Reflexió

Ahogy az előző bejegyzésben Erika írta, januárban átvettem a stafétabotot (Olivért). A napirend pont annyira feszes, hogy semmi érdemlegeset ne lehessen csinálni, viszont elég szabadidőt hagy, hogy az ember össze-vissza spekuláljon az élet dolgain. Nem csoda, hogy sokan nehezen viselik a gyerekkel otthon töltött éveket (én a vállalt 3 hónapos időszak felétől már vágom a centit). Mindegy, nem ez a lényeg, hanem mostanában sokat agyaltam a kaliforniában eltöltött időn, az ottani munkámon, a körülményeken, amik végül a kísérletes biológiától való elforduláshoz vezettek. Figyelem, egy rendkívül hosszú, kusza, csapongó, frusztrációval és önigazolással terhelt bejegyzés következik!

Én sosem gondoltam, hogy valami nagy tálentum lennék a kísérletekhez, de sok munkával mindig tudtam a bénázásaimat kompenzálni, és különben is, az ELTÉs csoportban nem volt nyomsztó teljesítménykényszer, nem volt az a fajta stresszelő hajtás, amivel a UCSF-en találkoztam. Persze ez nem azt jelenti, hogy keveset dolgoztunk (sőt!), csak a kísérletek előtt nem éreztem, hogy ha most nem sikerül, akkor elbaszódik az életem. A UCSF/Berkely-s légkörből valahogy áradt, hogy a legjobbnak kell lenned: ha 3-4 év posztdok után nem egyenesen mész professzornak, hanem még egy kör posztdokot csinálsz, akkor egy kudarc vagy.

Az USA top egyetemeire jellemző nagy nyomást tovább fokozta, hogy a témavezetőm egy fiatal nálunk alig 5 évvel idősebb kezdő csoportvezető, szóval neki is bizonyítania kellett. Nem tudom, talán pont ebből fakadt, hogy a projectjei talán túlontúl ambíciózusak voltak ("All the low hanging fruits are taken" azaz a könnyű kísérleteket már megcsinálták), és talán emiatt, minden erőfeszítésem ellenére valódi sikerélményem a 3 év alatt nem sok volt. Pedig tényleg nagyon keményen hajtottam... Úgy gondolom, nem csoda, ha ezek után az ember valami olyan dolog felé fordul, amiben sikereket ér el, és ez nekem ezekben a vészterhes időkben a programozás volt. A lényeg, hogy engem ez az egész nagyon megviselt... egyrészt hatalmas csalódás volt, hogy kudarcot vallottam: rettentő frusztráló volt hátatfordítani sok-sok év kemény munkával megszerzett tapasztalatnak és tudásának és egy olyan terület felé indulni, ahol éveken keresztül folyamatosan a hiányosságaimmal kell együttélni, és ezek ellenére teljesíteni. Másrészt (ez kicsit Stockhol szindrómás lesz), úgy éreztem, hogy Natáliát cserbenhagytam. Az első ember voltam akit felvett induló laborjába, egy posztdok, akinek a teljesítménye hatalmas hatással van az ő teljes akadémiai előmenetelére.

Nem állítom, hogy a fenti véleményem teljesen megváltozott volna az évek folyamán, mindenesetre sokkal-sokkal árnyaltabban látom a szituációt. Először is, tény, hogy a PhD-t szerzett hallgatók töredékéből válik végül csoportvezető. A kompetíció a posztdok-professzor átmenetnél egészen elképesztően kemény. Ebből az következik, hogy van egy hatalmas fiatal kutató tömeg, akik előbb-utóbb kénytelenek lesznek elhagyni az akadémiát (ennek okainak bemutatására tucatnyi blogot lehetne írni), és ha az ember "csak" jó, de nem kiemelkedően jó képességű (és persze szerencsés), el kell gondolkozzon, hogy milyen alternatív kimenetet célozzon be magának és, hogy az akadémiában eltöltött idő alatt milyen ehhez szükséges tudást tud megszerezni. Az utolsó UCSF-es évemben részt vettem egy olyan állásbörzén, amit kifejezetten PhD-vel rendelkező, de az akadémiát elhagyni készülő fiatal kutatóknak tartottak.... rettenetes volt. Három fő momentum, ami beégett:

1. Tömeg... 10 méteres sorban álltak a szerencsétlenek, hogy leadják az önéletrajzukat egy fejvadásznál
2. Rettenetes alternatívák: tudományos kommunikátor, szabadalmi szakügyintéző... a hideg kiráz
3. Koreloszlás: 30 éves korommal nagyon fiatalnak éreztem magam, sokan 40-es éveik közepén házaltak az önéletrajzaikkal

Utólag is úgy érzem, hogy az akadémia elhagyása elkerülhetetlen volt, egyszerűen semmi esélyem sem lett volna labort alapítani, és igazából ambícióm se nagyon. Erikához hasonlóan maradhattam volna kísérletes vonalon, céges alkalmazásban, de szerencsére a bioinformatika felé vettem az irányt. Tapasztalatom szerint nagyobb a kereslet bioinformatikusokra, könnyebb az akadémiából munkát találni, és többet is fizetnek. Szerettem én a kísérleteket (picit hiányoznek is), de bizonyos aspektusok miatt az adatelemzés/programozás jobban fekszik. Bár tény, hogy az átmenet nagyon kemény és még most sem érzem úgy, hogy nyugodt szívvel nevezhessem magam bioinformatikusnak.

