Év végi gondolatok

Hát már megint hosszabb volt a hallgatás az ideálisnál, és mivel év vége amúgy is a visszaemlékezés időszaka, gondoltam most már nem húzom tovább, és írok kicsit magunkról.

Áront előléptették a Tigris csoportba, állítólag mert nagyon fejlett, de lehet, hogy csak azért, mert a kicsiket összeharapdálta. Bár a nagyokat is, emiatt már kétszer voltunk raporton, és az esetekről ilyen jegyzőkönyv is készül:

Azt mondják ez azért van, mert még nem tudja kifejezni magát, és kétnyelvű környezetben általában lassabban indul be a beszéd. Hát már nagyon várjuk, bár az első szava már megvan, nem okozott nagy meglepetést, hogy CAR!, méghozzá hamisíthatatlan brit akcentussal. Ezt leszámítva úgy tűnik szeret óvodába jarni, és nagyon elégedettek vele, szinte mindent megeszik, mondjuk szuper menüket kapnak, például ilyeneket:

Cserébe viszont itthon nagyon válogatós, a mi főztünket szinte egyáltalán nem eszi, pedig igyekszünk. Az óvodában hosszan alszik, itthon viszont volt olyan időszak, mikor rendszeresen felébredt reggel fél hatkor, bár most a szünetben egy szavunk sem lehetett, mert fél kilenckor szokott kelni :-))) Amúgy az óvodában mindent lelkiismeretesen dokumentálnak, és naponta kapunk egy ilyen jelentést:

Az óvodának viszont van egy nagy hátránya, Áron szinte minden nyavalyát elkap a többi gyerektől, szeptember óta gyakorlatilag egyik betegségből a másikba esett, többször minket is megfertőzve. Állítólag ez is normális. Bár ez így nem teljesen igaz, mert például azalatt az egy hónap alatt, amíg anyukám itt volt, szinte alig volt beteg, viszont amint felszállt a gépe, hívtak az óvodából, hogy Áronnak hasmenése van...

Az óvoda ezen a szép kampuszon van,

ahol vadludakat is lehet hajkurászni.

Amúgy Áron szuper aranyos tud lenni, de azért ezt a kétév körüli korszakot elég nehéznek találom. Ha valami nem úgy történik ahogy szeretné, annak egyértelműen hangot ad, ez egész kellemetlen is tud lenni. Ha meg jó kedve van, akkor is baromi intenzív, úgy rohangál meg ugrál össze-vissza, mint akit seggbe lőttek, és közben meg olyanokat kurjongat, hogy néha már komolyan azt hiszem, hogy megkérdezik a szomszédok, mi az istent csinálunk ezzel a gyerekkel. Emiatt fényképeket se nagyon lehet mostanában készíteni, konkrétan nem tud a kamera elég gyorsan fókuszálni, de azért egy párat csak összegyűjtöttem így random:

Ezt a menő csúszdát Londonba találtuk,
mikor Hédit látogattuk.

A szemfüles olvasó a képen Hédit is fellelheti.

Ákosék látogatásakor

Állatkerti nyuszisimogatás

Karácsonyi vásáron

A munkám szerencsére továbbra is tetszik, bár azért itt is voltak kihívások, mert a projekt amit kaptam, elég problémásnak bizonyult, és majdnem egy hónapot csúsztunk a leadással. Ilyen megesik, a fehérjék viselkedése kiszámíthatatlan, viszont mivel új vagyok, természetesen én voltam a leggyanúsabb ismeretlen a rendszerben, és rendesen jöttek a kérdések, hogy ezt így csináltad, gondoltál erre, azt nem mérted félre? Volt mikor már hárman próbáltuk behozni a lemaradást, brutális mennyiségű sejttel dolgozva, mint a félőrültek pipettáztunk "Bloody hell!" felkiáltások közepette. Mindez a próbaidőm vége felé nem volt a legszerencsésebb időzítés, és volt amikor tényleg tartottam tőle, hogy ez így nem fog jól elsülni. Aztán onnantól kezdve, hogy a nagyfőnök is nekifutott, és neki is teljesen silányul működött, elkezdett felfelé menni a szekerem... Mindenesetre a végére úgy jöttem ki belőle, hogy egy meglehetősen problémás projektet higgadtan, megbízhatóan és a körülményekhez képest gyorsan teljesítettem. Ráadásul a közvetlen főnökömmel annyira jól megértjük egymást, és annyira minimális ellentét sincs köztünk, hogy nem is gondoltam, hogy ilyen lehetséges.

