Diablo trail 50k

Mivel éppen egy éve nem teljesítménytúráztam, és különben is, pont 14 évvel ezelőtt indultam életem első 50 km-es túráján, eldöntöttem, hogy keresek valami hasonlót a közelben. Ugyan nem találtam meg a "teljesítménytúra" angol megfelelőjét, viszont felfedeztem, hogy az itteni ultraterepfutó versenyek tulajdonképpen felfoghatók olyan teljesítménytúrának, ahol a szintidő kicsit keményebbre van véve (kb 5 km/h).

Választásom a szomszéd kisvárosból, Walnutcreek-ből induló túrára esett, ami a környék egyik legmagasabb hegyét, a Mount Diablo-t járja körül. Ugyan a 1200 m magas csúcsra nem kellett felmászni, azért valahogy össze tudtak hozni a szervezők 2200 m szintemelkedést, ami elég dícséretes egy 50-es túrán. Nem körtúra volt, a kb 100 indulót a szervezők buszokkal szállították a célból a rajtba.

Készülődés a rajtban. Ezen, és a többi képen is érdemes megfigyelni a felhőzetet! :)

A szervezők a buszon büszkén újságolták, hogy a több rövidebb távval együtt (magyar viszonylatokban nem túl népesnek számító) indulótábor kb 700-1000 főt is elérheti! Mondtam a mellettem ülő srácnak, hogy nálunk van olyan 50-es, sőt 100 km-es túra, ahol több, mint kétezren indulnak, hát, el volt tőle ájulva. Mondjuk itt azért komolyabbra veszik az emberek a figurát. A távra láthatóan jól felkészült versenyzők érkeztek, a srác az előző hétvégén lenyomta a távot mountain bike-kal, az előttem ülő csaj pedig egy két héttel ezelőtti, 3 órás maratonon szerzett tapasztalatait osztotta meg velünk. A buszon meséltek nekünk a hegyről, hogy hogyan gyarapítják a természetvédelmi terültet, milyen biogazdálkodást folyatatnak rajta, kaptunk néhány jótanácsot a túrára: igyunk sokat, meleg lesz, sütni fog a nap.... Megtudtam, hogy még nincs igazi meleg, ezért valószínűleg kevés csörgőkígyóval fogunk találkozni, és valószínűleg puma se lesz az úton, de azért figyeljünk oda. Mire megérkeztünk a rajthelyre szépen kivilágosodott, gyorsan felvettük a rajtszámoat és melegíteni kezdtünk.

Ilyen kis barátságos dombok között futottunk

Mire elrajtoltunk mindenki tele volt adrenalinnal, és erős tempóban futottunk neki a hegynek. Az volt a terv, hogy a szintidőt (10 óra) gyalog is tudom tartani, majd egyenesekben és lankás részeken kocogok egy keveset. Eleinte minden remekül ment: kevés és enyhe szintemelkedés, gyönyörű lankás domboldalak rikító zöld fűvel, sok tehénnel, foltokban ritka ligetes erdővel. Sajnos a nap nagyon erősen sütött, 9-kor bekentem magam naptejjel, mert már ekkor úgy éreztem szétéget. Érezni lehetett, hogy ennek a fele se tréfa. 15km, végre eljött a várva várt ellenőrzőpont: volt minden, mint a búcsuba! Jeges víz sapkát bemártani, kóla, édes-sós ropogtatnivaló, gélek, energiaszeletek... minden!!! Még fekete csoki is volt, aminek nagyon megörültem, ki is kaptam egy darabot és a számba tömtem. Na, ettől majdnem elokádtam magam... Kiderül, hogy nem csoki volt, hanem beef-jerky, ami nem más, mint fűszeres, sós, szárított marhahús... tulajdonképpen mindig ki akartam próbálni, hogy milyen lehet, de ezután az élmény után minden bizonnyal kihagyom.

