2012. október 27., szombat

Tokodiak a vadnyugaton

Szeptember végén a Dani szülei is meglátogattak minket. Nagy volt az izgalom, mert nem olyan rutinos utazók mint mi, de nagy örömünkre mégiscsak belevágtak az amerikai kalandba. És milyen jól tették, mert minden a lehető legjobban alakult :-) De kezdjük a legelejéről...

Errefelé jártunk

Ilyesmi volt a "szülinapi torta"
Szombaton dél körül mentünk ki eléjük a reptérre, és szegényeknek egy perc nyugtot sem hagytunk, rögtön megmutattuk nekik, hogy hol dolgozik Dani (útba esett hazafelé), aztán bevásároltunk a nagy útra egyik kedvenc boltunkban, és végül elvittük őket a sarkon lévő kedvenc mexikói kis éttermünkbe. Este még gyorsan összedobtunk egy barackos amerikai édességet és pár gyertyával szülinapi tortának álcáztuk, mivel Dani anyukájának épp előző nap volt szülinapja, de szegény már teljesen bealudt mire elkészült, és úgy kellett felébreszteni.

Kicsi kocsi a sivatagban



Fent
Aznap éjszaka viszont mindenki jól kipihente az izgalmakat, és másnap reggel már fel is kerekedtünk a nagy útra. Bérelt kocsival mentünk, mert a szervízben azt tanácsolták, hogy annak ellenére, hogy most jó sokmindent kicseréltek benne (persze jópénzért), ők ezzel nem mennének a Halál völgyébe... Hát jó, eleinte ez nekünk nagyon nem tetszett, de aztán hálát adtunk az égnek, hogy szótfogadtunk, mert amilyen helyeken jártunk, teljes amortizáció volt szerencsétlen kocsinak. Brutális hegymenet felfelé, aztán meg lefelé, az elhagyatott földutakról már nem is beszélve, és mindezt persze dögmelegben. Összesen 1600 mérföldet (kb. 2500 km-t) tettünk meg a nyolc nap alatt, és jártunk 9000 láb (kb. 3000 m) felett és 282 lábbal (85,5 m-rel) a tengerszint alatt. De a szinte vadiúj hófehér Chevrolet Malibu jól bírta a gyűrődést.

És lent
Szóval vasárnap reggel pár óra alatt elvezettünk a Sierra Nevada lábához, ami egy Kalifornián észak-nyugati irányban végighúzódó 640 km hosszú hegységrendszer. Alaszkát leszámítva itt talalható USA legmagasabb csúcsa, a 4421 m magas Mount Whitney, és számos nemzeti park is, amiket mind meglátogattuk utunk során. Jól bereggeliztünk kedvenc macis étterem-láncunkban, ami a szülőknek is nagyon megtetszett, pedig kicsit féltünk, hogy már rögtön az elején kultúrsokkot kapnak :-)


A Yosemite tetején

Facebook fotó
Az első nap java részét a Yosemite Nemzeti Parkban töltöttük, amiről itt most nem írok részletesebben, mert a nyár folyamán egy korábbi bejegyzésben már megtettem. Nézegettünk, kirándultunk, fotóztunk meg ilyesmi. A képeket ide is belinkelem, meg a maratoni bejegyzés végére is, nehogy valaki lemaradjon róluk.






Már megint jól nézünk mi ki

Naplementében

Mono tó
Hétfőn megnéztük a Mono tavat, a Sierra Nevada keleti oldalán található sós tavat, ami leginkább vulkáni eredetű tufakéményeiről híres. Igen sajátos ökoszisztémája van sótűrő (és meglehetősen gusztustalan) rákokkal és legyekkel. 2010-ben nagy por kavart a tudományos életben, hogy találtak itt olyan baktériumokat, amik arzénon tudnak élni foszfor helyett, de aztán azóta már kiderült, hogy ez butasááág.