Továbbra is úgy gondolom, hogy cserbenhagytam Natáliát. De már egyátalán nem sajánlom. Persze leléptem, de szent meggyőződésem, hogy egy nálam 10x jobb ember se jutott volna azokkal a projectekkel semmire. (OK, annnyira nem voltam jó, hogy legyen elég önbizalmam és tudásom a témavezető által megadott kereteket átlépni) Ezt persze amikor leléptem, meg pláne, amikor csatlakoztam, még nem lehetett tudni, de most megnézve a csoport publikációs listáját, nyilvánvaló. A labor alapításától eltelt 7 év, amiből én az első háromban vettem részt, ez idő alatt egyetlen (nem teljesen, de erről majd később) eredeti közlemény látott napvilágot 2017-ben, attól a Stanford(!) egyetemről érkezett posztdoktól, aki szinte velem együtt kezdett. A csaj aki átvette az én projectemet már 4 éve ott van, sehol semmi. Ettől én még lehetek csapnivaló szakember, de ebből számomra az látszik, hogy ha jobb lettem volna, akkor se lett volna semmi. Másrészt azért se sajnálom, mert ő se "sajnált" engem: ha nem neki dolgozok 120%on, akkor fel is út le is út... ez persze szigorú vadkapitalista megfontolások alapján teljesen érthető, de ha egy főnök nem segíti a beosztottjait, akkor ő se várjon mást.

Na, most jön a kemény menet, öveket bekapcsolni. :D Szóval a kemény munka árán is csak sikertelenséget hozó projectek és a folyamatos nyomás okozta frusztrációt én úgy oldottam fel, hogy kitaláltam magamnak egy alternatív karriert, és hátat fordítottam a kísérleteknek. Sokan PhD és 3-4-5 év posztdok után elmennek kávétfőzni valami organikus hipszter kávézóba. Nem úgy mint doktoranduszunk, Peter. Peter viszonylag korán, már az első évben csatlakozott a laborhoz. A csávó kegyetlen okos volt... totál hülyének éreztem magam mellette, tanárai szerint 4-5 évente van olyan tehetséges hallgató a programon, mint ő! Hihetetlen nagy precizitással és munkabírással dolgozott. Amikor végül 2014 májusában búcsút intettem a labornak két projectje publikációhoz közeli fázisban volt (nyilván senki másnak a csoportban nem volt semmi). Aztán egyszer augusztusban pizzáztunk még egyet Berkeley-ben és akkor mesélték, hogy Natália a frusztrációban újabb szinre lépett: egy csoportmegbeszélésen mindenkit kőkeményen lebaszott, hogy eredményeket kell produkálni, és kiemelkedő tudományos eredményekhez kell 10% zseni és 90% munka, és mivel nincs a csoportban egy zseni se, mindenkitől 100% munkát vár.... beszarás. Gépelem ezt a szöveget és nem hiszem el.... a mostani csoportomban ez egyszerűen elképzelhetetlen... hogy ennyire a beosztottak hajtásától várja valaki az eredményt. Na mindegy. Én amikor ezt hallottam, már csak együttérzően csóváltam a fejem... időközben Peter sikeresen publikálta mind a két projectjét két jó, de nem különösebben nagyágyú folyóiratban. Aztán 2015 karácsonyi szünet elején besétált Natáliához és összetörve bevallotta, hogy jópár mérést a két cikkhez hamisított ("Merry Christmas!"). Nyilván, hogy megfeleljenek az előzetes várakozásoknak. A főnök ezen természetesen bepöccent, mint állat, majd indított a csoportja ellen egy egyetemen belüli és szövetségi etikai vizsgálatot, hogy tisztázzák a történteket. Átnézették az összes publikált kísérlet jegyzőkönyvét, mérések eredményeit. Nagyon durva, ennél megalázóbb dolgot el sem tudok képzelni. Végül az egyik cikkhez egy errátumot csatoltak, a másikat vissza kellett vonni. A srác természetesen elhagyta a labort, az egyetemet, semmilyen kutatási pályázatra nem pályázhat... Rettenetesen szomorú az egész história, de ami a legjobban zavar, az az, hogy egy elképesztő tehetséget vesztegettünk el a nagy büdös semmire. Min múlnak ragyogó karrierek, életek... Szóval Natália önálló laborja 7 év alatt produkált egy visszavont, egy errátummal ellátott és egy "rendes" eredeti közleményt, meg néhány kisebb review-t.

Szóval ilyeneken gondolkozom mostanában.... meg hogy mit csinálnék másként, ha egyetlen dolgot megváltoztathatnék a kaliforniai évek alatt? Az első fizetésemből bitcoint kellett volna vennem. Az akkori árfolyamon kb. 2000 dollárért lehetett venni 2000 bitcoint, amit ha idén karácsonykor adtam volna el, kereshettem volna 8 milliárd forintot.