Nyugaton a helyzet fokozódik

Na gondoltam itt az ideje, hogy újra írjak kicsit a laborbéli helyzetről. Szóval a csoportban teljesen szerteágazó témákkal foglalkoznak emberek, van replikáció, ubikvitinálódás, kalmodulin kináz, kis G fehérjék, immunológiás irányvonal, és a fönök kedvence, az EGF receptor. Nagy szerencsétlenségemre én is az utóbbiba tartozom. Ez ugyanis azzal a konzekveciával jár, hogy a fönök idejének több mint 90%-át az emberek 10%-ával (hármunkkal) tölti. Ez egyrészről baromi stresszes, merthogy hihetetlen tempóban kell az adatokat produkálni, másrészt a csoport többi tagjából komoly féltékenységet vált ki. Ez utóbbi következtében első munkabeszámolóm némileg pszichodrámába fulladt, de most nem erről akarok írni.

Pár szót a fönökömről, John Kuriyanról. Szerkezeti biokémiában elég nagy névnek számít, egy elképesztően okos, és meglehetősen korrekt ember. Nagyon bírom benne, hogy nem köntörfalazik, hanem kerek-perec megmondja a véleményét. Az is baromi szimpatikus benne, hogy fanatikusan rajong a tudományért. Mondjuk ennek van egy kis hátulütője is, mert ha valami izgatja, akkor baromi türelmetlen tud lenni, és ötpercenként jár az ember nyakára, hogy mi van már. Ez meglehetősen stresszes tud lenni, de tudom, hogy nem szívatni akar vele, csak olyan mint egy kisgyerek, aki nem bírja kivárni a karácsonyt. Ha valamin beindul a fantáziája, akkor aztán nincs megállás, múlt pénteken például reggel 11-től este 8-ig (!) ültünk az irodájában, és próbáltunk rájönni, hogy hogy működik az EGF receptor. Hát az se volt egyszerű... Baromi sokat vár az embertől, és kb. hetente lecsesz valamiért, ami általában variáció két témára: 1) nem tudok programozni, 2) nem reagálok elég gyorsan az emailjeire, de ennek ellenére több jel is arra mutat, hogy meg van velem elégedve. Pl. ha valamire azt modja, hogy ezt sürgősen meg kell oldani, akkor mindig jelentőségteljesen rám néz, és nem a másik kettőre. Felkérték egy review cikk megírására, mire összehívta a közös témán dolgozókat, és előadta, hogy itt ez a feladat, de sokan még nem értek meg rá (na gondoltam ez biztos én vagyok, az újonc), erre nagy meglepetésemre nekem osztott először feladatot.

Ami a csoport többi tagját illeti, róluk is pár szót. Vannak az amerikaiak, na azok életveszélyesen okosak és sokat güriznek, utánuk jönnek az európaiak, és a leggyépésebbek (értsd nekik kb. csak egy Nature cikkük lesz, míg elhagyják a labort), a kínaiak. Kezdjük egy elgondolkodtató sztorival azok részére, akik az amerikai elé automatikusan oda teszik a buta jelzőt. A minap az egyik gyerek (Brian, a fanatikusabbak lecsekkolhatják a népséget itt) odajön hozzám, hogy hogy kell kiejteni Dózsa György nevét, merthogy ő most erről olvas könyvet. Na persze az is kiderült, hogy nem túl sokat konyítok a témához. Az egy dolog, hogy biokémiából lealáznak, na de hogy még magyar történelemből is! Ezt azért már kicsit nehezen dolgozom fel. Ez a srác általában mindenhez hozzá tud szólni, és ezt nem is rejti véka alá, de azért jó arc.

Rajta kívül még talán két kiemelkedően okos gyerek van, az Aaron, aki még csak phds, de konkrétan mindenre tud válaszolni, és mindennek olyan szinten tisztában van az elméleti hátterével, hogy az valami elképesztő. De a legjobban a Jon Wingert bírom, mindenki tőle kér szakmai tanácsokat, és ennek ellenére egy abszolút szerény és jóakaratú gyerek. Nagy motoros, van egy kisebb biotech cége, és az összes csajnak a laborban ő a pszichiátere, szóval igen sokoldalú.

Lányokból nincs túl sok, de a Sonjával elég jóban vagyok, ő egy tündéri német lány, aki engem abszolút a Pannira emlékeztet, és ha bárkinek szülinapja van, süt neki tortát. Még a Meget is nagyon bírom, mert bár szebb is és okosabb is mint én, folyton olyan vidám és kedves, hogy nem tudom nem bírni.