Ha nem tudnám, hogy nagyon meleg volt, és nem volt árnyék, ideálisnak tartanám a terepet. A távolban a Mount Diablo

A második etapon lassulni kezdtek a dolgok... nem nagyon ment a futás, az emelkedők pedig nagyon kifárasztottak. Korábbi teljesítménytúrákról derendő emlék, miszerint nagyon jól bírom az emelkedőket, elérhetetlen képességnek tűnt az alábbi két okból: 1) elsorvadtak a vádliaim a nagy tétlenségbe, és egyszerűen gyenge voltam. 2) futás után elkezdeni gyorsan felfelé gyalogolni nagyon fárasztó és kimerítő, pláne erős napsütéssel és meleggel súlyosbítva... az volt, hogy futás kocogás után meg kellett álljak pihenni, hogy a pulzusom visszatérjen mielőtt sétálva nekivágok az emelkedőnek. Borzalmas volt. Itt már masszívan 30C felett volt a hőmérséklet, és az út egyre csak kitett szakaszokon vezetett. Itt volt az első kaland: némileg tompán kocogtam egy nagyon keskeny ösvényen, amikor egy sötét felfőt pillantottam meg a szemem sarkából: egy hatalmas méhraj szállt felfelé a völgyből, szerencsére leguggolva el tudtam kerülni a találkozást. A méhekkel elrefelé nem érdemes szarakodni, különben könnyen súlyos problémánk adódhat. később csatlakoztam egy csajhoz (kb 40 éves lehetett), akivel együtt futottunk a következő elenőrzőpontig. Mint kiderült, idén már jónéhány 50 MÉRFÖLDES versenyen túl van, és ezt a túrát is már többször megcsinálta, itt lakik a környéken és minden nap terepfut 15-20km-t. Okés. Az ellenőrző pontnál egy komolyabb pihenőt vettem, mondani sem kell, hogy a csajt többet nem láttam.

Nagyon szimpatikus volt, hogy a legtöbb kereszteződésnél kiszórt liszttel jelölték, hogy merre kell tovább menni.

A lilahajú nőci

Itt már majdnem 30 km-nél jártunk. Kb 10 perc folyamatos evés és ivást követően elindultam. Mivel az út eléggé jól futható volt kicsit belekocogtam, de amikor hirtelen emelkedni kezdett jött a kalapácsos ember és úgy fejbevágott ahogy a nagykönyvben meg van írva. Teljesen összezuhantam. Nemhogy futni nem bírtam, egyenesen vánszorgás volt amit műveltem. Sorra hagyta le a futók, ami csak tovább rombolta a morálom. Aztán lazán elfutott mellettem egy nőci, akinek lilára volt festve a haja és testét tetoválások és piercingek borították.... na, akkor valami összetört bennem. Mi az francot keresek én itt??? Aztán ahogy a frissítőponton betöltött kalória kezdett felszívódni, újra erőre kaptam. Egy cél lebegett előttem: utolérni a lilahajú nőt és megmutatni, hogy kik azok a tokodi faszagyerekek. A belemet majd' kiköptem, de utolértem! Yeah. Röviden beszélgetni kezdtünk. Neki ez "csak" amolyan laza felkészítő futás a nyári Death Valley-ben rendezendő ultramaratonra (230 km 40C-ban, árnyék nélkül), amit egyébként már háromszor megcsinált... Mesélt a futásokról, és kiderült, múlt héten éppen ott futott egy 30 mérföldes terepfutást, ahol mi gyalogoltunk Erikával és Péterrel 6-ot. Egye meg a fene, jobbaktól nem szégyen kikapni, még akkor se, ha az öreganyám lehetne és lilára van festve a haja.... Utolértünk egy fekete srácot, akinek komoly lábproblémája akadt, és néha futott egy keveset, majd megállt nyújtani. Innentől többé-kevésbé vele folytattam az utam. Itt láttuk ez első kígyót is, egy hatalmas csörgőkígyó, ami nyugisan pihengetett az út közepén. Néhány fotó után óvatosan megkerültük, majd indultunk tovább. A Többiektől később hallottuk, hogy valaki elkezdte piszkálni, hogy mennyen le az útból és elkezdett "csörögni".

Íme a csörgőkígyó.

35km-től már nekem is kezdett tényleg elég rosszul állni a szénám:  a sok felfelé meneteltől a hátsó lábizmaim eléggé görcsöltek, nagyon óvatosan kellett lépnem emelkedőkön, meg persze fáradt voltam, nem kicsit. Az volt a szerencsém, hogy az út legvége lefelé vezetett a hegyről, és  sok jól futható szakaszt tartalmazott, csak érnék már oda. A srác egyszercsak megáll mint a szög: "most nyújtunk egy picit!".. Megállunk, és látom, hogy van egy méretes kígyó fekszik keresztül az úton.... okés... akkor most nyújtunk. A kígyó szép lassan elkúszott, de volt vagy egy méter hosszú. Amikor végre a farka is eltűnt a fűben, a srác csalódottan jegyezte meg: "ez nem is csörgőkígyó, feleslegesen vártunk!". Néhány perc után feltűnt az utolsó ellenőrzőpont, ahonnan már csak 5km a cél. Van isten.

kígyó az út közepén.

