Megérkezett a trónörökös

Örömmel értesítünk mindenkit, hogy kisfiunk, Süveges Áron, január 28-án 3.4 kg-mal es 50 cm-rel megszületett. (Egy ideig még versenyben volt a Süveges Shooting Star név, de aztán úgy döntöttük, mégis inkább legyen Süveges Áron ;-))

Hát ha egy valamit megtanított nekem eddig ez a kis ET-re erősen hasonlító kis túlélőgép, akkor az az, hogy ez a gyerek ügy az első olyan dolog az életemben, ami felett semmi, de semmi kontrollom nincs.

Melyik a kakukktojás? (Reméljük a Universal Studios nem fogja elperelni a picúrt túlzott hasonlóság miatt)

Kezdjük a születésével. Mivel az egész terhesség teljesen gond nélkül zajlott, már kezdtem azt hinni, hogy megy ez nekem mint a karikacsapás, és majd secperc alatt kipottyantom magamból. Hmmm... Ehhez képest volt egy röpke 48 órás vajúdás (na jó, ennek az első fele elég light-os volt, a másodikat meg epidurállal csináltam végig, mert hülye azért nem vagyok!), ezt követte egy sikertelen, de legalább kellemetlen vákum extrakció, és végül az akciót egy jól megérdemelt császárral zártuk. Arról meg mér nem is beszélve, hogy mivel az egész procedúra alatt nekem felment a lázam, a babát két napig az intenzíven tartották megfigyelés alatt, nyomatva bele az intravénás antibiotikumot. De hálistennek makkegészséges volt, és utána rögtön elengedték. Mindenesetre ezt nem egészen így terveztük.

Mindezt egy olyan kórházban, ami legendás az alacsony császárok számáról, és a szülést nem sürgető kitűnő orvosokról, úgyhogy ha itt azt mondják, hogy be kell avatkozni, akkor az úgy is van. És itt nem állom meg, hogy egy pár szót szóljak azokhoz, akik a szülést mint csodálatos élményt emlegetik, illetve azt hírdetik fennhangon, hogy ez mennyire simán megy, merthogy egy természetes folyamat. Akik ilyeneket mondanak, csak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egyáltalán nem értenek a biológiához. A szaporodás ugyanis mindig a faj túlélését biztosítja, sosem az egyedét, egyedi áldozatok mindig vannak, fajtól függően különböző mennyiségben, néhol elképesztően nagy arányban. Nade ennyit a biológiaóráról, csak ezt muszáj volt megjegyeznem.

Még pár szót szólnék azért a kórházról, orvosokról és a nővérekről. Merthogy mindezek alatt mindenki oltári kedves és segítőkész volt velünk (egy idősebb nővér volt, aki nem igazán volt képben, de ő meg személyesen bocsánatot kért a kavarásért, és még másnap is betelefonált, hogy hogy vagyok). A segítséget néha már túlzásba is vitték, néha már olyan érzésem volt, hogy több a kórházban a laktációs specialista mint az anyuka, mert folyton jöttek szoptatós tanacsokat osztogatni. Mindezt persze úgy, hogy hálapénz dugdosásának sehol semmilyen fóruma nincs, az egészet teljes mértékben a biztosító állta. Erről is úgy gondoltam érdemes említést tenni.

Nade, a lényeg, hogy van egy egészséges, erős, gyönyörű kisbabánk (és itt most nem csak az anyai ösztön beszél belőlem, szerintem objektív skálán is meglehetősen jól sikerült :-)). És itt ért a második meglepetés. Ugyanis miután szinte az egész terhesség alatt azon izgultam, hogy ugye nem lesz mozgássérült a gyerek, merthogy alig mozog, hihetetlenül erős kis jószág lett belőle. Azt gondoltam, hogy majd olyan nyugodt kis szemlélődő természete lesz, mint a Daninak, azt a nagy túróst. Ahogy az egyik nővér megjegyezte, ez a gyerek tuti mindig első lesz a fagyis sorban. Olyan szopóreflexe van, hogy a vákumszivattyú hozzáképes piskóta, a fejét nemcsak hogy tartja, hanem tiszta erőből headbang-gel az ember mellkasán, a kezét úgy be tudja feszíteni, hogy alig bírom megmozdítani, és mérgében meg guggoló állásból szinte ki is tolja magát. Ja és persze úgy tud üvölteni, hogy a Dani ma elmegy füldugóért (ezt amúgy a doki ajánlotta). Különösen éjszaka veszélyes, ilyenkor átalakul kis monszterré, olyan fejeket tud vágni, hogy megijedünk tőle. Vigyázat, a képek megtévesztőek, nyugodt perceit aktívan kihasználjuk fotózásra.

Bár állítólag ez a viselkedésmintázat újszülötteknél normális, és láthatólag minden rendben nála input és output oldalon is. Szerencsére a szoptatás jól megy, bár ezt is a természet rossz viccének tartom, annyi ponton lehet vele probléma. Az a nehezítés viszont megvan, hogy szinte folyton mindkettőnknek segédkezni kell, merthogy nekem vannak melleim, Daninak meg hasizma. Amúgy azt leszámítva, hogy nehéz emelnem, illetve kikelnem az ágyból, meglepően jól vagyok. Mondjuk itt nagyon profi technikát alkalmaztak, és olyan "szövetragasztót" használtak, amiről már másnap lejött a kötés, lehet vele zuhanyozni, és tök gyorsan regenerálódik. Jó dolog ez a modern orvostudomány.

A csecsemőgondozás és a kísérletes tudomány között szoros párhuzamot vélünk felfedezni. Pilot kísérlet, kiértékelés, újratervezés, optimalizálás, és bingo (haladók akár a meglévő szakirodalmat is áttekinthetik)! (Vagy meg az ember vért pisál, és akkor se működik, de reméljük ilyenből nem lesz sok.)

Szabadulómvész a nagy mutatvány előtt.