Újvilágot elhagyva, Óvilágba megérkezve

Hát itt volt némi adásszünet... Mindenesetre talán már túl vagyunk a nehezén, és van pár „szabad” percünk blogolásra. Úgy döntöttünk mindketten megírjuk az elmúlt pár hónap eseményeit, ki-ki saját szemszögéből. Az a helyzet, hogy az egy évig tartó álláskeresős mizéria és az Amerikából Magyarországon át Angliába költözés egyikőnk számára sem volt felemelő élmény, és nem viseltük jól, főleg én nem. Az idegi kimerülés olyan szintjére jutottam, hogy csúnya esetek kerekedtek belőle. Nem keresek kifogásokat, tudom, hogy akármilyen nehéz a helyzet, az embernek méltósággal tartania kell magát, hát ez most nem jött össze :-(

Hogy mért döntöttünk a költözés mellett már többször is írtam. Mindenesetre különös, hogy az élet mit dob az ember felé, hogy valamit nagyon szeretne, küzd érte, eléri, de közben úgy alakul, hogy mégis lépni kell. Mondjuk erről filozofálni nem volt sok idő, Berkeley-ben az utolsó egy hónap az összes cuccunk eladásáról szólt, hiszen annyira drága a transzatlanti költözés, hogy úgy döntöttönk nem szállítattunk semmit, és csak annyi cuccot viszünk magunkkal, amennyi a bőröndökbe belefér. Az interneten árultuk a cuccainkat, utolsó hetekben Dani annyit sms-ezett, hogy még egy tinilány is megirigyelte volna. Itt voltak jól sikerült üzleteink, és kevésbé, például amikor a tévét eladtuk hamis pénzért, az kifejezetten szép volt. Az is jó kör volt, mikor yard sale-t tartottunk a kisebb kacatokkal, és szerencsétlen gyerek ott pakolta a holmit az utca kellős közepén. Mikor az utolsó héten még így is zsákszámra hordtuk le a „szemetet”, értsd alatta a teljesen jó cuccainkat, amiket az évek alatt igen megkedveltünk, akkor már elég morcos voltam. Még egy emlékezetes élmény, mikor utolsó éjjel Dani kivitte a matracunkat az egydolláros bolt parkolójába, mert még ingyen se kellett senkinek, mondjuk erről inkább ő tudna mesélni.

A hazaúttól a temérdek csomaggal, és a szerencsétlen egyévessel, aki azt se tudja mi van, mert eladták alóla a bútorokat, és az éjszaka közepén felverték álmából, semmi jót nem vártam, csak annyit, hogy túléljük, ez többé-kevésbé sikerült.

Négy napot tudtunk otthon tölteni, ez pont arra volt elég, hogy szerencsétlen Áronka hozzászokjon a nagyszülőkhöz, mert mi már utaztunk is tovább új otthont teremteni Angliába. Aki már költözött külföldre, az tudja, hogy ez kb. milyen, más ország, más szokásokkal, nem tudják ki vagy, nincs múltad, gyanús vagy. Félreértés ne essék, mindenki nagyon kedves volt velünk, de a lakásbérléssel és a bankkal a vártnál is sokkal többet szívtunk, mivel nem volt angol hiteltörténetünk, állandó lakcímünk és bankszámlánk. Ez a három mind egymásra épül, így körbe-körbe futottunk, mint valami neurotikus macska a farkát kergetve. Az amerikai és az angol rendszer folyamatosan összeakadt, a bankkártyáink néha működtek, néha nem, az angolok átutalnak, az amerikaiak csekkeznek, így kicsit problémás a pénztranszfer. Engem még a skype is kitiltott, mondván hogy túl sok a „gyanús tevékenység” a fiókomból. Meg persze bármennyire is próbálsz utánajárni, minden új és ismeretlen, és csak pislogsz, hogy milyen azonosító, honnan kéne olyat szerezni, és bárgyún mosolyogsz, hogy elnézést, én most jöttem külföldről. Azt hittük fel vagyunk rá készülve, hát nem voltunk. Én kétszer ingáztam Anglia és Magyarország között mire végre sikerült beköltözni, addig Dani egy átmeneti szálláson lakott, és hétközben dolgozott. Aztán jött az Ikea 3.0, megvenni harmadszorra tök ugyanazokat a cuccokat kulönös érzés, alapjába véve nem vagyok a fogyasztói társadalom ellensége, de azért ez már nekem is sok volt. Na és persze a baloldali közlekedést is meg kell említeni, ami önmagában még nem lenne nagy baj, csak ne lenne annyi körforgalommal és botrányosan keskeny úttal megspékelve.

Az egészben azért volt egy nagyon szerencsés és jól sikerült történet, úgy hívják, Áron. Merthogy a kis tündérem mindezt vidáman mosolyogva, makk egészségesen tűrte végig! Édes csillagom, azért nem telik úgy el nap, hogy ne jutna eszembe, hogy ha sose mentem volna sehová, jobb élete lenne a gyerekemnek. Persze ez is egy komplexebb kérdés, és valószínűleg nem így van, de azért nem egy kellemes gondolat.

Nade a végeredmény mégiscsak az, hogy egy szép kis kertes házat bérelünk egy tündéri angol kis faluban (erről majd hamarosan), Dani munkahelyétől tízpercre, aki itt azt tudja csinálni, amit szeretett volna, egy kitűnő kutatóintézetben (erről meg majd ő). Úgyhogy panaszkodás abbahagyva. Ideje elfogadni, hogy az élet nem habostorta, néha meg kifejezetten nehéz, de még mindig igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a küzdelmünkkel legalább jutunk valahova. Az már látszik, hogy az itteni életnek is meglesznek a maga kihívásai, de valahogy majdcsak boldogulunk.