Ezután a Dani elterelt minket az eredeti tervtől, mert obszidiánt kellett keresni a közelben, de ez meglehetősen gyorsan sikerült, így már robogtunk is tovább Bodie-ba, egy vadnyugati szellemvárosba, ami ma már skanzenként üzemel. Ide olyan hosszú hegyi porút vezetett, hogy már komolyan kezdtünk kételkedni, hogy odaérünk-e valaha, de aztán csak megérkeztünk. Itt különös hangulat, mondhatni valódi vadnyugat uralkodott, mert tényleg meghagytak mindent olyannak, amilyen akkor volt, amikor az aranyláz után kiürült a város (pedig az amerikaiak mindent szeretnek felújítani, szépen eredetire berendezni).

Bodie


















Esti fürdőzés
Ezután még egy programpont maradt aznapra, megfürödni a helyi természetes hőforrások egyikében. Ezt a heyet persze a GPS nem találta, útszéli kiírás sem volt sehol, dehát az útikönyvem szerint csak itt kéne lennie! Úgyhogy csak mentünk kitartóan az elhagyatott földúton, mígnem egyszer csak előbukkant egy tábla, hogy itt a hőforrás. Leparkolunk. Hát valóban volt ott egy betonteknő, amibe folyt a forróvíz, de a képeken ez baromira nem így nézett ki... Hát nekem ez gyanús, nézzünk már egy kicsit körül! És valóban, a dombok mögött ráleltünk a valódi hőforrásra. Hát igen, rögtön megértettük mért tartják ezt ilyen nagy titokban. A naplementében fürödtünk egy igen jót.

Bazaltorgonák
Kedden a Devil's Postpile National Monument bazaltorgonáit néztük meg. Ilyen képződmények otthon is vannak Somoskőnél és Hegyestűn, csak persze itt jóval nagyobbak (az út során folyton azon viccelődtünk, hogy Amerikában minden nagyobb). Aztán egy kisebb túrát tettünk egy vízeséshez, majd ellátogattunk egy geotermikusan aktív helyre, ahol a Dani nagyon felháborodott, hogy nem engedik elég közel a fortyogó cuccokhoz. Végül a napot egy jól megérdemelt hamburgerrel zártuk aznapi szállásunk közelében. (Ami amúgy azért volt nevezetes, mert az első olyan amerikai motel volt, ahol a fiókban nem Biblia lapult, hanem Buddha élete és tanítása. Nagyon dícséretes.)

Fortyogó cuccok
Na most finoman szólva ideges vagyok, mert kétnapnyi blogbejegyzésem elszállt az éterben... Na de sebaj, leírom mégegyszer, mert baromira réárek ugye... Nyugalom és mély levegő!









A szálkásfenyőknél
Szóval szerdán megnéztük a világ legidősebb élőlényeit, a szálkásfenyőket. Ezek a különös fák akár 5000 évig is elélhetnek! Jó hosszan kellett menni felfelé magashegyi utakon, mivel csak egy pár nagyon elszigetelt élőhelyen élnek. Egy nagyon lelkes nyugdíjas vadőr bácsi jó sokat mesélt nekünk róluk, amit azzal háláltunk meg, hogy vettünk tőle egy szép fás könyvet. Ez utólag nagyon jó üzletnek bizonyult, mert mindenhol máshol majdnem kétszer annyiért akarták adni ugyanazt a könyvet. Végül tettünk egy szép kis sétát a kicsavart törzsű aggastyánok között. A lefelé úton a Dani most meg mindenáron trilobitát, vagyis háromkaréjú ősrákot akart keresni az üledékes kőzetben, de minden azért nem jöhet össze, nem is találtunk ideális lelőhelyet.
Ők sem mai csirkék

Alabamai-dombok
A délután hátralévő részét az Alabamai-domboknál töltöttük, amit gőzöm sincs, hogy mért hívnak így, mert Alabama állam egészen máshol van. De nem is ez a lényeg, hanem hogy látványos kőképződmények és kanyonok találhatók itt, több vadnyugati filmet is forrgattak errefele. Ráadásul a naplementében még a legmasabb csúcsra, Mount Whitney-re is szép kilátás nyílik innen.




