Év végi

Kicsit megkésve, és teljesen random módon, pár év végi gondolat, lemaradás. Kezdjük könnyedén, néhány képpel, ami kimaradt még az ősszel.

  

Szeptemberben meglátogattuk Hédiéket Londonban, ahol megismerkedtünk az
akkor négyhónapos Johankával. Jelentjük, oltári aranyos. Ez meg itt egy kis 
délutáni csendélet: fiúk szerelnek, lányok alszanak.

Meg voltunk a természettudományi múzeumban is, ahol Áronnak
annyire nem jött be a mozgó T-rex.

A vonatozás viszont annál inkább, azóta is Londonba akar menni vonattal kisbabát látogatni.

Meg sokat főztünk (és takarítottunk).

Idén is voltak fennforgások. Én ugye augusztusban új pozícióban kezdtem, most már új gyógyszerjelöltek hatásmechanizmusát vizsgálom magasabb beosztásban. Lényegében immunsejteket differenciáltatok különböző irányokban, aztán ezeket összekeverem mindenféle rákos sejttel, kezelem a gyögyszerjelölttel, és nézem, hogy milyen útvonalak ativálódnak, milyen módokon ölik meg az aktivált immunsejtek a rákos sejteket. Egy csomó molekulat, alkotórészt különböző színnel fluoreszkáló anyaggal jelölök, aztán egy műszerrel egyesével lemérem a sejteket (mármint másodpercenként több ezret, nem szarakodunk ám :-)), és aztán mindenféle korrelácót számolok a különböző sejttípusok aktivációs stádiumai között.

A munka sok gondolkodással, kísérlettervezéssel, kombinálással, adatelemzéssel jár, nagyon hasonlít arra amit eddig is csináltam, és élvezek, de sok szempontból még jobb, mert konkrétan megfogható kérdések vannak, olyan molekulákon melyekből előbb-utóbb tényleg rákgyógyszer válhat. Mostani főnököm nagyon haladáspárti, támogatja a legújabb tecknikák kipróbálását, nyűglődés és kiskapuk keresése helyett, értelmes adatok generálása folyik nagymennyiségben. A főnök minden szempontból kitűnő, elképesztő jó vezető, megbízik az emberben, és szabadon hagyja dolgozni, de ha elakad, nagyon segítőkész, hasznos meglátásai és ötletei vannak, egyértelmű, hogy nagyon érti a dolgát. Mindemelett tisztán kommunikál, és nem kerüli a konfliktust, ha valami nem kóser, kultúrálan, de egyértelműen megmondja mind a főnökségnek, mind a beosztottjainak. Egy szó mint száz, eltartott egy darabig míg eljutottam idáig, de most tökéletesen elégedett vagyok a szakmai helyzetemmel, és szeretek munkába járni.

Az elmúlt év során Dani is egyre jobban belejött a bioinformatikába, erről mondjuk inkább neki kéne írni, de aktív nyaggatásom ellenére sem sikerült rávennem a blogolásra, úgyhogy kénytelenek lesztek velem beérni. Mindenesetre egyre jobban megy neki a programozás, és az is segít, hogy új kisfőnöke van, egy kicsit frusztrált harmincas csajszi helyett kapott egy huszas évei végén járó, eredetileg pénzügyi adatelemző - programozó matematikus srácot, akivel nagyon jól kijönnek, mind szakmailag mind a magánéletben (visszatérő közös téma, hogy, kinek mi a stratégiája az otthoni játék számítógép fejlesztésére).

Daninál azért annyi szépséghiba van a dologban, hogy az egész csoportjuknak másfél éve van még az intézetben, utána költözniük kell valahova máshova. Ugyanis a Sanger Institute az egyik legjobb tudományos intézet a Királyságban, ahol ötévenként felülvizsgálják a csoportokat, és az nem elég, ha szakmailag kitűnően teljesítenek, és ki vannak tömve cikkekkel, az is kell, hogy az intézet hosszútávú „víziójába” beleilljenek. Így számos nagynevű kutatótól megvált már az intézet, köztük most Dani csoportvezetőjétől is. Így megy ez errefelé kéremszépen. Két év türelmi időt kaptak, és mivel Dani szerződése 2018 elején amúgy is lejár, érdemes akkor lépnie, bár elvileg folytathatná a csoporttal együtt, de nem lehet tudni, hol lesz az új otthonuk, mi meg nagyon szeretnénk itt maradni Cambridge közelében. Mindenesetre a nagyfőnök itt is oltári normális és támogató, és Dani most elég jó pozícióban van, keresett a tudása, de azért az álláskeresés mindig stresszes, bár már kezdünk belejönni...

