerekeknek
uzsonnára is igénytelen, nemhogy itt

Ez a szélsőséges kettősség szerintem sok szempontból jellemző az országra, a puccos arisztokrácia és magasfokú igénytelenség több szinten is keveredik, és egészen meglepő módokon létezik békésen egymás mellett. Például hogy a Ritzben a porceláncsészés ötórai tea mellé £57-ért puha négyszögletű kenyérből készült uborkás-sajtos szendvicseket szolgálnak fel, hát ezen én nem tudok felülemelkedni.

Nade a viccet félretéve, szeretünk itt lakni, szerintem akárcsak Amerikában, Angliában is sikerült az egyik lehető legjobb helyre költözni.