Újabb facebook fotó

Megsülünk, vazze!!!
A csütörtököt négy gigantikus fahéjas csigával kezdtük, aztán már robogtunk is tovább a Death Valley-be, vagyis a Halál völgyébe. Legforróbb, legszárazabb, legmélyebb, ezek itt a kulcsszavak. Meg persze elképesztő természeti képződmények (bár a munkamániás kollégáim szerint nincs itt semmi, anyósékkal idejönni meg végképp hülyeség). Tíz percet töltöttünk a szabadban, majd rögtön éreztük, hogy ennek fele se tréfa, így a visitor centerben fel is tankoltunk három sapkával (mivel Dani anyukáján kívül mindenkinek sikerült otthonhagynia), majd megnéztük a rendkívül színvonalas kiállítást és kisfilmet. Itt jegyzem meg, hogy az út során mindenhol ilyenek fogadtak bennünket, az amerikaiak igen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy bemutassák a térség természeti csodáit. Úgyhogy lehet mondani, hogy az amerikaiaknak már megint igazságtalanul sok jutott a jóból, de az is igaz, hogy kifogástalan munkát végeznek a természeti értékeik megőrzésében, és az ismeretterjesztésben. Miután elhagytuk a visitor center-t, a hőmérő már 40 foknál járt...

Badwater














Megyünk a kanyonba











A kanyonban
Mivel a Death Valley Nemzeti Park az egyik legnagyobb nemzeti park, viszonylag sok időt töltöttünk a kocsiban utazva, de a hőség miatt ezt nem igazán bántuk. Volt hogy csak a Dani pattant ki fotózni egyet, mi meg csak a kellemes legkondicionált autóból kandikáltunk kifelé :-) Jártunk 282 lábbal a tengerszint alatt, sétáltunk kiszáradt sós tómederben, jártunk vörös kanyonban (itt még magyarokkal is találkoztunk), és olyan dombok között, amit különböző fémek mindenféle színűre színeztek (errefele meg egy félőrült futott). (Dani: Azt csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy innen indul a világ legkeményebb futóversenye, a Badwater Ultramaraton a maga szerény 217 km-ével és 2548 m szintemelkedésével, természetesen júliusi rajttal...) Találóan jó sok természeti képződménynek pokollal és ördöggel kapcsolatos nevet adtak. Aztán még jó hosszú út állt előttünk, mert az aznapi szállásunk egy Las Vegas-i kaszinóban volt :-)

Színes dombok

Párizsban. Vagy mégsem?
Hát ez nem volt éppen egyszerű. Azzal kezdődött, hogy jó nagy dugóba kerültünk a Strip-en, ez az az utca ahol a kaszinók vannak. Aztán nagy nehezen megtaláltuk a szállást. A parkolóház óriási és szinte tele, három lift, emeletek össze-vissza, ajándékboltok, masszás, szépségszalon, játtéktermek tömkelege, de recepció persze sehol. Nagy nehezen megtaláltuk, a kaszinó közepén, melette hangosan énekel (vagy inkább üvölt) egy Katy Perry imitátor. Na megvannak a kulcsok, akkor most már csak vissza kéne találni a kocsihoz a csomagokért, és eljutni a szobákig. Hát ez egyszerűnek hangzik, de elhihetitek, hogy nem volt az! Egy előnye azért volt ennek a szállásnak, fele annyiba került mint bármelyik másik szobánk. Gondolták majd a nagy zsét a kaszinóban hagyjuk.... hát várhatták!

A híres szökőkút

Jaj, a családi vagyon!
Mindenesetre már este tíz óra volt, mikor nekiindultunk, hogy körbenézzünk egy kicsit. Láttuk a Bellagio előtti szökőkút játékot, meg az Eiffel tornyot, meg római szobrokat, sőt még egy nagyon őrült zombis partit is, de kimaradt a New York-os, az egyiptomi, meg a cirkuszos, meg aminek vidámpark van a tetején (pedig még az erőspaprikát is megnyaltam, hogy a Dani felüljön velem...) Szóval legközelebbre is hagytunk jócskán, és így is hajnali kettő körül kerültünk ágyba.


Segítség!!!
A pénteki nap se volt pihetetőbb, mert több mint hatórányi vezetés állt előttünk, ráadásul a Death Valley-n keresztül. Hát igen, itt már érezhetően fáradt a csapat, de a körülményekhez képest mindenki meglepően jól bírta. Szerencsére Las Vegasból gyorsan és simán kijutottunk (reggel még mindenki aludt rajtunk kívül), bereggeliztünk, majd feltankoltuk élelmiszertartalékainkat, és robogtunk is vissza a forró katlanba. Itt egy fél órát sétáltunk a homokdűnéken, amitől mindenki totál kikészült, úgyhogy igen hamar menekülőre fogtuk a dolgot. Hosszú vezetés után megérkeztünk a szállásra, ahol nagy örömunkre szuper úszómedence és pezsgőfürdő várt :-) Egyedül a Danit nem izgatta fel ez a lehetőség, a főnöke is büszke lett volna rá, ahogy a laptopját bújta a medence mellett.

Ez ide nagyon kell :-)

Death Valley - Zabriskie Point

Hát értsd már meg, hogy meleg van!

Egy "kiseméretű" mamutfenyő
Szombaton már a Sierra Nevada nyugati oldalán autóztunk, ez a terület jóval csapadékosabb mint a keleti oldal, így több az erdő is, ami felüdülés volt a sok sivatag után. A Sequoia és a Kings Canyon Nemzeti Park volt a cél, ez főleg arról híres, hogy itt laknak az óriás mamutfenyők, a Föld legnagyobb tömegű élőlényei. A napot többnyire az óriás fák alatti sétálással töltöttük, illetve volt még egy hatalmas szikla, amire korlátos-lépcsős megoldással lehetett felkapaszkodni, és a kilátás gyönyörű volt a tetejéről, de ezt Dani anyukája már nem válalta be. Határozottan lehetett érezni, hogy fárad már a banda, kissé belassultunk, így a legnagyobb Sherman generális fához már csak sötétedés után értünk. Aznapi szállásunk bent volt a nemzeti parkban, ami azt jelenti, hogy jó drágán kapsz egy faházat az erdő közepén közös budival és mosdóval. Nem is lett volna ez baj, csak már kicsit kezdtünk elpilledni így a vége fele… (A faházak körül ólálkodó mosómedvék azért feldobták a hangulatot.)

Úton felfelé

A csúcson

Még több mamutfenyő
Az utolsó napot szintén a mamutfenyők között töltöttük, még a Dani anyukája is vett egy mamutfenyős szuvenirsapkát, aztán a kora délutáni órakban elindultunk hazafele, csak egy kis steak-et enni álltunk meg útközben :-)

Másnap mi már mentünk is vissza pipettázni (hát igen, ez a két hét sem a pihenésről szólt), igy a Dani szülei csak kettesben vágtak neki Berkeley-nek és San Francisco-nak. De nemcsak hogy az öt nap alatt mindent megnéztek, amit mondtunk nekik, hanem még olyan helyeken is jártak, ahol még mi sem! A napi 15 km rendszeresen megvolt, esténként pedig a letorrentezett vadnyugati filmeken pihenték ki a nap fáradalmait.

A kötelező Golden Gate-es kép
Szombaton még utoljára útrakeltünk, átautóztunk a Golden Gate-en, a férfiak memártóztak az óceánban, és megnéztük a parti mamutfenyőket. Ők meg a legmagasabbak. (Igen, aki figyelmesen olvasott, az kiszúrhatta, hogy a legidősebb, legnagyobb és legmagasabb élőlényeket egyaránt láttuk a két hét során.) Ezzel a nappal csak az volt a baj, hogy nemcsak hogy gyönyörű volt az időjárás, de még repülő show is ment egész nap, igy mindenhol elviselhetetlenül sokan voltak. Cserébe viszont mi is elcsiptünk egy-két vadászrepülőt.

Fürdenek a fiúk

Parti mamutfenyők

Indiai lakoma
A napot egy búcsúvacsorával zártuk kedvenc indiai éttermünkben. Kicsit tartottunk tőle, hogy a fűszeres indiai konyha hogy fog a tokodi izvilághoz passzolni, de nagy sikert aratott, és mindnyájan úgy lapátoltuk be a fogásokat, mint akik már egy hete nem ettek :-)

Az utolsó nap szomorú volt, de azért annyira mégsem, mert azt hiszem ennél jobban nem is sikerülhetett volna ez a két hét.