Ami a családi ügyeket illeti, Áron idén is jól alakult, és itt jött volna az a rész, amikor beteszek két videót, amin Áron vidáman biciklizik a nagyfiúkkal a gördeszkapályán, és amin tök egyedül használja a játszótér drótkötélpályáját nagy nevetések közepette. Aztán mire hosszas könyörgések árán rávettem Danit, hogy töltse fel ezeket a videókat a Youtube-ra, kiderült, hogy úgy formázta újra a telefonját, hogy a gyerekről készült majdnem összes videó elveszett... Hát aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy nyugodt típus, és maradjunk annyiban, hogy ezeket a fejleményeket sem viseltem könnyen. Nade shit happens, és nőttek már fel gyerekek videók nélkül is, úgyhogy felülemelkedtünk ezen is.

Áron most már megállás nélkül dumál és néha énekel is. Már teljesen komoly baráti köre van, aktív szociális éltet él. Idén nagyon jóba lettünk két másik családdal, Leonardo (olasz + francia) és Francisco (osztrák + spanyol) szüleivel, rendszeresen összejárunk, marha jól megértjük egymást. A szilvesztert is együtt töltöttük, egészen este tízig „buliztunk”, a gyerekek meg voltak őrülve. És az is kiderült, hogy Leonardo szülei is öthónapos terhesen, laza nyári ruhában házasodtak össze a san diego-i városházán, és korábbi kaliforniai életük gyanúsan hasonlít a miénkre :-)

Ezen kívül még Letiffel és Orsival szoktunk sok időt együtt tölteni, a fiúk járnak squasholni, én meg az ÖTYE klubommal vagyok egyre jobban el, a három magyar anyukával, akikkel eredetileg azt hittem nem vagyunk annyira egy hullámhosszon, mégiscsak, és vacsoráink gyakran heves egyettértő politizálásba fulladnak.

Témaváltás, és néhány karácsonyi kép:

A szomszéd nénitől kapott óriás csokimikulás.

A Cam folyónál a beiglit próbáljuk legyalogolni.

Családi ügyeket bezárólag, ugye tavasszal volt egy kevésbé szerencsés történetünk, de cserébe, hogy teljes képzavarral éljek, a Jézuska/Mikulás tojt nekünk egy ilyet:

Érkezése májusra várható, és mint a képen a színek is jelzik, új ruhát nem kell vennünk, és a Frozen-t sem kell beszerezni DVD-n. Most úgy tűnik minden rendben van, aminek nagyon örülunk. Nehezebb napokon azért eléggé megrémülök, hogyan is lesz ez, hiszen néha még Áronnal is nehezen bírunk, pedig alapjában véve tündéri gyerek, de azért a kisgyermekes családi életnek vannak nehéz pillanatai. Leginkább talán az, hogy bizonyos szempontból baromi kiszámíthatatlan, egy tökéletesen indult napot totálisan el tud rontani egy olyan apróság, hogy a gyerek éppen az istennek se akar elaludni, pedig rohadt fáradt, és az egész délután egy idegörlő nyűglődésbe fullad mindhármunknak. Más szempontból meg baromira kiszámítható, séta a játszótérre, délutáni alvás, játék, mese, néha marhára elkap az az érzés, hogy nagyon szeretnék már valami olyat csinálni, amitől úgy érzem élek, és amit azért csinálok, mert én élvezem. Persze tudom, hogy ezt kellő intelligenciával és energiabefektetéssel meg lehetne oldani, a gyerek irányában mindig pozitívnak és kiegyensúlyozottnak lenni, és mellette saját magunkra is odafigyelni, de ezt néha olyan emberfeletti teljesítménynek érzem, hogy csak méginkább elkeseredek a gondolattól, hogy mennyire nem vagyok elég hozzá.

De azért a nehézségek ellenére alakulunk, és míg családilag 2016 határozottan jó év volt, addig az egész világra nézve ez nem mondható el. A magyar rasszizmus erősödése, Brexit, és végül Trump, ezeken még mindig nem sikerült felülemelkednem, és ez a kitűnő írás tökéletesen rávilágít arra mért is olyan elkeserítő fordulatok ezek:

History tells us what may happen next with Brexit & Trump

Cambridge-i életünket viszont nagyon megkedveltük, és Brexit ide vagy oda, itt még mindig ilyen reklámok mennek főműsoridőben, és ez senkinél nem veri ki a biztosítékot, ami szerintem tök frankó.

BUÉK, és minden jót 2017-re!