Innentől már lefelé vezetett az út, jóval gyorsabb tempóban mint felfelé. Azonban a visszaindulás hajnalán megtörtént a csoda és kitisztult az ég, így a két srác és az egyik túravezető úgy döntött, hogy mégegyszer megmásszák az alaptáborhoz vezető utat. Dani szerint a lehető legjobb elismerést kapták a túravezetőttől, aki szerint nepáli tempót sikerült tartaniuk.
Hát azért ezeket a képeket elnézve, nem mondom, hogy nem sajnálom, hogy nem jutottam fel ide. Nade így alakult. Lefele menet aztán engem is összeszedtek, valamit már javultam, ha továbbra is ágyban maradhattam volna egész nap, nem is lett volna gond, nade a himalájai túrázáshoz nem sok erőm maradt két napi magas láz után. Ekkor én már igencsak sejtettem, hogy dengue lázam van, mert a szállás kitűnő internetét kihasználva rákerestem a tünetekre. Szóval a túravezetőnél bepróbálkoztam helikopterrel, szamárral és hasonló alternatív megoldásokkal, de azt mondta, nincs mit tenni, le kell gyalogolni.
Itt töltöttem a két napot |
Ez az egyetlen kép, amin nem úgy nézek ki, mint aki szenved |
Az új szállás |
Kóla életemben ilyen jól még nem esett. Főleg úgy, hogy enni szinte semmit nem bírtam, az út alatt meg végig a jobboldalon látható sópótló narancsos borzadállyal itattak. |
A kóla időnként tényleg hasznos! De jobb, ha nincs rá szükség 😉
VálaszTörlés