2012. november 19., hétfő

Karrierem csúcspontja


Úgy gondoltam ismét eljött az ideje, hogy laborügyekről blogoljak, annál is inkább, mert azt hiszem elértem karrierem csúcspontját :-) Az történt ugyanis, hogy David E. Shaw, a világ egyik leggazdagabb embere, aki Clinton és Obama tudományos tanácsadója is volt, és mintegy hobbiból épitett egy olyan szuperszámitógépet, ami két nagyságrenddel hosszabb molekuladinamikai számitásokat tud végezni, mint az utána következő leggyorsabb, azt mondta nekem, hogy tudja, hogy én ki vagyok. Na ezt kapjátok ki!

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy szorosan együttműködik a főnökömmel azon a témán amin én is dolgozom, így ő többször is emlegetett már neki, innen emlékszik a nevemre. A főnök jó előre leosztotta, hogy kinek kell majd menni vele ebédelni, én meg teljesen be voltam parázva, hogy miről is fogok majd én társalogni egy ilyen kaliberű fickóval. Aztán végül is egész jól sült el, hát azt nem mondom, hogy kiemelkedően magasszintű megnyilvánulásaim lettek volna, de legalább nem mondtam kifejezett hülyeséget :-)

Amúgy a laborban nem sok minden változott olyan értelemben, hogy még mindig nem jött el az a pont, hogy azt mondanám, áh, ezeknek a Berkeley-s gyerekeknek csak a szájuk jár, nem is olyan nagy számok! 
Nemrég jött egy új phd-s a csoportba, brutális texas-i kiejtéssel olyan okosakat mond, hogy csak lesek, és ezt a paradoxont még nem teljesen sikerült feldolgoznom :-) A Daniékkal somszédos laborban meg van egy srác, akinek nemcsak az nagyapja, hanem a nagybátyja is Nobel-díjas! Gondolom van rajta némi nyomás, pipettázik is rendesen.

Az én diákom is igen komolyan veszi magát, a stréberségnek valami olyan szintjét ismerteti meg velem, amit eddig elképzelni se tudtam, pedig otthon én is elég súlyos arcnak számitottam. Hát mindent csinál egyszerre, órára jár, nyelvet tanul, szerves kémiát tanít és persze laborban dolgozik. Két dolgot nemigen szokott csinálni, aludni és szórakozni. Bár nyárra elnyert egy nagyon neves ösztöndíjat, amivel két hónapon át dolgozott egy Seattle-i laborban, állitása szerint az nagyon szórakoztató volt.

Mindenesetre annak ellenére, hogy ezzel a Berkeley-vel jóval felé lőttem a célnak, azért egész jól mennek a dolgaim. Az volt a stratégiám, hogy megpróbálok valami olyan módszert beindítani, amihez senki nem ért a laborban, így én leszek majd a mindentudó szakértő (trükkös, trükkös, azért mégiscsak van ám itt ész!) És lássatok csodát, ez többnyire sikerült is, és én lettem a csoportban az áramlási citometria szakértő, és hozzám jönnek segítségért :-)

És bár a főnököm nem egy könnyű eset, és random szituációkban képes az ember fejét leüvölteni, hogy “No, no, no! That is not the way to do it, no discovery has ever been made this way!”, azért valahol a lelke mélyén meg lehet velem elégedve, mert biztos ami biztos, a vízumomat 2016-ig meghosszabította :-) Bár addig azért mégsem kéne itt maradni, a hosszú posztdokság itt ugyanis egyértelműen a sikertelenség jele, menni kell a Harvardra professzornak, amilyen gyorsan csak lehet! Mert különben mindennek vége… Vagy mégsem? Már jómagam is kezdek megzavarodni.

2012. november 11., vasárnap

Amerika vs Európa



Már régóta ért bennem a gondolat, hogy írjak a két kontinensen való élet szembeötlő különbségeiről, hiszen jópár ilyen van, és általában sok tévhit él róla azokban, akik még csak az egyiket próbálták. Úgyhogy az elkövetkező sorokban megkísérelem összehasonlítani az amerikai (pontosabban kaliforniai) és az európai (pontosabban magyar) életet, hétköznapokat. Persze ahogy én látom, csupán a társadalom kis, hozzánk hasonló rétegéből mintavételezve, szubjektív elemekkel megspékelve, azt hiszem ez elkerülhetetlen.