És végül mégegyszer a link a képekhez.

2012. október 13., szombat

Advanced Light Source

Ernest Orlando Lawrence,
forrás: wikipedia
A múlt héten egy olyan élményben volt részem, ami mindenképpen blogolásra méltó: méréseket végéztünk a helyi részecskegyorsítóban. A berendezés egy hatalmas ciklotron típusú részecskegyorsító, ahol eletronok a fény sebességének 99.99%-ával körbe-körbe mennek, miközben röntgen sugárzást bocsájtanak ki. A létesítmény tulajdonknéppen a genfi LHC kistestvére. Érdemes megjegyezni, hogy ezt a fajta gyorsítót Szilárd Leó ötlete alapján Ernest Orlando Lawrence építette meg, akiről a ciklotronnak is otthont adó kutatóintézet a nevét kapta. (Ez a fickó se szarral gurigázott: ő tervezte és építette meg azokat a calutronnak nevezett berendezéseket, amivel az első atombombákhoz az 235-ös uránt dúsították) Az első ciklotron gyorsító kb. 25 dollárból lett összerakva, és elfért egy tenyérben.... bezzeg az LHC. :D


Kolibrietető az erkélyen

Háztartásunk legutóbbi bővítése keretében beszereztünk egy kolibrietetőt. Szerencsére nagyon gyorsan felfedezték a kis jószágok ezt a kényelmes táplálékforrást, de kicsit csalódottak is vagyunk, mivel a kolibrik elragadó külsejüket meghazuttolva igen agresszíven védik territóriumokat. Emiatt egyszerre két kolibrit csak akkor lehet látni az etetőnél, ha az egyik épp elkergeti a másikat. A wikipedián azt olvastam, hogy még a rovarokkal szemben is territóriális viselkedést mutatnak. Egy másik probléma velük, hogy csak reggel és délután, estefelé esznek. Ez azért baj, mert ilyenkor árnyékban van az etető, és nem lehet jó képeket csinálni róluk. Hálátlan kis dögök. Az etető egy egyszerű önitató, hasonló, mit amivel a csirkéket itatják otthon. Az itató nyílásai kis virágot formáznak, amibe ügyesen bele tudják dugni kis csőrüket. A táp sincsen túlkomplikálva: cukor:víz 1:4 arányú keveréke. Nem tudom, hogy ki dizájnolta ezt az etetőt, de biztosan csak képen látott kolibrit (gondolom erősen felnagyítva): a tartály majdnem 1 literes.... Vajon hányszor rohad bele a cukros víz, mire az az egyszem madár, aki birtokolja a territóriumot elfogyasztja testtömegének 2-3oo szorosát? :-D Mivel az ajánlás szerint 2-3-(4 :-) naponta cseréljük a vizet, épp csak annyit teszünk az etetőbe, hogy látszódjon, hogy van benne.



Az a helyzet, hogy errefelé elég sok fajta kolibri van, és elég nehéz megkülönböztetni őket egymástól (az ivari dimorfizmusról és a hibridizációról nem is beszélve). Szóval nem vagyok benne biztos, de úgy sejtem, hogy mi itt talán egy anna kolibrit etethetük. Ez a egyik legelterjettebb kolibrifaj: Kanadától Mexikóig végig a Csendes óceán partján egész évben megtalálható (sőt még alaszkában is felbukkantak!) Egyike azon fajoknak, amik hasznot húztak az ember elterjedéséből: a huszadik század 3o-as éveiben csak a mexikói Kaliforniai félszigeten élt, nagyfokú áreaexpanzója a virágos növények kiskertes termesztésének köszönhető. Nem valami masszív testű madár, tömege még a 4.5g-ot sem éri el. Csöpp kis szívük 25o-et ver nyugalmi állapotban, ami akár 1ooo-t is meghaladhatja meneküléskor, miközben a madár sebessége a 6o km/órát is elérheti. Nyilván extrém módon repülő életmódra specializálódtak, mint minden kolibri: csökevényes kis lábaik se ugrálásra, se járásra nem alkalmasak.