Gondoltam megint eljött az ideje, hogy írjak kicsit a laborbéli helyzetről, merthogy annak ellenére, hogy már több mint egy fél éve dolgozom itt, folyamatosan érnek meglepetések.
A legújabb fejlemény, hogy lett egy diákom. Mivel a csoport óriási, a főnök semmilyen szinten nem kerül kapcsolatba a hallgatókkal, hanem mindegyiknek van egy doktorandusz vagy postdoc mentora, aki teljes mértékben felelős érte. Hát ettől én azért tartok egy kicsit, mert mentorkodásban nincs túl sok tapasztalatom, eddig mindig leginkább magányos farkasként csináltam a dolgaimat, de azért az első hetek egész jól mentek, és hosszútávon egy hallgató rendkívül jó módja a scientific output növelésének, amire nekem most nagy szükségem van :-)
Hát itt a hallgatók toborzását is igen komolyan veszik, azzal indul, hogy a témát meghírdetik egy nyilvános egyetemi fórumon, amire a hallgatók jelentkezhetnek egy háromoldalas kérdőív kitöltésével, amiben mindenféle kérdésre válaszolni kell, pl. mért akarnak általában kutatni, mért pont ebben a csoportban, hogyan fogja ez elősegíteni szakmai fejlődésüket stb. Aztán ezek alapján egy srác a csoporból, akinek ez a feladata, kiválaszt néhányat, akiket intrjúztat, majd a legjobbakat továbbküldi a végső interjúra, ami a leendő mentorral van.
Hát számomra ez az egész procedúra már önmagában ledöbbentő élmény volt, de ami még ennél is durvább, az a felhozatal. Merthogy ezek nem ám kis tapasztalatlan újoncok, hanem harmadéves korukra már legalább két laborban dolgoztak. Merthogy ezek a szünidőt nem ám a strandon töltik, hanem a környék nagymenő gyógyszer és biotech cégeinél nyári gyakorlaton. Szóval az én hallgatóm Christine, egy rendkívül lelkes ám igen nagyszájú kiscsaj, akitől annak ellenére, hogy rendkívül gyakoriak a pánikszerű felkiáltásai, hogy "Oh my God, oh my God!", még nem sikerült olyat kérdeznem, amire ne tudta volna a választ, illetve olyan módszert mutatnom, amit ne csinált volna már legalább egyszer.
Egy másik nagy változás, hogy elkezdtem járni egy olyan órára, ahol mikrószkópos képelemzést tanulunk. Doktoranduszok tartják, az órák szuperjók, és a tananyagot mindig naprakészen odadják. Továbbá, mivel az is elég világossá vált mostanra, hogy biofizikai alaptudásom szánalmas az itteni elvárásokhoz képest, szabad perceimben azt a biofizika könyvet olvasgatom, amit a fönököm írt, és a Berkeley-n tananyag. Hát azt kell hogy mondjam, hogy ilyen érthető biofizika tankönyvet még életemben nem olvastam, pedig még nincs is meg végleges változatban, csak jövőre fog megjelenni.
Szóval az elmúlt hónapokban ezek a gondolatok érettek meg bennem: azzal tisztában voltam, hogy a Berkeley a világ egyik legnagyobb egyeteme, de azt a szakmai tökéletességet, amit itt minden szinten (a hallgatóktól a professzorokig) elérnek, el se tudnám képzelni, ha nem a saját szememmel látnám. Az a helyzet, hogy itt olyanban kellene újat alkotnom, amit otthon leíró szinten még csak értenem se kellett.
Na de a filozófikus magaslatok után még két rövid kis sztori a helyzet súlyosságáról. Az egyik doktorandusz, aki a mikroszkópos órát tartotta, Steven Chu csoportjából volt. Hát nekem ismerős volt a név, de hirtelen nem tudtam hovatenni, aztán később kiderült, hogy nemcsak hogy Nobel-díjas, azokat már lassan kezdem megszokni, de az Obama-kormány energiaügyi minisztere is.
Van egy New York-i csoport akikkel együttműködünk, és már többször volt velük konferenciahívásunk. Na a múlt héten kiderült, hogy ez a fickó, David E. Shaw, valójában egy milliárdos, aki hobbiból épített egy szuperszámítogépet, amin molekuladinamikai számításokat végez. Na erre varrjatok gombot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése