Újvilágot elhagyva, Óvilágba megérkezve

Hát itt volt némi adásszünet... Mindenesetre talán már túl vagyunk a nehezén, és van pár „szabad” percünk blogolásra. Úgy döntöttünk mindketten megírjuk az elmúlt pár hónap eseményeit, ki-ki saját szemszögéből. Az a helyzet, hogy az egy évig tartó álláskeresős mizéria és az Amerikából Magyarországon át Angliába költözés egyikőnk számára sem volt felemelő élmény, és nem viseltük jól, főleg én nem. Az idegi kimerülés olyan szintjére jutottam, hogy csúnya esetek kerekedtek belőle. Nem keresek kifogásokat, tudom, hogy akármilyen nehéz a helyzet, az embernek méltósággal tartania kell magát, hát ez most nem jött össze :-(

Hogy mért döntöttünk a költözés mellett már többször is írtam. Mindenesetre különös, hogy az élet mit dob az ember felé, hogy valamit nagyon szeretne, küzd érte, eléri, de közben úgy alakul, hogy mégis lépni kell. Mondjuk erről filozofálni nem volt sok idő, Berkeley-ben az utolsó egy hónap az összes cuccunk eladásáról szólt, hiszen annyira drága a transzatlanti költözés, hogy úgy döntöttönk nem szállítattunk semmit, és csak annyi cuccot viszünk magunkkal, amennyi a bőröndökbe belefér. Az interneten árultuk a cuccainkat, utolsó hetekben Dani annyit sms-ezett, hogy még egy tinilány is megirigyelte volna. Itt voltak jól sikerült üzleteink, és kevésbé, például amikor a tévét eladtuk hamis pénzért, az kifejezetten szép volt. Az is jó kör volt, mikor yard sale-t tartottunk a kisebb kacatokkal, és szerencsétlen gyerek ott pakolta a holmit az utca kellős közepén. Mikor az utolsó héten még így is zsákszámra hordtuk le a „szemetet”, értsd alatta a teljesen jó cuccainkat, amiket az évek alatt igen megkedveltünk, akkor már elég morcos voltam. Még egy emlékezetes élmény, mikor utolsó éjjel Dani kivitte a matracunkat az egydolláros bolt parkolójába, mert még ingyen se kellett senkinek, mondjuk erről inkább ő tudna mesélni.

A hazaúttól a temérdek csomaggal, és a szerencsétlen egyévessel, aki azt se tudja mi van, mert eladták alóla a bútorokat, és az éjszaka közepén felverték álmából, semmi jót nem vártam, csak annyit, hogy túléljük, ez többé-kevésbé sikerült.

Négy napot tudtunk otthon tölteni, ez pont arra volt elég, hogy szerencsétlen Áronka hozzászokjon a nagyszülőkhöz, mert mi már utaztunk is tovább új otthont teremteni Angliába. Aki már költözött külföldre, az tudja, hogy ez kb. milyen, más ország, más szokásokkal, nem tudják ki vagy, nincs múltad, gyanús vagy. Félreértés ne essék, mindenki nagyon kedves volt velünk, de a lakásbérléssel és a bankkal a vártnál is sokkal többet szívtunk, mivel nem volt angol hiteltörténetünk, állandó lakcímünk és bankszámlánk. Ez a három mind egymásra épül, így körbe-körbe futottunk, mint valami neurotikus macska a farkát kergetve. Az amerikai és az angol rendszer folyamatosan összeakadt, a bankkártyáink néha működtek, néha nem, az angolok átutalnak, az amerikaiak csekkeznek, így kicsit problémás a pénztranszfer. Engem még a skype is kitiltott, mondván hogy túl sok a „gyanús tevékenység” a fiókomból. Meg persze bármennyire is próbálsz utánajárni, minden új és ismeretlen, és csak pislogsz, hogy milyen azonosító, honnan kéne olyat szerezni, és bárgyún mosolyogsz, hogy elnézést, én most jöttem külföldről. Azt hittük fel vagyunk rá készülve, hát nem voltunk. Én kétszer ingáztam Anglia és Magyarország között mire végre sikerült beköltözni, addig Dani egy átmeneti szálláson lakott, és hétközben dolgozott. Aztán jött az Ikea 3.0, megvenni harmadszorra tök ugyanazokat a cuccokat kulönös érzés, alapjába véve nem vagyok a fogyasztói társadalom ellensége, de azért ez már nekem is sok volt. Na és persze a baloldali közlekedést is meg kell említeni, ami önmagában még nem lenne nagy baj, csak ne lenne annyi körforgalommal és botrányosan keskeny úttal megspékelve.