Igazából egy gyerek van akit marhára rühellek, a Jeff, aki egész nap úgy mászkál fel alá, min aki mindjárt sírva fakad, annyira elege van az egészből. Soha nem köszön senkinek, másokhoz vagy baromi lekezelően vagy meg kifejezetten agrasszíven viszonyul. Még az első hónapokban nem ismertem, és megkérdeztem tőle, hogy honnan lehet szárazjeget szerezni. Mire az volt a válasza, hogy ez magától értetődő. Gondoltam magamban anyád, és ennél még sokkal cifrábbakat is, de azt most ide inkább nem írom le. Modanom sem kell, hogy persze ő is baromi okos. Már elnézést, hogy ezt ennyiszer megemlítem, de kicsit nehezen dolgozom fel, hogy a körülöttem lévő emberek többségének az intelligenciáját valószínűleg nem lehetne egy hagyományos IQ teszttel mérni.

Szóval összegezve, szívás az van sok, de azért most már én is beindultam, és a magam mazochista módján élvezem is. A múlt héten napi tíz Western blotot nyomtam, amivel még az itteniek tiszteletét is sikerült kivívnom :-) És az azért nagyon cool, hogy olyan helyen dolgozom, ahol a Nobel-díjasoknak külön parkolóhely van fenntartva. De ami még ennél is coolabb, erre a zenére átvezetni a Lexus-sal a Bay Bridge-en:

Train: Save me San Francisco

Érdemes végig nézni a klipet, mert igen jól átadja a helyi életérzést :-)
Ja, és megint arra kérném azokat aki olvassák a blogot, de már rég nem adtak hírt magukról, hogy légyszi írjatok már pár sort!

Lake Tahoe

Múlt hétvégén elmentünk Lake Tahoe-hoz, a Sierra Nevada északi részén lévő tóhoz. Ez télen nagy síközpont, nyáron meg lehet túrázni és mindenféle vízi sportot művelni. Az útra a Kati hívott el minket, és a programot is ő szervezte, és hogy ne mindig az én szövegemet olvassátok, bemásolom ide az útitervet, amit küldött nekünk:

"Felszedlek benneteket útközben. Megcélozzuk a 6 órát. Jó lenne, ha addigra vacsoráznátok, én is bekapok valamit, nem nagyon szeretnék felfele megállni. 10-11 között felérünk, alszunk.

Szombat reggel korán kivernélek benneteket. Mondjuk,7kor. Kocsiba vágnánk magunkat, így 8kor már az ösvényen lehetünk, és előttünk a nap. Az Echo Lake mellett szeretnék elindulni fel a fennsíkra. Úgy gondoltam, járnánk egy kicsit reggeli előtt, és valami szép helyen megreggeliznénk (de kelhetünk korábban, és ehetünk valamit valamelyik gyors étteremben). Azért feltételes mód a fennsíkra feljutás, mert nem tudom, mennyi hó van még. A fennsíkon van ösvény is, de bóklászni is nagyon szeretek. Tele van tavakkal, gyönyörű.

Lake Aloha, Waca Lake ezek a potenciális célpontok. (Desolation Wilderness) A lényeg, szombaton gyalogolni szeretnék. Ha feljutunk a fennsíkra, akkor sokat. Sötétedés előtt így is visszaérnénk. A tó végéből rendszerint van vizitaxi, ami nagyon kellemes motorcsónak út, kb. 10 dollár fejenként. A hotelben medence, jacuzzi, pancsolhatunk egy kicsit, aztán elmennénk vacsorázni. Kedvencem a Chevy's, ami ugyan láncétterem, de jó. És én szeretem a mexikói kaját, de másra is nyitott vagyok.

Vasárnapra lazábbat terveztem. Szeretnék sétálgatni: pl. elmehetnénk a Visitor Centerbe, talán az Emerald Baybe, vagy talán van más ötletetek, kívánságotok, és szeretnék úszni, napozni is."

Ezt a tervet teljes mértékben teljesítettük, és mint arról a képek is árulkodnak, elképesztően jó helyeken jártunk. Közben felavattuk a Lacitól kapott túrabotokat, amik a hóban nagyon jól jöttek, a Dani meg meztelenül fürdött a hegyi tóban, amiben még jégtáblák úsztak.

További képek itt.

Monterey Bay

Két hete elmentünk első hosszú hétvégés kirándulásukra Monterey Bay-be. Ez lényegében egy San Franciscotól kb. kétórányira délre található öböl, ami élővilágáról (bálnák, fókák, vidrák), sziklás tengerpartjáról és hangulatos kisvárosairól híres. Péntek késő este értünk oda, a GPS-ünk és a bringacsomagtartónk is jól funkcionált, és a motelszobánk is teljesen rendben volt.

Szombaton bringára kerekedtünk és letekertünk Monterey központjába, ahol épp kirakodóvásár volt, és ahol reggelire vettünk libanoni spenótos kenyérlángost. Utána elindultunk a 17-mile drive-on, ami egy látványos tengerparti útvonal, az öböl egyik nevezetessége. Az volt a terv, hogy az út végén lévő kisvárosban, Carmel-ban megebédelünk, mielött visszatekerünk a szállásra. Ezzel csak az volt a gond, hogy mint kiderült, ez település a gazdagok üdülőhelye, és kizárólag méregdrága francia és olasz éttermeket találtunk. Ezért helyette inkább vacsorázni mentünk a szállásunk közelében lévő vietnami étterembe. Ez több szempontból is érdekes volt, mivel a személyzet egyik tagja sem lehetett idősebb húsz évesnél, és elképesztő profizmussal irányították a helyet, ahol pedig annyian voltak, hogy várni kellett asztalra. Továbbá minden olyan olcsó volt, hogy azt hittük miniadagokat fognak hozni, ezért egy csomó mindent berendeltünk, aztán persze annyi kaját kaptunk, hogy csak na. De a legérdekesebb az volt, hogy mint kiderült, a hely nevezetessége, hogy mindenféle shake-et és turmixot készítenek, amibe tesznek egy boba nevű valamit. Hát erre nem sikerült rájönnünk, hogy micsoda, leginkább fekete gumicukorra hasonlított, ami folyton eltömte a szívoszálat. Hát hogy az autentikus vietnámi italokhoz ennek túl sok köze nem volt, az is biztos.

 Vasárnap egy közeli állami parkba látogattunk, ahol vidrákat akartunk látni. Hát azt nem láttunk, viszont cserébe pont akkor értünk oda, amikor a parkőr az oktatóútjára indult. Mivel mi voltunk ott egyedül, ezt nem úsztuk meg. Itt ugyanis az a szokás az állami parkokban, hogy lelkes önkéntesek járják a túristautakat, és mesélnek az odalátogatóknak a helyi élővilágról. Ez egy nagyon szimpatikus szokás, és a mi vezetőnk is egy nagyon kedves néni volt, csak gyökkettővel mentünk végig az ösvényen, és inkább ő tanult a Danitól, mint mi tőle.Utána megnéztük a közeli városban a John Steinbeck múzeumot, aki (a magamfajta műveletlenek kedvéért) egy itt élt Nobel-díjas iró volt, és főleg a helyi vidéki életről írt. A napot a Monterey kikötővel és Cannery Row-val zártuk, ez utóbbi szardíniafeldolgozó üzem volt a háború alatt, de ma már szuvenírboltok és éttermek találhatók itt.

A hétfő reggelt egy gigantikus brunch-csal kezdtük, az amerikaiak ugyanis gyakran esznek egybevont reggelit és ebédet, ami tipikusan jó nagy adag rántottából, bacon-ből, kolbászból, piritosból, palacsintából, narancsléből és kávéból áll. Hát mi berendeltük a favágó menüt, és finoman szólva nem maradtunk éhen. Utána megnéztük Monterey legnagyobb túristalátványosságát, az akváriumot, ahol annyi minden van, hogy egy teljes napos program.


Végül kényelmesen hazaértünk este nyolcra egy igen jól sikerült hosszú hétvége után. Egy kis gikszer volt a dologban, hogy mikor a szállást lefoglaltuk, a Dani elfelejtette, hogy hétfőn pályázatleadási határideje van, ezért minden éjjel hajnali kettőig írtuk mindketten a pályázatát. De végül is sikerült megcsinálni, és napközben meg szuperül éreztük magunkat. És marhára élvezem a szabadságot amit a kocsi ad, és hogy eljutok oda ahova akarok, akkor amikor akarok, anélkül hogy az apukámat terrorizálnám vagy meg igénytelen tömegközlekedésen kéne nyomorognom.

További képek itt.

UCSF, Mission Bay

A UCSF Mission Bay-i campusanak térképe.

