Anglia, a kezdetek

Szóval a múltkor ott hagytuk abba, hogy négy nap magyarországi tartózkodás után, Áronkát magunk mögött hagyva elrepültünk Angliába. Az volt a terv, hogy a munkakezdésig lévő egy hét alatt annyi mindent elintézünk, amennyit csak lehet: kell telefon, szállás, bankszámla, autó, a lakásba bútorok, és mindenféle egyéb cucc, ami az élethez kell általában. Úgy érkeztünk meg, hogy foglaltunk egy hétre szállást online az Airbnb-n, és béreltünk egy kocsit, hogy hatékonyan tudjunk albérletet keresni.

Mi mással indíthatnánk angliai életünket, mint egy kis fish&chips-szel?

Az Airbnb-s szálláson annyira nem szerettek fűteni, hogy
Erika a kabátját is magára terítette, hogy ne fázzon az ágyban. :D

Nagy nehezen megtaláltuk a bérelt kocsit, és bele is vetettem magam a balkezes közlekedés sűrűjébe, ami nagyjából így indult: körforgalom, körforgalom, többsávos körforgalom, autópálya, majd Cambridge szűk utcácskái és mégtöbb körforgalom. Azóta is gyakran kérdezik, hogy milyen a baloldalon vezetni? Az az igazság, hogy magát a baloldalon vezetést könnyen meg lehet szokni (olyankor lepődök meg, amikor egy hosszan belátható útszakaszon egyszercsak megjelenik egy szembejövő teherautó a jobb oldalon... ilyenkor azért egy pillanatra gyorsabban kezd verni a szívem). Viszont a nagy, komplikált körforgalmak kihívást jelentenek, mert amerikában egyátalán nem elterjedtek, bár Berkeley-ben pont a házunk előtt volt egy aprócska körforgalom, amibe többször láttam balról behajtó autósokat. De még a körforgalmakat is könnyebben megszoktam, mint a szűk utcákat. Amerikában úgy szoktam meg a vezetést, hogy az autó mellett van fél-fél méter hely, de itt az utak szélessége egyátalán nem a mostani autós közlekedésre lett kitalálva... gyalogosok egy keskeny járdán, közvetlenül az út mellett közlekednek, és a szembe jövő forgalom is olyan közel jön, hogy néha úgy érzem, hogy a visszapillantó tükrök összeérnek. Erre jön még rá a rengeteg bringás. Szóval a vezetés itt mentálisan igencsak megerőltető.

Errefelé lépten-nyomon ilyen nagymúltú pub-okba botlik az ember. 

Tehát egyben megérkeztünk Cambridge Cherryhinton városrészébe, ahol volt két lakás, amit meg akartunk nézni, de még előtte elmentünk Tesco-ba, ahol szereztünk mobiltelefont, és bedobtunk egy fish&chips-et. Igyekeztünk minél több lakást megnézni, de nem voltunk elégedettek a felhozatallal... sok pénzért lehetett lelakott, romos albérleteket találni. Gondolom mindenki hallott már róla, hogy Londonban milyen borzasztó drága a lakhatás... nahát itt sincs másképp! A közelmúlt gazdasági vállsága idején országszerte csökkentek az ingatlanárak, kivéve Londont és Cambridge-t!! :D Ezt a jelenséget a város híres egyeteméhez köthető technológiai beruházások hajtják, ami végülis a mi megérkezésünket is motiválta. A mi nagy szerencsénk, hogy a Sanger intézet a várostól kb 20 percre délre van, így városon kívüli albérletek is szóba jöttek, amik már jóval barátibb áron mérnek. Nagy szerencsénkre végül a 4. napon sikerült kiszúrni egy pár órája kitett hirdetést Great Chesterford-ban, amire azon nyomban le is csaptunk. Gondoltuk, hogy egy gonddal kevesebb... hát a francokat. Itt nem úgy megy, hogy fogod magad és kibérelsz egy házat! Az albérlethez a jelentkezők pénzügyi és lakhatási múltját ellenőrzik, ami egyrészt eltarthat akár 10 napig, másrészt 250 fontba kerül... Úgyhogy a beköltözésig még egy hétig az Airbnb helyen laktam.

A szélső házrész a miénk. 3 szint, 3 szoba. Jóval nagyobb, mint indokolt lett volna,
de nem nagyon tudtunk válogatni.

Az első hétbe még az is belefért, hogy kocsit is keressünk... itt is borzasztó sok szívás volt: a kötelező biztosítást nem lehetett havonta fizetni, mert még nem rendelkeztünk angol bankszámlával, továbbá napokba telt, mire találtunk olyan biztosítót, ami elfogadja az amerikai bankkártyát. Közben Erika egy hét után hazament, majd a beköltözésre visszajött. Szerencsére sokmindent el tudott intézni otthonról is. A kulcsok átvétele után egyből az IKEA felé vettük az irányt, és szokás szerint egy maratoni futam keretében felszereltük az egész lakást. Amíg vártuk az IKEÁs bútorokat, az Airbnbs arcoktól kölcsönzött matracokon húztuk meg magunkat. Mire megjöttek a bútorok, rendeltünk mosógépet és hűtőszekrényt is. Ekkor Áron még mindig a Budakeszi nagyszülőknél állomásozott, akiért Erika még egyszer hazautazott. Mire a kis pocok megérkezett, szépen összeraktam a bútorokat, és megérkezett a hűtő és a mosógép is. Szépen haladtak a dolgok, de 90%-os készültségnél annyira elegünk lett mindenből, hogy az utolsó lépéseket vagy egy hónapig húztuk. De szerintem ez a fentiek fényében érthető is.

A bútorok megérkezéséig ilyen körülmények között laktunk.

Poang fotelt és Kallax polcot már csukott szemmel össze tudok rakni.

Áronka is nagyon elégedett a hellyel. A költözés megkönnyítendő,
Erika anyukája még egy pár hétig velünk lakott.

És ekkor még mindig nincs bankszámlánk!!! Már az első angliai napunkon bementünk a Llyods bankba, amiről azt híresztelték, hogy nagyon könnyen enged bankszámlát nyitni. Hát lesokkolódtunk: ahhoz, hogy bármit el tudjunk intézni, időpontot kell foglalni (napokkal előre!!), és mindenféle igazolások kellenek. Mindenképpen kell egy albérleti szerződés, vagy munkáltatói igazolás, vagy névre szóló közüzemi számlák. Ez el is vette a kedvünket egy időre, mivel eleinte egyikkel sem rendelkeztünk, de aztán egyik szombaton összeszedtem az összes papírt, és újra próbálkoztam: az ügyintéző megnézte a papírokat és mondta, hogy jól van, az albérleti szerződés megfelelő, foglalhatok időpontot valamikor a hétre. Persze hét közepére lehetett és hamarabb le is kellett lépni a munkahelyemről, de OK, legyen végre elintézve. Persze álmodik a nyomor! A nőnek volt pofája azt mondani, hogy sajnos mégsem jó a albérleti szerződés, mert azt csak mi és az ingatlanügynök írta alá, de a tulaj nem... nagyon sajnálja. Azt hittem, hogy ráborítom az asztalt. Felhívja az ingatlanügynököt, akit amúgy személyesen ismer (kisváros a javából), és megbeszélik, hogy valamikor majd az ügynök felhívja a tulajt, hogy jöjjön be az irodába, ahol aláírnak egy újabb példányát a szerződésnek, amiért én majd bemegyek, és majd utána foglalhatok ismét egy időpontot a bankba... mondom, hogy akkor viszlát hölgyem, és már akkor tudtam, hogy örök életemben sajnálni fogom, hogy nem mondtam meg neki egyenesen az arcába, hogy a tetves bankjába a büdös éltbe soha be nem teszem a lában ebben a rohadt életben. Szóval mondtam az ügynöknek, hogy nyugodtan elfelejtheti a dolgot, semmi szükség a tulaj izzítására, majd megyek másik bankba. Volt ugyanis egy B terv: a munkahelyem elvileg segít bankszámlát nyitni, de egy picit körülményesebb: ki kell tölteni egy papírt, amit el kell vinni a bankba, ahol lepecsételik, amit majd vissza kell vinni a HResnek, ők aztán elküldik a banknak az ő pecsétjükkel. Nem borzasztó, de kicsit macerásabb, mintha csak besétálva tudna az ember számlát nyitni... a fentiek tükrében viszont már bőven megéri. Így lett számlánk a NatWest banknál.

Valamint néhány dolgot a helyi apróhirdetési portálon, a gumtreen szereztem be: TV, babakocsi, baba kocsiülés (amit mint kiderült, egy magyar család árult.) Szóval végül mindent sikerült elintézni, szépen otthonosan berendezkedtünk és nagyon élvezzük a nyugis vidéki angliai életet. (Erika hamarosan posztol egy bejegyzést a Chesterford-i mindennepokról)