Húsvét Friscoban

Az idei húsvét úgy indult, hogy teljesen nyomtalanul eltelik majd itt egyedül túl az óperencián, aztán végül is olyan jó kis program kerekedett belőle, hogy úgy döntöttem megblogolom. Az alattunk lakó szomszédokkal elég jóban vagyunk, és elhívtak egy baráti kerti sütésre San Franciscoba. Majdnem nem mentem, merthogy egy csomó mindent be akartam fejezni mielőtt visszajön a Dani, de aztán szerencsére erőt vettem punnyadságomon.

A helyzín egy tipikus frisco-i viktoriánus ház volt, ami már önmagában tetszett, mivel eddig ilyet csak kívülről láttam. Egy kissé őszülő, de derékig érő hajú, igen laza srác lakott benne a barátnőjével. Mint utóbb kiderült, a srác műholdakat tervez a NASA-nak. Hát ez nekem marhára tetszett, mert szerintem nagyon cool, hogy itt az ember léptem nyomon ilyen arcokba botlik. Hogy csak a szomszédainkat említsem, van aki robotokat programoz, akikkel jóba vagyunk, ott a srác a Google-nál programozik, a felesége meg archeológus, és van egy fizikus pár is, akik Stanfordban dolgoztak, de aztán elegük lett belőle, és most a srác asztalos lett, a lány meg jógaoktató :-)

Visszatérve a húsvéti házigazdáinkra, barlangásznak és búvárkodnak, a lakás tele volt mindenféle célfelszereléssel, és egy nagyon menő oldtimer is akadt a garázsban (meg ne kérdezzétek milyen, mert gőzöm nincs, de igen értékes lehet, annyi egyértelműen látszott rajta).

Maga a sütés az igen kicsi, ám annál barátságosabb hátsó udvarban történt. És nem is akármit sütöttek ám, hanem báránycombot rengeteg grillezett zöldséggel. Hát én alapjába véve nem vagyok oda a bárányért, de ezt valami isteni finomra sikerült elkészíteniük.

És végül, de nem utolsósorban, a bárány fölött úgy koccintottunk, hogy Happy Zombie Day! Na ez volt az a pont, amikor megállapítottam, hogy azért ez a hely és ez a légkör simán megér egy kis munkahelyi stresszt :-)

Szakmai helyzetjelentés

A laborban a körülményekhez képest egész jól alakulnak a dolgok, de azért mesélek egy kicsit, csak hogy átérezzétek a helyzet súlyosságát :-)

A laborunk HHMI labor, ami lényegében azt jelenti, hogy a támogatás nagy részét a Howard Hughes Medical Institute-tól kapjuk, ez a pályázat némileg eltúlozva "elkölthetetlen" pénzmennyiséget jelent. Persze ehhez rendesen teljesíteni is kell, öt évenként ellenőríznek, és megfelelő teljesítmény esetén hosszabbitanak. A jelentéshez hét cikket  lehet csatolni, mivel a csoportban az adott periódusban csak Cell cikkből volt kilenc (a nem szakmabelieknek kis magyarázat, ez egyike a három magasan kiemelkedő tudományos szaklapoknak, a Nature és a Science mellett), szóval ez nem igazán jelentett nehézséget. Az eredmény az lett, hogy a csoport támogatását nem a szokásos öt évre, hanem hétre hosszabbították meg. Ilyenről eddig még nem hallottak.

Azt, hogy itt mennyire hétköznapi esemény egy Cell cikk megjelenése, leginkább az szemlélteti, hogy nem esik róla szó. Nemhogy ünneplés nincs, de mégcsak meg sem említik semmilyen fórumon, csak úgy értesülök róla, hogy jön a Pubmedtől az értesítő, hogy hopp a Kuriyan J kulcsszó már megint kidobott valami brutális impaktfaktorú cikket.

A kollégáim nagy részének akkora egója van (abszolút nem alaptalanul, de azért ezt akkor is túlzásnak tartom), hogy én valami extrán szerény és meghunyászkodó teremtés vagyok közöttük. Aki ismer, az ez alapján el tudja képzelni a helyzet súlyosságát :-) A közhangulat valami ilyesmi: "Kiemelkedően mi vagyunk a legjobbak. Gond nélkül szarrá verünk bárkit. Pont." Én meg csak lesek és pislogok, és próbálom felfogni, hogy mibe keveredtem.