Ezt a bejegyzést amúgy igen nehezen sikerült megszülnöm, aminek az az oka, hogy nagyon nehéz erről a témáról úgy írni, hogy ne lehessen minden mondatát félreérteni. Ezért még itt az elején szeretném leszögezni, hogy most általános életérzésekről és hozzáállásokról írok, és nem egyes emberekről. Természetesen kivételek mindkét oldalon vannak.

Először is szeretnék egy két tévhitet eloszlatni, ami mindig is nagyon zavart, úgyhogy a lelki békém érdekében ki kell írnom magamból legalább egyszer :-) És itt most igencsak koncentrálnom kell, mert egyrészt senkit nem akarok megsérteni, másrészt viszont az effajta alaptalan bődületes baromságoktól olyan szinten felhúzom magam, hogy nagyon nehezemre esik nyugodt hangnemben irni.

Szóval otthon gyakran hallani olyanfajta megnyilvánulást, hogy az amerikaiak buták. Ez azért is tartozik a kedvenceim közé, mert ilyenkor általában a tanulatlan amerikai vs iskolázott magyar összehasonlitást szokták hozni, pl. az amerikaiak azt sem tudják hol van Magyarország, nincs kultúrájuk stb, stb. Igen, bizonyára vannak itt olyan kevéssé iskolázott emberek, akik még sosem halottak rólunk. De vajon ha ugyanezt a népréteget megkérdezzük otthon, hogy hol van New Orleans, vagy mikor volt az amerikai polgárháború, milyen választ adnának? Gyanítom ők se tudnának túl sok érdemlegeset hozzászólni a témához.

Amúgy eddig nekem még csak egyszer sikerült olyan amerikaival találkoznom aki ne tudta volna, hogy merre van Magyarország. Többnyire inkább olyan megjegyzéseket tesznek, hogy Budapestről nagyon szép képeket láttak, szívesen ellátogatnának oda, és egész sokan jártak is már arrafelé. Arról már nem is beszélve, hogy olyan is volt már, hogy olyan Magyarországgal kapcsolatos történelmi illetve politikai témát vetettek fel, amihez szinte hozzá se tudtam szólni. (Bár itt azért újra ki kell hangsúlyozni, hogy az én társadalmi mintavételezésem is meglehetősen egyoldalú :-))

Szóval lényeg ami lényeg, ha azonos társadalmi rétegeket hasonlítunk össze, akkor kiderül, hogy nem, az amerikaiak egyáltalán nem buták.

Egy másik gyakori téves elképzelés Amerikával kapcsolatban, hogy itt még a kerítés is kolbászból van, és mindenki marha jól él. Ez többnyire igaz is, már olyan értelemben, hogy ha azonos beosztású embereket hasonlítunk össze, akkor itt szignifikánsan magasabb az életszínvonal. Viszont ennek megvan a maga ára. Itt ugyanis szinte minden munkakörben folyamatos számonkérés van, és ennek következtében teljesítménykényszer. De ehhez itt teljesen hozzászoktak az emberek, nem próbálnak kibújni alóla, és általánosan elmondható, hogy a munkamorál jóval magasabb szintű mint otthon. Én még olyan elszántan és szorgalommal nem láttam dolgozni és karriert épiteni embereket mint itt. 

Tehát a jólétért keményen meg kell dolgozni. Például otthon teljesen magától értetődőnek tartjuk a gyerekek után járó évekig tartó támogatást. Itt tudjátok mennyit időt kapnak a kismamák? Hat hetet! Ledöbbenten és irigykedve hallják, hogy nálunk micsoda aranyvilág van, de alapjába véve elfogadják, hogy itt nincs ekkora "luxus", és nem nyavalyognak miatta. (A panaszkodás amúgy is szinte ismeretlen az amerikaiak számára, épp ellenkezőleg mint a magyaroknál, itt mindig minden szuper, mondjuk ez se teljesen normális, az arany középutat valahogy senkinek se sikerül belőni.)

Most gondolom jópáran azt gondoljátok, hogy ez az egész rendszer micsoda embertelen, a gyerekek ettől biztosan lelki sérültek lesznek, de valójában nem. Mert a havi 1500$-os daycare - amit szintén nyavalygás nélkül fizetnek ki az emberek - olyan színvonalas, hogy a gyerek szeret oda járni. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy ez jó, és én se tervezem a gyerekemet hathetesen bölcsődébe adni, iyen szempontból azért európai gondolkodású maradtam, csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy mennyire más itt a munkához való hozzáállás. Szóval hogy az amerikaiak csak azért lennének mindenhol annyira az élen, mert itt sok a pénz? Hát az sem árt, de az biztos, de ennél azért jóval összetettebb ez a kérdés.

Azt is gyakran szokták tőlünk kérdezni otthonról, hogy nem vagyunk-e mi itt nagyon egyedül az idegenben, tudunk-e barátokat szerezni? Mért ne tudnánk? Hát mi a Danival nem erőltetjük meg magunkat ilyen téren, de már így is több a barát, ismerős, mint amennyit az időnk engedne. (Bár lehet, hogy ez csak kivételesen kellemes és szórakoztató jellemünknek köszönhető ;-) Na jó, bevallom, ennek kicsi a valószínűsége.)

Az viszont abszolút igaz, hogy Amerika a szélsőségek hazája. Igaz ez szinte minden téren, de szerintem két tekintetben nagyon szembeötlő. Az egyik a boltok és az áruválaszték. Otthon is van persze drága, előkelő áruház és Tesco is, de valahogy a kettő nem különül olyan élesen el. Itt óriási a szintkülönbség a kizárólag helyi organikus terméket áruló biobolt, és a borzalmasan low-end egydolláros bolt között. A vásárlóközönség sem keveredik a legkisebb mértékben sem, míg az előbbit szinte kizárólag burzsuj fehérek látogatják, az utóbbiban főként segélyen élő feketéket és latínókat találunk (meg engem, amikor mosogatószert és wc illatosítót veszek :-)).

A másik feltünően szélsőséges terület az oktatás, a legalacsonyabb színvonalú community college és a Nobel-díjasokat kinevelő élvonalbeli egyetemek egyaránt megtalálhatók itt. Otthon is vannak persze jó és kevésbé jó egyetemek, de messze nincs ekkora különbség a legjobb és a legrosszabb között. Ugyanez a széles skála megtalálható persze alacsonyabb szinten is, az általános és a középiskolák esetében.

Ebből szinte következik egy az amerikaiakra szerintem szintén nagyon jellemző tulajdonság, a céltudatosság. Az embereknek itt valahogy konkrétabb elképzeléseik vannak arról, hogyan képzelik el a jövőjüket, mit akarnak magukkal kezdeni. Hiszen ha nem így tesznek, igen könnyen nagyon csúnyán megszívhatják. Például ha lakásvásárláskor nem járnak utána alaposan, hogy az adott terület milyen iskolakörzetbe tartozik, akkor letelepedhetnek olyan helyre, ahol vagy borzalmasan alacsonyszintű oktatást kap a gyerek, vagy meg fizethetik a havi 1500$-t a magániskolára.

Továbbá az állam itt nem intéz el neked semmit, alanyi jogon szinte semmi sem jár. Úgyhogy ha nem választasz ésszel egészségbiztosítást meg magányugdíjpénztárt, akkor könnyen nagy kakiban találhatod magad. Járj utána, és oldd meg, szabad ország vagyunk, mindenki magáért felelős, ha hülye vagy, az a te bajod! (Amúgy én ezzel többnyire egyetértek, de a Dani kommunista lelke - ő jellemezte magát így -nagyon ki van rajta akadva.) Bár igazából ez is jóval bonyolultabb ennél, és többnyire csak akkor igaz, ha egy bizonyos szinten akarsz élni, természetesen a vérző fejű csöveseket itt is ellátják és megetetik...

Az amerikaiak szabálykövetők. Ha hülyeség, ha nem, a szabály az szabály, és be kell tartani. Ezen sok külföldi csak nevet, de nekem tetszik ez a hozzáállás, ugyanis olyan dolgok következnek belőle, hogy például a közlekedés sokkal kultúráltabb, az emberek nem tolonganak, nem dudálnak, nem anyáznak, és becsületkasszás megoldások nagyon sok helyen működnek, ami otthon elképzelhetetlen lenne. Úgy általában, szerintem tök jó, hogy nem mindenki azt lesi, hogy hol tudná kijátszani a rendszert, hogy spóroljon pár dollárt...

Itt nagyon megy az individualizmus, mármint olyan értelemben, hogy mindenki csinálja a kis dolgait úgy ahogy akarja, a többiek meg nem csámcsognak felette. Ez igen szembeötlő például az öltözködésben. Ugyanabban az időjárásban van aki polóban és strandpapucsban nyomul, míg a másik csizmában, sapkában és sálban tolja. És senki nem döbben le egyik végleten sem.

Amerikában ami rutinszerű és egyszerű, az baromi könnyen és jól működik, ha viszont kis hiba is csúszik a rendszerbe, marha nehéz bármit is elintézni. Ezt saját bőrünkön tapasztaltuk, például orvoshoz eljutni elsőre baromi problémás, de amint az embernek bejáratott háziorvosa és biztosítása van, magas színvonalú ellátást kap, és nagyon kedvesek is hozzá. Papírügyeket intézni is egészen egyszerű mindaddig, amíg valaki el nem írja a címed, mert akkor aztán rávenni őket, hogy javítsák már ki ezt az apró hibát, hónapokig tart.

Összesítve talán azt lehet mondani, hogy Amerikában sokkal inkább olyan érzése van az embernek, hogy működnek és haladnak a dolgok, és kevesebb a szarakodás. Viccesen ezt úgy tudnám szemléltetni, hogy otthon amikor egy baráti találkozó végetér, az emberek baromi hosszasan búcsúzkodnak, udvariaskodnak, mielőtt valóban elindulnának, itt meg egyszerűen lelépnének, amikor megunták a bulit: "Ok guys, gotta go, catch ya later!", és már kint is vannak az ajtón. Eleinte ez nekünk nagyon furcsa volt, de most már mi is belejöttünk :-)

Azért még egy magamfajta nagy amerikabarátnak is be kell vallani, hogy vannak bizonyos dolgok amik otthon jobbak. Például az európai zsebkendőhasználat kultúrája jóval magasabb fokon áll. Itt az emberek szívják az orrukat rendületlenül, de ki nem fújnák. Undorító! (Mondjuk ez inkább az ázsiaiakra jellemző mint az amerikaiakra, csakhát belőlük meg sok van.)

Az amerikaiak nem értenek a divathoz. Úgy tudnak felöltözni, mint akik a nyolcvanas évekből csöppentek ide, és ráadásul még színvakok is. Párducminta. Na azt imádják. Az én kifinomult ízlésvilágom ezt nehezen viseli.

Az amerikaiaknak felháborítóan jók a fogaik. Fehérek és szabályosak, egytől egyig. Komolyan mondom, nem merek elmenni a fogorvoshoz, mert bár otthon mindig megdícsértek, hogy milyen jó, hogy rendszeresen járok ellenőriztetni, itt biztosan kiverem  biztosítékot a fogdokinál. De hiszen nekem még amalgám töméseim is vannak, hát ilyet is tutira csak a történelemkönyvekben láttak!

Na meg persze nincsen túró rudi és füstölt kolbász. Ez nagy baj.