Az egészben azért volt egy nagyon szerencsés és jól sikerült történet, úgy hívják, Áron. Merthogy a kis tündérem mindezt vidáman mosolyogva, makk egészségesen tűrte végig! Édes csillagom, azért nem telik úgy el nap, hogy ne jutna eszembe, hogy ha sose mentem volna sehová, jobb élete lenne a gyerekemnek. Persze ez is egy komplexebb kérdés, és valószínűleg nem így van, de azért nem egy kellemes gondolat.

Nade a végeredmény mégiscsak az, hogy egy szép kis kertes házat bérelünk egy tündéri angol kis faluban (erről majd hamarosan), Dani munkahelyétől tízpercre, aki itt azt tudja csinálni, amit szeretett volna, egy kitűnő kutatóintézetben (erről meg majd ő). Úgyhogy panaszkodás abbahagyva. Ideje elfogadni, hogy az élet nem habostorta, néha meg kifejezetten nehéz, de még mindig igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a küzdelmünkkel legalább jutunk valahova. Az már látszik, hogy az itteni életnek is meglesznek a maga kihívásai, de valahogy majdcsak boldogulunk.

Költözés

Ugyan egy jó ideje nem jelentkeztünk (Retrospekt minden hűséges olvasónknak boldog újévet kívánunk!), ez nem azt jelenti, hogy nem történt velünk semmi érdekes, vagy legalábbis mozgalmas. Mint Erika legutóbbi bejegyzésében írta, hatalmas szerencsével állásajánlatot kaptam a Cambridge-hez közeli Sanger intézetben. A munkahelyről és a munkáról egy másik bejegyzésben fogok írni, most csak annyit, hogy a Sanger a világ második legnagyobb genomikai kutatóhelye (a Harvard és az MIT által közösen fenntartott bostoni Broad institute mögött), és a csoportom ezen belül is kimelkedik: pl. a tavalyi 22 cikkből lett egy Nature is. Szóval mentálisan sokat segített az (amúgyis kimerítő és stresszes) költözésnél, hogy legalább volt valami jövőképünk, ami felé elindultunk. 

Az újévet már ilyen gyéren bútorozott állapotban fogadtuk.

Eleinte számításba vettük, hogy konténerben hazaúsztatjuk a holmiainkat. Ez úgy működött volna, hogy a cég hoz egy dobozt (minimum 200 köblábast, ami kb 5.5m3), mi megtöltjük a cuccainkal, majd elviszik, konténerbe rakják, és átúsztatják az óceánon Európába. Jól hangzik, az egyetlen bökkenő az volt, hogy a legolcsóbb opció is 1600 dollárba került volna, ami figyelembe véve olcsó IKEÁs bútorainkat nomeg a szállítás többhónapos időtartamát, irreálisan magas ár volt. Nem maradt más hátra, mint szépen eladni az összes cuccunkat, amit nem tudtunk besuvasztani 6 bőröndbe. 

Miután Áron kiságyát eladtuk, az altatás igazi kihívássá vált.

A kiságy hűlt helye.

Szegény Áronka álmában gyakran legurult a matracáról. Szerencsére
jó puha volt a szőnyegpadló.

A holmik eladására főképp a craigslist nevű ingyenes apróhirdető oldalt használtuk, ahol többek között a lakásunkat is találtuk 4 évvel ezelőtt, de lehet itt venni "medical" marihuánát, kannabinoid származékokat, és minden egyebet, amit az ember csak el tud képzelni. A bringáknak nagyon nagy a forgalma, néhány napon belül el tudtuk adni mind a kettőt, sőt, még talán kerestünk is valamennyit az üzleten (az én bringám 50 dolcsival drágábban ment el, mint amennyiért 1 évvel és pár nagy bukással ezelőtt vettem). Viszont a nagy, nehezen mozgatható bútorok kifejezetten sok problémát okoztak. A frankó fekete könyvespolcos TV álványunk még úgy se ment el, hogy jó pár napig ingyen hirdettük (Jó, mondjuk Áron kicsit megrágta)!! Aztán volt pár cucc, amire csak akkor kaptak, amikor már pofátlanul keveset kértünk: volt egy 40 dolláros valami, amit 20ért hirdettünk, jelentkezett egy nő, hogy ad érte 10-et. Mondom jól van. Erre írja, hogy nem tud érte jönni, vigyem el neki!! A pofám leszakad, mégis mi a francot képzel az ilyen? Mondtam neki, hogyha nem jön el érte, akkor leviszem a ház elé és ingyen elviszi az akinek kell, de én nem viszem sehova (nem vagyok egy született businessman, no). Azért van igazság a földön: egy nappal később elvitte valaki 20ért, mire szólt a nő, hogy akkor mégis eljönne érte (pukkadj meg!). 

Áronka sokat segített a pakolásnál.

