Monterey Bay

Két hete elmentünk első hosszú hétvégés kirándulásukra Monterey Bay-be. Ez lényegében egy San Franciscotól kb. kétórányira délre található öböl, ami élővilágáról (bálnák, fókák, vidrák), sziklás tengerpartjáról és hangulatos kisvárosairól híres. Péntek késő este értünk oda, a GPS-ünk és a bringacsomagtartónk is jól funkcionált, és a motelszobánk is teljesen rendben volt.

Szombaton bringára kerekedtünk és letekertünk Monterey központjába, ahol épp kirakodóvásár volt, és ahol reggelire vettünk libanoni spenótos kenyérlángost. Utána elindultunk a 17-mile drive-on, ami egy látványos tengerparti útvonal, az öböl egyik nevezetessége. Az volt a terv, hogy az út végén lévő kisvárosban, Carmel-ban megebédelünk, mielött visszatekerünk a szállásra. Ezzel csak az volt a gond, hogy mint kiderült, ez település a gazdagok üdülőhelye, és kizárólag méregdrága francia és olasz éttermeket találtunk. Ezért helyette inkább vacsorázni mentünk a szállásunk közelében lévő vietnami étterembe. Ez több szempontból is érdekes volt, mivel a személyzet egyik tagja sem lehetett idősebb húsz évesnél, és elképesztő profizmussal irányították a helyet, ahol pedig annyian voltak, hogy várni kellett asztalra. Továbbá minden olyan olcsó volt, hogy azt hittük miniadagokat fognak hozni, ezért egy csomó mindent berendeltünk, aztán persze annyi kaját kaptunk, hogy csak na. De a legérdekesebb az volt, hogy mint kiderült, a hely nevezetessége, hogy mindenféle shake-et és turmixot készítenek, amibe tesznek egy boba nevű valamit. Hát erre nem sikerült rájönnünk, hogy micsoda, leginkább fekete gumicukorra hasonlított, ami folyton eltömte a szívoszálat. Hát hogy az autentikus vietnámi italokhoz ennek túl sok köze nem volt, az is biztos.

 Vasárnap egy közeli állami parkba látogattunk, ahol vidrákat akartunk látni. Hát azt nem láttunk, viszont cserébe pont akkor értünk oda, amikor a parkőr az oktatóútjára indult. Mivel mi voltunk ott egyedül, ezt nem úsztuk meg. Itt ugyanis az a szokás az állami parkokban, hogy lelkes önkéntesek járják a túristautakat, és mesélnek az odalátogatóknak a helyi élővilágról. Ez egy nagyon szimpatikus szokás, és a mi vezetőnk is egy nagyon kedves néni volt, csak gyökkettővel mentünk végig az ösvényen, és inkább ő tanult a Danitól, mint mi tőle.Utána megnéztük a közeli városban a John Steinbeck múzeumot, aki (a magamfajta műveletlenek kedvéért) egy itt élt Nobel-díjas iró volt, és főleg a helyi vidéki életről írt. A napot a Monterey kikötővel és Cannery Row-val zártuk, ez utóbbi szardíniafeldolgozó üzem volt a háború alatt, de ma már szuvenírboltok és éttermek találhatók itt.

A hétfő reggelt egy gigantikus brunch-csal kezdtük, az amerikaiak ugyanis gyakran esznek egybevont reggelit és ebédet, ami tipikusan jó nagy adag rántottából, bacon-ből, kolbászból, piritosból, palacsintából, narancsléből és kávéból áll. Hát mi berendeltük a favágó menüt, és finoman szólva nem maradtunk éhen. Utána megnéztük Monterey legnagyobb túristalátványosságát, az akváriumot, ahol annyi minden van, hogy egy teljes napos program.


Végül kényelmesen hazaértünk este nyolcra egy igen jól sikerült hosszú hétvége után. Egy kis gikszer volt a dologban, hogy mikor a szállást lefoglaltuk, a Dani elfelejtette, hogy hétfőn pályázatleadási határideje van, ezért minden éjjel hajnali kettőig írtuk mindketten a pályázatát. De végül is sikerült megcsinálni, és napközben meg szuperül éreztük magunkat. És marhára élvezem a szabadságot amit a kocsi ad, és hogy eljutok oda ahova akarok, akkor amikor akarok, anélkül hogy az apukámat terrorizálnám vagy meg igénytelen tömegközlekedésen kéne nyomorognom.

További képek itt.