2019

A szokásos év végi visszatekintést végezve, azt hiszem idén minden szempontból elégedettek lehetünk. Vannak időszakok mikor nem úgy jönnek össze dolgok ahogy szeretnénk, és van amikor minden simán sikerül, hát az idei éve abszolút ez utóbbi kategóriába tartozik.

Legnagyobb esemény természetesen, hogy beköltöztünk saját házunkba. Ahoz képest, hogy januárban döntöttük el, hogy elkezdünk keresgélni, meglehetősen gyorsan teljesítettük a feladatot, megspékelve egy gigantikus felújítással, ami eredetileg nem szerepelt a tervek között. Lakásfelújításokhoz képest viszonylag fájdalommentesen lezajlott, bár utólag már azt mondom, hogy bizonyos dolgokat elég trehányan végeztek, ráadásul a fővállalkozó felszívódott, pedig mág hátravan néhány dolog, elég idegörlő hajkurászni. Nade lényeg ami lényeg, nagyon szeretünk itt lakni, szuperul működik a ház beosztása a mi kis családi dinamikánkkal, olyan lett, amilyet szerettünk volna, és a kert is oltári jó (nem is tudtam, hogy a borostyánírtás ilyen terapeutikus stresszlevezető egy elfoglaltság).

De ami a legjobb az egészben, hogy ezzel a lépéssel sikerült letelepednünk, már nemcsak ’béreljük’ ezt az életet, hanem stabilan részesei vagyunk. Ez oltári nagy megkönnyebbülés.

Gyerekek is alakulnak ahogy kell, sajnos képekkel mostanában tragikusan állunk, mert elromlott a fényképezőgépünk, de cserébe itt van két kép, amit Áronról iskolai fotózáson lőttek. 

A suli továbbra is szuper, marha jók a módszereik, Áron folyékonyan olvas, és egy csomó egyéb területen is látványosan fejlődik, például legózásban már nincs köztünk különbség. Mondjuk ha vendégek jönnek, vagy ha skypolunk a családdal, van hogy úgy viselkedik, hogy nem gyözöm bizonygatni, hogy de különben tényleg értelmes a gyerek, bár azt hiszem ez is elég tipikus. A suliban elég sok érdekes foglalkozást csináltak az idén, tanultak például ukulelézni, és részt vettek egy Cambridge-i egyetemen folytatott kutatásban, ahol szavak és nyelv nélkül tanultak egyéb népekről (vagy valami ilyesmi). 

Olivér is alakul, az ő erőssége a finom motoros mozgások, nagyon ügyesen ’rajzol’ és épít. A nyelvvel viszont ő is lassan indul be, bár Áron azt már remekül megtanította neki, hogy kaka, pisi, pisi, kaka... Na meg persze a hiszti az nagyon megy így két és fél évesen, de hízelgéssel sikeresen kompenzál :-)

Munkában is történtek változások idén, Dani csoportot váltott, amiről már írt egy kicsit, én itt csak annyit említenék meg, hogy oltári jó látni, hogy élvezi amit csinál, szuperul megy neki, és ettől teljesen magabiztos. Mióta együtt vagyunk, én még nem láttam ilyennek, és nagyon örülök, hogy eljutott idáig, rengeteg munka van mögötte, nagyon büszke vagyok rá.

Részemről meg azt mondthatom, hogy idén sikerült a munkában eljutnom oda, ahol mindig is szerettem volna lenni. Tavaly októberben ugye megvettek minket az amerikaiak, kitűzve azt a célt, hogy egy viszonylag kis cégből kategóriájában vilégelsőt csináljanak. Ez amúgy nem annyira irreális mint amilyennek hangzik, mindenesetre egy csomó olyan változtatást hoztak, aminek én nagy nyertese lettem. Év elején összevontak két csoprtot, a mi kis 5 fősünket és egy 15 főset, aminek főnököm lett a vezetője. Ebben a nagyobb csoprtban minden lehetőségem meglett rá, hogy kihasználjam az alkalmat, és vezető szerepkörbe lépjek (mármint nemcsak dirigálási hanem szakmai képességeimet is beleértve :-)).

Augusztusban elő is léptettek, csapatvezető lettem, két embernek lettem a közvetlen főnöke, de a különböző projekteken átlagban 4-5 ember munkáját irányítom. Pipettáznom már csak akkor kell, ha valami nagyon újat kell csinálni (juhé!). Főnököm a nagy csoport irányításában is kitűnő, rengeteget tanulok tőle, próbálom ellesni a módszereit, és úgy tűnik sikerül is, mert több forrásból is úgy hallottam, hogy szeretnek a beosztottjaim. Tényleg odafigyelek arra, hogy a csapatban mindenki tudjon fejlődni, újat tanulni, és a konfliktusok kerülése helyett megoldásra törekszem (na ezt most itt abbahagytam, mert ez már nagyon tréning szagú).

Egy szó mint száz, tavaly ilyenkor még csak álmodtam arról, ahol most vagyok, visszatért régi önbizalmam (azért szerencsére a Berkeley-n megszelidített változatban :-)), és tényleg nem túlzok, mikor azt mondom, hogy imádok munkába járni. Amúgy szociálisan is igen aktív a csoport, tavaly voltunk szabaduloszobában és kalandparkban is :-)

Amit még az idei évről meg szeretnék említeni, hogy Dani szombatonként elkezdett önkénteskedni gyerekeknek tartott kódoló szakkörben, nagyon kreatív dolgokat csinálnak, pér év múlva már Áron is mehet. Igy legalább kicsit mi is kivesszük a részünket az önkéntes munkából, errefele mindenki nagyon lelkes, már kissé kellemetlenül éreztük magunkat, hogy semmit nem adunk a közösbe. Én persze önző módon továbbra is csak saját szórakoztatásomról gondoskodtam, és beléptem a Genome Campus társasjáték klubjába, ahol havonta egy este összeül egy csomó geekarc társasjátékozni.

Szóval kitűnő év volt számunkra 2019, a sok munka úgy tűnik mostanra ért be, meg persze marhára szerencsések vagyunk, hogy minden így összejött. A gyerekekkel is egyre könnyebb, Áronnal már egy csomó mindent lehet csinálni, így azzal kapcsolatban is pozitívak vagyunk, hogy pár éven belül visszakapjuk életünket, újra tudunk kirándulni, ilyesmi. Gyerekek, ház, munka sínen van, 2020-ban már tényleg csak élvezni kell az életet :-) De a viccet félretéve, 2020-ra fogadalmam, hogy mivel most tényleg nincs min göcsörtölnöm, meg kell tanulnom türelmesebb és lazább lenni, családra, barátokra jobban odafigyelni. Ehhez mondjuk jól jött volna a ‘The Subtle Art Of Not Giving A Fuck’ című könyv, amit majdnem megkaptam karácsonyra, de aztán mégsem, úgyhogy most kénytelen leszek improvizálni...