Szakbarbárság helyzetjelentés

Gondoltam megint eljött az ideje, hogy írjak kicsit a laborbéli helyzetről, merthogy annak ellenére, hogy már több mint egy fél éve dolgozom itt, folyamatosan érnek meglepetések.

A legújabb fejlemény, hogy lett egy diákom. Mivel a csoport óriási, a főnök semmilyen szinten nem kerül kapcsolatba a hallgatókkal, hanem mindegyiknek van egy doktorandusz vagy postdoc mentora, aki teljes mértékben felelős érte. Hát ettől én azért tartok egy kicsit, mert mentorkodásban nincs túl sok tapasztalatom, eddig mindig leginkább magányos farkasként csináltam a dolgaimat, de azért az első hetek egész jól mentek, és hosszútávon egy hallgató rendkívül jó módja a scientific output növelésének, amire nekem most nagy szükségem van :-)

Hát itt a hallgatók toborzását is igen komolyan veszik, azzal indul, hogy a témát meghírdetik egy nyilvános egyetemi fórumon, amire a hallgatók jelentkezhetnek egy háromoldalas kérdőív kitöltésével, amiben mindenféle kérdésre válaszolni kell, pl. mért akarnak általában kutatni, mért pont ebben a csoportban, hogyan fogja ez elősegíteni szakmai fejlődésüket stb. Aztán ezek alapján egy srác a csoporból, akinek ez a feladata, kiválaszt néhányat, akiket intrjúztat, majd a legjobbakat továbbküldi a végső interjúra, ami a leendő mentorral van.

Hát számomra ez az egész procedúra már önmagában ledöbbentő élmény volt, de ami még ennél is durvább, az a felhozatal. Merthogy ezek nem ám kis tapasztalatlan újoncok, hanem harmadéves korukra már legalább két laborban dolgoztak. Merthogy ezek a szünidőt nem ám a strandon töltik, hanem a környék nagymenő gyógyszer és biotech cégeinél nyári gyakorlaton. Szóval az én hallgatóm Christine, egy rendkívül lelkes ám igen nagyszájú kiscsaj, akitől annak ellenére, hogy rendkívül gyakoriak a pánikszerű felkiáltásai, hogy "Oh my God, oh my God!", még nem sikerült olyat kérdeznem, amire ne tudta volna a választ, illetve olyan módszert mutatnom, amit ne csinált volna már legalább egyszer.

Egy másik nagy változás, hogy elkezdtem járni egy olyan órára, ahol mikrószkópos képelemzést tanulunk. Doktoranduszok tartják, az órák szuperjók, és a tananyagot mindig naprakészen odadják. Továbbá, mivel az is elég világossá vált mostanra, hogy biofizikai alaptudásom szánalmas az itteni elvárásokhoz képest, szabad perceimben azt a biofizika könyvet olvasgatom, amit a fönököm írt, és a Berkeley-n tananyag. Hát azt kell hogy mondjam, hogy ilyen érthető biofizika tankönyvet még életemben nem olvastam, pedig még nincs is meg végleges változatban, csak jövőre fog megjelenni.

Szóval az elmúlt hónapokban ezek a gondolatok érettek meg bennem: azzal tisztában voltam, hogy a Berkeley a világ egyik legnagyobb egyeteme, de azt a szakmai tökéletességet, amit itt minden szinten (a hallgatóktól a professzorokig) elérnek, el se tudnám képzelni, ha nem a saját szememmel látnám. Az a helyzet, hogy itt olyanban kellene újat alkotnom, amit otthon leíró szinten még csak értenem se kellett.

Na de a filozófikus magaslatok után még két rövid kis sztori a helyzet súlyosságáról. Az egyik doktorandusz, aki a mikroszkópos órát tartotta, Steven Chu csoportjából volt. Hát nekem ismerős volt a név, de hirtelen nem tudtam hovatenni, aztán később kiderült, hogy nemcsak hogy Nobel-díjas, azokat már lassan kezdem megszokni, de az Obama-kormány energiaügyi minisztere is.

Van egy New York-i csoport akikkel együttműködünk, és már többször volt velük konferenciahívásunk. Na a múlt héten kiderült, hogy ez a fickó, David E. Shaw, valójában egy milliárdos, aki hobbiból épített egy szuperszámítogépet, amin molekuladinamikai számításokat végez. Na erre varrjatok gombot!

Ingázás...

A kellemetlen kirándulásokról jutott eszembe, hogy az ingázásról is ide kívánkozik néhány gondolat. Mint Budapesten, itt sem a legkellemesebb dolog tömegközlekedni... Ugyan nagyon pöpec a HÉV, azért napi egy órát elvesz az életemből és sajnos bringával különösen problémás. Reggel még úgy-ahogy rendben van a dolog, ha elérek egy közvetlen járatot, de este mindig át kell szállni és akár milyen későn megyek haza valahogy mindig nagyon sokan vannak... néha alig férünk fel. Eddig még nem is lenne semmi különös, de itt azért van egy két cinkes arc, akiken néha sírnék, máskor csak röhögök rajtuk. A legborzasztóbb eset múlt héten történt, amikor egy pár valamiféle performaszt adott elő este a vonaton: a raszta hajú srác mindenféle bőrökbe, meg bundába öltözve fuvolázott (kb mint a mitológiai Pán), míg a csaj mindenféle lenge, csengettyűs ruhában enerváltan rázta magát a zenére. És így sétáltak végig a vonaton. A sok ember meg csak nézett, hogy akkor most mi a franc van. Egy másik utas váratlanul előkapta ukuleléjét és együtt zenéltek egy megállón keresztül, majd leszálltak. Csak a döbbent csend maradt utánuk... majd kitört a nevetés.

Egy másik alkalommal vártam este a vonatot, megáll előttem a vonat, és örömmel vettem észre, hogy a  kocsi majdnem üres, sőt egy csomóan még szállnak is le. Betoltam a bringát, becsukódott az ajtó, és egyből rájöttem, hogy miért volt üres a kocsi: volt egy hajléktalannak kinéző csávó a túloldalon(!) és ettől az egész kocsiban olyan fertelmes szarszag terjengett, hogy mindeki menekült.... Sajnos kénytelen voltam elviselni a vonal leghosszabb szakaszán keresztül, következő állomásnál persze szinte pattantam lefelé.

Hasonló eset történt még: ugyancsak a leghosszabb szakasz előtt felszállt reggel fél hétkor egy iszonyatosan dagadt ember és odaállt mellém. ugyan reggel volt, hideg volt, de patakokban folyt róla az izzadtság. Ritkán éreztem olyan büdös izzadtságszagot... gondoltam, majdcsak kibírom valahogy, végülis csak egy megállóról volt szó. De amekkora szerencsém volt a vonat megállt az alagútban és vártunk vagy 5-10 percet valami műszaki ok miatt. De utáltam...

Amúgy általában nincs gond... most pénteken egy csomó bicajos arccal futottam össze az Embarcadero-nál. Mint kiderült a rendes havi(!!!!) Critital Mass volt éppen, illetve annak a zárása: egy nagyon ügyes drum&bass banda muzsikált, néhányan táncoltak az enyhén pszichedelikus muzsikára, de többnyire csak bámészkodtunk, élveztük a kellemes őszi meleget, a zenét, a jó hangulatot egyesek kender alapú termékek füstölésével fokozták. Jövő hónapban is lesz pár nappal Halloween előtt, biztosan jó buli lesz, arra már én is megyek. :-D

Itt se minden játék és mese

Mivel mindig csak a jó dolgokról írunk, gondoltam a változatosság kedvéért megblogom egy pár kissé elfuserált kiruccanásunkat. Mert néha olyat is sikerül csinálnunk...

Szóval a Labour day-s hosszúhétvégén megint ellátogattunk Lake Tahoe-hoz. Többen is mondták, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, merthogy akkor az egész ország kimenekül a szabadba, de mi gondoltuk, hogy annyira biztos nem vészes. Hát az volt. Konkrétan annyian voltak, hogy nem tudtunk semmit csinálni. Körbementük az egész tavat, és egyszerűen sehol nem lehetett leparkolni, ahol nem kőomlás volt, ott mindenhol kocsik álltak. Haza meg végig dugóban jöttünk, a három órás utat hat óra alatt tettük meg. Még annyi nevezetessége volt ennek az útnak, hogy megvolt első rendőri igazoltatásunk is, és itt használtuk először az új fényképezőgépünket, ami gyönyörű képeket csinál, bizonyítékul itt egy pár kép, amit a Dani készített valamelyik reggel munkába menet:

A másik kissé félresikerült nap az volt, mikor hétvégén bementünk San Francisco-ba bringázni, és kb.össze-vissza elkavartunk, és nem igazán arra sikerült kilyukadnunk, amit elterveztem, viszont cserébe jó sok dombra fel kellett tekerni, amit nem túl jól viseltem. A Dani meg azért volt sík ideg, mert délután még sejteket kellet fugálnia, és időben sem álltunk túl jól. De a csúcs az volt, mikor bementünk egy kínai étterembe, amit még a neten néztem ki, mert nagyon dícsérték az autentikus konyháját. Hát kiderült, hogy a hely olyan szinten autentikus, hogy kb. csak békát, angolnát, csirkét fejjel, disznókörmöt és hasoló finomságokat lehet kapni. Hát berendeltük a két legszelídebben kinéző kaját, de annak is kb. a háromnegyedét otthagytuk, és egész este olyan gyomorfájásom volt, hogy már komolyan tartottam tőle, hogy ételmérgezést kaptam, de aztán szerencsére másnapra már semmi bajom sem volt.

Szóval mostanában leginkább ilyesmi élményekben volt részünk, így a blogbejegyzések nemigen szaporodtak, de a jövőben majd igyekszünk ezt pótolni :-)