Dolgos hétköznapok - első benyomások

Letelt új életünk első két hete, vagyis Áron azóta jár bölcsődébe, én meg dolgozni. Örömmel jelentem, hogy mindketten kifejezetten jól vettük az akadályokat, és hosszú ideje most érzem először, hogy látom a fényt az alagút végén. Akkor kicsit részletesebben.

Áron bölcsődéje Dani munkahelyén van, kitűnő a minősítése és a híre, a parkosított kampusz közepén van, gyakran viszik őket sétálni, kacsákat és mókusokat hajkurászni. Bent is van nekik mindenféle játszóalkalmatosság, a csúszda Áron nagy kedvence, és mindig csinálnak valamit, ma például madáretetőt készítettek. Sokat festenek, ennek megfelelően Áron ruháinak amortizációja rohamléptékben beindult. 3-4 gyerekre jut egy óvónő, a csoportban 12-15 gyerkőc van, akikre szintén nem lehet panasz, szinte mind kutatócsemete, sok közülük Áronhoz hasonlóan kétnyelvű közegben nevelkedik. A kaja kifogástalan, rengeteg zöldség és gyümölcs, gyerekek által fogyasztható formában, kedvencem a lazac grillezett zöldségekkel édes-savanyú mártással, vagy uzsonnának humusz pitacsipsszel. Minden nap végén kapunk egy kis papírost, melyen nyomon követhetjük, hogy Áron aznap mit evett, mennyit aludt, mivel játszott, milyen napja volt. Minden óvónőnek van egy kis fényképezőgépe, fotóznak rendszeresen, és majd fogunk kapni egy képes naplót, amin Áron fejlődését részletesen is nyomon követhetjük. Áron óvónénije Dani szerint nagyon amerikai, vagyis folyamatosan nagy mosollyal és beleéléssel magyaráz, amúgy egy húszas éveiben járó helyes kiscsaj.

Mikor otthagyjuk, akkor azért eléggé el szokott szontyolodni szegénykém, de állítólag hamar rendbejön, és mikor hazahozzuk többnyire jókedvű, nem úgy tűnik mintha megviselte volna az idegen környezet. Áron mindig is szeretett gyerekek társaságában lenni, csak az autókon nem hajlandó osztozni, az óvónéni szerint "ezen még dolgozunk". Meg persze rögtön összeszedte az aktuális köhögős-taknyos-lázas mikróbát, de remélem hamarosan ezen is túlleszünk. Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen jól tűri a kiképzést, nagy változás ez most kis életében.

Ami meg az én munkámat illeti, az meg kifejezetten jobban alakult a vártnál. Pontosabban a pozitív elképzeléseim beigazolodtak, a negatívak meg egyáltalán nem. Leginkább attól tartottam, hogy mivel kellően alacsonyan vagyok a ranglétrán, majd azzal indítanak, hogy hát akkor itt a mosogatnivaló, hajrá (vagy valami hasonló). Ehhez képest már két projektbe is bekapcsolódtam, és múlt héten megkaptam a sajátomat! Tényleg úgy kezelnek mint egy jó szakembert, és mindenki nagyon rendes és segítőkész. Rengeteget tanulok, bár igazából mindent csináltam már egyszer valamikor, csak nem pont így, úgyhogy mindent baromi gyorsan felfogok, és nagyon jól tudok haladni. Az biztos, hogy az elmúlt két hétben több 96 lyukú plate-et használtam el, mint eddigi tudományos pályafutásom alatt összesen. De pont annyi új is van benne, hogy érdekes is legyen. A többiek egyértelműen kompetens és jó szakemberek, mindenki rendesen dolgozik, tempósan haladnak a dolgok. Messze a legrendszerezettebb hely, amihez valaha is közöm volt, jól definiáltak a célok, módszerek, megoldások és a határidők. Nem igényelnek forradalmi ötleteket, de komoly szakértelmet igen. Pont így képzeltem el a jól működő gyógyszeripart, és azt hogy nekem egy ilyen közeg mennyire bejönne. Mivel a cég bizonyos részfeladatokra specializált, a világ minden tájáról vannak megrendelőik mindenféle témában, a projektek viszonylag gyors lefutásúak (2-6 hónap), így nagyon változatos a munka. Az elmúlt két hétben dolgoztam rákgyógyszeren, véralvadásgátlón, holland, izraeli és amerikai cégeknek. Ráadásul ajtótól ajtóig 12 perc alatt bent vagyok, ha Daniékat is kidobom menetközben, akkor 15, dugó nincs, városnak a közelébe se kell mennem. Nade csak hogy panaszkodjak is egy kicsit, mert abban ugye jó vagyok, a táplálkozási lehetőségek azok borzalmasak, lassan már kezdem felfogni, hogy az angolok tényleg nem tudnak főzni. De komolyra fordítva a szót, azt hiszem egy rossz szavam se lehet, és ha már a mosogatással kezdtem, azzal is zárom, mert a cég egy számomra nagyon szimpatikus aspektusát jól szemlélteti. A legalja munkák ugyanis, mint a mosogatógép betöltése és a steril fülke takarítása, rotációs rendszerben történnek, és mindenki be van osztva, aki abban a laborban megfordul, a legalacsonyabb beosztásútól a legmagasabbig.

Roadtrip újra!

Kicsit össze-vissza blogolok, mert jól le vagyok maradva. Mindenesetre még augusztus elején meglátogatott bennünket Eszter és Balázs, Skócia és London közé minket is beszorítva. Szemfüles olvasóinknak feltűnhet, hogy ők azok, akik amerikai southwest körutunkon is velük voltak, vállalkozó kedvű utazók, és nagyon jó barátaink is. Szombat reggel Anglia déli partjai felé vettük az irány, de sajnos nem egyedül: akkora dugó volt, hogy a három órás utat hat alatt sikerült teljesíteni. Ez a partszakasz Jurassic coast névre hallgat, mivel rengeteg fosszíliát találtak itt, Dani is nagyon lelkesen indult neki, de sajnos nem talált semmit. Másnap Shaftesbury-ben kezdtünk, ami egy híresen szép falu, bár igazából csak egy utca volt, ami minden útikönyvben felbukkan. Délután megnéztük még a Salisbury katedrálist, szép volt, de azt hiszem katedrálisokkal telítődtem egy darabig. Visszafelé még kis kitérővel Stonehenge-t is útbaejtettük, de itt is annyian voltak, hogy megelégedtünk annyival, hogy Balázs lőtt pár fotót az autóból. Eszterék maradtak még velünk két napot, mialatt nemcsak jókat beszélgettünk, de esténkét társasjáték szenvedélyemet is csillapíthattam valamelyest. Köszönjük a látogatást!

A pubnak rendkívül hangulatos a kertje, ám hamburgere valami egészen botrányos

Az angol riviéra

Gyermek az angol riviérán

A part mentén kirándulni is lehetett

Ez már Shaftesbury

A híres utca

Ez meg már Salisbury

A katedrálisban modern művészeti installáció is volt

Áronnak nagyon bejött (és nekünk is)

Modern művészeti installáció második felvonás

Áron szerint a katedrálisok körfolyosólya a legjobb futópálya

Meg kell hagyni, impozáns

Szégyellem

A blogon nem szoktam politikai, vallási, morális és hasonló kérdésekben nyilatkozni, de most úgy érzem, meg kell tennem. Nemrég jöttünk vissza Magyarországról, ahol szinte folyamatosan szembesültem ledöbbentően tájékozatlan, ráadásul minden emberi együttérzéstől mentes menekültellenes hozzáállással. Mióta visszajöttünk, a hírekben mást sem lehet hallani, mint hogy mennyire borzalmas a jelenlegi helyzet, Merkel es Hollande igyekeznek megoldást találni, Cameron küld egy csomó segélyt, és még így is csesztetik, hogy nem tesz eleget. Mindemellett persze folyamatos a közvetítés Magyarországról, a Keletiben kialakult helyzetről, és arról, hogy Orbán milyen gusztustalan és szemétláda nyilatkozatokat tesz. Ma megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy őszintén szégyellem, hogy egy ilyen nemzethez tartozom (legalábbis papíron).

Happy ending?

Szereztem munkát, jövő héten kezdek (és Áron is a bölcsődében, de ezt majd egy másik posztban). Már jó sokadszor futok neki erről írni, mert elég vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Az, hogy nekem is lesz munkám, mindenképp nagyon pozitív előrelépés, hisz stabilabb lábakon fogunk állni, biztosabban tekintünk a jövőbe, és halad előre az életünk. Semmiképp se szeretném, ha úgy tűnne, hogy ezt nem értékelem kellőképpen. Azonban az ide vezető út annyira rögös volt, hogy nehéz lenne, és nem is reális, erről a témáról kifejezetten vidám hangvételű bejegyzést írnom.

Tehát, egy kisebb (kb. száz fős) gyógyszercégnél, Antitope, fogok dolgozni, a cég ellenanyagok humanizálására specializálódott. Az ellenanyagok eredetileg olyan fehérjék, melyeket az immunrendszer termel kórokozókkal szembeni védelemre. A gyógyszeripar ezt a természetes védelmi rendszert kiaknázva maga is termel ellenanyagokat, mindenféle trükkös biotechnológiai eljárás segítségével. Ez a gyógyszeripar jelenleg nagyon menő ágának számít, és felfedezésük is olyan molekuláris biológiai és sejtbiólógiai módszereken alapszik, melyekben elég jártas vagyok, így nagyon szerettem volna erre a területre bekerülni. A cég tőlünk tízpercnyire van, Daniékéhoz hasonló kellemes kis kutatóparkban, a Babraham kampuszon. Még Cambridge-be se kell bemenni, zöld mező, bárányok, egy neves kutatóintézet, és egy rakás kisebb gyógyszercég. Ráadásul a szerződés is állandó, vagyis nem kell attól félni, hogy pár év leteltével elfogy a pályázati pénz, azt szedhetem a sátorfámat. Manapság egyre nehezebb állandó státuszt szerezni, ezért ezt különösen sokra értékeljük.

Eddig szuperul hangzik, de azért egy szépséghibája van a dolognak. Ugyanis Protein Engineering Senior Research Associate leszek, ami bár nagyon komolyan hangzik, kb. olyan mint amikor a portást Humán Erőforrás Input-Output Manager-nek hívják. Gyakorlatilag laboraszisztens leszek, a legalsó ember a ranglétrán, napi szinten fogom kapni a feladatokat, nem lesz saját projektem, illetve semmiféle szakmai önállóságom. Ehhez a pozícióhoz még PhD sem kell, nemhogy posztdok tapasztalat a világ egyik legjobb egyeteméről. Az benne volt a pakliban, hogy új helyen, új területen kezdve valamennyit vissza kell lépnem, de effajta zuhanórepülésre, bevallom, nem számítottam.

Ugye kezdődött azzal, hogy Daninak is marha nehéz volt elhelyezkedni, de gondoltuk ez végül is rendben van, hisz váltott bioinformatikára. Aztán én is elkezdtem még Berkeley-ből jelentkezni mindenfele Európába, irántam is minimális volt az érdeklődés, de gondoltuk nem baj, biztos túl messziről jelentkezünk. Aztán folytattam innen, a szomszédból, erős önéletrajzzal, csomó releváns tapasztalattal, gondoltuk itt már biztos nem lesz gond. Na itt jött az igazi padlóraesés. A nagyobb cégek szóba se álltak velem, a kisebbeknél már jöttek interjúk, de ott is mindig elvágtak előbb vagy utóbb. Kétszer bejutottam az első két jelölt közé, de hosszas huzavona után mégsem engem választottak. Az tartotta bennem valamennyire a lelket, hogy találtam egy nagyon rendes fejvadászt, aki elég hatékonyan nyomatott előre, és erősen próbált meggyőzni, hogy nem bennem van a hiba, tényleg ilyen szintű a túljelentkezés.

