Aktuális szakbarbárság

Mivel a fiúk pár nappal hamarabb hazautaztak Magyarországra mint én, kihasználom békés magányomat, hogy irjak kicsit munkámról, amit már régóta tervezek, mert mióta visszatértem a szülési szabadságról sokminden megváltozott, és nagyon élvezem.

Először is új épültbe költöztünk, minden szép és új, hozzánk lett igazítva. Továbbra is ugyanazon a kampuszon vagyunk mint eddig, Dani ötperces, nekem tízperces munkába jutásom békés báránylegelők között annyira kellemes, hogy minden egyes reggel tudatosítom magamban, hogy mennyire szerencsések vagyunk emiatt.

Olivér születése előtt munkám főként abból állt, hogy méréseket dolgoztam ki arra, hogy vizsgálni lehessen, hogy az immunsejtek hogyan ölik meg a rákos sejteket a különböző gyógyszerek hatására. Ez egy elég nagy projekt volt, lett belőle egy 5-6 mérésből álló programcsomag, amit az idő tájt kezdtünk el reklámozni. A mi cégünknél nem folyik önálló kutatás, mi mindig más gyógyszercégeknek dolgozunk be részfeadatokat, és „munkacsomagokat” adunk el nekik.

És az a szép ebben, hogy mióta visszajöttem januárban, egyre jobban beindul ez az irányvonal, és én lettem a szakértője. Ez azzal jár, hogy egyre több részfeladatba folyok bele, főleg a kezdeti üzleti részébe, és ez nagyon tetszik. Többnyire ez úgy működik, hogy a honlapon, egy konferencián vagy egy más projekten keresztül, érkezik egy érdeklődő kérdés, ami alapján az üzletes kollégák összehoznak egy skype hívást, ahol beszélünk az ügyféllel, pontosan mi is kéne nekik, mi mit tudunk ajánlani, a kettő hogy fed át stb. Ezen a szinten ez teljes mértékben tudományos párbeszéd. Egy héten átlagosan egy-két ilyen hívásunk szokott lenni, a világ minden tájáról, mindenféle szakterületről. Múlt héten például gyanútlanul bementem egy ilyenre, pár perc múlva meg már egy stanford-i professzorral tárgyaltam, ufff.

Ezután én leülök, nekiállok irodalmazni, utánajárni kicsit részletesebben a kérdésnek, és előállok egy beárazott munkatervvel, amiben pontosan szerepelnek a tervezett kísérletek, ennek reagens és munkaerő költsége, rizikós pontok stb. Általában egy napomba telik ezt összehozni, és ezt a részét élvezem leginkább a munkának, mert nagyon változatos, sokat kell gondolkodni és tervezni. Utána megint az üzletes kollégák jönnek, megírják a hivatalos ajánlatot, amit kiküldenek az ügyfélnek, aki többnyire ezután kitalálja, hogy mégsincs erre pénze, vagy a kompetíciót választja...

Viszont azon ritka esetekben, mikor megszületik a szerződés, beindul a munka, amit attól függően, hogy ki mennyire elfoglalt, vagy magam csinálok, vagy a csoport valamelyik másik tagja a segítségemmel. Egy ilyen projekt többnyire két-három hónapig tart, közben rendszeres megbeszélések és prezentációk vannak, és egy írásos összefoglalóval zárulnak. Számomra ez ideális menetrend, az ember kicsit belekóstol egy nagyobb projektbe, együttmőködik új emberekkel, aztán mire pont kezdene megszokottá válni, vége.

  

Másik irányvonal, amibe egyre inkább kezdek belefolyni, hogy már nemcsak a gyógyszerkutatás kezdeti szakaszában veszek részt, hanem a fejlesztés későbbi szakaszában is, mikor már az emberi kísérletekhez gyártanak anyagot. Mielőtt elmentem szülési szabadságra kidolgoztam egy módszert egy gyógyszerjelölt eredményességének mérésére, amit mialatt én otthon voltam, továbbfejlesztettek olyan pontosságúvá, hogy ma már rendszeresen ez emberi kísérletekhez termelt agyag minőségét ellenőrzik vele. Jó érzés látni, hogy az ember munkája így kifutja magát.

A csapat szintén nagyon jó, tényleg mindenkinek az az érdeke hogy menjen a munka, beosztjuk egymás között, ugyanakkor mindenkinek megvan a szakterülete, amiben fejlődhet, alakíthat. Én ugye az immunsejtes esszéket próbálom nyomatni amennyire tudom, posztert, hírlevelet, előadást gyártok, tetszik, hogy ezért a területért én vagyok a felelős.

Egyik korábbi írásomban említettem, hogy a cégnek nem megy túl jól, ugye mi is új épületbe költöztünk, és tavaly két kisebb amerikai céget is felvásároltak, nem feltétlenül jól átgondoltan, aminek hatására idén szinte teljesen elfogyott a pénzünk. De múlt héten jött a jóhír, hogy egy amerikai befektetőcég felvásárolt minket, úgyhogy meg vagyunk mentve. Persze azt csak ezután árulták el, hogy annyira nagy szarban voltunk, hogy két hónap választott el minket a csődtől...

Igy megy ez sajnos a biotech iparban, már a második projektemet fejezem be úgy, hogy a kliens nagyon elégedett volt a munkával, de elfogyott a pénzük, vagy meg más szempontból nem úgy alakított a jelölt ahogy szerették volna, ezért meghalt a projekt. Elképesztő látni, hogy mekkora pénzeket és mennyi munkát kell befektetni ahhoz, hogy egy új gyógyszert piacra dobjanak, és mennyi kis cég élete áll vagy bukik egy pár kritikus kísérleten. Ebből a szemszögből némileg más megvilágításba kerülnek a „kapzsi” gyógyszercégek, na de ez megint egy másik történet, és szerencsétekre még így gyerekek nélkül is elfogyott az időm a folytatásra :-)