Mindenféle képek innen-onnan

Mivel az utóbbi időben volt pár kisebb kirándulásunk, amiról összegyűlt néhány kép, de önnmagukban nem voltak olyan érdekesek, hogy egy egész blogbejegyzést írjunk róluk. Úgyhogy most csak képek lesznek minimális kommentárral.

Errefelé nagyon odafigyelnek a túrázók testi épségére, és mindenféle hasznos tanáccsal látják el őket, mint pl. mi a teendő puma támadás esetén.

Ez a kép nagyon jól visszaadja a kora tavaszi hangulatát a tájnak, már ugyan kezd zöldelni a határ, de még nem az igazi.

Ez a kép a San Francisco-i félszigetről készült Berkeley irányába, kicsit látszik a város, a messzi háttérben halványan a Mount Diablo hegy körvonalai is látszanak. Ja, és a Stanford egyetemi kampusz.

Van néhány kép a San Francisco-i botanikus kertből is.

Sajnos már csak néhány néhány rododendron bokor virágzott, de azok nagyon szépek voltak legalább.

A San Francisco-i Golden Gate parkban van egy japán teakert (info itt és itt) nevű hely, amit ugyancsak meglátogattunk. Kis pagoda, Buddha szobor, ilyesmi. A kertet eredetileg 1894-es expo-ra építették, hogy bemutassák a japán stílusú kertek szépségét. Közel 12O éves korával a legidősebb japán kert az USÁ-ban. A kiállítás után egy japán kertész és családja viselte gondját a kertnek egészen 1942-ig, amikor a II. vh. miatt az egész japán közösséget (kb. 1OOO családról lehetett szó) internáló táborba küldték. Érdekesség, hogy ekkor még a kert nevét is megváltoztatták, hogy ne utaljon arra, hogy ez a szép cuccnak akármilyen módon köze van a japánokhoz. Szomorú história...

Szóval ilyen tipikus japán/távolkeleti cuccok voltak mindenfelé...

Aztán egyszer futás közben itt Berkeley-ben magyar szó ütötte meg a fülem. Mint kiderült az utca túloldalán egy magyar matematikus srác telefonált éppen. Dumáltunk egy kicsit, majd hazafutottam, de címet cseréltünk, és pár héttel később csináltunk egy közös hétvégi programot. A kirándulás során először San Jose-ba mentünk, ahol a Winchester Mistery-s house-t néztük meg. A ház nem volt olyan nagy szám, de a története érdekes. Szóval volt egy fickó, William Wirt Winchester (laza monogrammja van :-) akinek az apja fejlesztette ki a nevét viselő ismétlőfegyvert és a rá épített cég révén tett szert iszonyú vagyonra. És ennek a William csávónak volt egy felesége, Sarah. Sajnálatos módon egyetlen gyermekük a születését követően nagyon hirtelen elhalálozott, és a férj is rövidesen követte. Szerencsétlen asszony, érthető módon nem bírta elviselni a történtek súlyát, és némileg megbolondult... Ekkor, valami "látó" ember sugalmazása alapján fejébe vette, hogy ezek a tragédiák azért történetek velük, mert a cégük által forgalmazott fegyverekkel megölt szellemek kísértenek... És ez a képzett "látó" ember azt mondta neki, hogy úgy lehet kicselezni a szellemeket, ha folyamatosan építi a házát. Ennek lett az eredménye ez a brutális monstrum. Mindenféle kis folyosók, sehová nem vezető lépcsők, sehová nem nyíló ajtók és ablakok. A nő maga találta ki, hogy hogy legyenek a szobák, és minden nap reggel megbeszélte az építőmunkásokkal, hogy akkor merre hány méter. Semmiről nem voltak tervek. A szolgák állítólag kis térképek alapján tájékozódtak a labirintusnak is beillő lakásban, amiben a szintek sem voltak egy magasságban.

Ebből a felülnézeti képből lehet a legjobban látni, hogy micsoda elmebaj ez a ház.

A ház után egy laza sétát tettünk a közeli dombokon. Az idő szenzációs volt: egy szikra felhő nem volt az égen, az utóbbi hetek esős időjárása és a meleg miatt mindent friss zöld gyep borított... A mezőn tehenek legelésztek, amikről szerettem volna csinálni valami jó fotót, de amikor letértem az ösvényről, és kényelmesen elhelyezkedtem egy sziklán, a kövek közül valami motoszkálást hallottam. Amint közelebb hajoltam, a zajt keltő állat is valószínűleg észrevehetett, mert hirtelen erős súgás szerű hangot hallottam. OK, ez egy csörgőkígyó. Kiabáltam Erikáéknak, ha éppen csörgőkígyót szeretnének látni/hallani, akkor jöjjenek gyorsan. De nem jöttek, sőt... És mivel én sem voltam épp kötekedős kedvemben, és a kutatói kiváncsiság is alábbhagyott némileg, úgy gondoltam inkább lelépek. Ez volt a nap (számomra) legérdekesebb momentuma. Meg volt valami eset, amikor majdnem futnunk kellet a tehenek elől, mert nagyon közel mentünk a borjaikhoz... ja, és a kirándulás végén valóban futni kellett, hogy a park zárása előtt le tudjunk lépni.

Csomó ilyen ürge szerű állat éll errefelé. minden tele van a járataikkal. Vicces jószágok.

Nagyon bírom, hogy itt is tartanak ilyen ridegtartásban teheneket.

Ilyen szuper volt a kilás, ezek a szelíd lankás zöld dombok elképesztően nyugtatólag hatnak az ember idegeire. Ha valahogy elfelejti az ember, hogy bármelyik szikla csörgőkígyókat rejthet,  akkor aztán tényleg tökéletes.

Kis padok mindenfelé az ösvény mentén, hogy a szegény városi kiránduló népeknek nehogy a tehénlepények közé kelljen leülni. :-D