A múlt héten volt egy sokkoló élményem, amin még mindig nem teljesen sikerült felül kerekednem. Itt a phd úgy meg, hogy az első két évben főleg csak tanulnak, aztán választanak maguknak egy labort, kitalálnak egy kutatási témát, majd tesznek egy kvalifikációs vizsgát, ami valami olyasmi mint nálunk a szigorlat és a védés keresztezve. Az egyik srácnak a laborból ez most lesz, és tartott a csoportnak egy gyakorlást. Kényelmesen beültem, gondoltam lesz egy kis powerpoint vetítés, aztán majd mindenki kedvesen mosolyog, tesz egy két segítő javaslatot, azt szépen hazamegyünk. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Dzsihád volt! Szétszedték apró darabokra, megcsámcsogták, azt kiköpték a csontjait! Elképesztő volt, kikérdezték tőle a termodinamikától kezdve az NMR-en át a Blast alapjait, és még sorolhatnám. Valójában itt tudatosult bennem, hogy itt tényleg mindenki mennyire vágja a dolgokat, a legapróbb elméleti részletekig.

Még egy vicces kis sztori, ami elég jól szemlélteti, hogy hogyan is mennek itt a dolgok. A munkám nagy része most fluoreszcens mikroszkópiából áll, nem megyek bele a részletekbe, a lényeg az, hogy egy elég hosszadalmas procedúra a képfelvétel és kiértékelés is, amit mind manuálisan csinálunk, emiatt meglehetősen lassú. Egyszer csak beront a főnököm, aszongya: "Erika, te tanultál programozni nem? Mire én. "Ööö" "Nem érünk erre rá, automatizáld a mikroszkópizálást!" "Ööö", és ennél tovább nem jutottam, mert elviharzott. WTF?! Most ez komoly, hogy nekem lényegében írni kéne egy programot, ami vezérli a mikroszkópot, és meglehetősen szofisztikált képfelismerést és analízist is végez? Szóval így megy ez, van egy probléma, oldd meg. Ja hogy nehéz, nem akadály, mi vagyunk a legjobbak, ha mi nem tudjuk megcsinálni, akkor senki. Bakker, mibe keveretem?

Emellett persze számos hétköznapibb és teljesíthetőbb feladatom is van, amiből folyamatosan kell az eredményt produkálni, mivel a fönököm csak úgy szokott köszönni, hogy "Hey Erika, what's new?" Ahogy egy kollégám igen találóan fogalmazott, rendszeresen etetni kell az állatot nyers hússal, mert különben baj lesz.

Szóval így állunk. Ennek ellenére azt hiszem kezdek belejönni, és lassan veszem fel a fordulatszámot. Múlt héten csináltam életem első quickchange mutagenezisét, ma jött meg a szekvenálás, és öt konstruktból öt jó lett! A klónozás az mindig is ment :-) Szóval most egész elégedett vagyok magammal :-)

Kirándulás Stanfordba

UCSF

Még két héttel ezelőtt ellátogattunk Stanfordba. Azért választottuk ezt a kirándulást, mert pont útba esett a reptér felé, és mindenképp ki akartam próbálni, hogy vissza tudok-e onnan találni a rengetegsávos autópályán egyedül, miután kivittem a Danit. Aztán másnap kiderült, hogy ez teljesen felesleges volt, mert akkora dúgó volt az autópályán, hogy szegénynek mégiscsak Bart-tal (helyi metró-vonat-hév kombó) kellett mennie. De szerencsére bőven időben voltunk, úgyhogy egy kis izgalommal ugyan, de simán elérte a gépet.

Berkeley

Visszatérve Stanfordra, mindkettőnknek nagyon bejött a campus. Míg a UCSF új és modern, sok üvegépülettel, Berkeley meg főleg klasszikus stílusban épült, oszlopos, fehértéglás épületekből áll, sok fenyőfával, addig Stanford tele van pálmafával, és az egész olyan mint egy spanyolos-arabos kastély vagy kolostor.

Stanford

Nagyon kellemes kis kirándulás volt, tettünk egy jó nagy körsétát, majd pont amire megéheztünk, belebotlottunk a diákszövetség bbq-jába, akik az email címünkért cserébe ingyen kaját ajánlottak. Ráadásul nem is akármilyet, volt helyben sült hús, mindenféle saláta és köret meg üdítő. Az egész nagyon cool volt.

Ezután felkerestük a diákboltot, ahol vettünk a Daninak egy stanford-os póló, amire ő állította, hogy neki S-es kell, mert itt jóval nagyobbak a méretek. Itthon felpróbálta, hát nagyon szexin feszül rajta, de valószínűleg az enyém lesz :-) Végül meglátogattuk az egyetemi könyvesboltot, ahol egy csomó érdekes dolgot találtunk, többek között Patthy László Protein Evolution című könyvét. Ezen kívül Stanfordban található még a legnagyobb (3.2 km hosszú) lineáris részecskegyorsító is, de arra nem jártunk.