Itt dolgozom

 Mint írtam, a UCSF mission bay-i campusa nagyon modern, gombamód nőnek ki a földből a csili-vili épületek. Az egyikük, a Smith Cardiovascular Research Institute-ban dolgozom, amit tavaly nyár végén adtak át, úghogy a festék is csak épphogy megszáradt a falakon. Az ELTÉn megszokottól eltérően a labor tere nem tagolt, azaz nem jut minden csoportnak külön szoba, hanem egy nagy termen osztozik több csoport. Ez nagyon tetszik, szerintem jóval optimálisabb helykihasználást tesz lehetővé. A mi laborunkban egyelőre két csoport dolgozik, de már hallani a híreket arról, hogy a nyár végén a még üresen álló sorokat is betöltik.

Egy teljesen új (és pici) csoport a miénk, a témavezetőn kívül csak egy laboráns és egy labor menedzer/kutató segéd van a csapatban, illetve a nyárra csatlakozott egy a hallgató, aki a kötelező laborgyakorlatát töli nálunk. Emiatt kicsit más a helyzetem, mint Erikának, mert egyrészről nincsen akkora poszt-dok csapat akiknek a földöntúli képességeikkel folyamatosan szembesülni kellene, másrészt haladásom (vagy nem haladásom) folyamatosan a főnök szeme előtt van. Ezek alapvetően jó dolgok. Persze ennek megvan az a hátránya, hogy a munka egészen a vegyszerrendeléssel, és metodológia kidolgozásával kezdődik.

A félig üresen tátongó labortér

Figyelemre méltó a többi épület is a campus területén, különösen a Genentech Hall érdemel említést, ami egy díjnyertes építészeti műremek, csodálatos belső térrel. Ott van még a Rutter center, ahol a helyi fittnesz terem található, két medencés szodával, amiből az egyik az épület tetjén. Elég baba, meg kell hagyni.

Genentech Hall

Rock Hall és a helyi apartman komplexum épülete. Ezen a nagy placcon szerdánként piac van, úgyhogy, aki akar az bevásárolhat organikus zöldségekből a hétre.

A Genentech Hall belső  tere

Jo reggelt Mission Bay

Szóval UCSF kissé hasonlít a mi SOTE-énkhoz, abban a tekintetben, hogy főleg gyógyítással kapcsolatos okatatás folyik, de abban is, hogy az épületeit alaposan szétszórták a városban. A mi laborunk a város Mission Bay-i campus-án található, ami viszont inkább a lágymányost juttatja eszembe: frissen beépített terület, a környék kiesik a város nyüzsgéséből, szóval tömegközlekedéssel elérni kissé bajos.

Berkeley-ből kb 45 perc másfél óra az út függően a hadiszerencsétől. Bejárásra főleg a helyi HÉV (azaz BART) járatait használom, ami ugyan bevisz a városba, de onnan még legalább 25 percet kell gyalogolni, szerencére vannak munkásbuszok, amivel viszonylag gyorsan be lehet érni (~10 perc). Az a baj ezekkel a buszokkal, hogy a munkásélethez vannak igazítva, azaz van egy csomó busz reggel, meg délután, de este 7kor elmegy az utolsó, és ha teszemazt 8 ig maradok, akkor máris negyed-fél 10 a várható hazaérkezésem időpontja. Erre jelent megoldást a bicaj.

A bicaj remek találmány, a környék (San Francisco és az egész Bay Area) nagy barátja ennek az alternatív közlekedési módnak (az USA 6. legbicjbarátabb városa), mindenfelé bicajsávok és az autósok figyelmét felhívó közlekedési táblák... az a legjobb, hogy a bicajra, mint az ingázás egyik lehetséges ezközére tekintenek, és a tömegközlekedési ezközökkel is teljesen integráltan mőködnek: a HÉVre fel lehet vinni, MINDEN busz elején van bringa szállításra alkalmas rack. Az egyetlen baj az, hogy a HÉV-en a reggeli csúcs ideje alatt nem lehet csak összehajtható bicajjal közlekedni. Mit lehet tenni? Sajnos az egyetlen ésszerű(?) megoldasnak a reggeli csúcs meglőzése látszott...

Szóval most úgy néz ki a napom, hogy felkelek háromnegyed 6 körül, majd gyorsan összecuccolok, és a 6:20as HÉV-vel indulok munkába. Ha minden okés 40 perc alatt benn vagyok. Ezen az útvonalon:

View Larger
Az út  nem teljesen optimális, lehetne ennél rövidebbet is találni, de nekem nagyon tetszik, mivel a tengerparton megy végig. Amúgy is kell egy kis mozgás így reggel. A következő pár kép egy ilyen reggeli betekerés során készültek:

San Francisco - Ferry building

Szemfüles járókelők érdekes dolgokat tudhatnak meg a helyi kihalt élővilágról

Kis bronz tekik útban a tenger felé.