2012. november 7., szerda

Az amerikai elnökválasztás

Nem tudom, hogy otthon mennyire lehet róla hallani, de itt épp elnökválasztás közeleg (legalábbis, amikor elkezdtem írni a bejegyzést, azóta Obama meg is nyerte). Mivel itt ez kicsit másként megy, mint odahaza, gondoltam írok róla pár sort. A rendszert talán úgy lehet a legjobban megérteni, ha nem egy egységes valamiként tekintünk az országra, hanem különálló államok szövetségeként. A szövetség története ugye az 1700-as évek végére nyúlik vissza, amikor az alkotmányban rögzítették az föderációs rendszer alapjait, a kétkamarás parlament,  elnöki hivatal és a legfelsőbb bíróság működését. Az föderáció vezetője az elnök, akit az egyes államokban demokratikusan megválasztott képviselők (a kétkamarás parlament tagjai) választanak négy évre. 
A republikánus és a demokrata párt jelképe.
Ilyenkor mindent elborítanak az elefántok és a szamarak
A két kamara a 435 tagú képviselőházból és a 100 tagú cigányzenekar szenátusból áll. A szenátusba minden állam 2 főt delegál, a képviselőházi helyek elosztása pedig az adott állam létszámától függ, amit 1o évenként frissítenek. Na, most jön a csel: mind a szenátusi, mind a képviselőházi helyekre az adott államban nyertes párt delegál. És ezek a delegáltak foganak aztán szavazni az elnökről, ők az elektorok. Tehát, ha van mondjuk 3 azonos méretű állam, ugyanannyi elektorral, de két államban az egyik párt nyer 51%-kal, míg a harmadik államban a másik párt nyer 99%-kal, akkor is az első párt elnökjelöltje nyer, hiába szavaztak a másikra kétszer annyian, mivel őt csak egy állam elektorokai támogatják. Kicsit fura, de ez van. (Bár most hallottam, hogy egyes államok megosztják elektori szavazataikat a pártok népszerűségének arányában. Amúgy az elektorokat semmilyen törvény nem kötelezei, hogy kire szavazzanak.)

"Ha nem tudod, hogy az út melyik oldalára állj, elb*sz a kamion..."
A kampány során mindent megtettek, hogy az el nem kötelezett választókat megszólítsák.
Az USA-ban a választás hagyományosan a demokrata és a republikánus párt között dől el. (Persze itt is vannak kis pártok, de többnyire annyira kicsik, hogy a jelöltállítás se sikerül nekik... Általában 1-2%-nál nem tudnak többet elérni. Leginkább azért maradnak kicsik, mert sokan úgy vélik, hogy a rájuk leadott voks a szavazat elvesztegetése. Ezzel nagyon nem értek egyet.) A két nagypárt története is megérne egy külön blogbejegyzést, de itt csak röviden összefoglalom a lényeget. Szóval a demokrata párt hagyománosan liberális elveket követ: szabadságjogok érvényesítése (melegjogok, abortusszal engedékenyebbek), "erős" állami szerepvállalás, és mostanában felvették a repertoárjukba a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés szlogenjeit. A republikánusok ezzel szemben a jobboldali konzervatív elvek szószólói: állami szerepvállalás minimálisra csökkentése, adócsökkentés, jóval kevésbé megengedőek a melegjogok és abortusz kapcsán, gyakorlatilag tagadják a globális klímaváltozás létét, a gazdasági fejlődésnek simán alárendelik a környezetvédelmi megfontolásokat. Mivel az USA eladósodása mostanra meglehetősen tarthatatlanná vált, mindkét párt elkötelezett a deficit csökkentése mellett, de ezt teljesen más útvonalon képzelik megvalósítani. Sarkalatos különbség az egészségügyhöz való hozzáállás: míg Obama próbált megvalósítani egyfajta társadalombiztosítási reformot az egészségügyi ellátórendszerből kiszorulók megsegítésére, addig republikánusok felől rengeteg támadják "szocialista" intézkedései miatt (szocialistának nevezik, ami kb akkora sértés, mintha lenégereznék). (Érdekesség kedvéért megjegyezhetjük, hogy a republikánus kihívója az övéhez hasonló egészségügyi reformot hajtott végre nagy sikerrel Massachusetts államban... hogy miért támadják mégis? Leginkább kampányfogásnak tűnik, célja a szélsőséges konzervatívok szavazatainak, és a tea party támogatásának elnyerése.) Az idei választások szereplőiről Balázs blogján olvashattok részletesen: itt.
Érdekes, hogy Magyarországhoz hasonlóan a konzervatívok szerint a média túlságosan
elfogult a liberális jelölt felé.
Még egy érdekes dolog: egyes államokkal a kampány alatt egyátalán nem foglalkoznak, mivel ott egyik vagy másik párt rendszeresen nagy többséget szerez. Ezekre a hátországokra többnyire a választási cirkusz korai szakaszában fókuszálnak a jelöltek, amikor a kampányhoz szükséges pénz előteremtése a cél (pártonként is százmillió dolláros tételről van szó). Egy olyan hagyományosan demokrata államban, mint Kalifornia, gyakorlatilag nem lehet hallani választási hirdetést... itt mindkét párt számára elvesztegetett dollár lenne minden másodperc műsoridő. Viszont azokban az államokban, ahol kiegyenlítettebb a helyzet, szegény választópolgárokat elárasztják a hirdetések, és a jelöltek kampánykörútjaikat is ide fókuszálják. (Az utolsó két napon mindkét jelölt naponta 4 államban kampányolt... :-D Erre kell az a sok pénz.)

Pusztán érdekességképpen megjegyezem, hogy egy 1845-ös törvény szerint a szavazást minden szökőév (azért nem teljesen, mert nem minden negyedik év szökőév), november első hétfőjét követő kedden tartják.
"Meghalt a kutyája... szemét!" Azért itt is tudják, hogy mi a lényeg... 
Van még valami, ami mindenképpen szóra érdemes: nem tudom, hogy más államokban hogy csinálják, de itt Kaliforniában a pártokon kívül egy csomó minden más kapcsán is szavazást tartanak. Ez egyfajta direkt demokrácia, ahol a törvénytervezetekre közvetlenül lehet szavazni. (Hogy milyen kérdések, és hogyan kerülnek kiírásra az egy bonyorultan szabályozott dolog) A lényeg, hogy nagyon érdekes kérdések merülnek fel: ilyen propozícióban szavazták meg többek között az egyneműek házasságának engedélyezését ('o8), és a marihuána egészségügyi célú használatát ('96). Az idei évben is lesz vagy egy tucat kérdés, amiben a választópolgárok állást foglalhatnak: kötelezővé szeretnék tenni annak feltüntetését az élelmiszerek csomagolásán, ha genetikai módosított élőlényeket tartalmaz (ez, mint utóbb kiderült elbukott). Halálbüntetés hatályon kívül helyezése (ez a kezdeményezés átment). Ezeken az állami szinten történő szavazásokon kívül lehet szavazni helyi ügyeket érintő kérdésekben is, mint pl Berkeley-i ivovízhálózat fejlesztése, járdán való űcsörgés betiltása reggel 7 és este 1o között. :-D

Források:

2012. november 6., kedd

Obama nyert!!!

Obama nyert, Amerika cool, imádom ezt az országot!

2012. november 4., vasárnap

Tide pooling Santa Cruz-ban

Még jóformán ki sem pihenhettük anyuék látogatását máris egy remek hétvégi program adódott: néhány jófej helyi magyar párral délre utaztunk Santa Cruz-ba (Szentkereszt), ahol tide pool-oztunk. Erikának köszönhetően a programot biztos, ami biztos, megspékeltük egy sütőtök fesztivállal, csak, hogy ne unatkozzunk. :-) Bennünket Attila és Hédi invitált a kirándulásra, róluk azt kell tudni, hogy itt a Berkeley egyetemen csinálják közgázból a doktorijukat, és Hédi Erika osztálytársa volt áltisóban, és a Facebook-on vették észre, hogy mindketten épp Berkeley-t adták meg lakhelyül. Mekkora meglepő már.

A sütőtök fesztiválról amúgy nincs túl sok mondanivaló... rengeteg ember, egészen elképesztő mennyiségű kézműves kacat, amik még ingyen sem kellenének, meg néhány tök alibiből. (Pl. több helyen árultak corn dog-ot, mint tököt.) (Erika szerint nem volt gagyi a vásár, és egy csomó mindent vett volna, ha lett volna egy gazdag férje... de nincs.) Ami azért egészen vicces volt, és ami miatt végülis érdemes volt eljönni: ki volt állítva a világ legnagyobb töke, kb. 5oo kg volt, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy 15 dollárért lehetett vele fotózkodni, különben el volt dugva, csak lábujjhegyről lehetett látni. :-D És ami különösen vicces volt, hogy az emberek sorban álltak hozzá! A fesztiváltól 1oox érdekesebbek voltak azok a kis farmok az út szélén, ahol sütőtököket lehetett venni.

Az igényes lajhárszerű szőrös izék.