Nepál 12

Erre a napra már csak nagyon minimális gyaloglás maradt, aztán kisbusszal visszavittek Pokharába a szuper szállásra.

A napot csapatfotózással kezdtük

Ők voltak a serpáink. Mi tizedennyi cuccot vittünk kényelmes hátizsákokban,
ők szerencsétlenek meg fejükre kötve vitték a nagy zsákokat.

Azért a végén még belefért egy óriási függőhíd átkelés

Utolsó kilátás a nagy hegyekre

Annapurna Sanctuary Trek - ezt a túrát csináltuk meg

Nos, a kisbuszozás se volt egy életbiztosítás

De másoknak se

A szállásra érve persze mindenki bevetette magát a meleg zuhany alá. Amúgy a mosakodás hiányát egész jól viseltem, pedig attól tartottam, de az az igazság, hogy az ember elég hamar eljut abba az állapotba, ahonnan már sokat nem romlik tovább. Mindenestre tíz nap után már igen jól esett.

Ekkor már egész tűrhetően éreztem magam, de a túravezető azt javasolta, hogy azért menjünk el az orvoshoz, csekkoljon le, hogy rendben vagyok-e. A vérteszt kimutatta, hogy valóban dengue lázam van, aminek nagyon megörültem, megvolt a bizonyíték, hogy tényleg benyaltam egy trópusi betegséget, és nemcsak nyámnyila vagyok. Viszont azt is mondták, hogy a vérképem annyira ramaty, hogy nem megyek sehová mígy belém nem nyomnak két adag infúziót. Így töltöttem egy éjszakát nepáli korházban, ez aztán a sztori, amit majd még az unokáimnak is mesélhetek! (Na jó, nem igazi nepáli kórházban hanem a nyugati túristáknak valóban, de ezt már nem kell részletezni ;-))

Nepál 11

Ezen a napon végre kisütött a nap, az jó volt. Viszont annyit kellett gyalogolni (Dani lemérte, 3000 lépcső felfelé, és 5000 lefelé), hogy a végére totál kikészültem. Nem mértem meg a lázamat, de olyan forró voltam, hogy meg vagyok róla győződve, hogy szignifikáns mennyiségű agysejtet vesztettem.

Majmokat is láttunk, olyan jól álcázták magukat,
hogy be kellett karikázzam

Napsütésben minden sokkal barátságosabbnak tűnt

Nepál 10

Innentől már lefelé vezetett az út, jóval gyorsabb tempóban mint felfelé. Azonban a visszaindulás hajnalán megtörtént a csoda és kitisztult az ég, így a két srác és az egyik túravezető úgy döntött, hogy mégegyszer megmásszák az alaptáborhoz vezető utat. Dani szerint a lehető legjobb elismerést kapták a túravezetőttől, aki szerint nepáli tempót sikerült tartaniuk.

Még nem is említettem, hogy an Annapurna a legveszélyesebb 8000-es csúcs,
attól függően honnan veszi az ember a statisztikát, 24-32%-os a halálozási arány.
Persze ez a csúcs megmászására vonatkozik, az alaptáborig eljutni teljesen biztonságos.

Hát azért ezeket a képeket elnézve, nem mondom, hogy nem sajnálom, hogy nem jutottam fel ide. Nade így alakult. Lefele menet aztán engem is összeszedtek, valamit már javultam, ha továbbra is ágyban maradhattam volna egész nap, nem is lett volna gond, nade a himalájai túrázáshoz nem sok erőm maradt két napi magas láz után. Ekkor én már igencsak sejtettem, hogy dengue lázam van, mert a szállás kitűnő internetét kihasználva rákerestem a tünetekre. Szóval a túravezetőnél bepróbálkoztam helikopterrel, szamárral és hasonló alternatív megoldásokkal, de azt mondta, nincs mit tenni, le kell gyalogolni.

Itt töltöttem a két napot

Ez az egyetlen kép, amin nem úgy nézek ki, mint aki szenved

Az új szállás

Kóla életemben ilyen jól még nem esett. Főleg úgy, hogy enni szinte
semmit nem bírtam, az út alatt meg végig a jobboldalon látható sópótló
narancsos borzadállyal itattak.

Nepál 9

A mai napon jutottunk a túra legmagasabb pontjára, hajnalban kellett volna indulni, hogy a napfelkeltét már az Annapurna alaptáborból nézzük. De nem fogjátok kitalálni mi történt. Szakadt az eső! Emiatt Daniék csak később indultak felfelé, de még így se láttak a hegyekből sokat. Na persze én a hálózsákomból még annyit se.

Facebook fotó a túravezetőről

Ezek már az alaptábor épületei

A Hotel Paradise Garden komfortját élvezve

Említettem már, hogy az időjárás kitűnő volt?

Késő délután végre kisütött a nap

Aminek mindenki rendkívül örült

Az éjszaka meg kifejezetten gyönyörű volt

Nepál 8

A következő két napról csak a hálózsákom belsejéről tudok tudósítani, így Dani elmondása és a képek alapján fogok beszámolni. Szóval reggel még mindig magas lázam volt és igen ramatyul éreztem magam, így meghoztuk a döntést, hogy ott maradok a serpa lánnyal, míg a többiek megcsinalják a túra legmagasabb részét. Két napig regenerálódok, aztán visszafelé felszednek. Sok értelme nem lett volna ottmaradni Daninak vagy másoknak, én leginkább csak aludtam, ők meg egyszer vannak a Himalájában.

Szóval, a csapat szorgalmasan folytatta útját felfelé. Az időjárás a megszokott silány volt, de a terep egyre magashegységibbé vált, már közelről látszottak az óriási hegyek.

És végül az aznapi szállás, Machhapucchre Base Camp