Bay Bridge - Sajnos ezen a hídon csak kocsival lehet áthajtani.

Ez  egy nagyon ri kis híd: ha hajó jöne be vagy menne ki, a kis házikóból irányítva ki lehet nyitni. Érdekes lehet, sajnos még nem láttam működés közben.

A helyi baseball csapat, a San Francisco Giants stadiona. Igen komoly helyi kultusz van körülötte

A többi kép itt.

Hétvégi ejtőzés Berkeley-ben

Mivel hétvégére annyi minden össze szokott gyűlni, hogy teljes napos kirándulásokra nem mindig jut idő, ezért van amikor környékbeli rövidebb programokat találunk ki. Ilyen volt például a múlt hétvégén mikor elmentünk egy szedd magad farmra cseresznyét, szedret és barackot szedni. Az óceán közelében, ahol mi is lakunk, nagyon érződik az tenger hatása, mert egész évben kb. ugyanolyan 15 fok körüli idő van. Nem túlzok, tényleg tök ugyanolyan idő van, mint amikor megérkeztünk januárban, nagyon fura, hogy nincsenek évszakok. Szóval ez az éghajlat a gyünölcstermesztésnek nem igen kedvez, de amint az ember elindul a szárazföld belsejébe, nem kell sokat menni, 50-60 km-t, máris megjelennek az évszakok, hó, kánikula stb. Nagyon meglepő volt, hogy kevesebb mint egy óra vezetéssel megérkeztünk a mediterrán nyárba, és ilyen zsákmánnyal tértünk haza.

Ennek az útnak még az volt az érdekessége, hogy ekkor próbáltuk ki először az új GPS-ünket, amit az interneten rendeltünk egy DVD lejátszóval és egy kocsira szerelhető bringatárolóval együtt. Ezek a 21. századi vásárlási szokások is elég újak nekem, merthogy itt boltban kb. csak kaját érdemes venni, minden másból sokkal nagyobb a választék a neten, ahol az ember utánanéz, hogy mások mit ajánlanak, megrendeli, kihozzák, aztán ha nem tetszik, visszaküldi. Itt ez teljesen olajozottan működik.

Egy másik nagyon kis kellemes hétvégi program tegnap volt, amikor földrengés előkészületektől függetlenül tartottunk egy közös reggeli palacsintasütést a kertben a szomszédokkal. Hát a lakóközösséggel és a lakásunkkal (is) elképesztő szerencsénk van az már biztos. Csak a hangulat kedvéért egy kép.

Alcatraz

Na úgy látom blogolás terén csak egy legény van talpon a vidéken, úgyhogy kénytelenek lesztek megint az én sztorijaimat olvasni. Szóval múlt héten szombaton megnéztük az Alcatrazt, San Francisco legnagyobb túristalátványosságát, a börtönszigetet. Hát igen, az amerikaiak értenek a túristacsalogatáshoz no, merthogy egy megletősen lepukkant betonbunkerből egy abszolút látványos és szórakoztató fél napos programot tudnak faragni.

Azzal indult a napunk, hogy Frisco burzsuj-gurmé-organikus-méregdrága piacán vettünk két isteni finom nyárson sült malac szendvicset, és desszertnek málnát meg epret, majd átkompoztunk a börtönszigetre. Itt elöször megnéztünk egy rövid kis filmet a szigetről, ami volt katonai támaszpont, börtön, indián függetlenségi tüntetések színhelye, míg végül nemzeti park nem lett. Utána megkaptuk az audioguide-ot, amivel mindenki saját tempójában járhatta végig a börtöncellákat miközben volt fegyencek és börtönőrök meséltek az itt töltött évekről. Ez az audioguide több díjat is nyert, és nem véletlen, mert elképesztően jól megcsinálták, és mindenféle hangeffektekkel szuperul visszaadták a börtönélet hétköznapjainak hangulatát és a szökési kísérletek történeteit. Végül sétával zártuk a látogatást, mivel önkéntes kertészeknek köszönhetően tele van virágokkal a sziget, és mindenféle tengeri madárnak is fészkelőhelye. További képek itt.

Utána elmentünk vendégségbe a Medzihradszky Katihoz, aki nagyon finom vacsorát készített nekünk. Rajtunk kívül még egy másik  magyar postdoc is meg volt hívva, aki szintén az ELTÉ-n végzett fizikusként, tán van aki ismeri is, Farkas Illés. Jót beszélgettünk, és a Kati lakása is élményszámba ment, óriási ablakokkal a nappaliban és az ebédlőben, kilátással szinte az egész városra.