A nap egyre magasabban süt, egyre kisebbek az árnyékok.

Az ellenőrzőpontnál, mint az összesnél tapssal és gratulációval fogadtak bennünket. Szinte erőszakosan tukmálták belénk a vizet, meg az izotóniás italokat, ezerszer elmondták, hogy inni kell, meleg van stb (Vajon ennyire szarul néztünk ki?). Itt rákaptam a gumicukorra. Benyomtam belőle vagy 5 marékkal, amit 3 pohár kólával öblítettem le. Szegény inzulintermelő mirigyeim mire gondolhattak. Itt lehagyott a srác, de nem érdekelt. Kicsit leheveredtem a fűbe, volt még jóval több, mint két és fél órám a szintidőből, kicsit élvezni akartam az életet. Ugyan a teljesítés volt a cél, de a sok futó között észrevétlenül átkalibráltam magam futásra, és a sétát már kudarcnak tekintettem... Próbáltam egészséges, pozitív gondolatokkal feltölteni elmém. Negyed óra alatt szinte kicseréltek! Lefelé kellett menni egy kellemes lankás úton, szép lassan kocogni kezdtem, mivel meglepően jól ment gyorsítani kezdtem, motivált a cél közelsége, a szenvedés végét szinte karnyújtásnyira éreztem. A vége előtt néhány arc igazította útba a futókat, akiktől megtudtam, hogy márcsak 1 mérföld van hátra, így még jobban beleerősítettem.... azt hiszem életem leghosszabb mérföldje volt. De vége lett.

Ez volt az egyik kedvenc szakaszom! 

A célban kisebbfajta lakoma várt: csomóféle gyümölcs, pizza, grillezett csirkemell, valami tészta, többféle saláta, csomóféle süti, ezerféle szomjoltó, de sajnos a gyomrom nem nagyon kívánt semmit. Leadtam a medált gravírozni (név, időeredmény ingyen!!), elmentem zuhanyozni, mire visszajöttem kész volt
a medál, és már enni is tudtam. Kis pihenés és 2000 (kiló)kalória bevitele után kocsiba ültem és indultam haza. Kicsit be voltam tojva, mivel a hazafelé vezető út bizonyos szakaszain nagyon lassan haladtunk, és folyamatosan kellett fékezni-gyorsítani, ami nagyon nehezen ment a görcsölő vádlim miatt. A túra utáni napokban nem nagyon találtam a telefonomat, és amikor elküldtem a szervezőknek a túrán készült képeket, megkérdeztem, hogy nem találtak-e véletlenül egy telefont. Két nappal később már a kezemben volt! Nagyon kedvesek voltak.

Kora tavasszal tipikus látkép. A száraz nyár beköszöntével a fű aranysárga színt ölt.

A túra szervezése kiváló volt, mondani sem kell, hogy digitális időméréssel hitelesítették a teljesítést, amit egyébként kicsit tulzónak tartok, mivel a rajtben nem volt szőnyeg (igazából felesleges is lett volna a kevés induló miatt), de sehol az úton nem ellenőrizték digitálisan az áthaladást, csupán az ellenőrzőpontoknál üldögélt egy-egy ember, aki az elhaladók rajtszámat írogatta fel. Viszont nagyon komolyan vették az elhaladást: megkértek mindenkit, hogy ha feladja a versenyt, akkor is jelezze, mert keresésére indulnak, és kifizettetik vele a keresés költségeit, ha kiderül, hogy ő közben hazament. :-D Volt persze névreszóló rajtszám, (ha időben neveztél, sajnos én csak egy héttel korábban, így nekem nem jutott). A frissíttőpontokon a szolgáltatások elképesztő színvonalat képviseltek. A célban, az említett lakomán kívül gyógymasszázs, zuhany, gravírozott medál és póló várta a teljesítőknek. Mindezt persze olyan nevezési díjért, amit még a Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesület is megirigyelte volna (amikor még azt gondoltam, hogy 6000Ft sok a piros 85ért :-).

Na, kitartó olvasóknak jutalmul itt egy fantasztikusan szuper video klip, ami megmutatja, hogy lehet nulla kilóméterrel is kimerítő utazásokat tenni: