Na gondoltam itt az ideje, hogy újra írjak kicsit a laborbéli helyzetről. Szóval a csoportban teljesen szerteágazó témákkal foglalkoznak emberek, van replikáció, ubikvitinálódás, kalmodulin kináz, kis G fehérjék, immunológiás irányvonal, és a fönök kedvence, az EGF receptor. Nagy szerencsétlenségemre én is az utóbbiba tartozom. Ez ugyanis azzal a konzekveciával jár, hogy a fönök idejének több mint 90%-át az emberek 10%-ával (hármunkkal) tölti. Ez egyrészről baromi stresszes, merthogy hihetetlen tempóban kell az adatokat produkálni, másrészt a csoport többi tagjából komoly féltékenységet vált ki. Ez utóbbi következtében első munkabeszámolóm némileg pszichodrámába fulladt, de most nem erről akarok írni.
Pár szót a fönökömről, John Kuriyanról. Szerkezeti biokémiában elég nagy névnek számít, egy elképesztően okos, és meglehetősen korrekt ember. Nagyon bírom benne, hogy nem köntörfalazik, hanem kerek-perec megmondja a véleményét. Az is baromi szimpatikus benne, hogy fanatikusan rajong a tudományért. Mondjuk ennek van egy kis hátulütője is, mert ha valami izgatja, akkor baromi türelmetlen tud lenni, és ötpercenként jár az ember nyakára, hogy mi van már. Ez meglehetősen stresszes tud lenni, de tudom, hogy nem szívatni akar vele, csak olyan mint egy kisgyerek, aki nem bírja kivárni a karácsonyt. Ha valamin beindul a fantáziája, akkor aztán nincs megállás, múlt pénteken például reggel 11-től este 8-ig (!) ültünk az irodájában, és próbáltunk rájönni, hogy hogy működik az EGF receptor. Hát az se volt egyszerű... Baromi sokat vár az embertől, és kb. hetente lecsesz valamiért, ami általában variáció két témára: 1) nem tudok programozni, 2) nem reagálok elég gyorsan az emailjeire, de ennek ellenére több jel is arra mutat, hogy meg van velem elégedve. Pl. ha valamire azt modja, hogy ezt sürgősen meg kell oldani, akkor mindig jelentőségteljesen rám néz, és nem a másik kettőre. Felkérték egy review cikk megírására, mire összehívta a közös témán dolgozókat, és előadta, hogy itt ez a feladat, de sokan még nem értek meg rá (na gondoltam ez biztos én vagyok, az újonc), erre nagy meglepetésemre nekem osztott először feladatot.
Ami a csoport többi tagját illeti, róluk is pár szót. Vannak az amerikaiak, na azok életveszélyesen okosak és sokat güriznek, utánuk jönnek az európaiak, és a leggyépésebbek (értsd nekik kb. csak egy Nature cikkük lesz, míg elhagyják a labort), a kínaiak. Kezdjük egy elgondolkodtató sztorival azok részére, akik az amerikai elé automatikusan oda teszik a buta jelzőt. A minap az egyik gyerek (Brian, a fanatikusabbak lecsekkolhatják a népséget
itt) odajön hozzám, hogy hogy kell kiejteni Dózsa György nevét, merthogy ő most erről olvas könyvet. Na persze az is kiderült, hogy nem túl sokat konyítok a témához. Az egy dolog, hogy biokémiából lealáznak, na de hogy még magyar történelemből is! Ezt azért már kicsit nehezen dolgozom fel. Ez a srác általában mindenhez hozzá tud szólni, és ezt nem is rejti véka alá, de azért jó arc.
Rajta kívül még talán két kiemelkedően okos gyerek van, az Aaron, aki még csak phds, de konkrétan mindenre tud válaszolni, és mindennek olyan szinten tisztában van az elméleti hátterével, hogy az valami elképesztő. De a legjobban a Jon Wingert bírom, mindenki tőle kér szakmai tanácsokat, és ennek ellenére egy abszolút szerény és jóakaratú gyerek. Nagy motoros, van egy kisebb biotech cége, és az összes csajnak a laborban ő a pszichiátere, szóval igen sokoldalú.
Lányokból nincs túl sok, de a Sonjával elég jóban vagyok, ő egy tündéri német lány, aki engem abszolút a Pannira emlékeztet, és ha bárkinek szülinapja van, süt neki tortát. Még a Meget is nagyon bírom, mert bár szebb is és okosabb is mint én, folyton olyan vidám és kedves, hogy nem tudom nem bírni.
Igazából egy gyerek van akit marhára rühellek, a Jeff, aki egész nap úgy mászkál fel alá, min aki mindjárt sírva fakad, annyira elege van az egészből. Soha nem köszön senkinek, másokhoz vagy baromi lekezelően vagy meg kifejezetten agrasszíven viszonyul. Még az első hónapokban nem ismertem, és megkérdeztem tőle, hogy honnan lehet szárazjeget szerezni. Mire az volt a válasza, hogy ez magától értetődő. Gondoltam magamban anyád, és ennél még sokkal cifrábbakat is, de azt most ide inkább nem írom le. Modanom sem kell, hogy persze ő is baromi okos. Már elnézést, hogy ezt ennyiszer megemlítem, de kicsit nehezen dolgozom fel, hogy a körülöttem lévő emberek többségének az intelligenciáját valószínűleg nem lehetne egy hagyományos IQ teszttel mérni.
Szóval összegezve, szívás az van sok, de azért most már én is beindultam, és a magam mazochista módján élvezem is. A múlt héten napi tíz Western blotot nyomtam, amivel még az itteniek tiszteletét is sikerült kivívnom :-) És az azért nagyon cool, hogy olyan helyen dolgozom, ahol a Nobel-díjasoknak külön parkolóhely van fenntartva. De ami még ennél is coolabb, erre a zenére átvezetni a Lexus-sal a Bay Bridge-en:
Train: Save me San Francisco
Érdemes végig nézni a klipet, mert igen jól átadja a helyi életérzést :-)
Ja, és megint arra kérném azokat aki olvassák a blogot, de már rég nem adtak hírt magukról, hogy légyszi írjatok már pár sort!
A hálaadás hosszúhétvégéjét kihasználva egy ötnapos kirándulás keretében
nekivágtunk északnak. A híres coastal highway 1-on vezettünk fel a
mamutfenyők és a sziklás tengerpartok közé, az egész út során majdnem
ezer mérföldet (!) tettünk meg.