Azért egy aspektusa van a munkámnak, ami némileg aggaszt. Ahhoz hogy tényleg a jók között legyek, jobban oda kéne tennem magamat a kilenctől ötig tartó munkaidőnél. Meg amikor jön az oszlopról a fehérje, és megcsörren a telefon, hogy Áron belázosodott, és haza kéne vinni, akkor hirtelen nagyon le tudok izzadni, miközben arra próbálok rájönni, hogy lehetne a kárt minimalizálni. Egyre inkább úgy érzem, hogy az anyaság és a szakmai siker egymást kizáró állapotok, és aki megpróbálja mindkettőt sikeresen lavírozni, leginkább két fronton is elbukik. Ez kissé frusztrál.

Továbbá az is, hogy úgy érzem, az életemből eltűnt a tervezhetőség és a kiszámíthatóság. Például karácsonyra Áron kapott egy vonatszettet, az óvodában imádja, járművekért odavan, gondoltam ez csak jól sülhet el. Aztán mikor a hídon nem sikerült úgy átgurítani a vonatot, hogy ne hagyja el az utolsó vágányt, olyan hisztiroham kerekedett belőle, hogy csak na. Megtetézve ezt azzal, hogy szenteste meghalt a cirkónk, így se melegvíz, se fűtés, nem éppen az a békés karácsony reggel lett belőle, amit az ember elképzel. (Azért itt meg kell jegyezzem, hogy az ünnepek többi része határozottan jól sikerült, és közben Áron is kibékült a vonattal.) De amit ebből az egészből ki akarok hozni az az, hogy az elmúlt időszakban rendszeresen úgy feküdtem le, hogy valahogy ez a nap se úgy sült el, ahogy szerettem volna, pedig tényleg próbálkoztam.

Az ominózus vonatszett

Az ilyen szituációkat ritkán sikerül higgadtan kezelnem, pedig tudom, hogy most már hogy gyerekünk van, fokozottan oda kellene erre figyelnem. Néha nagyon sajnálom, hogy nem vagyok vidámabb, lazább személyiség, és hogy így becsavarodok a kispolgári családi lét megpróbáltatásaitól.

Mindemellett valami elképesztően hiányzik Berkeley, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy jó döntést hoztunk a költözéssel, és abban a helyzetben már nem volt tovább ott maradásunk, borzasztóan hiányzik. Közben meg azok a hírek, amiket otthonról hallok, hát már tényleg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mi ez az agyeldobás a női princípiummal meg az unokák szülésével? What the fuck, man?! Szóval amúgy is úgy gondolom, hogy szuper helyen lakunk most, de így meg aztán végképp.

Előbbi állításomat ezzel a képpel támasztom alá.

Mindenesetre eléggé megváltozott az életünk a pár évvel előttihez, és még Vera írta egyik blogjában, hogy rendszeresen azt álmodja, siklóernyőzik. Én mondjuk sosem siklóernyőztem, de borzasztóan vágyom arra a szabadságra amit akkor éreztem, mikor egyik nemzeti parkból a másikba vezettünk a kaliforniai sivatagban, vagy a mókusok között bringáztam az egyetemen.

Így lezárásul jöjjön egy dal, mely arról szól, hogy az ember akkor értékeli a dolgokat igazán, ha már elmúltak.