Laza vagyok

Igen, én aki világ életemben stréber voltam, és már attól is elsírtam magam, ha négyest kaptam valamiből, hát kéremszépen, én vagyok Berkeley-n a laza gyerek. Labor update.

Jött egy új posztdok a laborba, első csoportgyűlése előtt egy hétig nem bírt se enni, se aludni. Amúgy meg konstansan azon parázik, hogy el akarják lopni a témáját. Az én témám némileg átfed egy másik gyerekével, de ebből még komolyabb gond sose volt, szerintem... Hát ez az új lány ettől nagyon ki van készülve, már többször is kifejtette, hogy nem tudja én ezt hogy bírom, mert ő a helyzetemben már régen elsírta volna magát. De mint már említettem, én itt laza gyerek vagyok, így erre csak annyit mondok hogy, yeah, whatever...

Egy másik posztdok meg már több professzori pozíciót is visszautasított, hihetetlen idegbajosan tud fel alá mászkálni, miközben arról magyaráz, hogy sehol nem elég a start-up grant, meg a pályázat leadási határidők, meg ilyesmi. Tényleg egy nagyon kedves lány, de egyszerűen rossz ránézni ilyenkor. Olyanokat csinál, hogy hetekig nem megy ki a napra, csak az elsötétített szobában kuksol a számítogép előtt, aztán mikor múltkor kiment kicsit sétálni, rátört egy súlyos migrénes roham, a doki azt mondta, fényérzékenységi reakció.

Az egyik srác meg folyton azon sír, hogy ő nem ért semmihez, és neki sosem lesz rendes állása. Természetesen ez tökéletes baromság, a gyerek marhára ért a kísérletes biokémiához, és programozni is rohadt jól tud. Na persze, ha a rendes állás fogalmát kizárólag a harvardi professzor és a Pfeizer vezérigazgató elégíti ki, az már egy más kérdés.

Egy másik gyerek meg folyton a laborban van, közben meg úgy rühelli, hogy csak na, marhára nehezen viseli, ha mások kevesebbet dolgoznak mint ő, és árulkodik rájuk. Igen, annak ellenére, hogy az egyik legokosabb ember akivel életemben találkoztam, és 30 felett jár, árulkodik mint az óvodások. Múltkor jött egy gyerek posztdok interjúra, ilyenkor mindig van valaki, aki összeállítja neki az egész napos programot, mikor kivel beszél, mikor ad elő stb. Ez legutóbb éppen én voltam. Erre napközben odajön hozzám ez a gyerek (mármint az árulkodós), hogy ő következik, de tájékoztat, hogy a programban 15 perces csúszás van. Mondom neki, tudsz te gyorsan is beszélni, majd behozod a késést. Egy óra múlva megint jön, hogy ő behozta a késést, de aki utána jött már megint felelőtlenül 10 perccel továbbcsúszott, és ez így nem mehet tovább. Laza énem erre csak annyit válaszol, hogy chill out man, it's gonna be all right!

Amúgy nem tudom mostanában mi van, de mindenki sík ideg. Ami engem illet, én egészen meg lennék magammal elégedve, legutóbb például annyi adatom volt csoportgyűlésre, hogy kettőt is kellett tartanom egymás után, a FACS-ot is úgy elterjesztettem a csoportban, hogy egy csomóan jönnek hozzám segítségért, és cikkek is íródnak (ja amúgy lett egy társszerzős Cell cikkem, WHAT?). Szóval meg lennék elégedve, ha a főnök nem tolna le igen csúnyán legalább hetente egyszer. Valamilyen rejtélyes oknál fogva ugyanis mindenért én vagyok a hibás. Úgy érzem magam, mint egy elkényeztetett gyerek szado-mazo játékszere. De most komolyan, ezt nemcsak én képzelem be, mások is ezt mondják. Múltkor egy kollégám kifejtette, hogy szerinte én vagyok a kedvence, ezért ilyen szemét velem, hogy minél többet kihozzon belőlem. Hát én már nem tudom mit higgyek, de hogy marhára megnehezíti az életemet, az biztos.

Vannak akikhez hónapokig nem beszél, én minden héten órákig ülök az irodájában raporton. Ha valami új ötlet pattan ki az agyából, azt mindig rámsózza, már három tök független témám van. Teljesen randomszerűen váltogatja, hogy épp melyik a halaszthatatlan, és persze ha nem azzal haladtam, amivel szerinte kellett volna, máris jön a lecseszés, hogy nem igaz, hogy magamtól képtelen vagyok rájönni, hogy mi a "key discovery", ugyanakkor meg értsem már meg, hogy ha ezen nem dolgozok, akkor mindketten börtönbe kerülünk, mert ebből a pályázatból vagyok fizetve.

Múltkor kitalálta, hogy nézzek már meg valamit, de mivel én ehhez nem értek, kérdezzem meg x-et vagy y-t. Másnap x-szel ülök a számítógép előtt, mire bejön, és x lelkesen meséli, hogy ezt meg ezt találtuk. Az én radarom már rögtön jelzi, hogy a főnöknek ez az első perctől fogva nem tetszik, majd elkezd ordítani x-szel, hogy ez mekkora baromság, meg ez a szerkezet nem így van, meg egyébként is. Majd ezek után engem külön behívat az irodájába, és kifejti, hogy erre a feladatra engem kért meg, és velem akar erről üvöltözni, nem x-szel. Na tessék, csak hogy én se maradjak ki.

Szóval valahogy így telik Berkeley-ben egy békés családi hétvége:

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ilyen súlyos eset azért csak ritkán fordul elő, de gondoltam ezt megörökítem, mert szép emlék lesz még egyszer. Bár mindennel egybevetve is azt mondom, hogy még így is én jártam jobban, mert a Dani főnöke meg nagyon kedves, de hihetetlen lelki terrorban tart mindenkit azzal, hogy nem dolgoznak eleget.

Az viszont biztos, hogy a következő álláskereső algoritmusom valahogy így fog kinézni:

1) Pénz maximalizálás

2) Munka minimalizálás

3) Felelősség minimalizálás

4) Soha senki ne kérdezze, hogy what's new, and how is that going to make an impact

Azt hiszem kicsit kezdek kipurcanni...

Stand up comedy, macskák, kviddics, társasozás

Jó sok apróség van a fejemben, amiről úgy gondoltam, érdemes említést tenni, de mivel külön-külön nem töltenének meg egy-egy bejegyzést, ezért így ömlesztve kapjátok.

Múlt héten voltam élő stand-up comedy előadáson. A barátnőm-kollégámnak voltak rá jegyei, unokatestvérével ment volna, csak ő lebetegedett, úgyhogy többek között engem hívott el. Mivel aznap volt, ráadásul a hét közepén kedden, senki sem ért rá, és én is majdnem bemondtam az unalmast (öreg vagyok én már az efféle spontaneitáshoz), de aztán csak összeszedtem magamat, hiszen mindig is ki akartam próbálni az ilyesmit, úgyhogy ez igazából egy tökéletes alkalomnak adódott. Demetri Martin volt a főműsorszám, errefelé egy eléggé befutott arc, voltak is jó poénjai, bár én jobban kedvelem a keményebben odamondós fajtát, pl. Bill Maher, Louis CK, vagy hogy magyarokat is említsek, Kőhalmi Zoltán (mondjuk ő sem kemény, csak szimplán marha vicces). Mindenesetre jó kis móka volt egy hangulatos San Francisco-i klubban hallgatni ezt a Demetri gyereket, miközben koktélokat szürcsölgettünk (ettől aztán persze máris ment a kacarászás).

Kb. egy hónapja eltünt Rupert, a macska. Egy néni az utcából rendületlenül kereste, mindenhova plakátolt, mindenkit megkérdezett, mindenhova bemászott, hátha ott van Rupert. Akkora erőfeszítéseket tett a megkeresésére, hogy a lakóközösség levlistáján is rendszeresen feltünt, a házmester folyamatosan tudósított a fejleményekről. A végén már mindenkinek volt valami poénos hozzáfűznivalója ahhoz, hogy Rupert micsoda szabad lélek, és hagyjuk már a szavannán vadászni, a Dani meg csak annyit mondott, hogy ha neki valaki ilyen nevet adna, ő is világgá menekülne. De aztán minden jó, ha a vége jó, megérkezett a hír, hogy Rupert nem máshol, mint a mi házunk alatt bújkál. Beindult a többnapos mentőakció, mire végre sikerült szerencsétlent kicsalogatni. Aztán a minap újabb plakáthalom fogadott az udvaron, hogy a néni borzasztóan hálás mindenkinek, és nyugodjunk meg, mert 24 zaklatott nappal és éj után Rupert újra otthon van, és bár nagyon gyenge, és testsúlyának több mint negyedét elvesztette, de azért már ismét elkezdett dorombolni. Na az ilyenre itt azt illik mondani, hogy ahhh, so cute!!!

Erről már többször akartam írni, mert kész elmebaj. Nem tudom eldönteni, hogy cool, vagy csak szimplán idiotizmus, bár talán inkább az előbbi felé hajlok. Az egyetemnek van kviddicscsapata! Tök komolyan, minden pénteken edzést tartanak, mindig látom őket mikor a mintáimat viszem mérni a szomszéd épületbe. A kevésbé tájékozottak kedvéért jegyzem meg, hogy a kviddics a varázslók sportja a Harry Potter-ben, és seprűn repülve játsszák. Namármost, a Berkeley-s diákok nagyon tehetségesek, nade azért repülni még ők se tudnak, úgyhogy seprűvel a lábuk között rohangásznak a labda után. Há nooormááális???

És végül még azt is megemlítem, hogy marha jó kis lakóközösségben lakunk, mert rendszeresen szerveznek játékesteket, amikor valakinél összegyűlünk társasozni. Ez nekem nagyon jól jön, mert én imádok társasozni, a Dani viszont nem igazán. Szóval a lakással és a lakóközösséggel igazán beletrafáltunk.