Azért nem ment minden simán... a TV-t egy igen gyanús fickó és nem kevésbé gyanús cimborája vitte el egyik este. Mondták, hogy abból élnek, hogy craigslisten vesznek cuccokat amit aztán máshol eladnak.  Végülis hihető. Szóval eladtuk nekik a TV-t 200-ért, egy kis könyvespolcot 40-ért, amiért összesen 250 dollárral fizettek, mi visszaadtunk 10-et. Mondták, hogy lehet, hogy holnap beugranak a kanapéért, de a gitárt is elvitték volna, de akkor még nem akartuk eladni. Végül nem jöttek a kanapéért, azt egy másik San Francisco-i csajnak adtuk el. A meglepetés akkor ért minket, amikor az utazáshoz közeledve elvittük az összegyűjtött pénzt a bankba. Mint kiderült, a TV-t és a könyvespolcot hamis dollárokért adtuk el!!!! Basszus. OK, voltak aggasztó jelek, de amikor odaadták a pénzt, megnéztem, és vol benne vízjel. A franc se gondolta volna, hogy ilyet lehet hamisítani. Persze, miután a pénztáros felhívta rá a figyelmünket, lehetett látni, hogy a vízjelet a nyomtatás előtt fehér színű tollal rajzolták rá a papírra, ami rossz fényviszonyok mellett nem látszott, viszont fény felé tartva vízjelként láthatóvá vált. Aztán tüzetesebben megnézve az összes biztonsági elem hasonló kamu volt. Szóval ezt igen keményen bebuktuk. De járhattunk volna rosszabbul is: elvihették volna a gitárt, a kanappét vagy akár a kocsit is, arra is többször volt készpénzes jelentkező. 

A TV hűlt helye... ejjj. Milyen faja kis polc és senkinek sem kellett.

A kocsival szerencsénk volt: ugyan több craigslist-es jelentkező is akadt, az azonnali, készpénzes fizetés (többnyire esti órákban) elriasztott engem, a vevőket meg az, hogy ragaszkodtam, hogy a helyi autóklubnál legyen a tranzakció. :D Végül egy Berkeley egyetemen dolgozó fickónál landolt a gépezet, és az egész üzlet teljesen megnyugtató módon zajlott: kedden eljöttek megnézni, szerdán evittük egy szervizbe, kifizette a kocsi átvizsgálását, ahol apróságoktól eltekintve mindent rendben találtak. Némi alkudozás után megegyeztünk az árban és csütörtökön el is hozta a fickó a csekket, hétvégén még egy nosztalgia körre elvittük a kocsit, majd hétfőn átadtuk a kulcsokat. (Eleinte nem akartunk vesződni azzal, hogy teljesen ismeretlen vizekre evezve, magán úton adjuk el a kocsit (jelentősen növelve a ránk nehezedő stresszt), és inkább annak a kereskedésnek akartuk újra eladni, ahonnan vettük, de miután megtudtuk, hogy rongyos 500 dollárt adnának, mondtuk, hogy erről szó sem lehet. Így is eleget buktunk már rajta.)

Még egy utolsó séta a Nimitz trail-en. Gyönyörű kilátás a San Francisco-i öbölre, naplemente.
Majd elsírtuk magunkat.

Nagyon szomorú volt, ahogy nap-nap után egyre fogytak a cuccaink és a végén már semmi nem maradt a lakásban. Szegény Áronkát sajnáltam, gondolom nem nagyon tudott mit kezdeni a szituációval, hogy emberek jönnek időnként és elviszik a kiságyát, vagy valami más bútort. Kartondobozról ebédelni meg hasonlók... Az utolsó hétvégén tartottunk egy garage sale-t, ahol kivittünk minden vackot, amit addig nem tudtunk eladni. Amit akkor sem adtunk el, azt kinnhagytuk az utcán és az arra járó emberk elvitték. Nagyon szomorú volt az egész helyzet. A végére maradt 4 tele bőrönd, amivel aztán elindultunk Magyarország felé. Különben talán Áronka viselte a legjobban az egész herce-hurcát: még pici, csak az számít neki, hogy foglalkozznak vele, szeressék és mindig tele legyen a poci.

Készülődés a garage sale-re.

"Everything must go!"

Ezeket a képeket akárhányszor megnézem, a szivem majd megszakad.

Ágyunkat elvitték, Áronnak már matraca sincs.

Utolsó nap: márcsak a takarítás hiányzik. Ami nem fért a bőröndökbe, azt itthagytuk a szomszédoknak.

Már a matricák sincsenek a falon. Utolsó éjjszakánk Berkeley-ben.

Másnap reggel a repülőtéren további szívással intett búcsút az újvilág: 4-ből 2 bőröndünk annyira túlsúlyos volt, hogy ki kellett dobni néhány dolgot, illetve át kellett pakolni cuccokat további szatyrokba. De végülis túléltük, megérkeztünk. Majd kőkemény 4(!!) Magyarországon töltött nap után indulhatott az angliai kaland.... de ez már egy másik történet. 

Ez meg csak úgy eszembejutott: