Happy ending?

Szereztem munkát, jövő héten kezdek (és Áron is a bölcsődében, de ezt majd egy másik posztban). Már jó sokadszor futok neki erről írni, mert elég vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Az, hogy nekem is lesz munkám, mindenképp nagyon pozitív előrelépés, hisz stabilabb lábakon fogunk állni, biztosabban tekintünk a jövőbe, és halad előre az életünk. Semmiképp se szeretném, ha úgy tűnne, hogy ezt nem értékelem kellőképpen. Azonban az ide vezető út annyira rögös volt, hogy nehéz lenne, és nem is reális, erről a témáról kifejezetten vidám hangvételű bejegyzést írnom.

Tehát, egy kisebb (kb. száz fős) gyógyszercégnél, Antitope, fogok dolgozni, a cég ellenanyagok humanizálására specializálódott. Az ellenanyagok eredetileg olyan fehérjék, melyeket az immunrendszer termel kórokozókkal szembeni védelemre. A gyógyszeripar ezt a természetes védelmi rendszert kiaknázva maga is termel ellenanyagokat, mindenféle trükkös biotechnológiai eljárás segítségével. Ez a gyógyszeripar jelenleg nagyon menő ágának számít, és felfedezésük is olyan molekuláris biológiai és sejtbiólógiai módszereken alapszik, melyekben elég jártas vagyok, így nagyon szerettem volna erre a területre bekerülni. A cég tőlünk tízpercnyire van, Daniékéhoz hasonló kellemes kis kutatóparkban, a Babraham kampuszon. Még Cambridge-be se kell bemenni, zöld mező, bárányok, egy neves kutatóintézet, és egy rakás kisebb gyógyszercég. Ráadásul a szerződés is állandó, vagyis nem kell attól félni, hogy pár év leteltével elfogy a pályázati pénz, azt szedhetem a sátorfámat. Manapság egyre nehezebb állandó státuszt szerezni, ezért ezt különösen sokra értékeljük.

Eddig szuperul hangzik, de azért egy szépséghibája van a dolognak. Ugyanis Protein Engineering Senior Research Associate leszek, ami bár nagyon komolyan hangzik, kb. olyan mint amikor a portást Humán Erőforrás Input-Output Manager-nek hívják. Gyakorlatilag laboraszisztens leszek, a legalsó ember a ranglétrán, napi szinten fogom kapni a feladatokat, nem lesz saját projektem, illetve semmiféle szakmai önállóságom. Ehhez a pozícióhoz még PhD sem kell, nemhogy posztdok tapasztalat a világ egyik legjobb egyeteméről. Az benne volt a pakliban, hogy új helyen, új területen kezdve valamennyit vissza kell lépnem, de effajta zuhanórepülésre, bevallom, nem számítottam.

Ugye kezdődött azzal, hogy Daninak is marha nehéz volt elhelyezkedni, de gondoltuk ez végül is rendben van, hisz váltott bioinformatikára. Aztán én is elkezdtem még Berkeley-ből jelentkezni mindenfele Európába, irántam is minimális volt az érdeklődés, de gondoltuk nem baj, biztos túl messziről jelentkezünk. Aztán folytattam innen, a szomszédból, erős önéletrajzzal, csomó releváns tapasztalattal, gondoltuk itt már biztos nem lesz gond. Na itt jött az igazi padlóraesés. A nagyobb cégek szóba se álltak velem, a kisebbeknél már jöttek interjúk, de ott is mindig elvágtak előbb vagy utóbb. Kétszer bejutottam az első két jelölt közé, de hosszas huzavona után mégsem engem választottak. Az tartotta bennem valamennyire a lelket, hogy találtam egy nagyon rendes fejvadászt, aki elég hatékonyan nyomatott előre, és erősen próbált meggyőzni, hogy nem bennem van a hiba, tényleg ilyen szintű a túljelentkezés.

Amúgy az egész interjúzási procedúra alatt úgy éreztem magam, mint valami cirkuszi mutatványos. "Tud Ön kötélen táncolva zsonglőrködni?" "A doktori iskolában öt éven át zsonglőrködtem, labdákat, kuglikat, karikákat egyaránt kitűnően kezelek, a Berkeley-n meg négy éven át kötélen táncoltam, sőt, kötélen bicikliztem és motoroztam is, számos artistát én tanítottam be... "Hmmm, értjük, tehát Ön még sosem zsonglőrködött kötélen táncolva. Következő!" Volt itt mindenféle érdekesség, talán a legszebb, mikor negyed órával az interjú előtt hívtak fel, hogy inkább mégse fáradjak, már megtalálták az emberüket. Az interjú utáni személyes köszönő levelekre soha semmilyen formában nem kaptam választ, a kommunikáció amúgy is meglehetősen egyoldalú volt, és miután kiestem a versenyből, teljes mértékben ignoráltak. Egy szó mint száz, határozottan az volt a benyomásom, hogy nemhogy szakemberként nem tisztelnek, de még emberként sem.

Visszatérve leendő munkámra, ezt a lehetőséget is az a bizonyos fejvdász találta nekem, két üresedés is volt a cégnél hasonló feladatkörrel, lényegében egyikhez kellett PhD, és önálló projekttel jár, másik meg nem. Az volt a haditerv, hogy nyomat a magasabb szintű pozícióra, aztán ha az bukni látszik, akkor előadjuk, hogy én annyira elszánt vagyok, hogy bevállalom az alacsonyabbat is. Sajnos ekkorra már egyértelmű volt, hogy bármit ajánlanak, vinnem kell, annyira minimális irántam a kereslet. Kaptam is interjút a magasabb pozícióra, úgy éreztem nagyon jól sikerült, minden ott használatos kísérletes technikából sok gyakorlatom volt, és egy csomó releváns kérdést tettem fel, amiből szerintem kiderült, jól értem a problémát. Például kérdeztem, hogy valamit mérnek-e egy bizonyos módszerrel, mire az volt a válasz, hogy még nem, de most akarnak venni olyan műszert, mire én nagyon lelkesedtem, hogy hát nekem pont az a szakterületem, és mennyire szívesen segédkeznék a rendszer beállításában. Vagyis tényleg pozitívan jöttem el, úgy éreztem simán teljesíteném az elvárásokat, sőt még plussz tudásom is van, amit jól tudnának hasznosítani.

Aztán egy hét múlva jön a visszajelzés, hogy rendkívül jó híreik vannak, mindenkinek nagyon tetszettem, csak még úgy érzik, nem állok azon a szinten, de az alacsonyabb pozícióra eddig én vagyok a legerősebb jelöltjük! Bevallom őszintén, ezt hallva közel álltam a síráshoz.

Állítólag nem a tudásomat vitatják, csak még nagyon új vagyok ezen a területen, de amint kicsit betanulok, előléptetnek. Szeretném ezt elhinni, és vannak erre utaló jelek, bár már nem vagyok olyan naív mint valaha. Nem szeretnék elégedetlennek tűnni, és nem vitatom, hogy számos előnye is van ennek az állásnak, lelkesen fogok kezdeni, keményen dolgozni, és megpróbálom a maximumot kihozni belőle. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy berkeley-s kollégáim milyen sajnálattal és szánalommal vegyes ledöbbent tekintettel néznének rám, ha megtudnák, hogy milyen munkakörben sikerült csak elhelyezkednem.

Nem mondom, hogy az elmúlt két év nehézségeinek nem volt pozitív hatása, sokkal toleránsabb lettem, és árnyaltabban látom a világot. De azt hiszem, azért mindent egybevetve, nem jó irányba változtatott. Persze azt eddig is láttam, hogy rövidtávon nem mindig korrelál a befektetett munka minősége és mennyisége az értük kapott elismeréssel, de azt gondoltam, hosszútávon azért a tehetség és a szorgalom kifizetődik. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Míg régebben mindig optimistán tekintettem a jövőbe, most teljesen kiszolgáltatottnak érzem a helyzetünket. Ha meg arra gondolok, milyen pocsék társ voltam a bajban, legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Persze azt is tudom, hogy mi még így is a szerencsések közé tartozunk, és másoknak ennél sokkal komolyabb gondjaik vannak. De arra azért nem számítottam, hogy az élet alapjáraton is ilyen nehéz lesz.