Amúgy az egész interjúzási procedúra alatt úgy éreztem magam, mint valami cirkuszi mutatványos. "Tud Ön kötélen táncolva zsonglőrködni?" "A doktori iskolában öt éven át zsonglőrködtem, labdákat, kuglikat, karikákat egyaránt kitűnően kezelek, a Berkeley-n meg négy éven át kötélen táncoltam, sőt, kötélen bicikliztem és motoroztam is, számos artistát én tanítottam be... "Hmmm, értjük, tehát Ön még sosem zsonglőrködött kötélen táncolva. Következő!" Volt itt mindenféle érdekesség, talán a legszebb, mikor negyed órával az interjú előtt hívtak fel, hogy inkább mégse fáradjak, már megtalálták az emberüket. Az interjú utáni személyes köszönő levelekre soha semmilyen formában nem kaptam választ, a kommunikáció amúgy is meglehetősen egyoldalú volt, és miután kiestem a versenyből, teljes mértékben ignoráltak. Egy szó mint száz, határozottan az volt a benyomásom, hogy nemhogy szakemberként nem tisztelnek, de még emberként sem.

Visszatérve leendő munkámra, ezt a lehetőséget is az a bizonyos fejvdász találta nekem, két üresedés is volt a cégnél hasonló feladatkörrel, lényegében egyikhez kellett PhD, és önálló projekttel jár, másik meg nem. Az volt a haditerv, hogy nyomat a magasabb szintű pozícióra, aztán ha az bukni látszik, akkor előadjuk, hogy én annyira elszánt vagyok, hogy bevállalom az alacsonyabbat is. Sajnos ekkorra már egyértelmű volt, hogy bármit ajánlanak, vinnem kell, annyira minimális irántam a kereslet. Kaptam is interjút a magasabb pozícióra, úgy éreztem nagyon jól sikerült, minden ott használatos kísérletes technikából sok gyakorlatom volt, és egy csomó releváns kérdést tettem fel, amiből szerintem kiderült, jól értem a problémát. Például kérdeztem, hogy valamit mérnek-e egy bizonyos módszerrel, mire az volt a válasz, hogy még nem, de most akarnak venni olyan műszert, mire én nagyon lelkesedtem, hogy hát nekem pont az a szakterületem, és mennyire szívesen segédkeznék a rendszer beállításában. Vagyis tényleg pozitívan jöttem el, úgy éreztem simán teljesíteném az elvárásokat, sőt még plussz tudásom is van, amit jól tudnának hasznosítani.

Aztán egy hét múlva jön a visszajelzés, hogy rendkívül jó híreik vannak, mindenkinek nagyon tetszettem, csak még úgy érzik, nem állok azon a szinten, de az alacsonyabb pozícióra eddig én vagyok a legerősebb jelöltjük! Bevallom őszintén, ezt hallva közel álltam a síráshoz.

Állítólag nem a tudásomat vitatják, csak még nagyon új vagyok ezen a területen, de amint kicsit betanulok, előléptetnek. Szeretném ezt elhinni, és vannak erre utaló jelek, bár már nem vagyok olyan naív mint valaha. Nem szeretnék elégedetlennek tűnni, és nem vitatom, hogy számos előnye is van ennek az állásnak, lelkesen fogok kezdeni, keményen dolgozni, és megpróbálom a maximumot kihozni belőle. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy berkeley-s kollégáim milyen sajnálattal és szánalommal vegyes ledöbbent tekintettel néznének rám, ha megtudnák, hogy milyen munkakörben sikerült csak elhelyezkednem.

Nem mondom, hogy az elmúlt két év nehézségeinek nem volt pozitív hatása, sokkal toleránsabb lettem, és árnyaltabban látom a világot. De azt hiszem, azért mindent egybevetve, nem jó irányba változtatott. Persze azt eddig is láttam, hogy rövidtávon nem mindig korrelál a befektetett munka minősége és mennyisége az értük kapott elismeréssel, de azt gondoltam, hosszútávon azért a tehetség és a szorgalom kifizetődik. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Míg régebben mindig optimistán tekintettem a jövőbe, most teljesen kiszolgáltatottnak érzem a helyzetünket. Ha meg arra gondolok, milyen pocsék társ voltam a bajban, legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Persze azt is tudom, hogy mi még így is a szerencsések közé tartozunk, és másoknak ennél sokkal komolyabb gondjaik vannak. De arra azért nem számítottam, hogy az élet alapjáraton is ilyen nehéz lesz.