Hazafelé volt egy kisebb kalandunk, mert az öblöt átkötő híd előtt kigyulladt a lámpa, hogy vészesen kevés benzinünk van. Mivel nagy dugó volt, nem mertünk kockáztatni, kénytelenek voltunk lehajtani az autópályáról San Franciscoban benzinkutat keresni, részletes várostérkép nélkül. Hát el lehet képzelni mi lett belőle, de aztán csak visszataláltunk. Mindenesetre Dani első fizetéséből veszünk egy GPS-t :-)

Posztdok élet Berkeley-ben

Kívülről

Az elmúlt két hónapban megszületett bennem néhány gondolat:
1) Az emberek itt okosabbak mint én.
2) Az emberek itt szorgalmasabbak mint én.
3) Nem biztos, hogy kutató szeretnék lenni.

Ez most nagyon negatívan hangzik, de abszolút nem annak szántam, nincs kudarcérzetem vagy ilyesmi, ezek egyszerűen az elmúlt két hónap alapján megszületett, szerintem meglehetősen objektív érzések. Kicsit részletesebben kifejtem, hogy érthetőbb legyen.

Belülről

Nem gondolom, hogy meghülyültem volna, sőt továbbra is úgy gondolom, hogy biokémikusok között benne vagyok a felső 10 vagy akár még 5%-ban is. Ezzel csak az a baj, hogy a csoportban mindenki a felső 1%-ban van, vagyis igencsak gyengécskének számítok közöttük. Nem viccelek, ezek brutálisan okosak. Hihetetlen rálátásuk van dolgokra, és szupergyorsan felfognak új problémákat, és kitalálják rá a megoldást.

Ez így önmagában még nem is lenne akkora "baj". A nagy baj ott kezdődik, hogy mindezek mellet még baromi szorgalmasak is. Ezek annyit bírnak dolgozni, hogy én már a gondolattól is elfáradok. A viccet félretéve, komolyan tartok tőle, hogy most túl nagy fába vágtam a fejszémet. Mikor idejöttem, úgy gondoltam, ha valamit én nem tudok megcsinálni, akkor az megcsinálhatatlan. Most úgy gondolom, hogy ha valamit én nem tudok megcsinálni, akkor azt bárki más megcsinálja a csoportból pár hónap alatt.

Labor

A harmadik következtetésem meg abból jön, hogy rájöttem, hogy engem nem érdekelnek annyira a tudományos problémák, hogy ennyit gürizzek a megoldásukért. Ezen teljesen ledöbbentem, hogy hogy lehet, hogy pont a tudomány központja hozza ki belőlem ezeket a gondolatokat. Végül a Dani jött rá a megoldásra. Nekem a fő célom az volt, hogy kijussak ide, és ennek az egyetlen módja a tudományos előmenetel volt, fel se merült, hogy ne nyomjam magam gőzerővel előre. Most viszont, hogy itt vagyok, rájöttem, hogy egy csomó minden mást is szeretnék csinálni, amire ilyen munka melett nem sok idő jut. Hosszútávon valami biotech céges melót tudok elképzelni, szigorúan max. napi nyolc órás munkaidővel. De olyan átalakuláson mentem át, hogy néha már a munkanélküli feleség státusz is egész csábítónak tűnik. Magamra se ismerek...

Az asztalom

Na de ezek csak gondolatok és érzések, egyáltalán nem azért mondtam, hogy sajnáljatok, hogy milyen nehéz itt nekem, tudom, hogy elképesztően szerencsés vagyok, hogy adódott ez a lehetőség, és ki is fogom használni. Csak magamat is annyira meglepnek ezek a fejlemények, hogy gondoltam megosztom Veletek. Na meg azért is, hogy lássátok, hogy a mammutfenyős kirándulásoknak is megvan az áruk, és bár többnyire a hétvégi kalandjainkról írunk, hétközben a belemet is kidolgozom :-)

Ja és még valami, pár fotó a laborról, és egy kérés azoknak akik olvassák a blogot, viszont nem skypolunk rendszeresen. Légyszi írjatok már email-t, comment-et, vagy bármit, mert az a blogolás kissé monologizálás jellegű, és én semmit nem hallok felőletek. Nagyon örülnék egy kis beszámolónak :-)