A szokásos év
végi visszatekintést végezve, azt hiszem idén minden szempontból elégedettek
lehetünk. Vannak időszakok mikor nem úgy jönnek össze dolgok ahogy szeretnénk,
és van amikor minden simán sikerül, hát az idei éve abszolút ez utóbbi
kategóriába tartozik.
Legnagyobb
esemény természetesen, hogy beköltöztünk saját házunkba. Ahoz képest, hogy
januárban döntöttük el, hogy elkezdünk keresgélni, meglehetősen gyorsan
teljesítettük a feladatot, megspékelve egy gigantikus felújítással, ami
eredetileg nem szerepelt a tervek között. Lakásfelújításokhoz képest viszonylag
fájdalommentesen lezajlott, bár utólag már azt mondom, hogy bizonyos dolgokat
elég trehányan végeztek, ráadásul a fővállalkozó felszívódott, pedig mág
hátravan néhány dolog, elég idegörlő hajkurászni. Nade lényeg ami lényeg,
nagyon szeretünk itt lakni, szuperul működik a ház beosztása a mi kis családi
dinamikánkkal, olyan lett, amilyet szerettünk volna, és a kert is oltári jó
(nem is tudtam, hogy a borostyánírtás ilyen terapeutikus stresszlevezető egy
elfoglaltság).
De ami a legjobb
az egészben, hogy ezzel a lépéssel sikerült letelepednünk, már nemcsak
’béreljük’ ezt az életet, hanem stabilan részesei vagyunk. Ez oltári nagy megkönnyebbülés.
Gyerekek is
alakulnak ahogy kell, sajnos képekkel mostanában tragikusan állunk, mert
elromlott a fényképezőgépünk, de cserébe itt van két kép, amit Áronról iskolai
fotózáson lőttek.
A suli továbbra
is szuper, marha jók a módszereik, Áron folyékonyan olvas, és egy csomó egyéb
területen is látványosan fejlődik, például legózásban már nincs köztünk
különbség. Mondjuk ha vendégek jönnek, vagy ha skypolunk a családdal, van hogy
úgy viselkedik, hogy nem gyözöm bizonygatni, hogy de különben tényleg értelmes
a gyerek, bár azt hiszem ez is elég tipikus. A suliban elég sok érdekes
foglalkozást csináltak az idén, tanultak például ukulelézni, és részt vettek
egy Cambridge-i egyetemen folytatott kutatásban, ahol szavak és nyelv nélkül
tanultak egyéb népekről (vagy valami ilyesmi).
Olivér is alakul,
az ő erőssége a finom motoros mozgások, nagyon ügyesen ’rajzol’ és épít. A nyelvvel viszont ő is lassan
indul be, bár Áron azt már remekül megtanította neki, hogy kaka, pisi, pisi,
kaka... Na meg persze a hiszti az nagyon megy így két és fél évesen, de
hízelgéssel sikeresen kompenzál :-)
Munkában is
történtek változások idén, Dani csoportot váltott, amiről már írt egy kicsit,
én itt csak annyit említenék meg, hogy oltári jó látni, hogy élvezi amit
csinál, szuperul megy neki, és ettől teljesen magabiztos. Mióta együtt vagyunk,
én még nem láttam ilyennek, és nagyon örülök, hogy eljutott idáig, rengeteg
munka van mögötte, nagyon büszke vagyok rá.
Részemről meg azt
mondthatom, hogy idén sikerült a munkában eljutnom oda, ahol mindig is
szerettem volna lenni. Tavaly októberben ugye megvettek minket az amerikaiak,
kitűzve azt a célt, hogy egy viszonylag kis cégből kategóriájában vilégelsőt
csináljanak. Ez amúgy nem annyira irreális mint amilyennek hangzik, mindenesetre egy csomó olyan változtatást hoztak,
aminek én nagy nyertese lettem. Év elején összevontak két csoprtot, a mi kis 5
fősünket és egy 15 főset, aminek főnököm lett a vezetője. Ebben a nagyobb
csoprtban minden lehetőségem meglett rá, hogy kihasználjam az alkalmat, és
vezető szerepkörbe lépjek (mármint nemcsak dirigálási hanem szakmai
képességeimet is beleértve :-)).
Augusztusban elő
is léptettek, csapatvezető lettem, két embernek lettem a közvetlen főnöke, de a
különböző projekteken átlagban 4-5 ember munkáját irányítom. Pipettáznom már
csak akkor kell, ha valami nagyon újat kell csinálni (juhé!). Főnököm a nagy
csoport irányításában is kitűnő, rengeteget tanulok tőle, próbálom ellesni a
módszereit, és úgy tűnik sikerül is, mert több forrásból is úgy hallottam, hogy
szeretnek a beosztottjaim. Tényleg odafigyelek arra, hogy a csapatban mindenki
tudjon fejlődni, újat tanulni, és a konfliktusok
kerülése helyett megoldásra törekszem (na ezt most itt abbahagytam, mert ez már
nagyon tréning szagú).
Egy szó mint száz, tavaly ilyenkor még csak álmodtam arról, ahol most
vagyok, visszatért régi önbizalmam (azért szerencsére a Berkeley-n megszelidített változatban :-)), és tényleg nem túlzok, mikor azt mondom, hogy imádok munkába járni. Amúgy szociálisan is igen aktív a csoport, tavaly voltunk
szabaduloszobában és kalandparkban is :-)
Amit még az idei
évről meg szeretnék említeni, hogy Dani szombatonként elkezdett önkénteskedni
gyerekeknek tartott kódoló szakkörben, nagyon kreatív dolgokat csinálnak, pér
év múlva már Áron is mehet. Igy legalább kicsit mi is kivesszük a részünket az
önkéntes munkából, errefele mindenki nagyon lelkes, már kissé kellemetlenül éreztük magunkat, hogy semmit nem adunk
a közösbe. Én persze önző módon továbbra is csak saját szórakoztatásomról
gondoskodtam, és beléptem a Genome Campus társasjáték klubjába, ahol havonta
egy este összeül egy csomó geekarc társasjátékozni.
Szóval kitűnő év
volt számunkra 2019, a sok munka úgy tűnik mostanra ért be, meg persze marhára szerencsések vagyunk, hogy minden így összejött. A gyerekekkel is egyre könnyebb, Áronnal
már egy csomó mindent lehet csinálni, így azzal kapcsolatban is pozitívak
vagyunk, hogy pár éven belül visszakapjuk életünket, újra tudunk kirándulni,
ilyesmi. Gyerekek, ház, munka sínen van, 2020-ban már tényleg csak élvezni kell
az életet :-) De a viccet félretéve, 2020-ra fogadalmam, hogy mivel most
tényleg nincs min göcsörtölnöm, meg kell tanulnom türelmesebb és lazább lenni, családra,
barátokra jobban odafigyelni. Ehhez mondjuk jól jött volna a ‘The Subtle Art Of Not Giving A Fuck’ című
könyv, amit majdnem megkaptam karácsonyra, de aztán mégsem, úgyhogy most
kénytelen leszek improvizálni...
